A zenés-irodalmi estek reneszánszukat élik, a zenészek szívesen társulnak írókkal, költőkkel, hogy bebizonyítsák: egymásra rájátszani érdemes, és a műfajok, ha találkoznak egy új, közös történet is születhet. Balanyi Szilárd Csillaglekvár összművészeti produkciójában most Szabó T. Anna és Lackfi János lesz a vendég március 1-jén a B32 Galériában. Kovács Gabi Balanyi Szilárddal beszélgetett.

Csillaglekvár a címe a koncertnek, és ennek van egy története, ha jól tudom, a kisfiadtól kaptad ezt a szót.

Ez a szó bekerült a Köszi című dalom szövegébe is. És hogyan lett a cím? A fiam ilyen három-négy éves lehetett, és rendszerint nagyon vicces dolgokat mondott, mindenféle kitalációi voltak, és ezeket is felhasználtam a dalaimban, a csillaglekvár is így született. Arra emlékszem, hogy nyáreste volt a Balatonnál, együtt sétálgattunk, mert nem tudott aludni, szép volt az ég, fölnézett, és azt mondta: csillaglekvár. Ezt is felírtam a többivel együtt a különös és varázslatos hangzása miatt, és most ez a címe az első zenés-irodalmi estemnek.

Néhány éve van új zenekarod és most a B32 színpadán ezzel a formációval fogsz fellépni, tehát nem akusztikus estre gondoltál.

Igen, 2018-ban sok év után gondoltam egyet – ugye akkor még nem tudtuk, hogy mi az a Covid – , és újraélesztettem a korábbi zenekaromat, aminek aztán az lett a vége, hogy kicserélődött a teljes brigád (Pásztor Sámuel, Paczári Viktor, Bátor Bence), amit így utólag nem is bánok, sőt, nagyon jó vérfrissítés volt, és jól jött minden szempontból. Elkezdtünk próbálni, a Covid azonban bezavart, a nagyzenekar leállt, ezt követően született meg a sokkal csendesebb Szilárd Piano Projekt Galambos Dorinával, Kiss Flórával, és akkor még Schoblocher Barbi (Blahalouisiana) is beugrott. Így el tudunk menni hol hárman, hol négyen egy szál zongorával akusztikus koncerteket adni. Ez egy sokkal intimebb felállás volt, de közben a nagyzenekar is elkezdett újra működni, és most velük fogunk fellépni Annával és Jánossal a B32-ben.

Tavaly jelent meg a „Szilárd – Na, ez az!” című albumod, amelynek szövegeit – többek között – Grecsó Krisztián, Szabó T. Anna, Lackfi János, és Kemény Zsófi írta. A kortárs vers szeretete más akkor sem állt tőled távol.

A Csillaglekvár az első olyan koncertem, ahol írókkal is fellépek, és igen, a koncert alapötlet is így ugrott be, hiszen a „Szilárd – Na, ez az!” lemezem kapcsán már megtapasztaltam, hogy milyen jó profi írókkal dolgozni. Tavaly jelent meg áprilisban ez az album, és már a dalírás folyamatának legelején éreztem azt, hogy egyedül nem fogom tudni megírni az összes szöveget. Rengeteg időm volt gondolkodni a Covid alatt, jöttek az ötletek egymás után, végül arra gondoltam, hogy megkérdezek írókat, költőket, hogy egyáltalán van-e kedvük ilyesmihez, pontosabban a dalaimhoz szövegeket írni. Szerencsémre mindenki igent mondott, és nagyon jól sült el a dolog, mert gyönyörű szövegek születtek. Ez úgy működött, hogy elküldtem a zenei alapot vagy a félkész dalt, és arra írták a verseket. A Sorsdal című dalra például két szöveg is született, a végső munkában Annával együtt ollóztuk össze a szövegeket, nagyon érdekes kis kirándulás volt.

Író-zenész párosból már láttunk jónéhányat, tehát erre a fúziós művészetre, amennyiben az, nagy az érdeklődés. A Csillaglekvárban viszont két író lesz fenn a színpadon, és egy egész komplett, hangos zenekar.

Így van, de nem leszünk olyan hangosak, a dinamikával viszont játszani fogunk: hol nagyon halk, hol pedig kicsit erőteljesebb lesz a hangzás.

Miért gondoltad úgy, hogy ez most nagyzenekari produkció lesz, és nem zongorás, akusztikus?

Zenekarral nagyon szépen tudnak megszólalni a dalok. A lemezen ez egyértelműen kiderült. Ezek a szövegek a nagyzenekari hangzáshoz könnyedén idomulnak. A próbafolyamat alatt összeért a társaság is, amit nagyon élveztem, egyre több kreatív ötlet merült fel, de mindent nem lehet megvalósítani, az biztos, hogy zongorával is nagyon klasszul működhetne ez a zenés-irodalmi est, kipróbáljuk majd azt is. Azonban egy zenekarban több lehetőség van, egyszerűen izgalmasabb, sokkal többet játszhatunk a zenével, a hangokkal, az ötletekkel. Lesz olyan is például, hogy csak egy szál basszusgitár, és egy dob szól majd, de lesz olyan is, amikor csak a zongorát lehet hallani amint a verseket kíséri. Rengeteg variáció létezik, és ez a jó ebben.

Erre az előadásra készültek a versek, vagy pedig korábbi művek is megszólalnak?

A meglévők közül mazsoláztunk, de lesznek új dolgok, meglepetések, improvizáció is, úgyhogy a már megírt szövegek, és a spontán, ott született dolgok is hallhatók lesznek egymással keveredve.

És miért pont Lackfi János és Szabó T. Anna a vendéged?

Még Grecsó Krisztián is szívesen benne lett volna, csak sajnos nem ért rá. Első körben Annával és Jánossal kezdtünk el beszélgetni erről és szerencsére nagyon jól fogadták, mondták, persze nézzünk időpontot és így összejött, ráértek mindketten. Én borzasztóan boldog vagyok, hogy ilyen nyitottan állnak ehhez a dologhoz! Már az is nagy élmény volt nekem, amikor beszélgettünk az akkor még készülő szövegekről, és megtisztelve érzem magam, hogy hajlandóak voltak belevágni egy ilyen produkcióba. Hiszem, hogy nagyon jó lesz ez így, megnézzük hogyan is működünk mi együtt. Egy izgalmas fejesugrás lesz nekem is az ismeretlen vízbe.

Tehát akkor tervezed azt is, hogy a jövőben bevonsz más írókat is a zenés projektedbe?

Abszolút, a többiek is nyitottak, de Annával és Jánossal volt a legegyszerűbb egyeztetnem. Még tervezünk több ilyen koncertet is, tehát nem az a cél, hogy ez az egy legyen. Sokat beszélgettünk arról, hogy ezt meg kéne mutatni minél több embernek, na de még csak most kezdtük, és minden kezdet nehéz.

Lackfi János és Szabó T. Anna összeszokott páros, nagyon jól ismerik egymást, közös kötetük is megjelent már. Hogyan állt össze ez a produkció, hogyan néz ki ez a színpadon?

Egymásba folyik próza, vers, zene, a halkabb zene alatt párbeszéd hallható majd, de nem akarom elárulni a részleteket, mert igazán a produkció nagy része ott dől el a színpadon, akkor fogjuk látni, hogy ez hogyan is működik valójában. De már régóta próbálunk, folyamatosan küldöm nekik az aktuális ötleteket, megosztjuk egymással, úgyhogy a produkció egy része előre megírt lesz, de egy másik része meg ott, abban a pillanatban fog megszületni.

Tehát az előadás nagy része rögtönzés. Nem félsz az ilyen spontán, kiszámíthatatlan dolgoktól?

Én szeretem, ez mindig egy kihívás, és egy feladat, ez spannol fel, jó, ha van valami izgalom a színpadon, és nem a megszokott nyugalom, kiszámítottság, de persze az is jó, abból is lehet kreálni új ötleteket. De én mindenképpen szeretem azt, amikor valami miatt eggyel jobban kell figyelni, az kihozza az emberből a vadállatot, haha, na jó, azt nem, de résen kell lenni, és az mindig jót tesz az energiáknak.

Miben más az, ha valaki nem dalszerző, hanem szépíró?

Egészen máshonnan közelítenek meg egy témát, egy dallamot, és ez nagyon tetszik, de a végeredmény valahogy mindig ugyanaz. Általában hasonló dolgokat éreztek egy-egy dalhoz kapcsolódva, mint én.

Nagyon szerettem azt, amikor először leültem velük beszélgetni, és csak jött a szó és a gondolat. Nagyon élvezetes volt hallgatni őket, a zenészekhez képest teljesen máshogy jár az agyuk, és közben mégis ugyanúgy.

Hogyan?

Nem tudom elmagyarázni, talán ahhoz tudnám a leginkább hasonlítani, hogy én az érzések után megyek, ők pedig megpróbálnak az érzések mögé nézni. Nehéz megfogalmazni, ezek is csak benyomások, intuíciók.

A REFLEXIÓ a B32 és a Karinthy Szalon közös képző-és iparművészeti mentorprogramja, ahová határon innen és túl, még február 28-ig pályázhatnak a felsőoktatás valamely művészeti képzésében résztvevő diákok. Kovács Gabi Pintér Sonját, a KözPont Kft. ügyvezetőjét és a B32 Galéria főkurátorát, valamint Mádl Jankát, a Karinthy Szalon kurátorát, a pályázat egyik ötletgazdáját kérdezte.

Hogyan kell elképzelni ezt a programot? Mikre reflektálhatnak majd a fiatalok?

Pintér Sonja: A Karinthy Szalonban, a B32, illetve a Trezor Galériában minden hónapban párhuzamosan egy-egy kiállításunk látogatható. A program keretében mindenekelőtt arra hívjuk a felsőoktatásban művészetet hallgató fiatalokat, hogy nézzék meg a tárlatainkat, majd az lesz a feladatuk, hogy egy általuk választott kiállításnak arra az elemére, motívumára reflektáljanak, amely őket a leginkább megszólította.

Mádl Janka: Reflektálhatnak az egész kiállítás témájára vagy a műveket összekötő gondolatiságra, de ugyanúgy kapcsolódhatnak egy-egy tetszőlegesen kiragadott alkotáshoz is, ami nekik személy szerint fontos.

Bármilyen technikával készülhetnek ezek a művek?

Mádl Janka: Igen, nagyon fontos pontja a mentorprogramnak, hogy nem szeretnénk megszabni az alkotás módját, sem technikailag, sem tartalmilag. Az ipar- és képzőművészet bármely ágában dolgozó művész jelentkezését örömmel fogadjuk, az általa választott alkotásra pedig szabadon, bármilyen eszközzel reflektálhat.

Pintér Sonja: A hangsúly azon van, hogy nem szeretnék megkötni, hogy például fotóra csak fotográfus reagáljon, egy textiltervezőt is megszólíthat egy kerámia, egy videóinstalláció vagy épp egy grafika – és fordítva. Az iparművészet és a képzőművészet keveredhet, vagyis nincsenek különválasztva a művészeti ágak, aminek – tapasztalataink szerint – a későbbi, közös gondolkodáson, együttműködésen alapuló kreatív projektek szempontjából nagy jelentősége lehet. Tehát itt az átjárhatóság elsődleges.

A mentorprogram a szakmai integrációt is segítheti.

Mádl Janka: Amikor tavaly nyáron Kegyes Zoltán kollégámmal megálmodtuk ezt a programot, abból indultunk ki, hogy a B32 és a Karinthy Szalon kiváló művészekkel ápol régi, jó és értékes – szakmai, sokszor baráti – kapcsolatot. Ugyanakkor érdemes volna a pályájuk legelején álló alkotókra is odafigyelni, és az ő figyelmüket is a mi szakmai programunkra irányítani. Egyik elsődleges célunk a projekttel, hogy az általunk elért szakmai közönség látóterébe is bekerüljenek a tehetséges képző- és iparművész hallgatók, máshogy fogalmazva: hogy támogathassuk a pályakezdők felsőoktatási rendszeren kívüli művészeti környezetben való megjelenését, megkönnyítsük szakmai beilleszkedésüket. Talán azt is fontos kiemelni, hogy a REFLEXIÓ-ra határon túli intézmények hallgatóinak a jelentkezését is várjuk. Még néhány nap hátravan a jelentkezési határidőig, de már most 9 egyetem közel 90 hallgatója nevezett be a programba. Örömteli, hogy ilyen nagy az érdeklődés az alkotók részéről, ebből is látszik, milyen nagy szükség van az efféle kezdeményezésekre.

Pintér Sonja: A program lehetőséget nyújt arra, hogy a pályakezdő fiatalok az egyetemi színtérről kitekintve, egy szakmailag is komoly figyelmet kapó fórumon méressék meg magukat. A bemutatkozás szempontjából meg kell említeni, hogy a mentorprogram zárultával a tizenöt legjobb pályázó a B32-ben egy közös pop-up kiállításon vehet részt, tehát a fiataloknak megvan az esélyük arra is, hogy – akár első – kiállítási tapasztalattal gazdagodhassanak. Bízunk benne és tervezzük, hogy a mentorprogram ideje alatt sikerül együttműködő partnereket, szakmai támogatókat szereznünk, és a kiemelkedő pályaművekkel előrukkoló alkotókat a kiállítás lehetősége mellett más módon, akár művészellátós kuponokkal és múzeumi belépőjegyekkel is jutalmazhatunk.

Hogyan zajlik a válogatás?

Pintér Sonja: Egy évig tart a mentorprogram, mely során folyamatosan futnak be az egyes kiállításokra reflektáló alkotások, ezeket nagyon komolyan dokumentáljuk. Azon túl, hogy a legjobb tizenöt alkotást jövő év elején kiállítjuk a B32 Galériában, a program közben születő minden művet bemutatunk online felületeinken is. Így egyik pályázó alkotása sem fog homályban maradni, az is kiemelt elképzelésünk ugyanis, hogy munkáikon keresztül láthatóvá váljanak a fiatalok.

Mádl Janka: Mindenki egyenlő esélyekkel indul, a független, hattagú zsűri 2023 decemberében, előre meghatározott értékelő szempontok alapján bírálja el a beküldött pályaműveket. Bálványos Anna, a Ludwig Múzeum főmuzeulógusa, a Velencei Biennále Iroda koordinátora, German Kinga művészettörténész, a MOME Elméleti Intézetének oktatója, Somosi Rita művészettörténész, a Budapest FotóFesztivál kurátora, Vizi Katalin, a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ ügyvezető igazgatója, Horváth Dániel festőművész-művészpedagógus és Jurecskó László művészettörténész, műkereskedő, a MissionArt Galéria egyik tulajdonosa alkotják a szakmai csapatot, tehát komoly megmérettetésben részesülnek a befutott műalkotások.

Miért gondoltátok, hogy egy ilyen típusú mentorprogram mellé kell állnotok?

Pintér Sonja: Nem is mellé álltunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy célt állítottunk magunk elé, melyhez ezt a mentorprogramot hívtuk segítségül, főként azért, hogy a fiatalok minél inkább bekerüljenek a szakmai vérkeringésbe. Sokszor jönnek gimnáziumi osztályok a galériáinkba tárlatvezetésre, de ezt a mentorprogramot kimondottan egyetemistáknak és művészeti egyetemek hallgatóinak szántuk.

Úgy tűnik akkor, hogy ez egy hiánypótló projekt.

Mádl Janka: Szerintem abszolút kuriózum a program, ami több szinten is párbeszédet kezdeményezhet a művészeti színtér szereplői között. Vegyük csak a legegyszerűbb reakciót vagy interakciót: a kiállító művészeknek is érdekes lehet ránézni arra, hogy egy pályakezdő művész az ő munkájuknak mely részletéhez, milyen kérdésfeltevéssel, milyen eszközökkel tud kapcsolódni. A programban résztvevőknek szerintem fontos szem előtt tartaniuk, hogy ez nem egy kötelező egyetemi feladat, amit teljesíteni kell. A mentorprogrammal szeretnénk a pályázókat önálló döntésre, gondolkodásra és alkotásra is sarkallni.

A REFLEXIÓ részletes pályázati kiírása itt olvasható: https://karinthyszalon.hu/reflexio-mentorpaalyazat/

Jelentkezés: https://forms.gle/ibr9eQePkaWvqpvFA

Jelentkezési határidő: 2023. február 28.

Szotyory Lászlónak mániái vannak: imádja a dzsungeleket, a nagy piros amerikai autókat, az emberarcú házakat, a lombos fák felett elhúzó rejtélyes repülőket. A festészet számára gyönyörűség.  Képein megjelenő alakok távoli vagy jó ismerősei, a tájak, ciprusok, jelenetek kedvesek számára, éppen ezért begyűjti, és a festményein megidézi őket.

A Válogatás – Múlt és jelen című kiállítás február 15-én nyílt a B32 Galériában.

Egészen korai, több mint harminc évvel ezelőtt készült munkáidat és a legfrissebbeket is láthatjuk a kiállításon. Mi változott az évek során a festészetedben?

A B32 Galéria egy nagyszerű, impozáns tér, és ez inspirált arra, hogy a kedves, régi képeimet, amelyeket csak tartogatok itthon, és így semmilyen életük nincs, újra kiállítsam, adok nekik még egy lehetőséget. Vannak köztük olyan munkák is, amelyeket még a főiskola utolsó éveiben készítettem 1980 körül, és több mint negyven évesek, de azóta is közel állnak hozzám. Ezek régóta velem vannak. Általában egy ideig ugyanazokkal a témákkal foglalkozom, és aztán új mániák jönnek elő. Ilyen volt például az, amikor mediterrán tájakat, ciprusokat, régi nagy autókat és repülőket festettem csak. És ezeket azért nevezem mániáknak, és nem korszakoknak, mert a korszakot kicsit fellengzősnek tartom, van eleje és vége, de az én mániaimnak nincs eleje és vége, mert váltakoznak és újra és újra előjönnek.

Ez azt jelenti, hogy harminc évvel ezelőtt is festettél repülőket, ciprusokat, fákat? Ugyanazok voltak a témáid, mint most?

Igen, idővel ezek a mániák sokasodtak, tehát harminc évvel ezelőtt nem festettem repülőket, dzsungeleket, azok az utóbbi tíz évben kerültek elő.

Pályád elején milyen témák vonzottak?

Alakokat festettem, vagy olyan jeleneteket, amelyekben valami rejtelmes volt. Munka közben mindig azt mondogattam vagy kérdezgettem magamtól: vajon mi történik itt, kik lehetnek ezek az emberek, milyen kapcsolatban lehetnek egymással? Akkoriban gyakran festettem három alakot egymás mellé, mert úgy gondoltam, hogy három alak egymáshoz való viszonya mindig talányosabb, mint egy férfinak és egy nőnek a kapcsolata.

A kiállításaidra mindig érzelmi szempontok alapján válogatod össze a képeidet. Ez most másképp történt.

Igen, ez az utolsó időszakom, vagy az utolsó nagy mániám a repülőkről szól, és a kiállítást is repülők köré szerveztem. A repülők régóta foglalkoztatnak, majdnem olyan régóta, mint az autók, mindkettőt megelevenedő lényeknek látom, amelyeknek arcuk, szemük van, mint az állatoknak. Régóta jellemző rám, hogy antropomorfizálom a jelenségeket, a formákat. A ciprusokat is a tájból kiemelkedő önálló lényeknek látom, akár meg is simogathatnám őket, a felületük akár egy ló izmos nyaka; van kipárolgásuk, jellegzetes finom illatuk. A házaknál is azokat szeretem, amelyek különlegesek, nem szokványos lakóházak, ilyen például egy iskola, kórház, kastély, börtön. Ezeknek az épületeknek arcuk és személyiségük van, olyanok akár az autók: szemük van.

A B32-ben előzőleg Nagy Gábor György kiállításán is a repülő volt a vezető téma, de ezek harcirepülők voltak főleg, és épp a földet igyekeztek elhagyni. Itt most szerethető, emberarcú lények a repülők.

Igen, nekem nem félelmetesek, nem taszítanak, inkább lenyűgöznek. Ami engem mindig festésre késztet, az a rajongás, a lelkesedés valamiért, az épp aktuális témáért. Munka közben semmi kritikai vagy ironikus attitűd nincs bennem. Nagyon tisztelem azt is, akit valami felháborodás késztet festésre, sokan vannak így.

Milyen dolgokért tudsz rajongani?

Lehetséges, hogy ezzel valami olyasmit is elárulok magamról, amit máskor nem mondanék el, tehát titkolni valónak gondolnék társaságban, mert talán nem értenék meg. Például azt, hogy mik azok a dolgok, amelyek lenyűgöznek, mert ezek között vannak olyan kicsi, infantilis dolgok is, amelyek a mai napig hatnak rám. Például imádok nézegetni csak úgy az utcán percekig, vagy megállok, ha egy nagy piros amerikai autót látok. A festéssel megidézem ezeket a dolgokat magamnak. Tehát csak olyan jeleneteket festek, amelyekért rajongok. Ezzel a rajongással szeretném magam közelébe varázsolni – mint egy mágus -, az általam szeretett embereket, tárgyakat, jeleneteket, ez olyan, mintha velük lennék, mintha én is belesétáltam volna a képbe.

A festővászon az ablak, amin keresztül átnézhetek abba a világba, amiben jól érzem magam, vagy azon keresztül átléphetek abba környezetbe, ahol minden lenyűgöző.

Már említetted a kedvelt témáidat, az autókat, az amerikai kocsikat, a dzsungeleket, ciprusokat, de híres filmeket is szeretsz megidézni, az egyik repülős képeden mintha Hitchcock Észak- Északnyugat című filmjéből látnánk részletet. Hitchcock filmjeire sokszor szeretek visszagondolni és nagyon szeretem azt is, hogyha a tájban, a jelenetben van valami talányos és borzongató, egy kicsi félelmetesség. Engem jobban izgat az a táj, amelyik egy kicsit borzongató, vagy olyan baljóslatú, mint egy Hitchcock film.

A képeiden a tájak, dzsungelek felett megjelenő repülők is eléggé rejtélyesek. Nem tudjuk, hogy kik vannak rajtuk, hova mennek, mi történik velük…

A repülő a tájat rögtön átalakítja, már nem gondolhatjuk azt, hogy ez egy tizenkilencedik századi tájkép, sőt, szerintem a repülővel a táj kap egy kis sci-fi árnyalatot, ami ugyancsak nem áll távol tőlem.

A repülős sorozatok mellett kedvenc festőidet is megidézed.

Az utóbbi időben sok parafrázis-szerű képet készítettem, például Watteau lombkoronái már régóta lenyűgöznek, rá emlékezve festettem egy tájképet csupa felfelé tornyosuló buja lombokkal. Nagyon szeretem Chiricot is, őt megidézve egy vonat és ember nélküli oszlopos tájat festettem.

De megfestetted Rousseau dzsungeljeit is.

Igen, egy rousseau-i táj fölé is festettem egy repülőt, mert az is elég bizarr. Vonz a dzsungelek romantikája, nincs benne a napi életünkben, ezért a távolság miatt egzotikus számomra. Nagyon nagy élvezetet okoz a dzsungel és a pálmafák lombjait megfesteni. Hosszú, íves mozdulatokkal dolgozom, úgy, hogy gyönyörűséget találjak a megmunkálásban. Én úgy látom, hogy a festés módja is legalább olyannyira fontos, mint a téma. Már régóta észrevettem azt, hogy a leghelyesebb az, ha az élvezet irányába kormányozom a képet, akkor sikerül a legjobban a munka. Van úgy, hogy egy vonalat ötvenszer is újrahúzok, mert az érzem, hogy még mindig nem volt elég finom érzés, elég élvezetes a számomra. Renoir egyszer azt mondta, hogy egy „puha rózsaszín felületbe festeni egy fekete vonalat „ó mi gyönyörűség!” Én ezt nagyon megértem, mert én is pontosan így vagyok, csak nem pont egy rózsaszín, hanem egy sötétzöld felületbe festeni egy fekete vonalat „ó mi gyönyörűség!”

A kiállítás március 9-ig látogatható szerdától péntekig 10 és 18 óra között.

“Legszívesebben kilőném magam a Holdba.”- gondolják nagyon sokan, emberek, akik szorongatva érzik magukat a változó klíma, az egyre jobban begyűrűző háborúk vagy éppen a szélsőséges politikai harcok miatt. Nagy Gábor György is eköré, a kilövés előtti pillanat vagy inkább a kilövés utáni csend köré szervezte A Föld végső elhagyásának lehetséges érintői című kiállítását, amely december 1-től február 28-ig látogatható.

Karantén alatt készített csendéleteket, veszélyes repülőket, kondenzcsíkokból felépített geometrikus sorozatot is láthatunk a kiállításon. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek témák?

A repülős képek abban az időben kezdtek el készülni, amikor a gyerekeim elköltöztek Magyarországról, akkor több minden készült ezzel kapcsolatban, ami repülős, mert repülővel mentek el.

A Újbuda Galériában láthattuk néhány éve. Eltépett szív volt a tárlat címe, ahol is repülők téptek szét szíveket.

A tépés, mint kompozíció, egy nagyon egyszerű dolog. Mindig figyelem a vizuális környezetet, és ha megnézzük például a Lewis Straus nadrág „ezeréves” logóját, ugyanez a forma köszön vissza csak másképp: ott két ló húz két irányba. Ez a kompozíció valamikor nagyon megtetszett, így megcsináltam szívvel és repülőkkel. A művészet mindig fel van fedezve, csak átalakul, vagyis valahonnan a vizuális információt leszedjük, ellopjuk, lerajzoljuk.

Azt írja, hogy csendélet képei a pandémia alatt készültek.

A bezártságot mindenki valahogy eltöltötte, és én például a környezetemben található egyszerű tárgyakat kezdtem el lefesteni. Geometrikus érdeklődés mindig is volt bennem, és amikor a cellux elfogyott, és megmaradt az a kis karika, nem dobtam ki, hanem újrahasznosítottam, és csináltam belőle egy grafikát vagy egy festményt. Ezek a karikák különböző nagyságúak és szélességűek, tehát a wc papír tekercs gurigától kezdve, a ragasztószalag gurigáig egy csomó mindent beállítottam, megvilágítottam, befotóztam, lefestettem.

És a kondenzcsíkokkal mi a helyzet? A klímaválság, háborúk… vagyis a kondenzcsíkok mintha a menekülést szimbolizálnák önnél, nekem pedig a meleg nyári délutánok jutnak róluk az eszembe.

Az első ilyen képemnél két gömb közé húztam átlósan egy olyan egyenest, amely finom érintéssel össze is kötötte azokat. Ez a vonal nagyon egyszerűen egy repülő, illetve egy űrhajó lehetséges röppályája is lehet két égitest között. Sok olyan hasonló munkát készítettem ezután, amelyeken gömbök, körök és egyenesek különböző pozíciókba kerülve érintik, keresztezik egymást. Ez egyfajta geometrikus kísérlet volt, mindamellett az a filozófiai gondolat kísérte, hogy az elvágyódás nemcsak elvágyódás, hanem menekülés is. Sokan érzik azt most, hogy mennének, mert már nemcsak a klímaválság fenyegeti őket, hanem a háborúk is, ráadásul szélsőséges politikai környezetben élünk.

Ezért készít veszélyes repülőket is?

Ebben a sorozatban egyértelműen olyan repülőket festettem meg, amelyek nem csak simán landoltak valahol, hanem konkrétan a halált vitték, bombákat szállítottak, dobtak le. Vadászrepülők, bombázok, II. világháborús gyilkológépek. A német Bf 109-est kétszer is megfestettem, de a lengyel Szmolenszki légi katasztrófa repülőjét is, amelyik a lengyel elnököt vitte egy megemlékezésre. Az utolsó Concorde című képemen pedig nincs is befejezve, csak a körvonalát láthatjuk a gépnek.

Visszatérve a kiállítás címére: A föld végső elhagyásának lehetséges érintői, meglehetősen költői, már-már rejtélyes, a gyilkológépek realitásához képest.

Nagyon örülök ennek a címnek, mert véletlenszerűen találtam rá: egyszer csak ott volt előttem, így lett meg a kiállítás címe. Egyébként egy teljesen absztrakt, nem túl nagy munkámról kapta az elnevezést, amelyen természetesen kör és érintők vannak. Valahogy ez szimbolizálja, keretezi az egész kiállítás anyagát a legjobban. Túl egyszerű lett volna olyan címet adni, hogy A föld végső elhagyásának lehetőségei, ilyet újságban is lehet olvasni, ennél sokkal titokzatosabb ez címadás.

A kiállításon a képek mellett installációkat is láthatunk.

Lesz egy derékban elvágott opálosan áttetsző próbababa. A baba mell-és hasizmairól lehet tudni, hogy férfiról van szó, de nincs feje, csak a nyaka van meg. Ennek a „szobornak” a vállára teszek majd egy alumíniumból készült MIG-15-ös vadászrepülőt, és így olyan lesz, mintha egy pillangó ülne a vállán, pedig ez a gép a koreai háború réme volt annak idején, technikailag az egyik legmodernebb gépként tartották számon. A bábu belülről organikusan világit majd, olyan lesz, mintha élne, ugyanis egy piros led lámpát helyezek el szívtájékon, de meg is lesz világítva: a fény egy repülő leszállási pontját jelzi majd. Ezenkívül kiállítok kisplasztikákat, reliefhez hasonlító dolgokat, lesznek féldomborművek, amelyek házak fölött elhúzó bombázókat mintázzák meg.

Most úgy tűnik, hogy rengeteg harcászati repülő lesz a kiállításon, és így óhatatlan is a szomszédban dúló háború juthat az eszünkbe, miközben jó néhány képet korábban, a pandémia elején készített.

A legidősebb munka, ami ezen a kiállításon szerepel 1999-ben készült. Örvény TIFF a címe, ez lesz a kiállítás nyitóképe. Ez egy digitális print, ami egy félelmetes digitális kék örvényt ábrázol, amint épp elnyel egy luxusjachton fürdőző és napozó férfiakból és nőkből álló társaságot. Több mint húsz éve készült, és nagyon aktuálisnak érzem most is, pedig nincs rajta bombázó, háború, és pusztulás, de mégis ijesztő, ahogy ez az óriási örvény bekapja a gondtalanul fürdőző csapatot.

Kovács Gabriella

2022 őszén folytatódnak a B32 Galériában megrendezett művészetpedagógiai foglalkozások, amelyeken a 11. kerületi iskolák tanulói vehetnek részt. A program célja: korosztálytól függetlenül a művészet közelébe kerülni, és játékosan, interaktív módon, különféle technikákkal és történetekkel befogadni azt. Szabics Ágnes művészetpedagógus novemberben a B32-ben látható Bartl József emlékiálltáshoz kapcsolódva tart foglalkozásokat, erről beszélgetett vele Kovács Gabi.

A Bartl kiállítás kapcsán szervezel múzeumpedagógiai programot a B32 Galériában. Látva a tárlatot, hogyan inspirálódtál?

A múzeumpedagógia programok a kiállítások befogadását segítik mindenféle formában. A foglalkozások célja az, hogy informális keretek között találkozzanak a gyerekek a kortárs képzőművészettel. A konkrét foglalkozásokat annak ismeretében dolgozom ki, hogy milyen korosztály, melyik iskolából érkezik a galériába, illetve figyelembe veszem, hogy hány tanuló jár az osztályba. A Bartl kiállításon foglalkozunk majd a figurális és az absztrakt ábrázolással, jelekkel, geometrikus formákkal, a térrel, a síkkal és a szín szimbolikájával. De megnézhetik a gyerekek azt is, hogy egy konkrét figurát a felismerhetetlenségig meddig lehet egyszerűsíteni, mi az a pont, amíg még ki lehet találni, hogy mit ábrázol. A színes képeknél külön lehet a színek jelentését, hatását vizsgálni vagy kiválaszthatnak egy képről valamilyen formát színes papírból, a többieknek feladata lesz megkeresni, hogy melyik képen található. Tehát játékosabb feladatokon keresztül foglalkozunk a műalkotásokkal és utána beszélgetünk róluk.

Mindig az adott kiállítás dönti el, hogy milyen eszközökhöz nyúlsz a foglalkozásokon?

Igen, mindig a kiállítástól függ, hogy milyen jellegű foglalkozást tartok. Semmit nem szeretek bevinni a térbe, mindig a kiállított művekről beszélgetünk, vagy kisebbeknek mesét is szoktam írni. A Bartl festmények nagyon narratívak, a képek összeköthetőek, párosíthatóak, sorba is lehet állítani őket, történetet lehet hozzájuk fűzni.

Művészet/múzeumpedagógusként több helyen tanítottál vizuális nevelést, (MOME, Tanítóképző) dolgoztál gyerekekkel a GYIK-Műhelyben, a Műcsarnokban. Jelenleg a Budapest Galéria művészetpedagógusa vagy. A múzeumi helyszín hogyan befolyásolja a munkádat?

A múzeumon belül az adott tér is befolyásolja a foglalkozást, főleg a mérete, ilyen szempontból a B32 elég szerencsés, hiszen nincs tele tárgyakkal, így egy egész osztály elfér benne és kényelmesen tudunk dolgozni. Általában a földön szoktunk festeni, rajzolni, makettezni, színes papírokat vágni, hogy ne kelljen plusz bútorokat bevinni a térbe, hiszen egy képzőművészeti kiállításba nem jó „beleszólni” jobb megkímélni az asztaloktól, székektől.

1992-ben diplomáztál az Magyar Iparművészeti Főiskolán (most MOME) pedagógia és textiltervező szakon. Képzőművészként most fotózással foglalkozol.

Igen, jelenleg fotóval, fotóinstallációval, videóval foglalkozom.

Ezeket a művészeti formákat is használod a múzeumpedagógia programokban?

Igen, tulajdonképpen bármilyen technikával lehet dolgozni. Sokat játszunk, beszélgetünk, mindig van egy keret, egy fiktív történet, ami köré épül a foglalkozás, és azt, hogy utána milyen technikával dolgozunk.

Azt olvastam az egyik oldaladon, hogy az utóbbi időben olyan komplex vizuális programok megvalósításán dolgozol, amelyek új utat nyithatnak a múzeumpedagógiában, a vizuális nevelésben, és a művészeti kommunikációban. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan kísérletezel?

Mindig kísérletezem, remélem így tesz minden pedagógus is. Folyamatosan figyelem az aktuális eseményeket, a kiállított művekben megjelenő társadalmi, gazdasági kérdéseket, problémákat, technikai lehetőségeket. Nem nagyon lehet mást tenni, mint kísérletezni, főleg azért, mert a gyerekek is változnak, nem csak a világ is, és erre muszáj állandóan reflektálni.

A múzeumpedagógiai foglalkozásokra a muzumpedagogia.b32.galeria@gmail.com e-mail címen vagy +36 30 343 6267 telefonszámon lehet jelentkezni.

Bartl József Munkácsy-díjas festő jellegzetes népművészeti motívumai, mint a szívek, tulipánok, keresztek, bábuk, tímárjelek korai munkáinak visszatérő ikonjai. A színes, mesélő vásznaiból most a B32 Galériában látható egy gyűjteményes kiállítás november 24-ig. Kovács Gabi Bartl Dórával, a művész lányával beszélgetett.

Lányaként a számodra kedves darabok kerültek be a kiállításra, vagy a műgyűjtő szerep volt a fontosabb? Hogyan válogattál ebben a helyzetben?

Talán úgy, hogy belesimuljon a koncepcióba. Ébli Gábornak, a kiállítás kurátorának volt egy kérése, hogy ne a végső, apám késői fehér korszakából és az erős faktúrájú képekből válogassak, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek figurálisabb képeiből.

Akkor a figurálisabb csendéletekből kerültek ki a képek.

Nem a csendéletekből válogattam, hanem azokat a munkákat kerestem meg, amelyeken jelek vannak népművészeti motívumok, illetve általa kitalált figurák. A magángyűjtők által beküldött festmények szintén nagyon dúsak, sűrű motívumkinccsel ábrázoltak. Vagyis nem a kései, plasztik hatású és lazúros képeit lehet látni a kiállításon, hanem sokkal inkább a jelekből összerakott történetmesélős festményeit.

Vannak olyan korszakai édesapádnak, amelyek közelebb állnak hozzád?

Én kifejezetten a történet végét szeretem leginkább, tehát apám életének utolsó éveit, amikor már nagyon kevés jellel dolgozott, és az anyag, a plasztika, a faktúrák, a lazúrok váltak hangsúlyossá a kazettákkal és a sávokkal együtt.

Fémműves formatervezőként dolgozol, ékszereid hasonlóan édesapád kései munkáihoz, letisztultak és jelszerűek.

Igen, hasonlóan gondolkodtunk sokszor, én szeretem, ha valami ilyen nagyon letisztult, minimál, és valószínűleg ez is oka annak, hogy ezeket a kései képeit szeretem a legjobban. A másik pedig az, hogy én gyakorlatilag egy helyen dolgoztam az apámmal.

Egy műteremben?

Az enyém egy pici helyiség volt az ő műterme mellett. Mindketten részt vettünk egymás alkotásainak folyamatában, én kevésbé az övében, én csak jeleztem, ha valami nagyon erős érzelmet keltett bennem vagy szerettem. Ő szívesebben beleszólt az én munkámba, és én ennek mindig örültem, közös kiállításaink is voltak, de mindig apám volt a vezérvonal, az ő munkái voltak a dominánsak.

Mikor kezdtetek el együtt dolgozni?

Ezt elég nehéz megmondani, mert ebbe születtem bele, és nekem az természetes dolog volt, hogy a nyarakat mindig Szentendrén, a régi művésztelepen töltöm. Így apám mellett a többi művész munkáiba is beleláttam, ott lófráltam közöttük, együtt voltam velük egész nap, tehát furcsa is volt, amikor később ezek az emberek engem az egyetemen tanítottak.

Nem gondolkoztál azon, hogy festő leszel?

Nem, én nem rajzoltam sosem jól, sokkal inkább a plasztikus dolgok érdekeltek, tehát ha választani lehetett, hogy rajz vagy gyurma, akkor gyurma mellett döntöttem mindig.

Édesapádról olvastam, hogy a szakmai elismerést a kilencvenes évek hozták meg számára (Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, Munkácsy Mihály-díj). Sok mindennel kísérletezett: a figurális festészettől kezdve a minimalista képépítő módszerig. Hogyan látod édesapád művészi pályáját?

Nem tudom ennek a folyamatát igazából, de az biztos, hogy ő egy nagy ívet futott be a művészetében a narratív festészettől egészen az ilyen letisztult képi világig. Apám szelíd, de nagyon határozott ember volt, és elfogadott jó tanácsokat anyámtól, hogy ha mondjuk egy képben valami anyámnak nem tetszett, megvitatták és átfestette, de a közönség, vagy a szakma elvárásainak nem akart megfelelni.

Bartl József szerint festészetének meghatározója a fehér szín, a forma szempontjából pedig a négyzet.

A fehér szín levegősebb, a legtisztább történet, igazából ha a festménynek plasztikája van, akkor már a fényviszonyok által is változó képet mutathat. Gyakran a képei az egymásra rakódott festékek miatt dombormű-szerűek.

A gyűjtőkről mit lehet tudni? Azonnal felismerték édesapja tehetségét, vagy egyszerűen szerették ezeket a munkákat, vagy esetleg látták bennük a piaci értéket?

Azt gondolom, hogy egy csomagban jár az egész, másrészről személyenként változó a történet. Akikkel beszéltem, többnyire nem csak simán gyűjtötték apám képeit, hanem apám képeivel együtt is éltek, és a festmények így a hétköznapjaik része lett rövid időn belül. Tehát jó érzés volt a képek közelében lenni, és később, amikor megismerték apámat, gyakran személyes kötődés is kialakult közöttük. Nem találkoztam igazából olyan gyűjtővel, aki ne szerette volna apámat. De nem ez volt az indíték, hogy szerették, és nem ezért vettek tőle a képeket.

Hanem?

Mindig a festmény volt a meghatározó. Apám elismerte azokat a munkákat, amelyek politikai töltésűek és erős drámai érzelmeket váltanak ki. Ő viszont együtt élni ilyenekkel sohasem akart volna, nem véletlen, hogy a célja az volt, hogy a képei jó érzést keltsenek, derűt árasszanak, valamiféle nyugvópontot jelentsenek a mindennapokban.

Az emlékkiállítás november 24-ig látogatható.

Legyen buddhista meditáció, applikáció vagy csak csendes kontempláció egy festmény előtt, úgy tűnik a halállal való szembenézés sokfajta lehet. A Maranasati című kiállítás belső portréi egyszerre emlékeztetnek az elmúlásra, lepnek meg groteszk és szép vizuális asszociációkkal, élményekkel. Kovács Gabi Horváth Dániel festőművésszel beszélgetett.

Az utóbbi két évben az emberi test anatómiai megközelítésével foglalkoztál. Hogyan alakult ez így?

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen hét éven keresztül tanítottam művészeti anatómiát, ez nyilván hatott rám is, nemcsak a hallgatókra. Az anatómia egy olyan egzakt rendszer, amely a művészeti oktatásban speciális, és a körítése, az esztétikuma is sajátos. Gondoljunk csak az anatómiai modellekre, a tervrajzokhoz hasonló, az emberi testet mechanikusan ábrázoló szemléltető ábrákra, vagy a Képző gyűjteményében nagy számban megtalálható eredeti csontvázakra. Ez volt az egyik indíttatás. Emellett a családomban, a szűkebb környezetemben az utóbbi időben több komolyabb betegség is volt, ami óhatatlanul a testre terelte a figyelmemet.

Ebben benne van még az ún. kapuzárási pánik és a buddhizmus is?

Igen, ráéreztél, ez a harmadik, talán legszemélyesebb rétege a sorozatnak. A Covid lezárás után volt egy lelkileg nehéz időszakom, hívhatjuk életközepi válságnak. A buddhizmus nagyon gyakorlatias spirituális út, ezért fogott meg, mert néha fájdalmasan ugyan, de kertelés nélkül foglalkozik a valósággal. Praktikus életvezetési útmutatót ad, ami azt gondolom, hogy számomra működőképes.

Azt mondod az anatómiai test személytelen, de amikor jelzőkkel (szép, csúnya) ruházzuk fel őket, személyessé válnak. De igazán személyessé az a kép válhat talán, amit sokáig nézünk. Ezt már viszont meditációnak is nevezhetjük.

Így van, meditáció, de minden jó festmény meditációs objektum, amely egyfajta tudatfeletti állapotba képes hozni a nézőjét. Véleményem szerint ezt a hatásmechanizmust a térinstallációk, a performatikus művek, a vetítések sokkal hatékonyabban tudják közvetíteni, mert nem igényelnek erőfeszítést a néző részéről. Éppen ezért egy festménynek azt gondolom önmaga reflexióját is fel kell mutatnia, magyarul el kell bizonytalanítania a nézőt, meg kell törnie a varázst ahhoz, hogy egy reflektálatlan tudatállapotba hozza, amely igencsak hasonlít a meditációhoz.

A cím: Maranasati – egy buddhista meditációs gyakorlat, amely a halállal történő közvetlen szembenézést jelenti. Mi most nézőként ezt gyakoroljuk a kiállításodon, vagy azt nézzük, ahogyan te a halált látod?

Nem tudom, hogyan látom a halált, erre még nem tudnék egy magam számára megnyugtató választ adni, de abban biztos vagyok, hogy muszáj valahogyan foglalkozni a kérdéssel. A kiállítással a posztmodern ember figyelmét hívom fel arra, hogy ébredjen rá saját valóságára és próbáljon meg „csalás nélkül szétnézni könnyedén.”

Szétnézni könnyedén a test belsejében nem egyszerű.

Valószínűleg sohasem az, de két különböző dolog kívülről szemlélni egy bomlást, hanyatlást, és belülről megtapasztalni azt. A tizenkilencedik századi lisszaboni földrengés pusztításáról írta Edmund Burke filozófus, hogy a fenséges élmény akkor keletkezik valakiben, ha tudatában van a pusztulásnak, ám ő nem részese, csak szemlélője annak.

Szépnek, esztétikusnak látod néhol a halált. Például a tüdő kapcsán törékeny holland tulipánok jutottak az eszedbe.

Igen, mindenképpen ellentétekben gondolkodtam a festmények elkészítésekor, legyen elsőre vonzó, gusztusos, majd ha már kellő kapcsolat alakul ki a kép és a nézője között, akkor lehull a lepel, és kiderül a kegyetlen valóság: ezek bizony az elmúlás képei.

A buddhistáknak csontból faragott halálfejes lánca, imagyöngye van arra, hogy ne felejtsék el a közelgő véget.

Az európai kultúrában is ismerjük ezt. Számtalan középkori mű szól az elmúlásról, és ezzel együtt emlékezteti valamikori tulajdonosát arra, hogy gondoljon a halálra. Memento mori.

A mostani kor gyermekei egy App-ot is használhatnak. A WeCroak nevű alkalmazás, napi öt alkalommal értesítést küld a következő üzenettel: „Ne feledd, hogy meg fogsz halni”. Az alapötletet a buddhista Maranasati meditáció.

Ezt nem tudtam, de valahol borzasztó, hogy már erre is van egy alkalmazás, csak nehogy önmagunkkal együtt keljen élnünk, inkább minden tevékenységet kiszervezzünk applikáciòkba. De érthető persze, ez a kor ilyen.

Horváth Dániel kiállítása október 28-tól november 15-ig megtekinthető.

Martin McDonagh négyszemélyes családi tűzfészkében mindenki megégeti magát, a nők a gyilkos szeretet miatt, a férfiak a nők által. Kovács Gabi Kovács Lehel rendezővel és Maureent alakító Jankovics Annával beszélgetett.

Hogyan találtatok egymásra?

K.L.: Tavaly a kecskeméti Katona József Színház Leonce és Léna rendezésénél találkoztam először igazán Annával. Odakerült a dadus szerepére, elkezdtünk dolgozni és azt láttam, hogy nagyon jó vele próbálni, könnyen terhelhető. Örömteli volt vele a találkozás, illetve az a pici rokon dolog is eszembe jutott, hogy a magyar viszonyok között az alkatunk miatt nem könnyű főszerepet vagy hangsúlyosabb szerepet kapnunk, ezért kicsit a periférián is vagyunk. Én viszont úgy gondoltam, hogy nagyon szívesen adok olyan tehetséges színészeknek lehetőséget, akiknek a főszerep a kinézetük miatt nem adatott meg a pályán. Így választottam Annát Maureen szerepére.

J.A.: Amikor Kecskemétre kerültem és megtudtam, hogy Lehel fog rendezni, már előre nagyon örültem, annak ellenére, hogy nem igazán ismertük még egymást annyira. Viszont kíváncsi voltam rá, és a munka közben elképesztően élveztem azt a hatalmas energiát és kreativitást, amivel hozzáállt az egyébként a nehéz és szövevényes Leonce és Lénához. Ritka, hogy valaki egyszerre jó dolgokat mond szakmailag és közben egyáltalán nincs benne feszültség vagy felsőbbrendűségi érzés. A kecskeméti próbafolyamat így játékos és szórakoztató volt, talán csak egyszer volt összezördülés, de Lehel nem húzta fel magát, pici szünetet kért, majd mindenki megdöbbenésére beállított egy tálca sütivel.

Igazából rendkívül meghatónak találtam, hogy Leenane szépe szerepét rám osztotta. Ráadásul én már dolgoztam a Nézőművészeti Kft-vel, de Kapával (Mucsi Zoltán) még soha, és ez is egy hatalmas megtiszteltetés volt számomra, féltem is tőle az elején.

Anna, neked ez a második olyan szereped, amelyben kiszolgáltatott és bántalmazott vagy. A 7 nap című darabban iskolai támadásoknak vagy kitéve a testalkatod miatt, mostani előadásban a szeretet nevében pusztító, verbális erőszak vesz körbe.

J.A.: Ha az erőszak köréről beszélünk, akkor a Leenane szépében az áldozat is átfordul bántalmazóvá. Nekem a 7 napban az volt a nehéz, hogy én igazából nem vagyok lelkileg mártír alkat, és jellemzően nem is szoktam ennyire visszafogott figurákat vagy áldozatokat játszani. A McDonagh darabnál más volt, mindjárt az elején az általam játszott Maureen egy olyan hangos, erőszakos mondattal indít, amiben benne van az elmúlt húsz évének összesűrített minden lefojtott feszültsége. Tehát egyrészt nincsen nagyon bevezető rész, másrészt Maureenból egy olyan fajta keserűség árad, amit én még nem éltem át, ahova én még szerencsére magánemberként nem jutottam el, és ezt jól meg kellett fogni. Nem volt egyszerű a keserűség és a fájdalom színeit gonoszságba fordulva megjeleníteni a színpadon. Ráadásul még az elején nagyon sokszor egyszerűen elvitt a szöveg is, full gonoszt akartam játszani, szerencsére ebben Lehel nagyon jó kontroll volt mellettem.

Vagyis?

J.A.: Például alapvetés, hogy egy gonosz mondatot nem kell gonoszul mondani, különben is Maureen ennél sokkal összetettebb jellem. Ami Maureenban belül van, azzal sokkal jobban tudtam azonosulni, mint akivé vált. Szerencsére Lehel rendezésében nem két gonosz ember acsarkodik egymással, a hangsúly a szereplők belső fájdalmán és sérülékenységén van.

Maureen szerepe mit tanított meg neked?

J.A.: Leginkább azt, hogy így ne, hogy bármi áron, de így ne éljünk egymással. Én egy nagyon biztos családi környezetből jövök, ahol mindig intelligensen beszéltünk egymással, ráadásul nekem eleve nehéz konfrontálódni. Maureen viszont mer összetűzésbe keveredni, ezt például megtanulhatnám tőle, csak nem így. Én tíz évente jó, ha egyszer felemelem a hangom, Maureen ehhez képest eléggé heves és temperamentumos.

Lehel, láttad ennek a darabnak más színházi feldolgozását, például az Örkény színházi változatát?

K.L.: Belenéztem. A Maget játszó Béres Ilonának komoly jelenléte van. Szerintem teljesen jó, hogy mindenki máshogy nyúl a darabhoz, nem beszélve a fordításról, hiszen az Upor és a Parti Nagy fordítás között nagyon nagy különbség van.  Parti Nagy erőteljes hangsúlyt helyezett a népi, csilingelő nyelvre, amit a helyiek ott beszélnek, én ezt picit megpróbáltam nyersebben bemutatni, aminek az Upor-féle fordítás jobban kedvezett.

A Leenane szépe legközelebbi előadásai: november 3., november 16.

Szeptember 1-jén a B32-ben nyílt kiállítás, és ahogyan a résztvevők is mondják, nagyszerű közös játéknak is tekinthető. „A tárlat Köő Adrien fotós, Horváth Károly színész-kurátor és kilenc nagyszerű képzőművész: Bukta Imre, ef Zámbó István, Gaál József, Jovián György, Király Gábor, Mata Attila, Szotyory László, Vojnich Erzsébet és El Kazovszkij baráti együttműködéséből születhetett meg.” Kovács Gabi Köő Adriennel és Horváth Károllyal beszélgetett.

Közel két éve, egy filmes munka során találkoztak. Mi volt az, ami ennyire inspiratív volt a másikban, hogy aztán rövidesen közös projektben kezdtek el együtt dolgozni?

Adrien: Olyan érzés volt már az első alkalommal, mintha ezer éve ismernénk egymást, számomra nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb majd együtt fogunk dolgozni, és ez szerencsére meg is valósult.

Károly: Hamar kiderült, hogy hasonló dolgokért lelkesedünk, sőt, azt hiszem ízlésünkben, értékrendünkben is rokon lelkek vagyunk.

Fokozatosan alakult ki a közös kiállítás ötlete, vagy rögtön megvolt?

Adrien: Mély benyomás tett rám a pár évvel ezelőtt a Műcsarnokban látható Sandro Miller kiállítása, ahol John Malkovich parafrázisai voltak láthatóak. Az adta az alapötletet. Károlyi színészi vénája meg csak segítette az abszurd képek megvalósítását.

Műterem látogatásokkal, fotókkal kezdődött a közkedvelt művészekkel. Ebből aztán hogy lett fotó-performansz?

Adrien: Régóta nagy kortárs képzőművész rajongó vagyok, és nagyon inspirálók számomra a magyar alkotók munkái. A műterem látogatásoknál közelebbről is megismerhettem ezeket a művészeket, és Károllyal elmélyedve született meg a játék lehetőségének gondolata. A performanszoké, amelyeket különböző helyszíneken több variációban is eljátszott, én pedig sokféleképpen fotografáltam.

Ez a munka mennyiben volt új?

Adrien: Huszonöt éve foglalkozom portréfényképezéssel. Egy képben megjeleníteni egy életművet, a művészek személyiségét, ez mindenképpen újszerű feladat volt és egyáltalán nem egyszerű.

Károly: Tudom, hogy furcsán hangzik, de sose szerettem, ha engem fényképeznek. Ebben a közös játékban viszont Adrien jóvoltából megtanultam, hogy a fényképezés a „modell” – de itt inkább mondjunk szereplőt – számára bizony kemény munka. Neki köszönhetően ma sokkal nyitottabb vagyok az objektív „támadására”, sőt, élvezem az ilyen feladatokat.

A fotó-performanszok nem illusztrálnak, a fotók a képzőművészek személyét, munkásságuk valamilyen esszenciáját próbálják megmutatni. Hogyan kell ezt elképzelni?

Károly: Elképzelni? Hát azt nem kell. Meg kell nézni a kiállítást. A fotókon, reményeim szerint a mi, sajátos, egészen szubjektív elképzelésünk jelenik meg ezekről az alkotókról. Ahogy mi látjuk őket, amiket mi gondolunk róluk. A szemlélő ezt fogja látni, és egyáltalán nem biztos, hogy ugyancsak róluk, az ő elképzelése hasonló lenne a miénkhez.

A plakáton Károly és felesége, Ambrus Asma látható. Ez is nagyon érdekes játék, megdöbbentő a sok hasonlóság a két félbevágott arc között.

Adrien: Számomra is meglepő volt a hasonlóság, hogy az évek alatt mennyire összeértek.  Jó látni, hogy két ember ennyire szinkronban élnek egymással.

Károly: Ezt a hasonlóságot Adrien fedezte fel. Töprengtünk, hogy melyik fotója kerüljön a plakátra. Fekete-fehér, Yin-Yang, hatos és kilences, csupa kettősség, hát akkor legyen ez.

Rendhagyó évforduló, születésnapi tárlat, illetve pont nem az, mert 69.

Hogyan alakult így?

Adrien: A címben szereplő 69-es szám sok mindent takar, többek között Károly születésnapját is.

És végezetül van-e olyan kedvenc munka, amely valamiért igazán megérintette a kurátor-színészt és a fotóművészt?

Adrien: Nekem mindegyik nagy kedvencem, nem tudnék választani a képek közül. Ha van egy titok, amit elárulhatok, hogy nem ez lesz az utolsó közös alkotásunk Károllyal, már készülőben van a következő projektünk.

Károly: Nekem a feladat a kedvencem (iszonyú szó), amit magam választok, és az abban résztvevő kiválóságok közül nem fogok senkit kiemelni kedvencként.

Kovács Gabi

Vakarhatják a fejüket a nézők a Harmadrosta Csoport Mein Kampfja kapcsán. Míg az elsöprően sikeres Hamlet adaptáció mégis csak a sokak számára ismert Shakespeare drámát dolgozta fel, George Tábori könyvét kevesebben ismerik. Szigeti Balázs rendező koncepciója nem egy hitleres érzékenyítő darab volt, sokkal inkább az ébredő gonosz, a kisiklott életek, a szerethetőség kérdései izgatják.  Premier szeptember 7-én a B32-ben. Kovács Gabi Szigeti Balázs rendezőt kérdezte.

A Harmadrosta Csoport Hamletje igazi kapudrogként képes működni kezdő színházba járóknak – olvasom egy kritikában. Mi a helyzet a Mein Kampf című új előadással? Igazi függést okozhat?

Reméljük, de ezt majd a közönség fogja eldönteni. Nagyon más ez, mint a Hamlet, amelyet így vagy úgy, mélyen vagy hallomásból, de mindenki ismeri, talán látta már többször, elvárásai vannak. A Mein Kampfra az átlagos néző sokkal több kérdőjellel ül be: a cím ismerős, de nyilván nem az, ami eszünkbe jut, viszont akkor micsoda. Nagyon izgalmas maga a szöveg és rengeteg értelmezési lehetőséget vet fel. Dübörgő groteszk humor, amiből viszont kihámozható a félelem és fájdalom is.

A darab szatirikus reflexiónak mondható, nem egy dokumentarista előadást adaptáltatok a színpadra. A főszereplő sem maga Adolf Hitler, hanem Herzl, a zsidó könyvárus. “Hitler a tűzijáték, de Herzl az égbolt.”

Így van, Hitler itt teljesen fiktív. Nekem annyi kellett belőle, ami a hétköznapi köztudatban él róla. Hogy amikor belép a színpadra, akkor történelmi tudásunk tudja hova tenni, annak tükrében nézzük. Fontos, hogy nem Hitlert akarja megérteni a darab, ezért is épít nyíltan fikciót: egy ilyen szörnyeteg nem érdemel megértést. De emberként akarom ábrázolni, mert hajlamosak vagyunk démonként elkönyvelni, mint akit az ördög küldött, rajtunk kívülálló sötétség, de ezzel pont a társadalmi felelősséget távolítjuk el magunktól és ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy ilyen aligha történhet meg újra. És ebből az alapállapotból lehet aztán építkezni és elszakadni a történelemtől és helyette más, hétköznapibb kérdésekre is összpontosítani: milyen, amikor valakinek kisiklik az élete, milyen az ébredő gonosz, milyen az, ha valaki nem tud mit kezdeni azzal, ha szeretik. Ha Hitler lenne a főhős, akkor egy történelmi drámát kapnánk. Hertzl központi szerepével a darab – szerintem – általánosabb emberi kérdéseket tesz górcső alá.

A Mein Kampf mennyire szól a kortárs mindennapjainkról? Vagyis nevezhető-e egy olyan szatírikus előadásnak, amelyben sokszor ráismerünk önmagunkra, vagy arra a társadalmi összhangulatra, amiben élünk?

Szerintem mindenképpen, ahogyan ez a színháznak feladata is. És elsősorban azt szeretném, ha önmagunkra ismernénk rá, ami nehéz dolog, hiszen egy olyan párost nézve, amelynek az egyik tagját Adolf Hitlernek hívják, rögtön arra csábulunk, hogy eltávolítsuk önmagunktól a történetet és a rajtunk kívül álló közéleti folyamatok letükröződését keressük benne. Ez az egyszerűbb út, de nem feltétlenül az izgalmasabb. Ez a darab elsősorban nekünk tart tükröt, nyilván nem Hitlerben látjuk meg magunkat, hanem az egyes helyzetek rezonálhatnak. De persze a társadalmunknak is tartja azt a bizonyos tükröt. Annak, hogy mennyire váratlan helyeken ébredhet a sértettség, a hatalomvágy, és hogy milyen könnyű féktelenül belerohanni egy történelmi tragédiába.

A Harmadrosta Csoport a B32 színházi mentorprogramjának első fecskéi, akik nemcsak szakmai tanácsokat és segítséget kapnak Gyulay Eszter dramaturgtól, a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetőjétől, de a próbafolyamat során Tárnoki Márk rendező és Rába Roland színész/rendező is jelen van a közös munkában.

Rába Roland rendezte 2010-ben George Tábori Mein Kampfját a Nemzeti Színházban. Mit jelent számodra, hogy ő is mentorál?

Ez egy óriási dolog a B32 részéről, hogy ilyen lehetőséget nyújtanak a társulatunknak. Rába Rolandnak külön örülök az említett kapcsolódás miatt, ráadásul Rolandot én régebbről ismerem, még a balatonföldvári színésztáborból, ahol tőle és Fullajtár Andreától rengeteget tanultam. A nemzetis Mein Kamfot sajnos nem láttam, csak kritikát, rövidebb videórészleteket és képeket ismerek róla és úgy látom, hogy nagyon máshogy közelítünk ehhez az anyaghoz. Ezt rettentő izgalmasnak tartom, ezért szeretem nagyon a színházat: hogy egy nyersanyag mennyire mást tud mondani más-más alkotóknak. Alig várom, hogy beszélhessünk róla.

Szigeti Balázs rendezőként dolgozott már gimnazistákkal Budapesten, amatőr felnőttekkel Ausztráliában, illetve világszínvonalú marionettművésszel is, akivel legutóbbi közös színházi produkciójuk szerepelt a világ legrangosabb bábfesztiválján és elnyerte a lengyel színészkamara különdíját is. A színház mellett főállásúdocens az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskolán.

Kovács Gabi