Tóth Csaba jogász, filmes szakember másfél évtizede műgyűjtő, a konceptuális képzőművészet szerelmese. B32 Galériában szeptemberben látható fotóalapú válogatásának sokszínűsége és személyessége remekül tükrözi a gyűjtő kortárs művek iránti szenvedélyét.

Az Hommage à Duchamp – Fotóalapú válogatás  Tóth Csaba Gyűjteményből című kiállítás szeptember 6-án nyílik a B32-ben. A műgyűjtővel Kovács Gabi beszélgetett.

Hogyan tematizálja Marcel Duchamp a kiállítást? Hogyan reflektálnak a képek a XX. század egyik legfontosabb képzőművészére?

Duchamp életműve és gondolkodása személyes szenvedélyem, munkássága iránti lelkesedésem nagyon régre nyúlik vissza. Ő az a képzőművész, aki – és ezzel nyilván nem vagyok egyedül – a legerősebb hatással volt rám, és ez az alapélmény a gyűjteményem kialakulását is jelentősen befolyásolta. Azóta is, azaz a Duchamp-életművel való első találkozás pillanatától lelkesen gyűjtöm a róla szóló monográfiákat és könyvritkaságokat, mindent tudni szeretnék róla. A kiállítás címe egy kicsit tehát művészeti irányultságomat is tükrözi, másrészt jellemzően olyan munkákat válogattunk Ébli Gáborral, a tárlat kurátorával, amelyek valamilyen módon – általában persze viszonylag távoli asszociációkkal – reflektálnak vagy emlékeztetnek duchamp-i világra, illetve hasonló megközelítéseket alkalmaznak, amelyekből legkedvesebb képzőművészem is kiindult.

Valóban vannak képek, amelyek fotómontázsszerűek, mások op-art munkákhoz hasonlóak, vannak köztük koncept-melók, de akadnak talált tárgyakból építkező munkák is. Hogyan épült fel a gyűjteménye?

Az én műgyűjteményem formailag meglehetősen eklektikus, és ez a fotóalapú munkákra is igaz. Nincs egy kifejezetten meghatározható formai vagy stílusbeli fókusza a gyűjtésemnek, a geometrikus absztrakciótól a hetvenes évek neoavantgárdján át a kortárs fiatalokig sokféle irányt figyelek és gyűjtök. De talán mégis van valamilyen kapocs a művek között, amit éppen Ébli Gábor ismert fel azonnal, amikor nálam járt.  Ennek azért örültem, mert talán jelzi, hogy véletlenül sem véletlenszerű a műgyűjteményem. Gábor azt vette észre, hogy van ezeknek a fotóalapú munkáknak egy izgalmas közös nevezője, és ez nem más, mint a titokzatosság, a nyelvi és vizuális trükkök, máskor a szürrealizmushoz, néha a dadához való valamiféle viszonyulás, és persze látványosan jelen van bennük a konceptuális megközelítés is. Bevallom, én a képzőművészetben soha nem a puszta dekorativitást kerestem. Tehát sohasem csupán az érdekelt egy műben, hogy szépnek látom-e – bár persze nagyon szeretek újra és újra elmerengeni minden munkán a gyűjteményemben – alapvetően és elsődlegesen mindig is a konceptuális attitűd foglalkoztatott.  

Tehát egy képnél a koncepció a legfontosabb önnek? 

Számomra – ahogy talán Duchamp számára is – az eredeti gondolat és koncepció mindig előbbre való, mint a megvalósult mű maga. Hiszem továbbá, hogy egy műtárgy valójában akkor készül el végérvényesen, amikor mi, a befogadók ránézünk, elmélyülünk benne és gondolkodni kezdünk róla. A mostani, B32-es kiállítás képei nagyon sokszínűek, formailag és tartalmilag is változatosak, hiszen van köztük kifejezetten koncept mű, vannak fotogramok, klasszikus fotók, fotó-dokumentációk, kollázsok, és néhol felfedezhető amolyan ready-made-szerűség is. Ami talán szembetűnő lehet, az a játékosság, a lelemény, a talány, a meglepetés, a vizuális trükkök jelenléte mindenfelé az anyagban.

Fotóalapú válogatásról van szó. Ez pontosan mit jelent?

Tágan értelmeztük Gáborral a fotó, mint műfaj fogalmát ebben a válogatásban. Sokféle médium kiemelésével szelektáltunk a gyűjteményemből, de természetesen klasszikus fotókkal is dolgoztunk. Kollázsok, fotogramok, kisajátított képek és koncept munkák váltogatják egymást a kiállításon, de a fotó itt szinte mindig egy koncepció megvalósításának eszköze, és nem csupán csak ábrázolni igyekszik. Tehát ilyen értelemben viszonylag pontosan tükrözi a válogatás azt a sokszínű személyes világot és megközelítést, ami egyébként is jellemzi a gyűjteményemet. Nagyon szeretem, hogy kicsit sem homogén ez az anyag, de persze amikor végignézi valaki ezt a kiállítást, simán lehet, hogy azt fogja gondolni, hogy ez egy kissé random válogatás. Én azért szívből remélem, Ébli Gábor hathatós szakmai segítségével mégiscsak lett egy átélhető fókusza a tárlatnak a B32-ben.

„Itt a folyamat egyenrangú a látvánnyal, nagy szerep jut a dokumentálásnak és a kísérletező fotóhasználatnak„ -olvasom a kiállítás leírásában.

Igen, ezen a kiállításon valóban kiemelt szerep jut a fotó-dokumentálásának és a kísérletezésnek. Rengeteg kísérleti munka van ebben az anyagban, ez tényleg szembetűnő talán. Kitartóan hiszek abban, hogy a huszonegyedik század első évtizedeiben a fotót, mint médiumot kísérleti módon érdemes megközelíteni, mert úgy látom, hogy ma már nagyon nehéz igazán újat és eredetit létrehozni a fotóművészetben. Remélem, jól látszik majd a kiállítási anyag válogatásánál a személyesen engem is meghatározó kísérletező kedv és szándék.

Honnan a rajongás a fotó iránt?

A fotó a konceptuális és posztkonceptuális képzőművészet egyik legerősebb, és talán legtöbbet használt médiuma, és ennek, tudjuk jól, gyakorlati okai is voltak, vannak. Rengeteg példát említhetnék az anyagból a cseh Kotatkovától a Pécsi Műhely Ficzek Ferencéig, de hogy az általam legjobban szeretett és tisztelt művészek mennyire változatos és invenciózus módon használják a konceptuális megközelítésben a fotográfiát, mint médiumot használva formai eszközül, szerintem kiderül majd a mostani kiállításon is.

Ön eredetileg jogász és televíziós szakember. Hogyan kezdődött, miért szerette meg a műgyűjtést?

Másfél évtizede vagyok gyűjtő, és meglehetősen óvatosan kezdtem. A családomban nincs komoly hagyománya a műgyűjtésnek, bár az anyai nagyapám és az egyik nagybátyám is képzőművészek voltak. Szóval azért igenis jelen volt a művészet szeretete a családban, a szüleimmel gyerekkoromban rengeteget jártunk múzeumba, engem pedig mindig vonzottak a képek, foglalkoztatott a művészet története. Amikor aztán lett némi felesleges pénzem, úgy döntöttem, inkább nem részvényeket vásárolok, hanem kortárs képzőművészeti alkotásokat. Ez ugyanakkor korántsem azt jelenti, hogy befektetési céllal kezdtem gyűjteni. Ellenkezőleg, színtisztán szerelemből vásároltam mindig is, és közben szép fokozatosan csillapíthatatlan szenvedélyemmé vált a műgyűjtés. Eleinte egy csodálatos művészeti tanácsadóval dolgoztam együtt, Somogyi Hajnalkával, aki egyrészt régi barátom, és persze nem utolsósorban az ország egyik legismertebb képzőművészeti szaktekintélye, a nagyszerű itthoni kezdeményezés, az Off Biennálé alapítója. Az ő segítségével indultunk el, majd rengeteg nemzetközi művészeti vásár kiállítás, galéria látogatása, és számos szakkönyv elolvasása után fokozatosan kialakult a személyes ízlésem, határozott gyűjtői meggyőződésem és lassan körvonalazódni kezdett, hogy mi lehet igazán vonzó és érdekes nekem, és mi az, amit valójában keresek a képzőművészetben. Én jellemzően inkább több különböző művésztől vásárolok viszonylag kevesebb munkát, elég ritka, hogy valakitől kettő-háromnál több művem van. De ez tudatos attitűd, sokirányú az ízlésem, nem tehetek róla, hogy egyszerre rengeteg, különböző utakat járó művész világa képes lenyűgözni és megbabonázni. Ami a gyűjteményem földrajzi szerkezetét illeti, elsősorban magyar fókuszú a kollekció, de azért helyet kapott már benne néhány izgalmas külföldi alkotó is, közülük is szerepel néhány a B32-es tárlaton.

Napi munkája mellett a Mosoly Alapítvány kuratóriumának és a párizsi  Pompidou Központ támogatói bizottságának is tagja. Ez az intenzív szociális érzékenység viszonylag ritkaság, ön hogyan talált rá az alapítványra és a neves  francia múzeumra?

A Mosoly Alapítványba egy régi jóbarátom hívott és ők kért fel, hogy vegyek részt a kuratórium munkájában, itt kifejezetten a fundraising segítése a feladatom. Én vagyok az egyik felelőse annak, hogy az alapítvány jótékonysági képzőművészeti árverésein minden évben stabilan növekvő bevétel gyarapíthassa a beteg gyerekek lelki gyógyulását segítő szervezet költségvetését és működését. Nagyon erős szakmai munka folyik itt, úgyhogy nem volt kérdés a csatlakozásom, a Mosoly egy nagyon hiteles és páratlan munkát végző alapítvány. A Pompidou Központba a Spengler Kati és Somlói Zsolt gyűjtőházaspár barátaim invitáltak nyolc évvel ezelőtt. Az volt a célunk, hogy Kelet-Európa, illetve ezen belül különösen a magyar képzőművészet minél látványosabban lehessen jelen a világ egyik legfontosabb képzőművészeti közgyűjteményében. A Pompidou Központnak nincsenek ugyanis korlátlan forrásai arra, hogy meghatározó műtárgyakat vásároljon a nemzetközi, pláne a magyar piacról. Néhány éve létrehoztak ún. akvizíciós bizottságokat, amelyek azóta komoly anyagi forrásokkal és szakmai munkával segítik a Pompidou nemzetközi műtárgyvásárlásait.  Én a fotóművészeti, majd a közép-kelet-európai bizottságnak voltam évekig büszke tagja, eközben Nemes Csabától Kis Varsón és Nádler Istvánon át Erdély Miklósig számos kiváló magyar képzőművész munkáit segítettük bekerülni be a világ egyik legfontosabb közgyűjteményébe. Hatalmas öröm látni, hogy ezek a műtárgyak időről időre kikerülnek a neves párizsi múzeum falaira, így művészetrajongók százezrei ismerhetik meg újabb magyar alkotók nevét és világszínvonalú munkásságát.

Idén ötödik alkalommal ismét B32 Parkmozi a Gárdonyi téren! Szerdánként kortárs magyar filmeké a főszerep, ráadásul az érdeklődők infrafüleseken élhetik át az elmúlt évek legnépszerűbb magyar mozgófilmes alkotásokat. Augusztus 30-án Baranyi Benő első nagyfilmjét a Zanox – Kockázatok és mellékhatások című munkáját láthatjuk. A rendező rendhagyó scifi- thriller fúziós mozijában a főhős Misi időhurokba szorulva ugrál a múltjában, hogy megváltoztassa rossz döntéseit.

Gyerekkorod óta szereted a sci-fit, hiszen ahogy egy korábbi interjúdban mondtad: egy egész világ nőhet ki belőle. A Zanox mennyire tudományos fantasztikus mű?

Nem vegytiszta sci-fi. Sokan, akik járatosabbak a sci-fik világában, nem is tartják sci-finek. Van benne romantikus szál is, de nem romantikus film. Van benne humor, de ha nem lett volna a marketingben a vígjáték vonal erőltetve, nem is ezt a műfajt gondolnád legjobban hozzáillőnek. Van benne krimi, de nem krimi. Coming of age, de ilyen műfajt meg nem szoktak beleírni a moziműsorba.

A főhős egy kísérleti gyógyszerre iszik jó kis hazai pálinkát, így utazik az időben. Miért pont ezt a nyolcvanas évekbeli drogműfajt választottad?

Kétkomponensű időutazó szert szerettem volna, és a második komponens a Zanoxon kívül egy olyan élelmiszer kellett, hogy legyen, ami nagyon speciális és ritka, különben a kísérletben résztvevők tömegei kezdtek volna el az időben utazni, és olyan valami kellett, hogy legyen, amit Misi a gyógyszer szedése alatt még nem evett, vagy ivott. Ez egy speciális pálinka, boltban nem kapható, egy bácsi főzi főként magának, de nem is lenne rá nagy kereslet az íze miatt. Fura növények vannak költséghatékony szempontból belefőzve, tehát más nehezen tudná véletlen pont ilyenre főzni a pálinkáját. És hát Misi nem jár bulizni, nem iszik alkoholt, csak pont ezen a bizonyos estén. És akkor ott a játék lehetősége is: vajon minden pálinka ezt idézi elő? Próbáljuk ki. Ugyanakkor a szorongáshoz és a szorongás oldásához is köze van az italnak, ami ugye a fő problémája Misinek. Emellett hungarikum is a pálinka, szóval ad egy hazai ízt a filmnek, ami több szinten is célom volt. Nehéz lenne jobb varázsitalt kitalálni, én nem is tudtam.

A sci-fi nem éppen tipikus magyar zsáner, kevés ilyen műfajú film készült eddig. Te miért választottad ez a formát?

Amikor először olvastam a Dogma 95 kiáltványt magyar nyelven, akkor nagyon tetszett benne az a pont, hogy „Nem léteznek műfajok!”. Később kiderült, hogy ez csak egy rossz fordítás volt, valójában az van a kiáltványban, hogy „Műfaji filmek készítése nem megengedett!”, de nekem ez az előző félrefordítás jobban tetszik. Nem a műfaj volt meg nekem sem először, hanem a vágy, hogy amit elront a főszereplőm, azt bárcsak újra megpróbálhatná és kijavíthatná, de a próbálkozási kísérletei csak újabb problémákat okoznának. Az időutazás egy eszköz volt, hogy egy jellemfejlődést, egy felnövéstörténetet bemutassak, persze emiatt be lehet sorolni sci-fi kategóriába, de egy csomó másba is, és egyik műfaj sem képviseli igazán a Zanoxot. Szóval nem mondanám, hogy ragaszkodtam egy műfajhoz, viszont felhasználtam olyan elemeket, amik műfaji filmekből erednek, és az időutazás egy nagyon érdekes játéklehetőség. Volt, hogy a műfaji szabályokkal szembe mentem, ha úgy éreztem, hogy ez élvezetesebbé tenné a filmet. Igyekeztem ezt úgy tenni, hogy a meglepetés pozitív legyen, ne negatív.

Első nagyjátékfilmed szerzői film is, még tizennyolc éves korodban jutott az eszedbe. Misi mennyiben a te alteregód?

Néhány évvel hamarabb túlestem azon a váltáson, amin Misi csak az érettségi után, egy szuperképesség birtokában tudott. Az általános iskolai énemre jobban hasonlít, mint a középiskolaira, bár én sokkal aktívabb és kreatívabb voltam ott is, mint ő. Néhány negatív tulajdonságom felnagyítva az övé lett. A szorongásom, amin gyógyszer nélkül tudtam fölülkerekedni, míg ő gyógyszerrel sem. Pánikrohamom még nem volt, neki ez rendszeres. Közös események is vannak az életünkben. 16 éves koromtól én is a nagyanyámmal éltem, és sokat köszönhetek neki, hogy a megfelelő vágányra sikerült terelnem az életem. De ugyanígy sokat köszönhetek a szerelem megtapasztalásának, ami őt is kihozza végül a letargiából. De nem tekintem alteregómnak, csupán egy srácnak, akit meg tudok érteni.

B32 PARKMOZI: Zanox – Kockázatok és mellékhatások: https://b32kulturter.hu/esemeny/zanox-kockazatok-es-mellekhatasok/

Interjú: Kovács Gabi

Fotó: Gajdics Dávid

A június 17-i Gárdonyi Piknik egyik akusztikus fellépője a manouche swinget játszó Canarro zenekar lesz. Django Reinhardt által ismertté vált gypsy jazz igazi táncos bulit ígér mindenkinek.

Kovács Gabi Szakál Tamással, a zenekar vezetőjével beszélgetett.

Harmonika-hegedű duóval kezdődött a Canarro pályája, akkoriban mindenféle műfajt kipróbáltatok: a bossanovától a tangóig, de játszottatok sanzonokat, színházi kuplékat is. Hogyan lett ebből később manouche swing?

Mindenféle stílussal próbálkoztunk, ami szembe jött. Eleinte a manouche swing is csak egy volt a sok különböző zene közül, ami érdekelt minket, de a harmonika, hegedű, gitár, bőgő hangszerelésünknek ez állt talán a legjobban. A stíluskeresés talán akkor állt meg, amikor két manouche gitár is lett a zenekar felállásában. Adta magát, hogy ennek a hangszerelésnek jól álló dalokat és feldolgozásokat játszunk, de a mai napig szerepelnek zenék a repertoárunkban más stílusban természetesen.

Mit szerettél meg Django Reinhard muzsikájában?

Django és Stéphanne Grappelli muzsikája nagyszerű. Mint hegedűs nagyon izgalmas volt Grappelli játéka, aki Django zenész társa volt, és akivel megteremtették kvázi ezt a műfajt. Nehéz elmondani. Szerintem meg kell hallgatni őket és az magáért beszél.

Nem tartottál attól, hogy erre a speciális zenei világra kevesebben lesznek kíváncsiak?

Nem feltétlen szűkült be a zenekar színessége. Ugyanúgy játszunk sok mindent, de azt nehéz felsorolni, mivel is foglalkozunk. Így hangzana: ismert dallamok, bossa nován és tangón át, a régi magyar szalonzenei dallamokon keresztül, keresztezve a francia manouche swing virtuóz stílusával. Mivel a felállásunk egy tipikus manoche swing zenekar a két Django gitár és hegedű miatt, ezért egyszerűbb manouche swingként utalni ránk. De számos helyen ki van írva alcímnek, hogy swing manouche, magyar zenei ízekkel fűszerezve, egy csipetnyi Párizzsal, és a jazz zenei szabadságával.

Természetesen minden hagyományos elektronikát és mai trendeket nem használó és nem követő formációra kevesebben kíváncsiak manapság – legyen az magyar cigány zene, tangó, manocuhe swing, akár bossa nova, vagy bármi rendes akusztikus hangszereken játszott, a zenének nevezett dologhoz közel álló stílus. Ha nincs benne valami hangos, dübörgő zaj, és nem vonaglik valaki színes hajjal vagy tetkókkal a fején teljesen feleslegesen a színpadon, akkor már nehéz a hangerőhöz és műanyag hangokra épülő eltorzult zenei piacon megjelenni.

A mi zenénkből ez a zaj szerencsére hiányzik. Hát igen…, anyagilag rendes zenét rendes hangszereken csinálni nem egy jó befektetés sajnos. De ez a huszonegyedik századi globális ízlésficamnak köszönhető. Éljenek a zenei műsorszerkesztők, szorgalmasan közbenjártak, hogy ez így alakult.

Kilencen vannak benne a zenekarban, és ha jól tudom, mindannyian szeretitek az akusztikus megszólalást, és soha nincs elektromos hangzás.

Az alap Canarro zenekar öt tagú: hegedű-ének – Szakál Tamás, Jakab Viktor – kísérő gitár, Sidoo Attila / Lakatos Vilmos – szóló gitár, Soós Márton – nagybőgő, Marosi Zoltán – harmonika. Mind akusztikus hangszer, nem igényel semmi elektronikát. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy kellemes hangerővel egy jazz gitárral ne tudnánk elmuzsikálni.

Legújabb lemezünkre ehhez vendégül beszállt Báró Maszkura (Bíró Szabolcs) és az Ephemere duó két énekesnője. Ez a 2022-ben megjelent, New York, Párizs, Budapest című albumunk, idén Fonogram Magyar Zenei Díj jelölést kapott. A lemezen szerepel Lakatos Vilmos, másik szólógitárosunk is, érdekesség, hogy nagyon ritkán van olyan fellépésünk, ahol mind a két szólógitáros együtt muzsikál. A lemezen ilyen felvételünk is van. Koncerteken általában vagy az egyik, vagy a másik zenész társunk van velünk.

A pandémia alatt megszületett egy kissé szomorkásabb hangulatú együttes: a Blue Canarro. A közönség hallhat ezekből is dalokat? Vagy inkább most egy lüktetőbb, latinos szvinges muzsikával készültök?

A Blue Canarro Group egy teljesen másik zenekar. Más tagokkal. A Canarro a pandéima alatt majdnem megszűnt. A Canarro csatornáin elkezdtünk más zenészekkel egyre többet zenélni, más stílusban. Bár az akusztikus hangzáshoz közel maradva, dee a manouche vonalat teljesen hátra hagyva. Így nagyobb teret kapott ebben a felállásban a bossa nova is akár.

Mivel a Canarro csatornáin mutatkozott be az új formáció a pandémia alatt, így megtartottuk a Canarro nevet, de meg is kellett jól különböztetni az újat a régitől. Ez azonban nem annyira sikerült, mert az emberek addig jutnak, hogy Canarro Canarro és akkor biztos ez ugyanaz. Lehet, hogy a formáció egy teljesen másik nevet fog kapni a jövőben.

Mivel más hangszerelés, más jellegű dalokkal, más tagokkal, ezért nem játszunk a Blue Canarro Group anyagából. Tényleg csak névrokon a kettő.

Várunk minden kedves érdeklődőt június 17-én, szombaton a Gárdonyi Pikniken!

Szirányi István képző- és fotóművész sokoldalú alkotó, grafikai munkák mellett tipográfiával, művészkönyvek készítésével is foglalkozik. „Rétroviseur” című kiállításán egy régi franciaországi utazás emlékeit eleveníti fel.

Kovács Gabi Szirányi Istvánnal beszélgetett.

Megnyitó: 2023.06.15., csütörtök 18:00

Márton Orsolya Fischer Annie-díjas hegedűművész kíséri az eseményt játékával.

 „Rétroviseur” – a cím visszapillantó tükröt jelent, de szabad fordításban visszanéző embert is jelenthet franciául. A kiállítás egyfajta összegzése a munkásságának, vagy csak a franciaországi életére reflektál?

A kiállítás összegzés, merítés és visszanézés az elmúlt évek, évtizedek munkáiból. A hely szűkössége miatt nem lehet életmű-kiállításról beszélni. Inkább csak egy-egy érdekes, eddig még be nem mutatott, mappákban és grafikai tárolókban vagy gyűjteményekben őrzött művekből mutat be válogatást.

A kiállítás címe („Rétroviseur”/Visszapillantó”) is utal erre a szándékra és utal a Franciaországban töltött évekre is. Az ott készült alkotásokból csak néhány látható és művészkönyvből is csak egy tárgy kerül bemutatásra (A szilvásszentmártoni hegyközség naplófőkönyve).

Nagyon sok mindennel foglalkozik: művészkönyveket készít, fest, fotózik és még sorolhatnám.

A legtöbb kép saját fotóim felhasználásával készült, mivel régebben aktívan fotóztam, laboráltam, kísérleteztem a fotográfiával, neo-avantgard szellemiségben. A fotográfia mára csak védjegy, alapkő, kiindulási pont. Szitanyomatok, tusrajzok, művészkönyvek követték a sort.

Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának elnöke, ön menedzseli ezt a különös művészeti ágat, sokak előtt ismeretlen ez képzőművészeti műfaj, és gyakran összetévesztik a szép albumokkal.

Mint a Magyar Művészkönyvalkotók Társasága elnöke komoly szervező és kurátori munkát folytatok annak érdekében, hogy egy progresszív, friss szellemiségben alkotó művészcsoport működjön. Sikereinket külföldi meghívások is jelzik (Bázel, Helsinki, Marseille, Offenbach am Main, Párizs). Hogy nem csupán szép albumok alkotóiról van szó, azt a Társaság összetétele is sugallja; festők, grafikusok, szobrászok és textilesek, tehát művészek, akik a saját módjukon könyvet csinálnak.

Zagyvai Sári fotóművész a mesterséges intelligenciát használva folyamatosan kísérletezik az interneten fellelhető természeti elemek szintézisével. A június 14-én nyíló AITOTÍPIA című kiállításán tájképei, természetfotói egyszerre analóg és digitális képek, vagyis hibrid alkotások.

Zagyvai Sárival Kovács Gabi beszélgetett.

Megnyitó: 2023. június 14. 18 óra

Már az egyetemen (MOME) érdekelt a fotográfia határterületeinek a kutatása az experimentális irányok, a kibertér és fizikai terek különbségei. Most a hagyományos tájfotózást kérdőjelezed meg, létrehozva egy digitális és analóg eljárások fúziójából megalkotott hibrid képet. Miért izgalmas ez számodra?

Egy olyan időpontban élünk, amikor a környezetünk folyamatosan medializálódik és virtualizálódik. Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az élményt, mintha rétegek halmaza venne minket körül, amelyben a fizikai terek és virtuális terek felváltva és egyszerre vannak jelen. Ennek az élménynek a rétegszerűségét szerettem volna letapogatni és rögzíteni a fotópapíron. Az új munkáimon nem fényképekből indulok ki, hanem olyan tájképekből, amelyeket AI, vagyis a mesterséges intelligencia segítségével készítek. A tájképeket generáló AI tanul az interneten található fényképekből. Korábban hasonló munkamódszerrel én magam állítottam össze montázsokat képzeletbeli sivatagokról, hegyekről és óceánokról, és én tanultam a távoli tájakról a kibertérben barangolva.

A kiállításra készítesz úgynevezett fotogrammokat is, ezt hogy kell elképzelni?

A fotogrammok úgy keletkeznek, hogy dolgok érintkeznek a fotópapírral és negatív sziluettjük rögzül a papíron. Az én képeim esetében az egyik réteget a digitális képernyőről levetülő kép alkotja, a másikat pedig kamera nélküli eljárásokkal készülő képek, ennek egyik lehetősége a fotogrammok.

A táj és a természet szinte minden munkádban jelen van, sőt a diplomamunkád is ehhez kapcsolódott: ”Termelt természet, digitális táj.” Itt különböző digitális és fizikai terekkel foglalkozol. Mi izgatott ebben a témában?

A diplomamunkám egy hét csatornás videóinstalláció volt és a videóportré médiumában alkottam. Számomra az nagyon érdekfeszítő, hogy a fényképekkel szemben a mozgóképek úgymond kényszerítik nézőjüket, hogy bizonyos ideig figyeljék a képet. Napjainkban villanásnyi ideig látunk fotókat az interneten, nem időzünk el a képek előtt, nem mélyedünk el szemlélésükben. A videóportéimon a modellek hosszú percekig álltak a fényképezőgépem előtt. Számomra izgalmas volt a figurákat montázs technikával természeti tájakba helyezni és valamiképpen a nézőket is bevonni ebbe a kiállítási térbe.

Háromszor nyerted el a Pécsi József-ösztöndíjat; munkáidban az idegenség és a távolság, másképpen a magány van jelen.

Az idegenség és távolság a turista utakon készülő fényképek felhasználása révén épült be az alkotásaimba. Önmagában nincsenek egzotikus tájak, mi hívjuk életre ezt a tapasztalatot azáltal, hogy valamit másnak érzékelünk a sajátunktól. Az individualisták érzékelik az egzotikumot igazán, hiszen csak az erős egyéniségek tudják pontosan és érzik, hogy kik ők, és honnantól más valami, mint ők maguk.

Piros halacskák, vízi növények, távoli tájak, tengerparti alkonyat. Őry Annamária jellegzetes természeti festményein hosszú ideig lehet időzni, képei segítenek kikapcsolni a mindennapi pörgésből. Május 17-én Nyugalom címmel új kiállítása nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabriella Őry Annamáriával beszélgetett.

Régóta festi a „vietnami” képeit. Sokat járt az országban, és most is ott él. Hogyan szeretett bele Vietnamba?

Valójában Magyarországon éppen annyira élek, mint Vietnamban. Mondjuk úgy, hogy kétlaki vagyok. Férjem Le Thua Tien szintén képzőművész, így ezért is alakult ki szorosabb kötődés Vietnammal. Először 2006-ban jártam az országban, mint kiállító művész, de már gyerekkoromban szerencsém volt megismerni Vietnam kultúrájának szeleteit, mivel nagyapám gyermekorvosként többször is dolgozott az országban. Később a szüleim is beleszerettek az országba, sok vietnami barátjuk volt, akik anno Magyarországon tanultak ösztöndíjjal. Ekkor láttam először kis vietnami házi oltárt, ami minden családban megtalálható ott. Egy titokzatos izgalmas világnak láttam akkor. 2017-től hosszabb-rövidebb periódusokat töltöttem az országban, kiállításokat is szerveztem. A képeim hol témában, hol technikailag kapcsolódnak a távol-keleti kultúrához, leginkább a tus-kalligráfia festészet hagyományaiból merítettem sokat. 2013-ban készült Rózsa sorozatom, éppen arra tett kísérletet, hogy a nyugati-és keleti kultúrában honos technikai, és jelentés tartalmakat ötvözze. Munkáim eredendően a nyugati festészeti tradíciókból indulnak, ha egy Vietnamit kérdezek, ők nagyon is „Nyugatinak” látják a képeim. Persze a kortárs képzőművészetben nincsenek már ilyen szigorúan vett határvonalak, hiszen legalább négy évszázad kultúrtörténeti kölcsönhatásai alakították.

Szemlélődés és Távol-Kelet mint közös pont, írja Sulyok Miklós a kiállítás kurátora a munkái kapcsán, de a víz is összekötő eleme a képeinek.

A Víz, mint a Taoista hagyományokból eredő öt elem egyike, talán a legmeghatározóbb a vietnami kultúrában. Ez az ország éghajlatából is adódik. Párás a levegő, és alapvetően sokat esik, főleg télen az esős évszakban. Egy agrárkultúrában pedig kiemelten fontos. Tájfunok tombolnak október-november környékén, amit a tradicionális forma-szimbólum világ Sárkányokként fest le. Az olykor tomboló természeti erőket pedig az emberek mindig valamilyen formába képzelték el, oltára van a sárkányoknak is, és a többi természeti elemnek is, amit próbálnak kiengesztelni.

A nézést, a velük levést és a festés örömét is érezni a képeken, és ebben rejlik festményeinek fő ereje, hogy érződik rajtuk, hogy élvezettel, szeretettel és odaadással készültek – mondja Schneller János művészettörténész a képeiről. Most is ezt érezhetjük, szereti azt, amit csinál, nem véletlenül Nyugalom a címe a kiállításnak.

A Nyugalom vagy mondhatnám más szóval elégedettség, itt nem csak egy érzelmi állapotra utal. Sokkal inkább a létalap értékének az elfogadására, az egyszerűség értékére. Az ember mind egyénileg, mind társadalmilag hajlamos a vágyak által vezérelve, különböző anyagi vagy szellemi dolgok felhalmozására, például ilyen vagy olyan akar lenni, nagyobb kocsit akar, stb. Amikor ezt eléri, tovább folytatódik a felhalmozás, és ez elégedetlenséghez, csalódottsághoz, állandó nyugtalansághoz vezethet. Tehát itt ennek az elutasításáról vagy nem követéséről van szó. Habár nincs sok javam, az alapélethez szükséges boldogság bennem van. Jó erre néha figyelmeztetnie magát az embernek. A festői munka figyelem és szemlélés, ami magában hordozza ezt az értéket.

Milyennek látja a kortárs vietnami, távol-keleti képzőművészetet?

Sokszínű és sokrétű.

Hogyan hatott az ön művészetére?

Mind technikailag, mind gondolkodásban sokat merítek belőle. Anyag használatban például elkezdtem különböző anyagokkal kísérletezni, az új képek közül sok a vegyes technikával készült festmény.

Százötvenéves szövőszék áll Nyíri Katalin textilművész Jövő szövő című május 18-án nyíló kiállításának a középpontjában. A ma is kiválóan működő eszközből síkban és térben mozgó szövetfolyamok ömlenek a Trezor Galériába.

Kovács Gabi Nyíri Katalinnal beszélgetett.

 A kiállított anyagok családi örökségből mentett és megtartott négy nyüstös, fekvő szövőszéken készültek. Minden régi tárgynak története van, gondolom ennek a szövőszéknek is.

A szövőszéket egy borsodi kis falu, a Hernád völgyében fekvő Gesztely egyik házának padlásáról mentettem ki, nagyapám szakértő segítségével. Diófából készült, rusztikusan faragott lábakon álló, robusztus szerkezet, biztosan több mint százötven éves, és immár harminc éve része az életemnek. Kisebb felújításokkal a mai napig megbízhatóan működik.

Síkban és három dimenzióban mozgó, térben csavarodó textilfelületek várják a látogatókat. Mint különleges színes, futurisztikus lények, tagolják a teret. Milyen anyagok, szőttesek ezek?

Mindig lenyűgözött az a pillanat, amikor a lassan, centiméterről-centiméterre készülő szövet sok méteres gurigája lekerül a szövőszék hengeréről. Ez a textilfolyam már a feldolgozás – vagyis a darabokra vágás – előtt láttatja a benne rejlő lehetőségeket. A B32 Galéria felkérése vezetett arra a gondolatra, hogy bemutassam azt a folyamatot, mely során a „végtelen” textil különféle szövésű, természetű darabokra bomlik szét. Ezek a darabok azután kifeszülnek a fal felületén, a pillérek és a fal közötti térrészekben, térplasztikává vagy az alapanyag karakterét megőrző öltözékké válnak. A Trezor terébe tervezett installáció ezáltal egy korábbi NKA ösztöndíjas projektem témáját (Síkból a térbe) is illusztrálja, miközben lehetőséget ad az általam használt technikák, szövésminták és színvilágok megismertetésére.

Különféle szövésfajtákat variál: sávolykötést és atlaszkötést, de készít ikatot is. Mit kell ezekről a mintákról tudni?

Alapvetően három, egymástól karakteresen különböző szövésképet alakítok ki. Az elsőnek alapja a sávoly és vászonszövés váltogatása: az eltérő szövetszerkezet a síkból kissé kiemelkedő bordák sorát hozza létre. A második különlegességét a rugalmas lycra poliészter szálak beszövése adja, ezek ugyanis nedvesség (áztatás) hatására összehúzódnak és szabálytalanul zsugorítják az anyag felületét. A harmadik szövetfajta szabászati maradék anyagok, rongy-csíkok felhasználásának köszönheti rusztikus képét. A síkfelületből itt-ott kilógó, gyári mintázatú, ám eltérő színű és plasztikus sávok teszik egyedivé ezt a szövetet.

Látványruhákat készít, legalábbis így nevezi a munkáit. Ezekből láthatunk néhány alkotást? Miért hívja így őket?

Látványsport, látványpékség – kissé veszélyes ezzel a divatos és eléggé lejáratott fogalommal kapcsolatba hozni a kiállított öltözékeimet. Miért nevezem őket mégis így? Azért, mert nem a hétköznapi értelemben vett, hordható, vagyis praktikus ruhákról van szó. Célom ebben az esetben is az volt, hogy a különböző anyagkarakterek érvényesüljenek. A test vonalait követő hosszú ruha a rugalmas anyag sajátosságait emeli ki. A kötényruha négy darab, kötényre emlékeztető textillap egymásra rétegzéséből alakul ki. A harmadik öltözék szoknyája drapéria mintájára redőződik, szinte lebeg. Ezek a kiállítás miatt eltúlzott gesztusok bármikor visszaszelídíthetőek és valódi ruhává vagy az átlagos viselet kiegészítőjévé tehetők. Általában egyszerű alapvonalú ruhaformákat készítek, ezzel is a szövet természetét kívánom megtisztelni.

Jövő szövő a kiállítás címe, és sok mindent gondolhatunk erről… tervek és ruhák szövögetése, modernitás és tradíció, még lehetne sorolni.

A címmel a budakeszi Punktum Galéria évnyitó beszélgetésén találkoztam és elkértem tőlük. Hiszen mennyivel gazdagabb értelme van ennek a kedves szójátéknak egy textiles kiállítás esetében! Persze, nem csak anyagokat szövögetek, hanem terveket is. Keresem a helyét, próbálom igazolni a létjogosultságát ennek a hagyományos kézműves szakmának a mai globális, posztindusztriális világban. Nem könnyű, pedig tökéletesen megfelel a fenntarthatóság szempontjainak. De hogy tovább gombolyítsuk a cím megfejtését, biztosan nem véletlen, hogy a mítoszokban és népmesékben oly gyakran előjön a fonal és a szövés témája. Ariadné és a párkák fonala igazán életbe vágó. Egy lett népmese címében a leány főhőst segítő három öregasszony neve Fonó, Motringozó és Szövő. A görög mitológiából kevésbé ismert Arakhné története, aki szövő és hímző tehetségével kérkedve kihívta Pallas Athéné haragját, és noha gobelin készítő vetélkedésük döntetlen lett, a bölcsesség és a művészetek istennője pók formájában adta vissza életét. Nagyon remélem, hogy a kiállítás szebb jövő szövésére inspirálja majd látogatóit.

Nincsenek jó szavaink egy baba elvesztésére. Kínban vagyunk, lefagyunk, gyenge vigasztaló mondatokat küldünk a másiknak, annak az embernek, aki megélt veszteségét legtöbbször nem is tudja igazán elmondani. Még nem is volt baba. – motyogjuk, és csak reméljük, ez elég éppen akkor, elég vigasztaló mindannyiunk számára.

Vasali Katalin fotóművész Majd lesz másik című kiállítása április 20-án nyílik a Trezor Galériában.

Kovács Gabi Vasali Katalinnal beszélgetett.

Tizenhat fotó: portrék nőkről, testrészek, növények, egymásba kacsolódó emberek és több mint száz szöveg látható a kiállításon. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz?

Igen, ez azért is különleges projekt nekem, mert a szövegek hamarabb jöttek hozzám, mint a képek. Amikor 2021-ben elvesztettük a kisbabánkat a 18. terhességi hétben, akkor a feldolgozás folyamatához segítséghez folyamodtam. A pszichológus mellett beléptem egy csoportba egy közösségi oldalon, amiben olyan nők voltak, akik már átéltek perinatális veszteséget. Ott nagyon sok történetet olvastam és megdöbbentő volt számomra, hogy általánosságban a társadalom mennyire nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Nem tud megfelelően reagálni a gyászoló család fájdalmára, és nagyon sok esetben hangzanak el a nem megfelelő vigasztalásnak szánt mondatok. Amikor a kurátorral, Somosi Ritával erről beszélgettünk, felmerült egy mondat, amit szinte minden elvetélt nő megkap, beleértve engem is: ’Majd lesz másik!’. Akkor döntöttük el, hogy ez lesz a kiállítás címe és azt is, hogy ezek a mondatok szerves részét fogják képezni az anyagnak. Ekkor összegyűjtöttem a leggyakrabban elhangzott mondatokat és ezek a mondatok lesznek több formában megjelenítve a kiállításon. A képi anyagon ezután kezdtem dolgozni, amely főleg a személyes élményemből kiindulva dolgozza fel a témát.

A tárlatnak van interaktív része is: üres papírokra látogatók is írhatnak a témához kapcsolódó gondolatokat.

Amint említettem, a szövegek kétféleképpen is megjelennek majd a kiállításon: kiemelten körülbelül 30 mondat a képek mellett lesz installálva, valamint az egész gyűjtés, ami több, mint 150 mondat egy installáció formájában lesz látható. A mondatok egyesével fel lesznek lógatva címke formájú papírokon egy függönyt alkotva. Lesznek üres címkék is, amelyekre a látogatók felírhatják saját tapasztalatukat, „élményüket” ebben a témában. Ezek a mondatok olyan megdöbbentően érzéketlenek, hogy ez már önmagában lehetne egy tanulmány arról, hogy az emberek mennyire nem tudják kezelni ezt a veszteséget.

A női szerepkörök, háztartás, anyaság mindig is foglalkoztatott, de most személyes történeted, kisbabád elvesztése késztetett a téma feldolgozására. Mikor döntötted el, hogy ezt a lelki terhet így, a művészetben jeleníted meg? Nem lehetett könnyű… A tapasztalat az, hogy társadalomnak nincsenek jó válaszai erre a veszteségre.

Igen, ez sajnos senkinek sem könnyű, akivel megtörténik. Én alapvetően egy nyitott természetű ember vagyok, aki többféle módon kommunikálja a külvilággal az érzéseit, gondolatait. Ezért számomra világos volt az első pillanattól fogva, hogy nekem erről az élményről beszélnem kell. Először a pszichológussal, orvossal, családommal és a barátokkal beszéltem át ezt az eseményt. Nagyon erős késztetés volt bennem, hogy dolgozzak ezen a témán, és ezzel együtt magamon, hogy fel tudjam dolgozni, megérteni, és elfogadni, ami történt velünk. Amikor úgy éreztem, hogy elfogadtam, ami történt, már ki tudtam mondani, hogy hálás vagyok a kislányunknak, hogy ha erre a rövid időre is, de része volt az életünknek, mert nagyon sok dologra megtanított, úgymond beavatott minket. Ez követően éreztem azt, hogy a művészeti munkám során is szeretnék ezzel foglalkozni. Ez nem csupán egy személyes terápia volt, de azt is éreztem, hogy mivel ez egyfajta tabu a társadalomban, erről a témáról beszélni kell. Ehhez a számomra a legközelebb álló médiumhoz fordultam: a fotográfiához.

A land art, az ökológiai kérdései is fontos szerepet játszanak a művészetedben, nem véletlen, hogy a képeiden a természet mindenhol jelen van. Hogyan kapcsolódik nálad az anyaság, a gyermek elvesztése az ökológiai témákhoz?

A land art és az ökológia nagyon közel állnak hozzám. Ez felnőtt koromban alakult ki, a MOME-n volt egy előadás a művészet és az ökológia kapcsolódásairól, amelyet Barcza Dániel (Stratégiai és kutatási rektorhelyettes, docens, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) tartott. Ez nagyon nagy hatással volt rám és utána a diplomamunkám (Erózió c. sorozat) is a land art és a fotográfia határvonalán mozgott. Bár ezt egész mostanáig nem realizáltam igazán, de azóta ez minden munkámban nagy szerepet játszott. Amikor első gyermekemmel voltam várandós, épp egy finnországi rezidencia programon vettem részt és egy lakatlan szigeten töltöttünk egy hónapot. Tudtam, hogy a termékenységgel szeretnék foglalkozni és ezt elsősorban a természet különböző formáiban, jelenségeiben kerestem. Ez az attitűd a későbbi „Méhednek Gyümölcse” című sorozat és a most elkészült „Majd lesz másik” című sorozat elkészítésekor is jelen volt. Az utóbbi anyagoknál sokkal mélyebb a személyes vonatkozás: az anyaság és a vetélés feldolgozása a téma. Mégis a természetben fellelhető szimbolikus elemek számomra annyira erős jelentéstartalommal bírnak, hogy sokszor használtam félig ösztönösen, félig tudatosan ezeket az elemeket a képek készítésekor, legyen az egy műtermi portré, csendélet vagy egy „talált helyszínen” kültéri kompozíció. Azt hiszem ez egy olyan ’fotós dialektus’ lett számomra, amivel jól tudom kommunikálni a gondolataimat és érzéseimet.

Indítottál egy petíciót SzabadaHangon címmel az elvesztett „vendégbabák”számára. Hol tart most ez a nemes ügy?

Igen, ez egy civil kezdeményezés volt, amit az aHang csapatának, azon belül is Tóth Enikő segítségével, egy ihletett pillanatban pont a Halottak Napja utáni napon indítottam el. 2022-ben már a második alkalommal mentünk úgy a temetőbe, hogy hiányérzetem volt ezzel kapcsolatban. Én a kisbabámat a 24. terhességi hét előtt veszítettem el, 18 hetesen és meg kellett szülnöm Őt, de mivel a folyamat még vetélésnek számít, ezért nincs is igazán módja annak, hogy formálisan is búcsút vegyen valaki a magzatától, babájától. Mi el tudtuk intézni, hogy a kisbabánkat kiadják nekünk és ezáltal a hamvasztását is megszerveztük, de erre nincs egy hivatalos, bejáratott rendszer. Ez szerintem nagyon megnehezíti a feldolgozást a családok számára, mert az elvetélt magzatokat, ’abortumokat’ orvosi hulladékként kezelik. Saját tapasztalatból tudom, hogy milyen sokat jelentett számomra, hogy a hagyományos úton, hamvasztással gondoskodni tudtam a kisbabámról, legalább ily módon. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne a temetőben is egy olyan helyre, ahol meg lehet emlékezni és gyertyát lehet gyújtani egy kifejezetten a vendégbabák számára készült helyen. Ilyen létezik egyébként több temetőben is, de a Farkasréti Temetőben, ami az egyik legnagyobb temető nincs, és ezért is jött a gondolat, hogy szerintem ez hiánypótló lenne. Szerencsére a temető nyitott volt a párbeszédre, és egy kortárs szobrászművész: Farkas-Pap Éva is – személyes érintettség révén – szinte rögtön az ügy mellé állt. Év elején a projekt megvalósításán kezdtünk el dolgozni: a helyszínt már bejártuk, hamarosan elkezdünk dolgozni terveken és megtervezzük a költségvetést. Persze ez még egy nagyon hosszú út a megvalósításig, de az első lépéseket megtettük, és reméljük egyszer meg is valósul az emlékmű.

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál hivatalos programja.

Támogató: Nemzeti Kulturális Alap

Kurátor: Somosi Rita

Varázslatos élmény várja a látogatókat a B32 Galériában Boros Miklós János szobrászművész Merőleges valóságok című kiállításán. A sötét kiállítóteremben, megvilágított vízzel teli tálak vibráló, hullámzó képei lebegnek a falakon különleges térérzetet keltve. Boros Miklós János szobrászművésszel Kovács Gabi beszélgetett. A kiállítás április 19-én nyílik.

A víz élménye meghatározó a művészetében. Mit jelent a víz, a tükörjelenség az ön számára?

Első kísérleteimet (2002-ben) a valós természeti térben előforduló optikai jelenségek motiválták. E kezdeti inspirációk során mutatkozott meg az a belső igény, amely a megszokott vizuális képet átformáló, befolyásoló jelenségek szobrászati megfogalmazásait eredményezte. Ilyen jelenség például a természetben a viharos szél, a sűrűn zuhogó eső, vagy a délibáb által torzított táj. Egy vízfelületet figyelve hasonló élményt lehet átélni, amikor a víztükör által létrejött tükörkép, képi illúzió változik meg különböző hullámmozgások miatt. Időben megtörténő folyamat, jelenség befolyásolja a tér érzetét, érzékelését. Illúzió jön létre. Mivel indíttatásom is a valódi látványon alapult, egyértelművé vált, hogy az empirikus és a metafizikai dolgok szintézisét kell keresnem munkám során. A kérdés az, hogy milyen állandó, szobrászi formában megvalósítható megoldásokat hordoznak a felvázolt problémakörök? Sok szobrom lényegi jellemvonása, hogy egy adott optikai jelenség, képi illúzió jön létre úgy, hogy maga a tárgy, a szobor hordozójává válik annak. Azáltal, hogy egy jelenség egy szoborban meggyökerezik, tárgyiasul, folyamatosan átélhető lesz. A szobor, a tükörkép és az azzal létrehozott illúzió eszközével a jelenben, „jelen”– ségek helyévé válik. Az állandósított jelenidőnek fontos szerepe van abban, hogy a szobor az aktuális befogadó számára valós térben és időben megtörténő élményt, tapasztalást szerezzen.

Tömeg-felszín, állandóság-változás. Ellentétpárok jelennek meg szobraiban. Ez miért foglalkoztatja?

Vannak alapvető dichotómiák, amelyek visszatérnek, mint számomra állandó szobrászati problémák. Alapvető képzőművészeti és gondolkodásbeli feladatnak tartom ezeknek a megoldását. A kérdésben is felvetett kettősségeken túl a valóság és látszat; fizikai és metafizikai tér; külső és belső tér; tér és idő; illetve a szobor tere és az általa teremtett térképzet összefüggései, vagy a személyes kép- és térélmény kérdéskörei állandó szobrászati feladatokat adnak számomra, mert lényegi kérdések, és azokkal foglalkozni kell.

„Alkotói alapállásom intuitív térszemléletként határozható meg” – írja magáról. Ez pontosan mit jelent?

Az intuitív térszemléletről… Ez röviden szinte megválaszolhatatlan, részben azért, mert az intuíció mint kifejezés, vagy az intuícióról való gondolkodás napjainkban meglehetősen zavaros, és sokszor félreértelmezett. Dienes Valéria Az intuició kérdéséhez című írásában kiemeli azt, hogy az intuícióval kapcsolatos értelmezések nehezen rendezhetők, sokszor összefüggéstelenek, ellentmondók. Ennek okát az intuíció alapvető tulajdonságában látja, ami szerint az intuíció szellemi cselekedet, ami a fogalmakon túlit, a „mondható alatt serkedőt” érinti, ezáltal természetszerűen ellenáll a fogalmasításnak, a szavakba öntésnek. Az intuíció fogalmakba „rögzítése” különböző értelmezéseket, félreértelmezéseket tehet lehetővé. Ha mégis szükséges, akkor talán óvatosan kijelenthető, hogy az intuíció – megfelelő értelemben véve – összegző meghatározása, kifejezőeszköze lehet annak a folyamatnak, amiben a racionális és az irracionális, a gondolkodás és benneélés egyensúlyba kerül, amiben egy műalkotás megszülethet, és ahogyan az értelmezhető. A képzőművészet (szobrászat) eszköze, azaz a látás nyelve tökéletesen alkalmas arra, hogy a racionális, analitikus módszereken túl, azokat meghaladva az alkotó, vagy a művet „megélő” olyan területekre jusson, amelyek az intellektualizálás eszközeivel elérhetetlenek. Meglátásom szerint a szobrászi munka, a szobrászi látás, és ezzel együtt a művek befogadása eszköze lehet a tapasztalati világ jelenségein túli, az érzékszervekkel fel nem fogható, a metafizikai valóság(ok) megélésére, megismerésére. Megfelelő ráhangolódottság esetén nem csupán képi és gondolati információhoz jut a néző, hanem részesévé válik valaminek.  Az „élmény” személyes olvasatai miatt intuitív felismerés élhető át.  Ez a „gondolkodásmód” intuitív szemléletmódként is meghatározható.

Munkáinak nagyon fontos része az anyag, a technika használata.

Minden képzőművészeti megnyilvánulásnak, kifejezésnek alapja valamilyen technika, anyag használata. Különben nem létezne. A szobrászat ezen belül közismerten olyan képzőművészeti műfaj, amiben az anyag és annak megmunkálása jelentős hangsúlyt kap; fontos, lényegi szerepe van. Az én alkotói módszereimnek a direkt módon megmunkálható anyagok felelnek meg legjobban. Szobraimban a felhasznált anyagok főleg különböző fémek (vas, nikkelezett és rozsdamentes acél, bronz, titán-cink lemez), ezen kívül fa, vagy festővászon is. Ezeknek az anyagoknak karaktere, kisugárzása van, az, hogy melyikből készül egy szobor, az adott gondolat függvényében változik. Az anyagnak, technikának a gondolat, az érzet létrehívásának szempontjából alárendelt szerepe van, a szobrászati megmunkálás során a vizuális kifejezés és befogadás eszközévé válnak. Egy-egy szobor készítése során – az adott cél érdekében – a jelenség hordozásához adekvát anyagot választom. A felhasznált anyagnak ezenkívül fontos szerepe van abban, hogy a szobor időtálló legyen; ennek – többek közt – fontos szerepe van a sokszor pillanatnyi jelenségek kontrasztban való megjelenésében. Ami a felsoroltakból kimaradt, például a tükör, a víz vagy a fény. Ezek különleges anyagok, különleges „megmunkálást” igényelnek. A B32 Galériában megpróbálok egy olyan teret létrehozni szobrokkal, helyspecifikus installálással, vásznakkal, fénnyel, vízzel, amiben a nézőknek a kiállított munkákkal való viselkedése – például egy érintés és az azzal létrehozott hullámmozgás, fényeffektus – is a kiállítás részévé válik.