Hírek

Egy „aranyba öntött” főhős – interjú Muhi András Piressel

Muhi András Pires öt évig forgatta Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnokról készült Egy mindenkiért című dokumentumfilmjét. A mozi egyszerre mutatja be az élsportoló mindennapjait és magánéletének rejtett pillanatait. Áron sikersorozatának nincs vége, idén a kairói vívó-világbajnokságon egyéniben is aranyérmet szerzett. Kovács Gabi Muhi András Piressel beszélgetett.

A Nemzetközi Sportújságíró Szövetség versenyében legjobb európai portréfilmként a második díjat nyerte el a film, ezt a versenyt kevesebben ismerik. Mit kell tudni róla?

Rangos, komoly pénzdíjjal járó verseny. A világ sportújságíróinak krémje szavazza meg a három legjobbat, 11 kategóriában, sok száz pályamunkából. Hónapokon át tartó, többlépcsős előzsűrizési folyamat végén Dohában adták át a díjakat egy látványos ceremónia keretében. De legalább ennyire büszkék vagyunk a Magyar Mozgókép Fesztivál dokumentum-kategória fődíjára. Nem számítottunk rá, hisz itt nem sportfilmek ellen versenyeztünk, ráadásul a Magyar Film Akadémia tagsága, a filmes kollegák választották meg az év legjobbjának az Egy mindenkiértet, ami különösen megtisztelő.

Azt mondtad, hogy a film népszerűségét közvetlensége adja. Mit jelent ez pontosan, Áron természetes, manírok nélküli viselkedése vagy valami más játszik közre?

Egy „aranyba öntött” főhős, akit a publikum mindig győzni lát, a róla készült filmben élete egyik legválságosabb időszakába enged mély betekintést. Ez a sztereotípiákkal szembemenő attitűd, a vívás ismeretlen világával kombinálva. Számomra ez közvetlenség, Áron nem emelt falakat. De az is közvetlenség, hogy senki sem játszotta meg magát a film „kedvéért”, sem Áron, sem a vívócsapat tagjai, sem én. A történet fonala, stílusa is elég természetesen fejlődött az évek során, nem kellett különösebb kreatív koncepciót ráerőltetni. Nézők százezrei lehetnek hálásak, hangsúlyozottan nem csak Áronnak, hanem az egész környezetének, a vívó válogatottnak. A maximális nyitottságuk nélkül nem jöhetett volna létre az a bizalmi légkör, amelyben ez a film megszületett.

A közszolgálatiság is a célja a filmnek. A Nemzeti Tehetség Központ programjának keretében sokfelé bemutatták filmet, hol jártatok, hogyan fogadták?

Eddig Kassán, Nagyváradon, Kolozsváron, Madridban és Berlinben jártunk, hogy a tehetséggondozás ügyét, a Nemzeti Tehetség Központ ösztöndíjprogramjait népszerűsítsük a határontúl élő magyarok körében, közönségtalálkozókkal. Mindenhol szeretettel fogadták a filmet, szívmelengető kulturális program, igazi közösségformáló erő volt a helyi magyarságnak. De az NTK-projekt fénypontja mégis az, amikor külföldi magyar iskolákat látogattunk meg. A gyerekeknek fantasztikus élmény Áronnal találkozni, amit általában meg is ragadnak, értsd: sokkal keményebb kérdéseket tesznek fel neki, mint amiket a sajtótájékoztatókon vagy a tévéműsorokban kap.

Olvastam, hogy akció-portrénak is mondták már a filmedet. Valóban nem szokványos sportfilm, van benne dráma, szerelem, ismeretterjesztés, home video, közelít a játékfilmhez. Nekem a Fehér tenyér is az eszembe jutott …

Rám is hatással volt, mégis a Küldetés és a Tűzszekerek voltak azok a sportfilmek, amik igazán meghatározóak voltak, ezeken nőttem fel. Tengernyi érzelem, filozófia, narratív szimbolika összpontosul egy jól eltalált sportfilmben. Igazán mégis akkor tud a műfaján túlmutatni, ha a sportoló emberként van ábrázolva, aki nem elsősorban az eredményeitől válik nagyszerűvé.

Hogyan választottad ki Szilágyi Áront? Hanem ő, akkor ki lett volna még esélyes?

Egyértelmű volt, hogy vele akarok dolgozni, függetlenül attól, hogy családilag kötődtem a víváshoz. Éreztem, hogy a sportág és a projekt iránt elhivatott partner lesz. De ha Áron nemet mondott volna, én is szívesen forgattam volna Hosszú Katinkával például, vagy kajak-kenusokkal – utóbbit egyébként tervezem is. Ha távolabbra tekintünk, Kovács Katalin, Janics Natasa, Farkas Péter, Kozma István, Papp László, Guttmann Béla, Takács Károly, csak pár példa, akik mind filmre kívánkozó alakjai a magyar sportnak. Én ezeknek a történeteknek már alaposan utána jártam, de két kisgyerek és a reklámproduceri munkáim mellett egyszerűen nincs elég életidőm, hogy méltóképpen foglalkozzam minden tervvel. Az utóbbi időben gondolkodom is rajta, hogy érdemes lenne beindítani egy sportfilmfejlesztő műhelyt, hatékonyabb lenne végre csapatban dolgozni.

Kovács Gabi

Hírek

„Meglőtte, hazavitte”

Simon Csilla fotóművész nemcsak születésnapját ünnepli, de 55 éves fotós életművét is bemutatja a B32 Galériában. Hosszú pályája során koncerteket, előadásokat, művészeket fényképezett, fotóillusztrációkat, lemezborítókat, riportokat készített. A 75-55 című kiállításon a tematikus fényképek mellett a művész híres sorozatait láthatjuk.

India, Mahabalipuram
India, Mahabalipuram

Ötvenöt éve van a pályán és egy sportesemény, pontosabban 1962-ben a Budapesten tartott Műkorcsolya Európa-bajnokság inspirálta a fotózásra. Mi vonzotta ebben?

A tánc és különöse a műkorcsolyázás elvarázsolt és szerettem volna megörökíteni, „haza vinni” az élményeimet, ugyanez érvényes a koncert fotókra is. Szerintem a fotózás egy kicsit hasonlít a vadászathoz ” meglőtte-hazavitte-” csak nem eszi meg… jó esetben mások örömére megosztja a végeredményt.

A FŐFOTÓ-nál végzett, utána a fényképezés sokféle területén dolgozott, még felsorolni is sok. Koncerteket, előadásokat, művészeket fényképezett, fotóillusztrációkat, lemezborítókat, riportokat készített. Ez kísérletezés volt, vagy kereste az önhöz passzoló témát?

 Eredetileg a fotóriporteri munka vonzott, de a lehetőségeim alakították a műfaji sokszínűséget. Több év alatt alakult ki ez a sokféleség.

Érdeklődő, szemlélődő típusú ember lévén több minden érdekel, de legjobban az emberi létezés- így gyarapodtak a Kortárs Portréim…eleinte inkább csak tárgyakat fényképeztem, mert akkor elmélyülten koncentrálhattam a fotózás folyamatára, nem zavart semmi külső körülmény. 

A portré fotózás nagyon intim történet a fotós és alanya között. A jó portréban mindketten „benne vannak” az egymásra hatás alakítja a képet. Nem mindenki alkalmas egy ilyen feloldódásra – nálam is csak később oldódott a gátlás.

Az életmű-kiállítását tematikusan blokkokba szerkesztette, mi látható így?

Az emberek élete érdekel, ezek a képek az ÚTON dokumentarista sorozatban láthatók. Éveken keresztül alkalmazott fotók adták a jövedelmem, ezért ezekből is lesz néhány… A blokkok: ZENE-TÁNC-PORTRÉK-KÍSÉRLETEK egyedi technikákkal. 

Árnyékok sorozat

Simon Csilla

Simon Csilla 1967-ben végzett FŐFOTÓ-nál, majd Klimó Károlyhoz a Dési Huber rajzszakkörbe járt rajzot tanulni. 1972-84 között a Kozmetikai-és Háztartásvegyipari Vállalatnál (mai CAOLA) csomagolástervezéssel és reklámfotózással foglalkozik, később alkalmazott fotós az INTERPRESS-nél.

1984-től szabadúszó fotográfus, koncerteket, előadásokat, művészeket fényképez, fotóillusztrációkat, lemezborítókat, riportokat készít. Ekkor kezdődik fotográfiai tevékenységének legizgalmasabb és legszínesebb szakasza: rengeteget fényképez saját örömére, saját elhatározásából. Sorozatokat készít, amelyekben átgondolt, kiérlelt mondanivalóját sajátos eszközeivel, az archaikus technikák korszerű eszközhasználatával jeleníti meg (cianotípia-üvegfotogram, az emulzió kézzel történő felvitele, szolarizáció, kémiai-kézi színezés, részleges előhívás ecsettel). Utazásai során – Olaszországban, Törökországban, Görögországban, Kanadában és Indiában – némi távolságtartással embereket fényképez. Ezt folytatja portréfelvételein, ahol már lélek-közeli, az ember belső rezdüléseit is visszaadó arcképeket, zsánerképeket készít. 

Első önálló kiállítását 1995-ben rendezte.

1998-tól tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, azon belül az Első Alkotócsoportnak, és a MAOE-nek. Egyéni témái mellett aktívan vesz részt a csoportos tematikák feldolgozásában.

ÚTON 1962- ……..

1963-ban Budapesten volt a Műkorcsolya Európa-bajnokság, ez meghatározó a fotóssá válásomban.

Szerelmes voltam ebbe a sportágba, alapfokon gyakorolgattam a Petőfi SE-ben a Kisstadionban.

Csodálattal néztem az Európa-bajnokság résztvevőit és Édesapám ajándékozott egy Beier Matic fényképezőgépet, hogy megörökíthessem az élményeimet…

Gaby Seifert piruettje az egyik akkori fotóm.

Így kezdődött…

Érettségi után fotós tanulmányaimat a FŐFOTÓ tanműhelyében és a Práter utcai iskola elődjében végeztem… 16 tanulóból az egyetlen voltam, aki nem protekcióval került be! Ez meghatározó tény, mert – gondolom emiatt – a gyakorlati foglalkozások során (1 nap kivételével) nem kerülhettem a riport részlegre, ahol többek között Balla Demeter és Szalay Zoltán dolgoztak.

Mégis: a 16-ból egyedül én maradtam máig a pályán.

Ez a megkülönböztetés HIÁNYÉRZETet és némi önbizalomhiányt okozott, de ugyanakkor energiát is adott az emberközpontú témák fotózásához…

Ezzel az ÚTON című sorozattal köszönöm meg az 55 év szakmai utamat.”

Szerző: Kovács Gabi