2023. augusztus 24-től volt látogatható az EKLEKTIKÁTÓL A BRUTALIZMUSIG // 2017-2022 között feltárt építészeti értékek Budapesten című kiállítás a B32 Trezor Galériájában. A tárlat az építészeti stílusok fejlődését a XIX. század végétől az 1970-es évek elejéig mutatta be, mintegy 100, a Fővárosi Önkormányzat által 2017 és 2022 között védelem alá helyezett válogatott épületen keresztül. A REFLEXIÓ pályázat keretében négy hallgató készített az építészeti tárlat által ihletett alkotást, melyeket alább mutatunk be részletesen.

Bárány Terézia Időutazás című képsorozata az építészeti emlékek és a hiteles reprodukciók kapcsolatára fókuszál. Sorozata két darabján az eklektikától a brutalizmusig eltelt időszak alatt született épületeket egymással szembeállítva mutatja be, kívülről és belülről egyaránt.

Kozma Zsófiát a kiállításból kiindulva elsősorban az emlékezés gondolata foglalkoztatta; az, hogy hogyan szelektálunk, mire emlékezünk egyéni és társadalmi szinten. Az általa választott négy képeslap mind egy-egy emlék, amelyek egykor fontosak lehettek feladójuknak, de mára már elvesztették jelentőségüket. A pályázó Üdvözlettel című sorozatában e képeslapokon látható brutalista épületekre eklektikus csempemintákat hímzett, így emelve ki az épületek esztétikájának kontrasztosságát és a különböző stílusú épületek megőrzésének fontosságát.

Kósa Lilit a kiállítás keretében bemutatott modern és brutalista épülethomlokzatok egy burkolatterv részletének a megalkotására ihlették. Végtelenítve című gipszből öntött munkája elemeinek a mintázata bár első ránézésre rendszertelennek tűnhet, ám mégis felsejlik az útvonal, amely egyetlen vonal pozitív és negatív (domború és homorú) megjelenése, egyfajta rendszert alakítva ki a szövevényes rajzolatban.

Spanyár Judit Dressed for Brutalism című pályaművének keretében Keszeg Anna kultúrakutatóról készített fotósorozatot a Mónus János tervezte OKISZ-székházban (Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége). A modell – aki maga is készít brutalista, szocialista realista épületek előtt önarcképeket – az épület jellemzőihez alkalmazkodva egyszerű, szürke nadrágot és tapintható struktúrájú, szintén egyszínű felsőt öltött magára.

Mika Myllyaho Pánik című művét viszi színpadra a Nézőművészeti Kft., a fél világon végigsöprő vígjáték szeptember 24-én érkezik a B32 Galéria és Kultúrtérbe. A negyvenes éveikben járó férfitrióról szóló történet Tárnoki Márk rendezésében kerül bemutatásra, Katona Lászlóval, Kovács Krisztiánnal és Kovács Lehellel a főszerepben.

Mika Myllyaho finn dramaturg, rendező és színész 2010 óta a Finn Nemzeti Színház főrendezője, drámaíróként leginkább a Pánik-Káosz-Harmónia trilógiáról ismert. Darabjaiban hétköznapi emberek egzisztenciális válságát és küzdelmét dolgozza fel, ahogyan próbálnak a társadalom és közvetlen környezetük követelményeinek és elvárásainak megfelelni. A „Pánik” a harmincas-negyvenes férfiak válságát tárja fel három össze nem illő barát történetén keresztül.

Krisz hajnalban és részegen érkezik gyerekkori barátja, Laci lakására, majd másnap reggel zavartan és kétségbeesetten egy szívességet kér tőle: legyen a terapeutája egy hétig, mert (barátnőjét idézve) „addig nem mehet haza, amíg nem rendezi életében a prioritásait”.

Krisz azonban nem tudja, hogy Laci is hatalmas egzisztenciális válságon megy keresztül: nemrég szakított kedvesével, túl van egy terápián, és most maga is éppen a lelki egyensúlyát keresi. Elmélyülésre, csendre és nyugalomra lenne szüksége, azonban Krisz érkezése megzavarja az „öngyógyítás és gyógyulás” folyamatában.

És ha mindez nem lenne elég, betoppan Laci öccse, a médiasztár Lehel is, aki Youtube csatornáján „wannabe pszichológusként csomagolja ki” vendégeit műsoraiban, azonban hamar kiderül, hogy hihetetlenül önző és képtelen odafigyelni másokra.

Egyikük sem tudja, hogyan segítsen a másiknak, mert képtelenek felismerni valós problémáikat és szembenézni saját nyomorúságukkal, éppen ezért ez a kényszerű és esetlen együttélés számtalan valószínűtlen és komikus, amolyan „vak vezet világtalant helyzetet” teremt…

Bemutató: 2023. szeptember 24., 25. 19 óra
További előadások: 2023. október 3., 20. 19 óra

Zagyvai Sári AITOTÍPIA című – még látogatható – kiállításán bemutatott képeivel és egyúttal az AI technológia alkalmazásával a hagyományos tájfotózás határait feszegeti. A tárlat keretében egy mesterséges intelligenciaprogram segítségével generált tájképeit láthatják az érdeklődők, amelyek különböző természeti elemek szintézisei. A REFLEXIÓ pályázathoz kapcsolódva négy fiatal alkotó reflektált e különleges tárlatra. Az alábbiakban megmutatjuk, hogyan.

Fiskál Diána Kétpólusú világ című festményét az ellentétek határozzák meg: a hideg-meleg kontrasztok, az Ég és a Föld, a Nap és a Hold. Az élénk színű tájképet először digitálisan tervezte meg, majd fotóelőhívásokat és Zagyvai Sári fotóinak pixeles részleteit tanulmányozva egyfajta digitális látványt vitt vászonra.

Lengyel Renáta a kiállításra reflektálva Fény-vízió címmel egy egész sorozatot készített, amely egy festményből és két kamera nélküli fotográfiai technikával készített képből áll. „A kiállítás anyagának létrehozásában központi szerepet játszott a mesterséges intelligencia által tárolt képtár. Ezt a gondolatot felhasználva hoztam létre a saját eszköztárámat, amely fotogramokból és lumen printekből áll.” Ebből két meghatározó elemet választott Renáta, majd azokat alkalmazva hozott létre egy fiktív környezetet.

Polcsik Enikő Munkásjárat című olajképét leginkább Zagyvai Sári kiállításának színei, azok keveredése és az életlen formák ihlették meg. Egyik reggel, munkába menet véletlenszerűen készített egy fotót, ez lett az alapja festett pályaművének.

Varga Emma Koronázás című digitális fotográfiája elkészítésénél ugyancsak segítségül hívta a mesterséges intelligenciát. Készített egy szekvenciát egy fatörzsről, majd azzal kísérletezett, hogy a mesterséges intelligenciának adott konkrét utasítással hány különböző módon lehet azt befejezni.

A B32 Galéria május 17. és június 9. között Őry Annamária festőművész Nyugalom című kiállításának adott otthont. Őry Annamária a tiszta látvány világában építi festői életművét, most bemutatott képeit e vizuális nyelven túl a távol-keleti téma és a szemlélődő attitűd fűzi egységbe. Kiállítása címével a nyugalom alapvető érzését szerette volna a képek befogadói – köztük a REFLEXIÓ pályázatban résztvevő hallgatók – felé közvetíteni. Az alábbiakban e központi elemből kiinduló négy pályaművet mutatjuk be.

Czár Anna Arccal befelé a képben sodródom című festményének fő motívuma a sodródás, amely összeköt és egy kompozícióba sűrít természeti képet (folyó vize a víz fölé hajló fa árnyékával) és kiállítási enteriőrt (festmény előtt fekvő szemlélődő alak). Őry Annamária munkáiból kiindulva a pályázó célja volt megmutatni azt, hogy a nyugalom nem más, mint passzív létben való sodródás, a természetben való szemlélődés.

Őry Annamária Tay Ho V. című munkájára reflektált Csondor Réka Kilátóból című alkotásával. A tájkép a figurális és az absztrakt festészeti nyelv határán billeg, még éppen kivehető és értelmezhető az alkotó által ábrázolt látvány.

Németh Afrodité Fatimét a tárlat anyagából leginkább a tavirózsákat ábrázoló Folyók II. című festmény szólította meg. A pályázó Tavirózsa című munkáján ugyancsak a szóban forgó növényt mutatja be, de ezúttal egészen közel hozva, felnagyítva a virág szirmait.

Szőke Blanka a kiállítás címére reflektálva közvetlen környezete egyik általa kedvelt helyének, a Deseda-tónak állított emléket munkájával. A tónak – amely számára a nyugalmat és a kikapcsolódást jelenti – egy részletét festette meg. „A tóparton ülve a víztükör hullámzó látványa és a természet hangjai bárkit ellazítanak, az ember itt úgy érezheti, egy pillanatra kiszakad a városi pörgésből.”

Majd lesz másik című kiállításán bemutatott lírai fotósorozatában Vasali Katalin személyes szemszögből dolgozza fel a perinatális veszteség nyomán fellépő érzéseket és jelenségeket. Közelebb hozza azokat az érzelmeket, melyeket a vetéléssel kapcsolatban megélt, és melyekkel az azt követő időszakban találkozott a feldolgozás útján. Az érzékeny témájú kiállításra a REFLEXIÓ mentorprogram keretében öt fiatal alkotó – szintén rendkívül érzékeny pályamunkával – válaszolt. Az alábbiakban ezeket, a Trezor Galériában május 12-ig látható tárlat által inspirált alkotásokat mutatjuk be.

Bangó Rebeka A kötelék című munkájának elsődleges ihletője a fotóművész egyik képén fellelhető vörös fonál, valamint egy másik művén szereplő tulipán volt. Rebeka linómetszetén a fekete háttérből előtűnő női kéz egy anyára utal, aki elveszítette a magzatát. Az elhervadt tulipán az elmúló életet, az anyát és a gyermekét összetartó vörös fonál a szülő részéről az el nem engedést, míg a köztük lévő fehér tér az elmúlás következtében létrejött távolságot szimbolizálja.

Boros Dorina „Scio in corde meo” – Szívemben tudlak című kisplasztikája az anya és a magzat kapcsolatát jeleníti meg, amint a két forma összekapcsolódik, egymásba borul. Azt a pillanatot próbálja megragadni, amikor ők ketten még egyensúlyoznak, de már tudják, hogy közeledik a fájdalmas búcsú. Dorina anyag- és színhasználatával az érintett személyek lelkében zajló folyamatokra, a magzat életútjára igyekezett utalni.

Czifra Panna a kiállítás témájához egy személyes tapasztalattal is tudott kapcsolódni, Szofia című festménye ennek is emléket állít. A képen lévő vörös felület egy nagyra nőtt gránátalmára, s így a termékenységre utal. A gyümölcsből, amely elkezd kettényílni, kiválik a mag – benne a magzattal –utalva a veszteségre és arra, hogy hiába van még esély várandósságra, egy gyermek elvesztése akkor is komoly fájdalmakkal jár.

Perge Veronika Hiányzol úgyis, hogy nem ismertelek című alkotása két, a hallgatóra mély benyomást gyakorló műre való reflexióként született meg. A szomorúságra és a veszteségre nem csak az élettelen madárral és a fej nélküli testtel, hanem a fekete és kék színek különféle árnyalataival is utalt.

„A málna öröm, áldás, sokk. A boldog asszony gyümölcse nem mindig boldog. Ha szomorú, sír. Kertemben nem terem, lelkemben szüntelen, szívtelen, szemtelen világ.” Szeli Kamilla ezekkel a gondolatokkal kísérte vegyes technikájú Kertemben nem terem című pályaművét, mellyel ugyancsak a megrázó témájú kiállításra reflektált.

A közismert „szívolvasztó trubadúr” popzenész és ökoharcos, húsz év zenei magánmitológiáját tárja fel Domény Krisztián citeraművész kíséretében április 13-án a B32 színpadán. Kovács Gabi Kardos-Horváth Jánost kérdezte.

A programot hirdető plakáton a hónod alatt egy óriási faliórát tartasz. Ez egyfajta utalás az időutazós koncertedre?
Nem! A fotózásra faliórát es kardot hozott a kellékes, és én az előbbit választottam.

Egy interjúban azt mondtad, hogy egy szál gitárral általában akkor lépsz fel, ha technikai vagy fizikai korlátokba ütközik az, hogy a teljes Kaukázus zenekart vigyed magaddal. Ez most is így van, vagy egy szál gitárral pontosabban tudod elmondani az életed?
Kétségkívül egyre jobb vagyok egyedül, nem kell track-listában gondolkodnom, hisz tudom fejből minimum hatvan dalomat, így akár dj-zhetek, összevarrhatok dalokat, helyzethez, hangulathoz alakíthatom a performanszot.

A tescos időkig nyúlsz vissza?
Vagy még visszább. Azért vagyok speckó szerencsés, mert a Zeneakadémián végzett citeraművész barátom is fellép a műsoromban, ráadásul ismeri minden dalomat, és ő is nagyon szeret kísérletezni. Amikor velem jön – most például igen – komplexebb, zeneibb, színesebb az egész! Nem gondolnád, de a citera iszonyú sokoldalú hangszer – Dömény Krisztiánt az ország legjobbjának tartják. A népzenészek is!

Az elmúlt húsz év alatt hogy látod, miként változott a zenei világod? Mi lett fontos, mit hagytál el?
’Asszem’ elhagytam az affektálást, a manírokat, a befutás-vágyát, és a személyeskedést. Régen simán tetemre hívtam a dalaimban az arcokat, osztottam a gazdagokat, a fogyasztókat, bárkit! Ma fontosabbnak érzem az alternatíva felkínálását, a diskurzust és a finom edukációt!

Számos művészeti és környezetvédelmi projektbe belefogtál. Ezekből is idézel majd dalokat? Gondolok itt, a János Jelenések egyszemélyes formabontó zenei műsorra vagy az Álmodjunk élettel című dalra, amelynek a klipjét a 10 millió Fa Alapítvánnyal közösen készítetted?
Igen, sőt én kitálaltam magamnak ezt a politika felett álló öko-témát, amiben a buddhista zarándokútjaim és a fast fashion ruhák környezetpusztító hatásai egyformán beférnek. Előremutató dolog ez, és nekem is jó ventilálni. Három gyerekem van, drukkolok nekik, hiszen az eDemokracia és az éghajlatváltozás vár rájuk, és az nem lesz sétagalopp. Ezért is nézek mindig előre, fejben már 2040-ben járok!

Sokfajta támogatói programnak ötletgazdája, ezek tapasztalatai bekerülnek a műsorodba?
Igen. Tele vagyok ötletekkel és nagyon szuper hogy „végre” egy finom, érzékeny, de profi alkotói stábnak , a pécsi Escargo színháznak is a tagja lehetek. Alapi Tóth Zoltán – az Escargo Szobaszínház művészeti vezetője a Nem jutok dűlőre című műsorban kérdez, jelenről, múltról, egy tematikus bórkostoló keretében. Kezd megérkezni a dolog, már csak azon kell izgulnom, mi lesz, ha minden kisimul körülöttem?

A REFLEXIÓ a B32 Galéria és Kultúrtér, valamint a Karinthy Szalon 2023-ra meghirdetett művészeti mentorprogramja és pályázata, melynek célja, hogy megkönnyítse a képző- és iparművész hallgatók felsőoktatáson kívüli szakmai integrációját.

A B32 Galéria, a Trezor Galéria és a Karinthy Szalon minden hónapban egy-egy, összesen három kiállítást szervez. A programba becsatlakozó fiatal alkotók feladata az, hogy az egyik – általuk előzőleg kiválasztott – tárlatra reflektálva elkészítsék tetszőleges technikájú és tartalmú művüket. Az alábbiakban a B32 Galéria és a Trezor Galéria márciusi kiállításai által inspirált pályaműveket mutatjuk be.

Rabóczky Judit Rita szobrászművész Vasra verve című tárlatára reagálva két pályázó készített műalkotást a program keretében. Madas Bence Köztéri játszóterek napjainkban című munkájával az előző éra űrhajós játszótereinek játékait fotózta éjszaka, direkt vakuval megvilágítva. „Ahogy Judit szobrai, úgy ezek a mászókák is egy elnyomó rendszer lenyomatai, hiszen – bár formájukban játékosak – ideológiai nevelés céljával készültek. Képeim nem csak konceptuálisan, hanem formailag is kapcsolódnak Judit szobraihoz, a megjelenített játékok anyaghasználata és zártsága is egyezik a maszkokéval.”

Sváb Noémi Hydra című 3D-s alkotását – ugyancsak Rabóczky Judit Rita munkáihoz kapcsolódva – a görög mitológia kígyó testű, sokfejű szörnyetege ihlette, aki az emberi irigység, a hét főbűn szimbóluma. A szobor a bűnös és szégyenletes emberi minőségekre utal: az egyén döntése, hogy a fejek közül melyiket engedi kinőni, mely tulajdonságokkal ruházza fel magát.

Oláh Sándor ötvösművész Időutazás című kiállítása, amely az Operaház központi csillárjának rekonstrukciós munkálatait mutatja be, négy pályázót is reflexióra késztetett. Bedi Dóra Előkelő pseudo című pályaművének kiindulópontját a világítótest egyik karja jelentette, melynek formáit leegyszerűsítve, átfogalmazva alkotta meg a hallgató saját nagyméretű ékszerét.

Kovács-Kremeny Dóra szintén erre a tárlatra, illetve az Operaház csillárjára utalva készített egy brosst, melyhez a következő mottót társította: „Szerencsés az, akinek van hivatása.” „Az ékszer csillagformájának szimbolikája a szellemi éberségre, geometriája a csillárok formavilágára utal. Az egymásba fordított háromszögek jelentése Isten kegyelme, mely magába fogadja az embert. Ennek közepén összpontosul foglalatban egy zöld achát, amely a reménnyel teli hivatástudat jelképe.”

Ugyancsak egy bross megalkotására sarkallta Oláh Sándor kiállítása Szalai Rebeka Annát, aki az ékszer tervezésénél a csillár teljes befoglaló formáját vette alapul. A leegyszerűsített, stilizált sziluett alapján megszerkesztette a hajtogatás sablonját, majd az így létrejött minta szerint készítette el a bross ékét képező műanyag plasztikát.

Vigh Luca Rebeka saját reflexiója elkészítésénél a legfontosabbnak – a csillár robosztus acélvázának arányrendszeri szempontjait figyelembe véve – egy stilizált minimalista forma megalkotását tartotta, melynek elsődleges szerepe a fény visszaadása, felnagyítása volt. A mű címe, Lux lucis egyfelől utal a pályamű céljára, ami a kápráztatás, másfelől rímel az Operaház csillárjának egyrészt fényadó, másrészt gyönyörködtető szerepére.

Hét harcos és huszonegy portré szégyenmaszkkal. Rabóczky Judit Rita szobrászművész március 16-án nyílt Vasra verve című kiállításán nem sok hely marad levegőt venni a karóba húzott félszobrok és az ikonosztázban elrendezett maszkos portrék között.
A kiállításon beszédet mondott: Szabó T. Anna költő, közreműködött: Kaardatyah zajzenész és Gergye Krisztián táncos performer. Kurátor: Nagy T. Katalin
Kovács Gabi Rabóczky Judit Ritával beszélgetett.

A meglehetősen beszédes Vasra verve című kiállításodon büsztöket láthatunk testek nélkül, maszkokat fejek nélkül. Ha jól tudom a szobrok alapanyagaira a szülői ház körült leltél rá…

Ezen gondolkodtam, hogy büsztok-e, de inkább félalakoknak tartom ezeket a szobrokat. Én alapvetően Pesten élek, de az első covid hullám alatt hazaköltöztem Egerbe, apukám lakatos volt, most már nyugdíjas, így nem véletlen, hogy az egész telek olyan, mint egy vaslerakat, tele mezőgazdasági tárgyakkal – ezekből a talált tárgyakból, majdnem ready-made-ként raktam össze a szobrokat. Két alak korábban már volt kiállítva, most a B32-ben ezekkel kiegészítve, hét főből álló harcos csapatot installáltam a térbe. A figurák olyanok, mintha karóba lennének húzva, az alattuk lévő posztamensek miatt. Gyerekkoromban mindig is vonzódtam a Csillagok háborújához, vagy a Mad Max-hez, a Szárnyas fejvadászhoz, ezekhez az utópisztikusnak nevezhető látványvilágokhoz, amelyek az én esetemben szerintem nincsenek jelen a szobraimban, mégis miközben dolgoztam, be-be villantak ezek a filmek is.

A groteszk szobrok, mintha valami steam punk divatbemutatóról jöttek volna, de mint olvastam, ezek a félalakok a nagyravágyó, öntelt parancsnoki magatartást jelképezik.

Annyi mindent látnak a szobrokba bele, de én nem akarom elmondani, hogy mit lássanak bele, nem baj? Nem szeretném beskatulyázni a szobrokat, nagyon lehatárolnám ezzel munkám, az egyik ismerősöm szerint még a mostani háborúval is kapcsolatos. Semmi köze nincs a háborúhoz, sokkal előbb csináltam ezeket a figurákat. Szimultán szobrász vagyok, parallel dolgozom legalább öt szobron nagyjából, így készültek el a katonák is. Most katonáknak mondom, de nem jó szó az, hogy katonák, inkább maradjunk a harcosoknál. A katonában most nemzeti- és politikai irányultság van, és ki akarom venni belőlük ezt a politikai aktualitást. A groteszkség viszont egyáltalán nem esik távol tőlem, majdnem minden munkámban benne van, majdnem minden munkám groteszk és humoros.

A maszkok pedig a XVI. században elterjedt szégyenmaszkok leszármazottjai. De ma akár fétistárgynak is láthatjuk, sőt a Bárányok hallgatnak című film is eszünkbe juthat róluk. Hogy találtál rá erre a témára?

Minden nap dolgozom, különböző munkafolyamatokban vagyok, és amikor csinálom a szobrokat, a tárgyakat, akkor ezek a folyamatok egymásból kiindulva építik a következő művet. Egyik ötletből jön a másik. Amikor készítettem a harcosok fejét, és ilyen félkész állapotban voltak, poénból megfogtam az egyiket, és az arcomra raktam egy fotó erejéig. Ez aztán vitte tovább a történetet, és egyre konkrétabban csináltam már a következő vasálarcot, vasmaszkot, szégyenmaszkot. Munka közben teljesen rápörögtem erre a szégyenmaszk dologra, ami ugyebár bőven a középkorból jön, és nem is tagadom, de én ehhez történelmi korhoz erősen vonzódom. Most is ezt élhetjük meg, mert a szégyenmaszk a kiközösítésnek a jelképe, akkoriban a nőket büntették ezzel javarészt, de férfiaknak is volt része ebben.
Itt a kiállításban tizenhat darabból álló szégyenmaszk sorozat látható, de elég komplikált kiállítás ez, mert nehéz a tér, alacsonyak a falak, meglehetősen speciális, féltem, hogy a szobrokat agyonnyomja majd ez az alacsony belmagasság, de pont, hogy ez a téri adottság jól jött, erősítette ezt a félelmetes, brutális hangulatot, igy jobban berántja a térbe a nézőt, legalábbis remélem.

Ráadásul művészbarátaid ezeket fel is vették, és fotósorozat is készült erről. Úgy tűnik nagyon élvezték.

A kiállítás kurátorával, Nagy T. Katalinnal másfel évig brainstormigoltunk ezen az anyagon, hogy mi, és hogyan legyen a kiállításra. Ezt az ötletet nagyon támogatta, hogy a maszkokat másokra is húzzam rá, ne csak magamra, és így még izgalmasabb rátekinteni a maszkokra kívülről, egy lépést eltávolodva. Főleg műveszbarátaimat kértem meg, hogy vegyék fel, teljesen spontán döntöttem el, hogy ki legyen a portrékon. Előszőr magamra húztam a maszkokat, úgy csináltam szelfiket, aztán továbbgondolva jöttek a barátok, akik adtak hozza az arcukat. Hamarits Zsolt készítette el a portrékat, aki egy vérprofi fotós. Az én telefonos képeimen a maszkok nagyon nyersek és brutálisak voltak, Zsolt viszont behozott egy egészen érdekes réteget, nála ugyanis szépek, puhábbak lettek a képek. És pont ettől, hogy a szégyenmaszkok ilyen brutálisak, és az ő képein pedig van egyfajta esztétikum, furcsa feszültség keletkezett a fotókon. A kiállítás plakátjára eredetileg szobrot terveztem, de Bogdán Csilla grafikus ötletéből kiindulva inkább portrékat tettünk rá, és így olyan lett, mint egy színházi plakát. Iszonyú ereje van, tök jól néz ki a plakát messziről. Azt hitte a barátom, hogy egy skandináv pszichothriller moziplakát reklámja.

Úgy tudom, hogy egyfajta terápia is számodra ezeknek a szobroknak az elkészítése.

Nem is a terápia szót használnám…én a szobrokon keresztül ventilálom ki a problémákat, de úgy látom, másokkal is ez van, sokan, sokféleképpen csatlakoztak rá ezekre munkákra, valamilyen terápiás jelleggel. Ezzel nem tudok mit kezdeni, van, hogy provokatívan, nyersebb nyelvezetben fogalmazok meg dolgokat, most is így történt, de ha belegondolunk abba, hogy milyen most a világ, milyen az egész légkör, mennyivel brutálabb, agresszívabb; a covid, a háború, ha kimegyek az utcára, már fizikai fájdalmam van. Én úgy látom, hogy nem olyan nagy reveláció az, hogy szükségszerűen le kell csapolni magunkból a frusztrációkat, és hogy azt ki, hogyan éli meg… én a művészetben dolgozom fel. De nem szeretném meghatározni azt, hogy mit nézzen a néző, mert akkor csak egy olyan unalmas, használati útmutatót adnék magamhoz, ráadásul alá is becsülném őket.

Kulcsár Teodóra és Oravetz Dániel: Nem vagyok bolond, csak szkizofrén című könyve alapján készített új előadást a Nézőművészeti Kft. Gyulay Eszter rendezésében látható Minden másképp van című kamaradarab olyan kérdésekre keresi a választ, hogy vannak-e a normalitásnak, az álomnak, a valóságnak határai, ki nevezhető normálisnak és merünk-e hinni az igaz szerelem gyógyító erejében.

Kovács Gabi a történetet megjelenítő két színésszel, Soltész Bözsével és Marton Róberttel beszélgetett.

Valós történeten alapul az előadás, egyszerre egy rendhagyó szerelmi történet, másfelől két ember szkizofréniával való küzdelmét is bemutatja, ráadásul egy érzékenyítő darab is, mert sokan nem ismerik ezt a betegséget.

Marton Róbert: Nem nagyon született még erről a betegségről előadás és nagyon kevés olyan fórum, helyzet van, ahol szkizofréniával küzdők és hozzátartozóik össze tudnak jönni.

Soltés Bözse: Főleg azok ismerik, akik érintettek, de még ez sem biztos Szerencsére ma már számos alapítvány foglalkozik ezzel a speciális tünetegyüttessel.

Számos előítéletünk van ezzel a betegséggel kapcsolatban, nem ismerjük pontosan, és valami nagyon súlyos dologra gondolunk, de közben ki dönti el, hogy mi az, ami normális és mi az, ami már nem? 

Marton Róbert: Ezt a kérdést a darab több helyen is feszegeti, és azon túl, hogy bemutatja, hogy létezik a betegségnek gyógyszeres kezelése, felhívja a figyelmet arra is, hogy van egyfajta pszichoterápia is, ami segíthet. Amikor készültünk, ismerkedtünk az anyaggal, kiderült, hogy sok mindenki nem engedheti meg magának, hogy szakembert fizessen, azonban működnek olyan pszichoterápiás csoportok, amelyek könnyebben elérhetőek. Mi az előadásban inkább magát a betegségből adódó speciális élethelyzeteket mutatjuk meg és olyan kérdéseket vetünk fel, amelyekkel próbáljuk a szkizofréniával kapcsolatban az embereket érzékenyíteni. Válaszokat nem tudunk adni, de úgy látjuk, hogy szeretettel és terápiával lehet segíteni.

Soltész Bözse: Hogy mit nevezünk normálisnak ebben a társadalomban, és mit nem, ez is kérdése a darabnak. Szerepem szerint én nemcsak Dani szerelme, de a diagnosztizált beteg segítője is vagyok meglehetősen fura szokásokkal, mert növényekkel és az állatokkal is beszélgetek. Ez például normális dolog? Az előadás még globálisan is felvet kérdéseket, hiszen mi, mindannyian csak a saját szemszögünkön keresztül látjuk a világunkat, tehát több milliárd darabra tört valóság az egész létezésünk. Ki mondja meg, hogy melyik a fontosabb, melyiknek van létjogosultsága? És honnan tudható az, hogy én vagy te, vagy éppen a Robi vagy bárki más, mit lát abból a helyzetből, amiben éppen van? Az elfogadás és a szeretet az egyik legjobb terápiája ennek a betegségnek, és ha így nézzük, akkor az emberiség gyógyulása is ettől függ.

A történetben megismerjük Danit, aki 25 éves kora körül esik szét, akkor diagnosztizálják nála a szkizofréniát, a gyógyulást pedig a szerelem hozza meg számára.

Marton Róbert: Egy orvos ritkán meri kimondani egy szkizofrén betegről, hogy gyógyultnak tekinthető. A legtöbben arról számolnak be, hogy meglehet találni egy olyan életformát megfelelő célokkal, napirendi pontokkal, ami már élhető. Nagyon fontos, hogy legyen egy segítő társ, adott esetben egy szerelmi partner, mert akkor nagymértékben visszacsökkenthető a gyógyszeradag is.

Soltész Bözse: A társas kapcsolatok nagyon sokat számítanak, mert ha emberek vesznek körül, akkor könnyebben megtartható a valóság. Ezért is van, hogy én a csoportterápiában hiszek, mert abban is kapcsolatokról van szó. Kell, hogy legyen valamilyen kapcsolódás vagy egy másik szemszög, ami segít megmaradni valahol abban, amiben együtt tudunk lni.

A darab érdekessége az intenzív kapcsolat a nézőkkel, és hogy mi is a történet részesei lehetünk.

Marton Róbert: Igen, vannak bizonyos helyzetek, amikor a nézők úgy érezhetik, hogy benne vannak a pszichológus várótermében, vagy abban a szobában, ahol a cselekmény játszódik. Szuperközeli nagyításban látják az eseményeket. De ez nem nevezhető interaktívnak, ilyen formában nem vonjuk be a közönséget, de mindenképpen igyekszünk minél közelebb hozni magunkhoz őket.

Soltész Bözse: Mintha benne lennének valakinek a gondolataiban vagy a fejében, így is érezheti a néző.

Robi számos más előadásban énekelsz és dalszerző is vagy. Itt egy különleges hangszert, a kalimbát is hallhatjuk a citera mellett.

Marton Róbert: Főszerepet azért nem kapnak a hangszerek, a kalimba talán hangsúlyosabban tudja visszaadni azt a zenei világot, amit mi képzeltünk bemutatni erről a történetről, de a citera is azért fogalmazódott meg bennem, mert húros, pengetős, pattanós hangszer, ezért kapcsolódni tud a történethez

Ez az elmeállapothoz köthető?

Marton Róbert: Igen, a szkizofréniával küzdő embereknél, amikor mondjuk éppen zajlik egy „epizód”, akkor a poklok poklát élik meg belül, nagy amplitúdóval, nagy húrszakadásnak is beillő érzelmeket élnek át.

Bözse, a Pesti Magyar Színház társulatának vagy a tagja, kőszínházi keretek között dolgozol. Mit jelent számodra egy ilyen alternatív játszóhelyzetben megmutatni magad?

Soltész Bözse: Igen, nekem van egy társulatom, ahol kicsit zsúfoltabban dolgozom, elég sok előadást csinálunk, nagyobb nézőtérnek, tehát a színházba hatszáz ember is befér. Korábban játszottam már más típusú előadásban, legutóbb Lackfi János: Hinták című művét dolgoztuk fel, ez a Zsámbéki Színházi Bázis produkciója volt. Bevallom, nagyon kellemes vérátömlesztés egy ilyen kőszínházon kívüli darabban játszani. Jólesik, hogy van idő gondolatokat kifejteni, és nem azt mondom, hogy nagyobb színházi térben nincs erre mód, csak az egy nagyon zsúfolt munka mind a játszók száma, mind a nézők, a nézőtér, a színpad méretei szempontjából. Műhelymunkában dolgozni azonban egészen más dolog, de belegondolva, minden színész arra vágyik, hogy ilyen típusú munkát végezzen, ahol a lelkivilágát, a szellemét és testét egyszerre használhatja nagy türelemmel, és közben keresgélheti magát. Azért is szeretem az ilyesmit, mert ez egy pszichoterápia is nekem, tehát egy ajándék.

Egy speciális tapasztalat is talán ez az előadás?

Marton Róbert: Igen, nagyon sok mindent megmozgat az emberben, és persze mindketten játszunk jó néhány olyan darabban, amelyek a klasszikus színházi hagyományok mentén íródtak, klasszikus történetvezetéssel, megszokott próbafolyamattal. Ebben a montázsokkal, időugrásokkal tarkított darabban olyan szokatlan perspektívából mutatjuk be az embereket, a helyzeteket, amelyeket más színházi keretekben nem szoktunk, hiszen a színház mindig sűrít, és többnyire azt próbálja kiemelni, ami szórakoztat, de ezt nem úgy értem, hogy nevetni kell rajta, hanem viszonylag egyszerű mechanizmusok alapján hat a közönségre. Itt viszont, „Minden másképp van” vagyis minduntalan váratlan helyzetekben vagyunk, tehát az átlagtól, a megszokottól eltérőek a megoldások dramaturgiai és strukturális szempontból is.

Jobbágy Bence gitáros-dalszerző gasztro-kulturális kalandja az 1 Bor 1 Vers projekt felkérésére indult, és tizenkét kortárs magyar szerző megzenésített versfeldolgozásával érte el a célját.

Március 23-án a B32 színpadán debütáló lemezbemutató koncertjén – többek között -Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos Babiczky Tibor verseit hallhatjuk.

Bor és dal nem áll messze egymástól, elég, ha csak a korabeli bordalokra gondolunk az ókortól egészen Kölcsey Bordaláig. A második lemezeden hogyan kapcsolódik össze a kultúra a gasztronómia és a zene?

Az 1 Bor 1 Vers egy gasztro-kulturális eseménysorozat, amelyet Ugron Zsolna és a Budavári Dóra talált ki, pont azért, hogy az irodalmat közelebb hozzák a közönséghez. A sorozat második évadában kaptam azt a felkérést, hogy zenésítsem meg azt a tizenkét verset, amelyeket ők a borokhoz összeválogattak Így, valóban egy összművészeti kezdeményezés kerekedett belőle.

Neked könnyen megy mások szövegeire zenét írni?

Igen, nekem nincs ezzel gondom. Izgalmasnak találom, akár a megírásnál, akár az előadásánál, hogy ez nem csak én vagyok, hanem valaki másnak is benne van a személyisége és a gondolatai.

Dalaidat hol egyedül, hol pedig barátaiddal, Restás Gergővel és Bognár Marcival adod elő. Most ez másképpen van, miért?

Elsősorban a covid előtt 2020-ban dolgoztunk együtt, ezután erősen megváltozott minden, és egyedül kezdtem el zenélni. Most erre a koncertre tekintettel, és arra, hogy erre a lemezre nagyon sok kiegészítő és díszítő gitárhangzást is felvettem, egy zenész barátom Günsberger Ákos is fellép velem.

Budavári Dóra az 1 Bor 1 Vers projekt ötletgazdája mondja: „Érdemes összekóstolni a borokat és a verseket, szóról szóra, kortyról kortyra, többször is elolvasni, mert mind a versnek, mind a bornak rétegei vannak.” Te hogy látod ezt?

Erre nem gondoltam, érdekes, valóban így van, ha az embernek van egy első benyomása egy verssel, vagy egy borral kapcsolatban, hamar kiderülhet, hogy mindkettőnek több rétege is van. Például egy bornál különböző ízjegyek jöhetnek elő, de ugyanúgy a verseknél más tartalmi, hangulati elemek is előbújhatnak. Ezt a lemezt tavaly nyáron készítettem és az elmúlt időszakban nagyon érdekes, hogy mennyire megváltozott a viszonyom a versekhez, több dalt át is írtam, mert már más rétegeit kapirgáltam így, hogy kicsit ülepedett az egész, mint amikor nekiültem megírni őket.

Készült egy klip is Krusovszky Dénes: Éjszaka sétálni című verséhez.

Ez a kedvencem, ezt akartam először megmutatni. A feleségemmel Kleb Zsófival készítettük a videót. Az az ötletünk támadt, hogy itthon Kővágóörsön a faluban, egy éjszaka sétálós filmet veszünk fel, miközben a megzenésített vers szól a háttérben. Átalában próbálok a környezetemben lévő embereknek a véleményére adni, mert én ilyenkor nyakig benne ülök a témában, és nem látom, nem hallom kívülről, hogy melyik dallal érdemes menni tovább, ilyenkor egy külső fül, sokat tud segíteni.

Jellemzően akusztikusan adod elő a dalaidat, nem hiányzik a nagyobb zenekar, a többszólamúság?

Ez most egy ilyen időszak, kifejezetten élvezem, hogy nincs dob, hogy nincs zenekar mögöttem. Én most jól érzem magam. Azért is választottam ezt a nevet: A Bence kalandjai, mert azt gondoltam, hogy ez a név majd kötelez arra, hogy azt tudjam csinálni, amiben jól érzem magam.

A versek mások mint a dalszövegek a megzenésítés szempontjából?

Nehezebb műfaj verset megzenésíteni. Van az a fajta versmegzenésítés, ahol nem dalként funkcionál a szöveg, hanem inkább megmarad egy ilyen énekelt versnek, én pedig azzal szoktam kísérletezni, hogy mennyire lehet egy verset dalszöveggé gyúrni, illetve olyan zenei környezetbe elhelyezni, ahol már dalszövegként hangzik el. Ez szerintem az esetek nagy részében sikerült, ahol meg kevésbé, ott már olvastam olyan kritikát, és ez nagyon jól esett, hogy inkább szokatlan, mint sem hogy darabos, vagy erőltetett, amit írtam.