Személyes emlékek, kollektív traumák és a jelenkor erőszakos eseményei fonódnak össze a Postmemory című kiállításon, amely január 30-ig látogatható a B32 Galériában. A művész munkái a háború és a terror hatásait vizsgálják, különösen a gyerekekre és az emlékezés folyamatára fókuszálva.

Kovács Gabi Hámori Anett festőművésszel beszélgetett.

Miért a nizzai terrortámadás vált ennek a sorozatnak a központi referenciájává, és mikor vált személyesen feldolgozandó képi anyaggá?

Nizzában, az École Nationale Supérieure d’Art hallgatója voltam 2009-ben Erasmus-ösztöndíj keretén belül. Számomra a legfontosabb művészi attitűd a társadalommal kapcsolatos kérdések, gondok, a politikai és gazdasági helyzet alakulása, egyáltalán a jelenkorra történő reflexiók megjelenítése. Mindez a Franciaországban töltött tanulmányaim alatt realizálódott bennem. Olyan egyetemen tanulhattam, ahol meglehetősen nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy minden országból csak egy cserediák kerülhessen be. Így alakult ki, hogy számos ország és különböző kultúrák voltak együttesen jelen: kolumbiai, indiai, amerikai, kanadai, szlovák, holland, német… stb. Mindemellett a tanáraink is különféle nációt képviseltek. Ez a fajta internacionális közeg a mai napig meghatározó a munkáimnál, termékeny közeget biztosít számomra. Továbbá ez a multikulturális közeg irányította a figyelmem teljes mértékben a különféle társadalmi és politikai helyzetek kutatására: gyerekkatonákra, katasztrófákra (pl. Fukusima), a kirgizisztáni háborúkra, Ukrajna és Oroszország viszonyára, majd a migrációra és annak következményeire.

Mindazonáltal nagyon erősen kötődöm az itt töltött időszakhoz, a helyhez, ami erőteljesen összefonódik a szabadság, a nemzeti sokszínűség, a kultúra és a művészet fogalmával. Nekem is ezeket jelenti. Ez a térség, a város, és azon belül is a Promenade Des Anglais az előbb említett fogalmak jelképe. Magam is itt éltem a mindennapjaim, és a gyerekkorom tisztaságát idézte fel bennem, olyan emlékeket, amik a boldogságot jelentik, és a tapasztalataim szerint, ezt más emberek is így érzik. Amikor a nizzai mészárlás megtörtént, olyan volt mintha belegázoltak volna ebbe a biztonságos gyermeki létbe. Nagyon megrázott engem is.

A nizzai mészárlás sorozat nem a központi tematika a Postmemory kiállításon, inkább egy része a folyamatnak, melynek kiindulópontja a háború, és annak az emberekre, a gyerekekre gyakorolt hatása. Egyéni és kollektív emlékezés, valamint trauma ez.

Hogyan értelmezi Marianne Hirsch postmemory fogalmát a saját művészeti gyakorlatában?

„a másodlagos emlékezetet, amely közvetett módon, de mélyen hat az egyéni identitás formálódására, különösen olyan esetekben, amikor a személyes tapasztalat és a történeti trauma közvetlenül nem érhető el (Hirsch, 2008)

A postmemory sorozatban a személyes gyerekkori traumáimat ábrázolom, napjaink háborús helyzeteiben. Ez a folyamat egyfajta vizuális emlékezet kutatás, traumafeldolgozás a részemről.

A munkái gyakran mediális képtöredékekből építkeznek. Mit jelent az, hogy egy trauma „képeken keresztül” válik emlékké?

Számomra a vizualitás mindig is meghatározó volt, egész kicsi koromból (2 éves) is vannak képi emlékeim. Olyan élmények „képkockák” ezek, amiket napjainkra tudtam csak értelmezni, mégis az egész életemet végigkísérték és hosszú folyamat volt, mire valójában rendszereztem őket. Walter Benjamin szerint az egyénnek létezik egy alapvetően vizuális és „öntudatlan”, nem reflektált világképe vagy inkább képarchívuma, amely meghatározza nemcsak a képekhez, de a világhoz való viszonyát is. Ez a bizonytalan körvonalú és kiterjedésű archívum maga az optikai tudattalan.” Ezt a tudattalan képi világot szerettem volna tudatosítani úgy, hogy az kollektív szinten is megjelenítse a néző háborúhoz, szenvedéshez való viszonyát. Azt gondolom, hogy a transzgenerációs örökségünknek köszönhetően minden embernek van valamilyen viszonya a háborút- és annak következményeit illetően.

Miért fontos a papír, illetve az akvarell törékeny, átmeneti jellege ebben a sorozatban?

A papír egy nagyon finom anyag, mégis erős hordozó. A pauszpapír egy hártya, ami bizonyos elemeket átenged és bizonyos részeket elfed (főleg, ha egymásra rétegezve installálom), van egy sajátos játéka. Olyan ez, mint az emlékezet. Mindemellett nagyon személyes teret képes létrehozni. Az akvarell, mint műfaj kifejezetten „tetszetős” hatást kelthet, én pont ezt állítom éles ellentétbe a munkáim témájával. Ez a kontraszt az egyik meghatározó eleme a művészi attitűdömnek.

A képeken gyakran hiányzik a konkrét narratíva vagy a tér. Miért döntött így?

Mert a fókusz mindig a mondanivalón van, és semmiképp sem szeretném elterelni róla a figyelmet. Napjainkban olyan sok felületen „fogyasztunk” képeket, hogy szinte immunisak lettünk az erőszak képeire, hozzászoktattak és hozzászoktunk a látványhoz. Ezért döntöttem úgy, hogy nem ábrázolom a „hátteret” és nincs konkrét narratíva, így kénytelenek vagyunk észlelni a képeket.

Mindemellett a képek megjelenítik a hiányt, ahová mindannyian behelyettesíthetjük saját fájdalmainkat, félelmeinket abba a végtelen űrbe, amit a papír fehér volta, sok esetben a halott testek fehér látványa áraszt felénk.

Hogyan kapcsolódik ez a kiállítás a korábbi, személyesebb történeteket feldolgozó munkáihoz?

Számomra a legfontosabb művészi attitűd a társadalommal kapcsolatos kérdések, gondok, a politikai és gazdasági helyzet alakulása, egyáltalán a jelenkorra történő reflexiók megjelenítése. Témáim kiválasztásában alapként szolgál az internet, vagy egyéb hírcsatornák, újságcikkek, fotók, sajtófotók, dokumentumfilmek. Jelen van egyfajta dokumentarizmus és társadalomkritika a részemről, de legfőképpen a személyes viszonyulásom döntő a témához.

Sorozatokat készítek, melyek egymás folytatásaként külön-külön és egyben is értelmezhetőek. A Postmemory sorozatban realizálódik a korábbi alkotásaimhoz való személyes viszonyulásom, hogy miért fontos számomra a háború, és annak az emberekre, a gyerekekre gyakorolt hatása és hol vagyok én ebben a történetben.

Van-e határ etikai értelemben a trauma ábrázolásában, különösen egy ilyen erőszakos esemény esetében?

Ahogy Jacques Derrida írja: „A média legfőbb problémája az, amit épp nem közvetít”.1 A média az eredendő együttérzésünket távolította el azáltal, hogy „hozzászoktatta” szemeinket az erőszak látványához. Én semmiképp sem szeretném esztétizálni a halál és a szenvedés képeit, ezért is választottam a hiányt, mint képalkotó eszközt az alkotásaim létrehozásában. Úgy gondolom, sokkal erősebb hatást vált ki ha nincs ott valami, amit mindannyian tudunk, hogy ott kellene lennie, például a csecsemő az édesanyja- vagy édesapja kezében, a gyerekek játékai elhagyatottan hevernek a földön, a babakocsik üresek…stb.

Milyen emlékezeti vagy érzelmi folyamat indulhat el a látogatóban a kiállítás megtekintése után?

Sokféle művészi attitűddel találkozhatunk a galériák, múzeumok falain kívül és belül is. A művészet mindenhol jelen van. A művészi attitűd pedig nagyon sokféle úton alakulhat ki: aktivista, békeaktivista, provokatív, szemlélő, kritikus, traumafeldolgozó, historizáló, propagandajellegű stb. Úgy gondolom, mindannyiunk közös célja, hogy felhívjuk az emberek figyelmét valamire, amit ők nem képesek, vagy amit nem akarnak meglátni. Tehát a művészek az alkotásaikon keresztül lehetőséget adnak a nézőnek, hogy közösen gondolkozzanak, válaszokat keressenek a művek által generált kérdésekre. Az alkotók egy kicsit olyanok, mint a tudósok: kutatást végeznek, majd a feltárt információt a lehető legtöbb aspektusból vizsgálják, így a néző nem direkt válaszokat kap, hanem többféle lehetőséget az

értelmezésre, gondolkodásra.

„Az emlékezőképesség művészete az egyénre tartozik, neki tartogat kész technikákat emlékezőképessége kidolgozására. Egyéni képességek kifejlesztéséről van tehát szó. Az emlékezés kultúrája ellenben társadalmi kötelezettségek betartása körül forog: az emlékezés kultúrája a csoport ügye. Középpontjában a következő kérdés áll: »Mit nem szabad elfelejtenünk?«”2

A háború, a terror és az erőszak ábrázolása a művészetben nagyon sarkalatos pont, hiszen egyfelől a művészet összekapcsolódik a politikával, másfelől, ha nem kontextualizáljuk, akkor érvényét veszíti. Azt gondolom, a művészet a legmegfelelőbb eszköz, hogy realizáljuk, majd feldolgozzuk a történteket.

A B32 Galéria Trezor termében november 19-én nyílik Horn Enikő designer legújabb kiállítása, EH’armony – Pirosban, kékben címmel. Az ENIHORN márka alapítója ezúttal nemcsak táskáit és ruháit mutatja be, hanem egy személyes és gondolatébresztő utazásra is hívja a látogatókat. Az alkotóval a fenntarthatóságról, a színek jelentéséről, a furoshiki táskákról és az alkotói út állandó kérdéseiről beszélgettünk.

A designerrel Kovács Gabi beszélgetett.

A kiállítás címe az EH’armony, ami játékosan utal a márkád nevére és a harmóniára is. Mit jelent számodra ez a „harmónia” – az alkotásban, a színekben vagy akár az életedben?

Folyamatosan törekszem rá, mindenben, de nem tudatosan, sosem volt tudatos, egyszerűen így érzem magamat jól, így vagyok egyre nagyobb békében a környezetemmel és önmagammal is. A kiállításon két szín kapott szerepet, a piros, ami korábban nem tartozott a számomra kedvelt színek közé, valamint a kék, amiért gyerek korom óta rajongok. Egy ideje elkezdtem összhangba hozni, magamban egymás mellé helyezni ezt a két színt és egyre jobban, magabiztosabban érzem magam mindkettővel kapcsolatban.

A tárlat ötlete az újrahasznosításból indult, például az alumíniumdobozok felhasználásából. Hogyan kapcsolódik ez a fenntarthatósági szemlélet a márkádhoz?

Én 2009-ben diplomáztam a Modart Francia Divatiskolában. Itt már az iskolaévek alatt is minden feladat megoldásánál törekedtem a fenntarthatóságra (talán akkor még szavunk sem volt rá). Sokszor régi alapanyagokat, csipkéket, elhasznált ruhákról leszedett gombokat, cipzárakat használtam fel, szabásnál pedig már akkor törekedtem rá, hogy a leeső “hulladékot” is felhasználjam kisebb alkatrészekhez, zsebekhez, gallérokhoz. Az első kollekciómhoz 2010-ben gyártóktól vettem meg a megmaradt 1-2 méter fantasztikus francia és olasz textileket, náluk az utolsó méterek csak “kallódtak” a varrodákban. Amikor 2013-ban elindítottam az ENIHORN márkát természetes volt, hogy az lesz az egyik misszióm, hogy beszéljek arról, hogy a táskáim készítésekor is minden centi bőrt igyekszünk teljesen felhasználni.

A kiállításban a piros és a kék színek dominálnak. Miért pont ezek, és milyen érzelmeket hordoznak számodra?

Az ötletet a piros színű kólás dobozok adták. Egy ideje már gyűjtöttem őket, úgy éreztem, hogy nem helyes ezt is a szemétbe dobni, szerencsére közben az alumínium dobozok is visszaválthatók lettek. A piros szín korábban nagyon távol állt tőlem, korral járhat, hiszen az elmúlt években elkezdtünk közeledni egymáshoz. A kék szín mindig megnyugtatott, talán ezért is sok ruhadarabom és táskám is kék. Egyszer még egy autóm is kék volt, sőt! Gyerekkoromban kék Zsigulink volt.

Az ENIHORN márka több mint tíz éve sikeresen működik, miközben a divat világa folyamatosan változik. Hogyan tudsz egyensúlyozni a saját stílusod és az aktuális trendek között?

Legalább harminc éve figyelemmel követem ezt a folyamatosan változó, megújuló és sok formában, részletben vissza-visszatérő világot. Azt hiszem ezt nem is annyira a munkám miatt teszem, inkább olyan, mint egy hobbi. Régen, ha külföldre utaztam az volt az első, hogy megvettem egy (vagy inkább sok) divatmagazint. Ma pedig inkább végignézem online az aktuális bemutatókat. Biztos vagyok benne, hogy hatnak rám, hiszen az utcákon az épületek, autók és a természet, a kertem is hat rám folyamatosan. Engedem áthaladni magamban a látottakat, élményeket, de az előző mondatban szereplő dolgok mindig is jobban inspiráltak, mint kész ruhadarabok, kollekciók.

A kiállítás szövegében olvasható, hogy gyakran felmerül benned a kérdés: „kell-e még egy táska a Földre?”. Mit gondolsz, milyen felelőssége van ma egy designernek a túlfogyasztás korában?

Szerintem nagyon nagy a felelősségünk, bár már egytől egyig minden földlakónak nagy a felelőssége a Földdel szemben, akkor is, ha ezt még a többség inkább elhárítja magától.

A kiállításon régi és új táskák, textilből készült furoshikik és különleges anyagkísérletek is szerepelnek. Mit szeretnél, a látogatók mit felfedezzenek ezekben az újraértelmezett tárgyakban és anyagokban?

Nekem jól esik foglalkozni ezekkel, jó felújítani vagy másmilyenné varázsolni a régi táskáimat, illetve a kiállításon régi, 2013-14-es makettek is szerepelnek, megújulva, természetesen pirosan, kéken.

Mesélnél a furoshiki táskákról, hogyan találtál rá erre a tradicionális formára?

A furoshiki igazából egy textilkendő, amit különböző ajándékok csomagolására lehet használni (természetesen környezetbarát módon), valamint a csomózási technika segítségével praktikus táskákat, bevásárló és egyéb “batyukat” lehet pillanatok alatt összeállítani. Erre a technikára is a fenntarthatóság irányából találtam rá. Hasznos, praktikus megoldást kerestem a textil fogásminták felhasználására, így jutottam el a furoshikihez, majd 2024 tavaszán furosiki (furoshiki) oktató képzésen vettem részt, így hivatalos furosiki oktató lettem.

Tíz év plakátokon, betűkön és színeken keresztül – a B32 Galéria jubileumi kiállítása nemcsak egy korszakot, hanem egy vizuális világot is ünnepel. Ennek a világnak az egyik meghatározó alkotója Kollányi Yulo tipográfus és plakáttervező, aki a kezdetektől formálja a galéria arculatát. A munkái egyszerre letisztultak és játékosak, mindig egy kicsit más szemszögből mutatják meg, mi minden fér bele egy kultúrtér életébe.

Kovács Gabi Kollányi Yuloval beszélgetett

A kiállítás megtekinthető november 28-ig munkanapokon 10 és 18 óra között, a programok függvényében.

Tíz éve dolgozol együtt a B32 Galériával. Hogyan emlékszel vissza az első közös munkákra, és miben változott a vizuális arculat az évek során?

Tíz év alatt a B32 Galéria több mint 400 eseményéhez, kiállításokhoz, színházi előadásokhoz és egyéb programokhoz készült plakát. Az első feladatom a Magyar Elektrográfiai Társaság gyűjteményes tárlatának plakátja volt. A társaság egy 1996 óta működő művészeti csoport tagjaiból alakult, kísérletező művészek és művészeti szakemberekből álló társulás – ez az újító szándék vezette őket az elektrográfiához, az elektronikus alkotáshoz. A plakát készítésekor meg kellett találni az elektrográfiához passzoló stílust, az információk, a művészek nevének elegáns, befogadható megjelenítését. Én alapvetően minimalista stílusban szeretek dolgozni, úgy gondolom erősebb, jobban működik a plakát, ha csak az alkotás, vagy adott esetben egy kiállítás emblematikusabb darabja és a cím harmonikus képe dominál. Nem sokkal később a B32 is modern, letisztult arculatot kapott, melyet a Zwoelf stúdió készített, ehhez igazodva alakultak a plakátok és meghívók is. Ezt az arculatot használjuk ma is, mindig frissítve, kicsit alakítva a határokon belül, és ez azóta is egységes képet ad a programoknak.   

A plakátjaid mindig karakteresek és tipográfiailag tudatosak. Mi a legfontosabb számodra, amikor egy új B32-es plakátot tervezel –  a hangulat, a tartalom vagy a vizuális ritmus?

A legfontosabb a hangulat: „el kell kapjam” az embereket, meg kell értenem és kiegészítenem a művész mondanivalóját. Rengeteg reklámot és plakátot látunk minden nap. Ebben a közegben kell kitűnni, de legalábbis feltűnni, hogy eljussunk a közönséghez, felkeltsük az érdeklődését. Amikor dolgozom a mű vagy az előadás látványa, hangulata határozza meg a plakát vizuális ritmusát. Minden esetben igyekszem az alkotásokhoz passzoló betűket, színeket választani, harmonikus, esztétikus, vagy épp meglepő elrendezést kialakítani, a tartalmat kényelmesen befogadható módon elhelyezni, hogy végül maga a plakát is egy vizuális élmény legyen.  

A jubileumi kiállításon sok különböző korszak és stílus találkozik. Hogyan választottad ki, mely munkáid kerüljenek be, és mit gondolsz, mit mesélnek ezek a plakátok a galériáról és rólad, mint tervezőről?

Igyekeztünk a lehető legnagyobb merítést adni az elmúlt tíz évből, szinte az összes esemény anyagát kiállítottuk. A tárlaton megjelenő plakátokat Pintér Sonja, a B32 vezető kurátora, és Feledy Fruzsina szervező rakta össze, ami hatalmas munka volt. Tíz év programjait áttekintve, aprólékosan, precízen egyeztetve alakult a tárlat, de még a megnyitó napján is változtattuk kicsit az elrendezést. Úgy érzem, a kiállítás tökéletesen megmutatja, milyen sokszínű és változatos programok vannak nap mint nap a B32-ben, ugyanakkor látszik az is, hogy sok állandó, visszatérő művész, társulat, zenész és alkotó fordul meg nálunk. 

Tudjuk, hogy az újrahasznosítás is közel áll hozzád. Hogyan kapcsolódik ez a szemlélet a grafikai munkádhoz? Hatással van arra, ahogyan anyagokhoz, formákhoz vagy színekhez nyúlsz?

Bár valóban sokat foglalkozom az újrahasznosítással (szabad időmben ékszereket és táskákat készítek használt vagy maradék anyagokból), ezt a törekvésemet kevéssé lehet a digitális munkámban érvényesíteni. A nyomdai anyagoknál a pazarlást lehet valamennyire visszafogni, kevesebb nyomtatással, a lejárt plakátok papírjának használatával, újrahasznosításával.

Ha az elmúlt tíz évet kellene egyetlen plakáttal megidézned, melyik lenne az? Melyik a legkedvesebb munkád?

Több olyan plakát is van, amely a művész vagy a kiállított tárgyak miatt közel áll hozzám, és mindig örülök, ha sikerül különleges, harmonikus tipográfiai megoldásokkal kiteljesíteni egy posztert. Nekem az egyik legkedvesebb az El Kazovszkij kiállítás plakátja, a művész munkássága, intenzív és expresszív alkotásai, látásmódja lenyűgözően egyedi. Szeretem a FISE kiállításait is, ahol sok, különböző stílusú művész jelenik meg, és az Art Fair plakátjait, amihez igyekszünk Pintér Sonjával mindig valami érdekes megoldást, különleges fotót használva igazán figyelemfelkeltőt készíteni. De kedvelem a kortárs ékszerkészítők, üvegművészek és keramikusok meghökkentő tárlatait, ahol sokszor földöntúli formák jelennek meg. A B32 elmúlt tíz évét bemutató plakátkiállítás anyagából is jól látszik, hogy a galéria munkatársai mindig igyekeznek kiemelkedő és különleges alkotókat, zenészeket, művészeket meghívni a Bartók Béla úti galériába, hogy a látogatók tartalmas és felemelő programokkal találkozhassanak.

Akik nélkül ez a kiállítás nem valósulhatott volna meg:
Kollányi Yulo
Benedek Levente
Kálmánczhelyi Zoltán
Lossonczy Bazsó
Muszka Gergő

Hatalmas köszönet:
Feledy Fruzsina
Földi Annamária

Fotók: Novák Doro

Mi történik, ha egy ékszer nem pusztán dísz, hanem történet, élmény és időlenyomat?
Börcsök Anna ékszertervező-iparművész október 16-án nyíló „…” című narratív ékszerkiállítása a B32 Trezor termében az ékszer és az idő kapcsolatát kutatja: hogyan válnak a tárgyak élő történetekké, hogyan idéznek fel emlékeket, és hogyan formálja őket a viselőjük.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

A kiállítás címe három pont. Mit jelent ez és hogyan kapcsolódik a narratív ékszer gondolatához?

BA: Lassan 7 éve használom ezt a jelent a csomagolásaimon, a márkám identitásának kifejezőjeként. Forrai Ferenc grafikus tervezte számomra ezt a jelet. Gondolatébresztő, várakozást, megállást fejez ki ez a szimbólum. Írásjelként a befejezetlenséget, elhalkultást jeleníti meg. Olyan tárgyakat szeretnék készíteni, ami a viselőnek, nézőnek is más-más élményt nyújt, a bennük tükröződő történetek átírhatják, kiegészítik az én verziómat.

Egyfajta épülést, folyamatot is jelent. A kiállítás 2013-tól készült munkáim egy-egy darabját fogja bemutatni.

Mitől lesz egy ékszer narratív ékszer?

Erre a kérdésre kerestem a választ a doktori kutatásomban, amit megpróbálok röviden összefoglalni. Az ékszer mesélő jellege egyidős az emberiség történetével, hiszen viselése minden kultúrkörben üzenetet hordoz. Szentpéteri Márton A tervezett tárgyak életrajza című tanulmányában arra a megállapításra jut, hogy minden tárgy narratív jellegű, amennyiben fizikai jelentétével térben és időben rajzolja meg saját életrajzát. A kommunikáció, tehát az információcsere jelrendszerek segítségével jön létre. Ma a narratív ékszer a kortárs művészeti ékszer egy alfajának tekinthető. Bármely ékszer narratívvá lehet, jellegét az alkotói szándék határozza meg. Fontos jellemzője, hogy a művészi ékszerhez hasonlóan egyéb médiumok is kiegészítik, elkészülte során elengedhetetlen az alkotói jelenlét, vagy legalábbis lenyomat (utasításai), hogy létrejöjjön az ékszer elkészültének eseménye, amely a tárgy utóélete során részévé válik a narratívának. A narratív ékszer egy performatív folyamat eleme, kulturális jel, mely csoporthoz tartozást, közös tudást jelöl. Az efféle ékszerhez bemutatásának eseménye, vagyis a nézővel és a potenciális viselővel való első találkozása is hozzátartozik, jelenségét tehát csak saját kulturális közegén belül tudjuk adekvátan vizsgálni. Az efféle ékszerek tehát kimerevített pillanatok, melyeknek narratívája adott időben és helyen működésbe lendülő jelszerűségükkel definiálható. A narratíva szereplői az ékszerviselők, és az ékszer-esemény többi résztvevője is. (Bár általánosnak mondható, hogy a témát taglaló kiadványok többsége az alkotó szemszögére fókuszál.) Az anyag, forma, szín és kivitelezés kölcsönhatásával kiváltott érzelmi reakció megvalósulása önkifejező eszközzé teszi őket, testképhez rögzültségük miatt pedig a filozófiailag is vizsgálható jelenségek körébe tartoznak. Ha a narratív jelleg “hozzáadott érték”, akkor kijelenthető, hogy az ékszer önmagában nem narratív. Ez a hozzáadott minőség emeli ki őket a kortárs ékszerek köréből.

Hogyan változott a saját ékszerről alkotott felfogása az évek során – a kezdeti kísérletektől a narratív ékszerkutatásig?

A Mester diplomám óta foglalkozom a narrativitás megjelenési lehetőségeivel. Ez az a tartalom, ami egyedivé, egyedülállóvá tehet egy tárgyat. Kiemel a tömegtermékek közül, élményt nyújt. Így nem a felfogásom változott, inkább a tárgyakban megjelenő üzenetek változnak. Mindig más és más tartalom érdekel.

A kiállítás központi kérdése az ékszer és az idő kapcsolata. Az idő miképpen átírja vagy gazdagítja egy ékszer jelentését?

Most az IDŐ jelenléte az, amitől nem tudok szabadulni. A tárggyal folytatható párbeszéd lehetőségét befolyásolja az időintervallum, amikor közönségével találkozik. Az üzenetek egységbe foglalják a világról alkotott képünket, és az adott pillanatban, helyzetben válhatnak jelen idejű diskurzus tárgyává.

Gyakran dolgozik újrahasznosított anyagokkal és talált tárgyakkal. Milyen formában hordozzák ezek a múlt nyomait és hogyan tudnak új történetbe lépni?

Az eredeti minőségük gazdagítják a tárgyak új történetét. Fontos, hogy ezek az alapanyagok nem eltűnnek az új közegben, hanem felismerhető töredékek, így meglepő kontraszt tud létrejönni az új tárgyakban. Ilyen volt, amikor WC-ülőkéből készítettem ékszereket, vagy amikor különféle konzervek, üdítős dobozok keltek új életre ékszerként. Egy-egy eldobott tárgy, csomagolás is ugyanolyan értéket képviselhet, mint egy ékkő, vagy akár az arany.

Munkáiban fontos a tér és a mozdulat szerepe. Mit ad ez az ékszerek befogadásához?

Teljesebbé, mélyebbé teszi az élményt. A tárgyak önmagukban nem állhatnak, a tér, az esemény mind más értelmezési közeget teremtenek. A mozdulat megjelenés Gergye Krisztián kortárstáncos hatásához kapcsolódik. Régóta követem a munkásságát, és 2023-ban felkértem, hogy Égi Marcellel közösen szervezett kiállításunkon tartson egy performance-ot. Hatalmas élmény volt látni, ahogy általa újabb narratívák, történetek kerültek felszínre a tárgyak nyelvén. Október 29-én is övé lesz a terep a … kiállításon 17:00-kor.

Volt olyan ékszere, amelynek a jelentése teljesen megváltozott attól, ahogy a viselője hordta vagy értelmezte?

Igen, természetesen, mindig az a legizgalmasabb, amikor az általam készített ékszer története összefonódik a viselőjével. Bécsben az egyik löncshúskonzervből készült tárgyam egy kedves idős hölgynél talált otthont, akit a tárgya második világháború idejére emlékeztette. Megható volt hallgatni a történeteit, így tudom, hogy a legjobb helyre került a tárgyam.

Ha az időt egyetlen ékszerbe kellene „bezárni”, hogyan nézne ki? Meg lehet ezt fogalmazni?

Erre nem tudok jó választ adni, ezen kísérletezek egy ideje, és nem vagyok benne biztos, hogy erre van jó válasz. Az időt egyfajta keretként definiálom ma, ami befoglal, megjelenít, láthatóvá tesz A kiállításon is erre teszek kísérletet, így a legfrissebb válaszomat október 16-án meg lehet tekinteni. Az eddigi legnagyobb ékszernek minősülő tárgyat készítettem el, ami túlmutat a konvencionális ékszer határain.

Fotók: Aczél Márk

Az In-perfect című kiállítás a porcelán törékeny anyagán keresztül a hibák és az egyediség kapcsolatát vizsgálja. Az alkotó, aki mindennapi munkájában a sorozatgyártás fegyelméhez szokott, most tudatosan fordult a tökéletlenség felé – hogy megmutassa, a hiba nem ellenség, hanem inspirációforrás. Rejka Erika keramikusművész tárlata október 10-ig látogatható a B32 Trezor termében.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

Az „In-perfect” kiállítás központi témája az azonos minőség és a hibák vizsgálata. Mi inspirálta ezt a koncepciót?

Keramikustervezőként sokszorosítással dolgozom – megszoktam egyfajta formai „rendet”. A sorozatgyártás a mindennapjaim része, így az azonos minőség fenntartása szinte reflexszerű elvárássá vált. Ez olyan berögzült munkamorált kíván meg, amelynek alapja a technológiai problémák folyamatos megoldása és a következetes minőség biztosítása.

Megrendeléseim zömét kávés szettek teszik ki, de gyakran keresnek meg egyedi igényekkel is, s időnként nagyobb volumenű munkákat is vállalok. Ilyenkor különösen fontos, hogy a megrendelői igényeket pontosan megértsem és kielégítsem. Az első konzultációk során általában tisztázzuk a részleteket, mert ezt követően a megrendelők már többnyire csak a kész tárgyak átvételére érkeznek. Ezért az előzetesen megbeszélt formai és színkompozíciós kérésekhez ragaszkodnom kell. A hibák elkerülésére itt fokozottan figyelni kell – még ha számomra, mint tervező számára ezek esetenként érdekesek vagy inspirálóak is –, hiszen a megrendelők azt várják, amit kértek. Ezeket tehát feltétlenül kezelnem kell. Ugyanakkor a munka során számos meglepő és izgalmas eredmény is születik.

Korábban a hibákkal szemben küzdöttem, vagy igyekeztem elkerülni őket. Egy ponton azonban felmerült bennem a kérdés: képes vagyok-e direkt hibázni? Nem véletlenül, hanem tudatosan alkalmazva, irányítva őket. Tudok-e úgy hibázni, hogy az ne rontsa, hanem gazdagítsa a végeredményt? Képes vagyok-e ezeket az elemeket ugyanolyan bátran használni, mint ahogy máskor elkerülni igyekszem őket?

Ez az új megközelítés számomra metaforikus jelentéssel is bír, hiszen hibáinkat általában igyekszünk eltitkolni vagy letagadni. Ebben a munkafolyamatban viszont elfogadtam a hiba létezését, és tudatosan együtt dolgoztam vele. Megvizsgáltam, milyen pozitív hozadékai lehetnek, és elkezdtem alkalmazni őket.

Így végignéztem néhány számomra izgalmas hibát, és megvizsgáltam, milyen technológiai okok húzódnak meg mögöttük. Ezután egy kis méretű öntőformát használtam, amelynek üregében különböző verziók születhettek – egy állandó keretet adva a munkának, amelyben az általam választott és irányított hibák rá- vagy beleépülhettek a tárgyakba.

Így születtek meg azok a sorozatok, amelyekben az alapforma változatlan maradt, de a hibák – mint lenyomatok, egyedi karakterrel – új jelentéstartalmat adtak az ékszereknek.

Az öntőforma tehát nem csupán technikai eszközzé, hanem koncepcionális elemmé is vált: egy állandó formai „keret”, amely lehetővé tette, hogy a hibák ne csupán megtörténjenek, hanem tudatosan alkalmazva, az önkifejezés eszközeként jelenjenek meg.

Hogyan jelenik meg a hibák és az egyediség kérdése a porcelán munkáiban?

A reprodukálhatóság biztosítja számomra azt az azonos alapszituációt, ahonnan elrugaszkodva újabb és újabb irányból vizsgálhatok meg egy-egy gondolati felvetést. Ez az állandó kiindulópont egyfajta keretként működik. Az In-Perfect és a Pure ékszercsalád alapformái megegyeznek. A Pure ékszercsaládot terveztem meg először, amelynek kialakításánál arra törekedtem, hogy a forma minél egyszerűbb, neutrálisabb és jól sokszorosítható legyen, miközben a részletek felett végig megőrzöm az irányítást. Fontos szempont volt az is, hogy az elemek variálhatók és akár sorolhatók legyenek egymással.

Mivel már a tervezéskor tudtam, hogy ezekre az alapformákra fogom „ráengedni” az In-Perfect ékszereket, különösen lényeges volt, hogy a formavilág visszafogott maradjon – hiszen csak így tudnak érvényesülni a hibák a felületen.

Szeret mindig sorozatokban gondolkodni, ez miért izgalmas?

Kifejezetten sorozatokban gondolkodom. Olyan régóta dolgozom így, hogy már az számít ritkaságnak, ha egy gondolati felvetésre csupán egyetlen tárgy készül el. Izgalmasnak találom ezt a fajta kötöttséget, mert rendszerint megtalálom a szabadságot a kereteken belül – számomra ez így sokkal érdekesebb, kreatívabb metódus. Úgy érzem, a sorozatok segítségével jobban ki tudom bontani, körbe tudom járni az adott formai elképzelésemet.

Szinte minden munkám folytatható, alig akad olyan, amit lezártnak tekintek. Nagyon szigorú vagyok abban, hogy mikor lépek tovább. Tudatosan próbálom építeni a tárgyaim sorát, egyfajta alkotói ívbe szerkesztve őket. Sokkal több tárgy van megtervezve, mint amennyit végül elkészítek – sokkal többet is lehetne csinálni –, de tartom magam a „tervhez”, és tudatosan választok közülük.

Amikor úgy érzem, hogy egy sorozattal valóban körbejártam a számomra fontos kérdéskört, akkor lépek tovább a következőre.

Milyen kapcsolatban állnak a kiállított tárgyak a korábbi „Eliptic” sorozattal és a játékos kísérletezéssel?

Mivel gyakran kell párhuzamosan autonóm és designtárgyakat is készítenem, az Eliptic szettek sokszor összeérnek a mobilokkal és az ékszerekkel. Sokáig teljesen mázazott felületű használati tárgyakat készítettem, de mivel az ékszer és mobil láncoknál szinte mindig natúran hagyom a színezett porcelán felületét – amit rendkívül szépnek találok és ugyanúgy jól működik –, ezek a mázatlan felületek fokozatosan megjelentek a kávés szetteken is.

Nagyon izgalmas kontrasztot ad, amikor a natúr és a mázazott porcelánfelületek egymás mellett jelennek meg. Előfordul, hogy a porcelán színmélysége is megváltozik attól, hogy színtelen máz kerül rá – ezt a hatást egy ideje már tudatosan használom a designtárgyakon is.

Gyakran megesik az is, hogy egy kávéskészlet színkompozíciója inspirálja az ékszerek és láncok színvilágát – vagy éppen fordítva.

A látogatók reakcióját tekintve, mennyire interaktív, mennyire motiválja közös gondolkodásra a látogatókat a kiállítás?

Nos, akik ellátogatnak erre a kiállításra, nyilván azért jönnek, mert felkeltette az érdeklődésüket. Ez már önmagában feltételez egyfajta rokon gondolkodásmódot. A mobil struktúráim meglepőek, ugyanakkor játékosak – a mozgatásuk egyfajta tanulási folyamat is. Itt különböző karakter működik együtt egy nagyobb egészen belül, s nem egyformák-s bár nem mindegyik ugyanolyan tökéletes, ugyanúgy fontos része képes lenni a nagy egésznek.

A hibával való együttműködés metaforikusan is értelmezhető – ez tudatos célom volt. Akár a struktúrákban, akár az ékszerekben, a „nem túl tökéletesség” itt inkábbelfogadott, sőt, üdvözölt jelenség. Azzal foglalkozom, hogyan lehet együtt létezni a tökéletlenséggel – nem legyőzni kell, hanem elfogadni, hogy létezik, és megtalálni vele az együttműködéslehetőségét. Úgy tapasztalom, hogy ezt a látogatók is értékelik: felismerik benne a saját élményeiket, és nyitottan kapcsolódnak hozzá.

Mit gondol, mit üzenhet a porcelán, mint anyag az autonóm és az alkalmazott művészet összekapcsolásáról a kiállításán keresztül?

Hogy nem válik ez annyira szét egymástól.

Fotók: Novák Doro

A B32 Galéria új, szeptember 10-én nyíló kiállításán, a Sztálinvárosi lepel című anyagban Gábor Imre Iván grafikusművész, Somogyi József szobrászművész Martinász című alkotását idézi meg, az idő, és a személyes emlékezet elhalványodása, az egykori remények eltűnésén keresztül.

A kiállítás október 3-ig tart nyitva.

A művésszel Kovács Gabi beszélgetett.

A Sztálinvárosi lepel cím már önmagában nagyon erős és szimbolikus. Mit takar ez a lepel?  És miért pont most érezte időszerűnek elővenni ezt a témát?

Már 2018-ban készítettem egy sorozatot „Arctalan közös tudatunk” címmel, melyben a történelem vagy a kultúrtörténelem ikonikus figuráit használtam fel, olyan szereplőket vonultattam fel, amiket jórészt mindenki ismer. Emberméretűek voltak, monotípiával nyomtattam őket, arcuk helyett csak egy buta maszk bámult a világra. Ezek most a Modem gyűjteményét gyarapítják. Most 2025-ben véletlenül találkoztam azzal a technikával, miszerint a hypo kimarja a színeket az anyagból. Pólókat készítenek így, leveleket, különböző organikus anyagokat nyomtatnak vászonra, és nagyon látványosak. Azonnal úgy gondoltam, hogy tovább tudom gondolni a 2018-as sorozatomat, azzal, hogy a Somogyi-féle martinászt használom fel, csak most más tartalommal. Túl adekvát lenne a dunaújvárosi vasmű és a város gazdasági hanyatlását látni benne, bár ez is benne van. Nekem inkább a személyes emlékezet fakulása, az idő, az egykori mítosz és remény – ami most az akkumulátorgyártás – eltűnése, a talán igaz sem volta van benne, mint a Torinói lepel valódisága feletti vita.

A kérdés második része a térkép használata. Találtam otthon sok térképet, ami gyakorlatilag papírszemétté vált, merthogy senki nem használ már térképeket, csak Googe Maps-ot. Mindig is imádtam a térképeket, és úgy gondoltam, remek inspiráló alapot szolgáltatna rajzokhoz, felszabadító erővel bírna a munka során. A fehér papír ijesztő, és én mindenféle önkontroll nélkül akartam rajzolni. A térképek és a rajtuk szereplő rajzok között semmilyen tartalmi összefüggés nincs. Arra már csak Andrási Gábor remek ajánlószövegéből döbbentem rá, hogy ezekben a munkákban is jelen van az idő kérdése.

Ön Sztálinvárosban született. Milyen emlékeket őriz a gyerekkori városról, és milyen módon tért vissza ezekhez az élményekhez az alkotás során?

Ambivalens érzéseim vannak. Egyrészről a szocialista realizmus építészete, a környezet, hovatovább a baloldali művészet teljesen otthonos nekem. Nagyon sok munkámban foglalkoztam a várossal, vagy legalábbis annak az emlékével, ami él bennem, de nem szeretem a nosztalgiát, mert csalfa. Már nem találom meg az emlékeimet, az a kép, ami él bennem a városról már nem létezik. És akkor ezzel itt visszakanyarodtam a lepel üzenetéhez.

A kiállítás középpontjában egy térkép áll, amely az idők során átalakul, sőt átcsúszik a fikció világába. Mit jelent ez a térkép az Ön számára, és milyen történeteket hordoznak az erre épülő mindennapi jelenetek?

Most nem a térképre készített munkáimat gondolom a kiállítás középpontjának, inkább a nagyméretű vásznaimat. Más attitűddel is készültek. Sokkal tervezettebbek, másfajta gondolati háttérrel. A térképes munkák célja az volt, ahogy már mondtam, hogy felszabadítsam magamat, és hogy a térkép adta szigorúság, pontosság, és a rajzok meglepő önkéntelensége együtt egy szokatlan hatást keltsenek, még számomra is.

Az Ön munkáiban gyakran felfedezhető az irónia és a groteszk látásmód. Milyen új megközelítést talált most, amikor a hétköznapokból ellesett mozzanatokat dolgozta fel?

Valahogy rajtam ragadt ez az irónia jelző, pedig nem tartom ironikusnak a munkáimat. Sőt nincs is szándékomban ironizálni. Ahogy például fiatal koromban imádtam Frank Zappa zenéjét, annyira képtelen vagyok most hallgatni. Szerintem manapság inkább állítani kell, nem pedig opponálni. Egyszerűen új dolgokat, új formanyelvet szeretnék alkotni, olyat, ami ma érvényes tud lenni, ami tud valamit adni, de nem didaktikus tartalmi megközelítéssel, és nem is olcsó esztétikai hatásokkal, hanem érzetekkel operál. Úgy is mondhatnám, hogy a kritikai és az esztétikai megközelítés között garázdálkodik.

A Sztálinvárosi lepel többféle technikát vonultat fel. Miért tartotta fontosnak, hogy ennyire változatos eszköztárral közelítsen a témához? És milyen technikákat alkalmaz?

Nagyon inspirál az, hogy mindig a lehetőségeimhez mérten dolgozzak, vagy másképp fogalmazva szeretem lekorlátozni az eszközeimet, egyfajta low-budget művészetet művelni, kísérletezni egyszerű anyagokkal. Van a „Lepel” ami fekete anyagra vitt hypoval készült, lesz ezen kívül három nagyobb méretű vászon, amire könyvlapokat ragasztottam, majd rajzoltam rájuk, szerepel még kettő hagyományos, keretre feszített festővászon, térképekkel, fénymásolatokkal, lakkfilccel készítve, na meg a térképre készült rajzok. Jórészt mind olyan munka, ami még nem szerepelt kiállításon.

Régóta tanít a METU-n és más intézményekben. Ön mit kap vissza a tanításból, ami az alkotói munkájába is beépíthet?

A fiatalok nagyon frissítőek. Nem szeretnék beleragadni generációm rutinjaiba, önsajnálatába, a múltban ragadt művészetében való gondolkodásában. Úgy érzem, ha nekik tetszik, amit csinálok, akkor jó úton járok. Egyszóval ez egy adok-kapok viszony, és csak remélem, hogy tudok nekik olyanokat mondani, ami segíti őket, de ez csak amolyan búvópatakként szokott kiderülni. Önző módon én sokat merítek belőlük. Amit ők tudnak, vagy fognak tudni, az az érvényes.

Mit szeretne, milyen érzésekkel vagy gondolatokkal távozzon a látogató a kiállításról?

Az ezévi diplomavédő prezentációknál az egyik lány, akinek nem voltam a témavezetője,nekem is köszönetet mondott a diplomamunkája végén, pedig egyáltalán nem dolgoztam vele. Ez visszautal az előző kérdésre adott válaszomra. Kiderült, hogy eljött az áprilisi Fugá-ban rendezett kiállításomra, sőt a tárlatvezetésre is, és azt írta a köszönetnyilvánításában, hogy az én kiállításom mozdította ki őt a holtpontról munkája során. Ennél többet én nem várhatok, ez engem boldoggá tett. Ha csak egy ember úgy távozik a kiállításról, hogy kimozdítottam a dobozaiból, már örülök.

Fotók: Novák Doro

Bucsi Árpád intermédia-művész és Kiss Gábor Attila festőművész régóta ismerik nemcsak egymást, hanem a másik művészetét is. Sok mindenben hasonlóan gondolkodnak, hasonlóan látják az őket körülvevő vizuális világot. A closer//meanwhile című első közös kiállításuk, akár kísérletnek is tekinthető, azt vizsgálja – többek között –, hogy azonos idő alatt, az egymástól függetlenül készült munkáik hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz, vagy mennyire más nézőpontból jöhettek létre.

A kiállítás augusztus 13-án a B32 Galériában nyílik.

Kovács Gabi a művészekkel beszélgetett.

Volt-e már közös kiállításotok?

K.G.A.: Ez az első közös kiállításunk. Árpád volt a felbujtó.

Hogy jött a felbujtás?

B.Á.: Már 2024-ben elkezdtem ezt a kiállítást szervezni, és jó ötletnek gondoltam, hogy Gáborral együtt csináljuk ezt. Sok közünk van vizuálisan egymáshoz és sok mindenről, munkákról, más dolgokról is hasonlóan gondolkodunk, meg a B32 egy elég nagy tér, huszonegy méter hosszú.

K.G.A.: Nem is tudom pontosan mikor történt a felkérés, de úgy álltam hozzá, hogy miért ne. Jól van akkor, csináljuk!

A cím a párhuzamos idő alatt készített munkák melyik fázisában született meg?

K.G.A.: Folyamatosan alakult és azt néztük, hogy mi is lenne az, ami közös a képeinkben, hol van a közös mezsgye, és végül találtunk egy olyan címet, ami nem annyira konkrét, tágabban, többféleképpen is értelmezhető. Valójában két ember munkájáról szól a kiállítás, mivel különböző alkotók vagyunk, ezért sokfelé indulhattak a gondolatok, mégis vannak olyan dolgok, amiket közös pontoknak tekinthetünk. Nagyon konkrétan nem tudtuk, hogy milyen képek fognak születni, mindenki ment a saját útján, így számunkra is meglepetés volt, hogy mi fog az egészből kisülni…

Érdekes a címe a kiállításnak: closer//meanwhile. Mihez közelebb, és milyen esemény közben történik bármi is valahol másutt?

B.Á.: Closer-közelebb … de mihez? Mert irány és cél nélkül használjuk ezt a szót, ezért a kifejezés üres lesz és olyan, mint a mágnes akarata: létezik akkor is, amikor nincs fém tárgy a közelben.

A meanwhile szóval pedig áthelyezhető a történet egy párhuzamos síkba, ahol az eseményeknek más a sebességük, más szögük és irányuk van…Dobpergés, gombnyomás, vágás és máris máshol vagyunk, de ez is hozzánk tartozik, ez is velünk történik, mint egy kis tüske a gördülékeny mesében, a helyzet feszültségével játszik – mondaná a villanyszerelő.

Végignéztem a képeket és azt láttam, hogy Gábornál elég sok barlangról készült festmény van és kezek, kézfejek.

K.G.A.: Igen, például van egy festményem a Dead man’s fingers, ami konkrétan egy gombafajta neve is. Teljesen úgy néz ki, mint egy mumifikálódott tetemnek a keze. Innen jött ez az erős, vizuális benyomás, majd ebből fejlődött tovább a kép is. A barlangábrázolás pedig úgy indult, hogy referenciaanyagot kerestem és a barlangok folyamatos változása, sokszínűsége nagyon megfogott. Egy idő után viszont “túltöltődtem” vizuálisan ezektől az anyagoktól és már inkább ”fejből”, automatikusan épültek fel a barlangfestmények. Másfelől a barlangok formai sokszínűsége megelőlegez egy játékosságot a képépítés során. Amikor a barátaim látták a képeket, mindenki más-más dolgot fedezett fel bennük. Különböző alakokat, amiket például én nem is. Egyszerűen izgalmas, hogy ennyire sokféle az értelmezési tartománya.

Árpád, te pedig több figurális képet is készítettél apáról, fiúról, de vannak természeti képeid is, melyik kötődik Gábor munkájához?

B.Á.: Például a Híd című kép az egyfajta barlangból való kifele nézést ábrázol, van egy srác a kép jobb oldalán lent, háttal a nézőknek, ő egy kisebb völgy felett átívelő tákolt híd felé néz, és a képen vannak még sötétebb árnyak, fejek, amelyek olyanok, mintha a nézővel együtt figyelnének kifelé a barlangból. A portrék gyakran emlékekhez kötődnek, mint például az Apa című, amely egy hóviharos, múltba vesző, régi élményt elevenít fel, a Fiú az egy nagyobb méretű, vöröses-narancsos portré, amely a színével és az egyszerűségével próbál hatni, … a Pactum című képemen egy nyeregben ülő alak szerződéskötés után látható … lóháton álarcban …ez egy potenciális fausti emlék

A Híd című képed tulajdonképpen egy valódi híd köztetek, kapcsolódási pont talán a munkáitok között. Ezt hogy látod?

B.Á.: Amikor ez a kép készült nem feltétlenül arra gondoltam, hogy közöttünk van egy híd, ez inkább az én személyes hidam…hídon levésnek amúgy sok jelentése lehet: ki hol áll a hídon, elején végén közepén … visszafelé néz … előre…

Hogyan terveztétek meg a kiállítást? Tehát vegyesen, párban lesznek láthatóak a képek, vagy a kiállítótér két oldalán külön-külön állnak majd a munkáitok?

B.Á.: Makettet készítettünk, és ebben cserélgettük a képeket, egyértelműen az a legjobb, ha vegyítve van a kiállítás, bizonyos képek bizonyos másik képek mellett néznek ki jól, illetve erősítik egymást. Például a méreteiben legnagyobb munkám a Slow Doorbell mellett Gábor bunkós képe néz ki jól.

K.G.A.: Szerintem arra gondolsz, amin egy alak keze benyúlik a képbe és ”fenyegeti” a tájat. Igen, ez egy cím nélküli kép, a kézben egy nagy sötétszürke bunkósbot van és egy magas hegyet dorgál éppen.

Ezek a képek hogyan erősítik egymást?

K.G.A.: Ahogy néztem a két képet, akkor jött egy ilyen zsigeri érzés, hogy ezek jól működnek együtt, elmagyarázni talán nem is lehet, viszont az én festményem egy picit alárendeltebb szerepben van ott, de együtt teremtenek egy nagyobb távlatot, egy tágabb atmoszférát.

Árpád azt mondta nekem a kiállítással kapcsolatban, hogy mindketten egyetértetek abban, amit Lucky Luke képregényhős egyszer mondott:

„a naplemente felé indultam el,

hosszú útnak néztem elébe,

nem volt okom sietni.”

B.Á.: Ez a mondat helyre teszi a kiállítás zaklatottságát, sokféleségét, és ezen belül, – hogy sokféle dolog történhet egy ilyen „utazásban” –  ez a Lucky Luke gondolat nyugalmat, slowlife hangulatot visz bele ebbe az egészbe, miközben extrémitások is lehetnek ebben a folyamban…azzal együtt, hogy magára az egész tárlatra a kalandos szemlélődés a jellemző … a képregényfigura tulajdonképpen mellékes… azon kívül hogy ő mondta ezt .. ami nagyon menő tőle.

Fotók: Molnár Petra

Fülöp Tünde textilművész számára a legfontosabb a textil, a szövet, mint olyan alapanyag, amelyet megformálva és alakítva képes kifejezni a körülötte zajló világot. A kiállításon tíz különböző egymástól eltérő mintázatú sávolykötés mintázat látható, amelynek alakításában egy szövöttanyag-tervező programot is használt a művész.

A Variációk egy témára című kiállítás július 3-ig látogatható a B32 Trezor termében.

Kovács Gabi Fülöp Tündével beszélgetett.

„Szövet-Tan” című előző tárlatod gondolati folytatása ez a mostani. Ezúttal a sávolyszövés struktúrája, ritmusa, szabályossága kerül középpontba. Látványra a sávolykötött anyagok simának sűrűnek, erősnek látszanak. Mit lehet tudni erről a technikáról?

A szövésben az alapkötések a legfontosabb kötésmódok, amelyeket a szövetek létrehozásához használnak. Ezek a kötések egymásra merőlegesen haladó fonálrendszerekből állnak, hosszirányban a láncfonal, szélesség irányában pedig a vetülékfonal. A kötésmódok a fonálrendszerek egymáshoz viszonyított elrendezésével különböznek egymástól és egyedi kötésmintát alkotnak. A sávolykötés az alapkötések közül az egyik, ahol a kötéspontok átlós irányban sorakoznak és az így kialakuló vonalak párhuzamosan haladnak a szövetben. A sávozottság kétféle lehet, S vagy Z irányú. Minden alapkötésből készülhetnek rá épülő levezetett kötések. Egy-egy kötéspont hozzáadásával vagy a sávoly irányának, meredekségének megváltoztatásával.

A szövetek kötéspontjai nagyon fontosak. Ezek határozzák meg egy anyag mintáját. A mostani kiállításon ez hogyan válik láthatóvá?

A két fonalrendszer találkozása és azok kereszteződési pontjai határozzák meg az anyag mintázatát. Más-más hatást kapunk attól függően, hogy a láncfonal vagy a vetülékfonal kerül felülre. Ez a különbség tovább fokozható, ha a tervezés során különböző színeket alkalmazunk. Kiállítási anyagomban tíz eltérő mintázatú sávolykötést hoztam létre. Munkámat egy szövöttanyag-tervező program segítette, mellyel meghatározhattam a színek találkozásait, a sávolyirányt és a mintázatot.

Fontosnak tartom a stabil alapokat – hiszen ezekre építkezünk, ahogy az életben is. Fekete-fehér mintával elkészítettem az alap sávolykötést, valamint az erre épülő levezetett kötéseket. Ezek a 30×40 cm-es piros keretekben láthatók, mint a körülöttük elhelyezkedő variációk előképei.

Egy interjúban mondtad, hogy: a fonál a munkaeszközöd, ez kapcsol össze emberekkel művészettel. A sávolyszövés milyen kapcsolatot jelent a világgal?

Köztünk, emberek között is megannyi kapcsolódási, kötődési, találkozási pont van. Ezek meghatározzák viselkedésünket, kommunikációnkat – akár még az arcunk mimikáját is. Nem mindegy, kivel, hogyan és mikor futunk össze. Ennek megfelelően váltunk hangnemet, ruhát, beszédstílust. Megvannak az alapvető személyiségjegyeink – az „alapszövetünk” –, amelyre aztán felépítjük saját arculatunkat, mintázatunkat.

Ennek a kapcsolódásnak egy másik formáját is szeretném kifejezni: a tanítást. Textilműves pedagógusként dolgozom a Jelky András Iparművészeti Szakgimnáziumban. A végzős évfolyam diákjai a szakmai elméleti tudásukból is vizsgát tesznek, ahol elkerülhetetlenül találkoznak a sávolyszövéssel és annak tulajdonságaival. Ebben a kapcsolódásban nekem is meghatározott, felelősségteljes szerepem van.

Gyakran használsz kortárs anyagokat, mint például videoszalagot, filcet. Ezek az anyagok az előző, Szövet-Tan című tárlatodon is jelen voltak. Most is láthatunk hasonlókat?

Most is láthatunk hasonló anyagokat. Izgalmasnak találom a különféle anyagok és felületek ütköztetését: lágy és kemény, fényes és matt kontrasztokat. A videószalag leheletvékony, fényes felülete és a filc puha, sima tapintása számomra mindig lenyűgöző – megunhatatlan párosítás.

Mit jelent számodra a geometria?
Már gyermekként, amikor a geometriát tanultam, elvarázsolt a szépsége. Bevallom, nem szerettem a matematikát, de amikor a témánk a geometriához ért, mindig izgatottan vártam, hogy végre vonalzót vehessek a kezembe, és egyeneseket, vonalakat, háromszögeket, négyzeteket rajzolhassak.

A geometria számomra biztonságot, stabil alapokat és megnyugvást jelent. Lelassítja a tekintetemet, szemlélődésre, megpihenésre hív.

Olyan sok zaj és káosz vesz körül bennünket – megannyi szín, forma, amelyek folyton mozognak, ütköznek. Állandóan valami újat akarunk: frisset, színeset, vibrálót, ami kizökkent, felpörget, újdonságként hat ránk.

A geometria és a szövés számomra menedéket jelentenek. Tisztaság, rendezettség, harmónia – ahogy a szavakat egymás után írom, már látom is a szövés sorait a szemem előtt, és megpihenek. Mert megérkeztem.

Érdekes témákat is beleszősz a munkáidba, Életünk fonala című alkotásodban az Erik Erikson pszichológus által felállított pszichoszociális fejlődéselméletet dolgoztad fel. Ezzel a VII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálé díját is elnyerted. Hogyan találod meg a témáidat?

Mesterdiploma-munkám egyfajta komfortzóna-elhagyás is volt számomra. Hiszem, hogy a fejlődéshez ki kell lépnünk a megszokott kereteink közül.

Számomra ez a minimalista színhasználat és a geometriára épülő mintakészlet elengedését jelentette.
 A témáimat általában könnyen megtalálom – több forrásból is tudok meríteni, ha inspirációra van szükségem. Az egyik ilyen forrás a geometria: az alapok, az alapvető formák, a ritmus. A másik a szövés technológiai alapjai, elsősorban a kötéstan. A harmadik pedig mindig változó – sokszor intuitív. Lehet egy kiállítás, egy esemény, egy izgalmas forma vagy élmény, ami éppen hat rám.

Az Életem fonala című mestermunkám Erikson pszichoszociális fejlődéselméletére épült. Ebben a munkában az emberi fejlődés különböző szakaszaival, a pszichológiai folyamatokkal foglalkoztam.

Mindezeket a tartalmakat feldolgozva, átültetem a saját vizuális világomba. Hozzáteszem, „beszövöm” a személyes történetemet is.

A szövettel bármi megmutatható a világból?

Ez egy érdekes kérdés. Úgy gondolom, mi, művészek, a világot megannyi eszközzel próbáljuk megragadni és megjeleníteni.

Számomra a textil, a szövet az az alapanyag, amelyet formálva és alakítva tudom mindezt kifejezni. A végleges kép, minta vagy forma azonban sokmindentől függ.
Ha elegendő időt, energiát, elszántságot és türelmet fektetek bele, hiszem, hogy valami megmutathatóvá válik.

Nem a teljes egész, de egy részlet, egy töredék igen.

Természetesen az eredeti élményt, benyomást átalakítom – hiszen mindez átszűrődik a személyes látásmódomon, ahogy azt korábban is említettem.

FOTÓ: Aczél Márk/@ampictorial

Naplótipológia véletlenszerűen fotózott égről, amelyet épületkomplexum ölel körül, hajnali futásokról szinte szertartásszerűen készített panorámafotók megszokott pozíciókból, vagy talált pénzek tárgyfotói, ezek mind mind Kéri Gáspár autonóm fotográfus és művésztanár Time-lapse című kiállításának szekvenciái, sorozatai, képpárjai, amelyek az idő kimetszett pillanatait igyekeznek megragadni.

A tárlat június 6-ig látogatható a B32 Trezor Galériájában.

Kovács Gabi Kéri Gáspárral beszélgetett.

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2025 hivatalos programjának része.

Time-lapse a B32-ben látható kiállítás címe, ez egy időzített fényképezési technika, visszajátszva felgyorsítja az időt. Egyes képein magas házak közé szorult ég felhős fotóit láthatjuk. Folyamatos napló a címe. Mit olvashatunk ki ebből a naplóból?

Ennek a munkának a keletkezéstörténete valójában több mint négy évtizedre nyúlik vissza. A világra történő gyermeki rácsodálkozásaim néhány máig meghatározó momentuma között fontos helyet foglal el a pesti belvárosban található Piarista köz passzázsa, amit Hültl Dezső műépítésznek a piarista rend számára tervezett épületkomplexuma ölel körül. Ha erre sétálva felfelé tekint az ember, akkor az épület megnyílik az ég felé és keretbe foglalja a folyamatosan változó látványt. Számomra ez az együttállás a nyolcvanas évek elején – amikor az utca még Pesti Barnabás nevét viselte és az ELTE BTK működött az épületben – úgy épült be az ősélményeim közé, mint a gyermekkor íz- és illatemlékei. Akkor a 8-as busz még itt kanyarodott fel az Erzsébet-hídra, hogy hazavigyen Pestről Budára, és soha nem szalasztottam el az alkalmat, hogy a busz ablakán át ezen a ponton felnézzek az ég felé. Valójában egy meghatározó vizuális ősélményről van szó, amit már a kilencvenes években elkezdtem fotografálni, de igazából mostanra érett be a dolog. Naplótipológiám első fotóját 2022 márciusában lőttem, és azóta is, amikor erre járok, mindig felnézek és csinálok egy képet az ég felé a mobilommal. A szabály annyi, hogy direkt soha nem jövök ide fotózni, csak ha erre van dolgom. Ezzel a folyamatosan gyarapodó vizuális naplóval valójában egy gyermekkori attitűdöt rekonstruálok. A kilenc felvétel – ami a kiállítási plakátra is felkerült – csak egy része az anyagnak, ennél több is készült már. Ugyanakkor nehezíti a folytatást, hogy újabban belógatnak a térbe mindenféle tárgyat, molinókat stb. Például hónapokon keresztül egy hőlégballon méretű Holdat, ami ugyan látványelemként jól nézett ki, de közben zárójelbe tette a Hültl által megálmodott exteriőr különleges atmoszféráját. Pedig ez egy bensőséges szeglete Budapestnek, igazi rejtett építészeti látványosság.

Hajnali futásai alkalmával készített egyazon pontból a képeket (Normafa -Futónapló). Ismerek olyat, aki például magáról készít fotókat futásai után, így próbálja megfogni az időt vagy teljességében látni az időt és önmagát. Önnek sem az évszakok változásainak rögzítése volt a célja. Mit szeretett ebben a munkában, mire volt kíváncsi?

Több mint húsz éve járok fel a Normafára heti rendszerességgel futni, jellemzően hajnalban vagy kora reggel. A síháztól a János-hegyi kilátóig, majd vissza, de előfordulnak hónapok, amikor növelem a távot. Aki rendszeresen fut, megtapasztalja, hogy ez a tevékenység függőséghez vezet, hiszen jelentősen megnő a szervezet endorfintermelése. De ez még csak a fiziológiai magyarázat. A futás tökéletesen alkalmas arra is, hogy levezessük az összegyűlt feszültséget, hogy egy aktuálisan bennünket foglalkoztató kérdésre válaszokat találjunk, vagy éppen ellenkezőleg: lenullázzunk minden gondolatot és csak a tájra, a természeti környezetre koncentráljunk, amiben benne vagyunk. A futás tehát nem monoton tevékenység, hanem a világ egyik legvagányabb elfoglaltsága. Murakami Haruki csodálatosan összefoglalja ezt Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című művében. Évek, sőt évtizedek óta egyazon helyen futni ugyancsak izgalmas tevékenység, ha nyitottak vagyunk a bennünket körülölelő környezetre. Persze elengedhetetlen az inspiráló közeg. Az én esetemben ez az inspiráció a hegy, vele az erdő, ahol izgalmas megtapasztalni az évszakok ismétlődését, vele a színek, illatok és a fények ciklikus váltakozását. Az egyik legmisztikusabb dolog például az, amikor a felhő és a hegy találkozik egymással. Több olyan fotó is van a Futónaplóban, amikor felhőben futottam. Az állatok is viszonylag rendszeres szereplői a futásoknak, mivel a szarvasbogártól a vadnyúlon át az őzekig vagy a vaddisznókig gazdag tud lenni a korai órákban a felhozatal. Amikor első alkalommal találkoztam egy vaddisznócsordával, rendesen megilletődtem, ugyanakkor általában az a jellemző, hogy ők jobban megilletődnek, mivel nagyon félnek az embertől. Állítólag a génjeikbe van kódolva, hogy évezredek óta leöljük őket. Közben érdekesek a pillanatnyi emberi találkozások is. A korai futók egy intéssel mindig köszönnek egymásnak, miközben vannak olyanok, akikkel éveken át találkozom. Aztán megváltozik az időbeosztás, az életritmus, vagy maga az élet, és soha többé nem látjuk egymást. Ebben a sorozatban is az élet folyamatos előrehaladása és annak képi reprezentációja foglalkoztat. Azért beszélek jelenidőben, mert a kiállítással nem maradt abba a fotózás. Minden futásom után most is beállok a megszokott pozícióba, majd készítek a mobilommal egy panorámaképet. Sokszor akkor is megyek futni, amikor inkább aludnék még egy órát, de a fotó miatt mégiscsak felkelek, teljesen mindegy, hogy esik, fúj, vagy leesett az első hó. Néha azért futok, hogy mindenképp meglegyen az az egy kép, tehát itt pont fordított a szándék, mint a Folyamatos napló esetében. Valójában tizenhárom éve kezdtem bele az első futónaplómba, amit később egy másik követett, ez pedig most a harmadik napló, egy harmadik pozícióból. Utóbbit több mint három éve csinálom, a kiállításban pedig 250 felvétel látható. Ami 250 futást,1403 kilométert és 1823250 lépést jelent. A felvételek és a száraz adatok mögött a személyes életem jelenik meg, miközben a tájjal kialakult egy szoros spirituális kapcsolatom. Igazából ez egy nagyon intim sorozat, amibe nem fér bele semmiféle szelfi. Egyébként sem szeretem magam fotózni, ráadásul anélkül, hogy általánosítanék, a rendszerszintű szelfizést tömény nárcizmusnak tartom. A szelfi ugyanis a külvilágnak szól, egy olyan önreprezentációs konstrukció, ami gyakran teljesen elszakad a valóságtól és hamisságot közvetít az expozíció pillanatára begyakorolt mimikával és megválasztott környezettel. Korunk egyik legabszurdabb használati tárgya amúgy a szelfibot, amit ha ráhelyeznénk egy posztamensre, megkapnánk a nárcizmus apológiáját. De tényleg nem akarok általánosítani, hiszen vannak, akik őszintén tudják művelni ezt a műfajt és van, aki kiforgatja és poénra veszi a jelenséget. Arról nem is beszélve, hogy a kortárs képzőművészetben, de a fotográfiában is néhány alkotó konkrét életművet épített fel az önreprezentáció vizsgálatára. Ott van példaként Cindy Sherman kritikai szemlélete – és itt legújabb munkáira is gondolok –, vagy a holland fotográfus, Rineke Dijkstra mostani munkái. Saját gyakorlatomban pedig teljesen abszurdnak érezném, ha hátat fordítanék a tájnak és kulisszává alacsonyítanám.

A tárlaton arra is választ kaphatunk, hogy mi az összefüggés a Ligur-tenger végtelennek ható horizontja és a Bükk-hegységben évmilliókkal ezelőtt kialakult kőszikla között. Mi derül ki, mi az összefüggés?

Az első és talán leginkább nyilvánvaló összefüggés az, hogy mindkét esetben évmilliókkal ezelőtt kialakult állapotokkal van dolgunk. Amióta megjelent az élet a Földön, a tenger horizontja állandó és biztos tájékozódási pont, természetesen nem pusztán fizikai értelemben. A Bükkben található mészkő-szikla pedig ugyanez a történet, pontosabban ennek a történetnek a közvetlen folytatása, ami ugyancsak évmilliókra nyúlik vissza. Számomra ez az egyik olvasata annak a munkámnak, ahol utazásaim során olyan tájakat rögzítettem, amelyekhez meghatározó lélektani pillanatok kötnek. A négy képből álló sorozatnak Enyészpontok a címe és Caspar David Friedrichnek ajánlottam őket. Friedrich tájképfestészete meghatározó referencia számomra évtizedek óta, annak spirituális vonatkozásai miatt is. A leíró tájképfestészetet továbbgondolva ugyanis ő volt az egyik első alkotó, aki rátalált a zsáner lélektani aspektusaira. Sorozatomat egyébként az élet hozta össze. Az elmúlt három év során egyszerűen csak elkészültek ezek a fotók, majd a kiállításra készülve bekattant, hogy az egymástól akár ezernyi kilométer távolságra rögzített tájak és tájkép-részletek egymás mellett is működnek. Elvégre ugyanabból a szándékból születtek. Annyi csavar még van a történetben, hogy grafikai elemként a milliméterpapírok zöld hálórendszerét helyeztem rá a fekete-fehér felvételekre. Az a vizuális probléma is legalább húsz éve foglalkoztat, hogy hogyan hozhatnék össze saját gyakorlatomban szabványos grafikai elemeket a fotográfiáimmal. Ez a gondolat pedig az idő és a tér összefüggéseinek aktuális vizsgálata során ért be először.

Szekvenciák, sorozatok, képpárok mutatják meg – ahogyan ön is mondja –, a kimetszett időt, amely pillanatokról szól, nem folyamatos időmúlásról. Ez így a valóságban nem létezik. Mi izgatta ebben a témában?

Erre leginkább azt tudom válaszolni, amit a kiállításom szinopszisában is megfogalmaztam. Míg az arisztotelészi értelemben vett klasszikus időfelfogás folyamatos és folytonos változásként tekint az időre, addig a time-lapse szaggatott és kimetszett pillanatok sorozataként érzékelteti azt nem csak mozgóképen, de a kiállításban látható szekvenciák, sorozatok és képpárok esetében is. Jelen alkotói módszereimmel arra is szeretnék rávilágítani, hogy az időre nem feltétlenül egyenletesen folyó entitásként tekinthetünk. Ráadásul Kant szerint az idő nem önmagában létező valami, hanem az emberi megismerés egyik formája, s ezzel a gondolatmenettel éppen a kiállított munkáim okán vagyok hajlamos rokonszenvezni. A time-lapse ugyanis saját praxisomban ugyanezt a konstrukciós jelleget hangsúlyozza, hiszen sorozatokba, szekvenciákba és képpárokba rendezett felvételeim összekapcsolásával olyan időérzetet kívánok kelteni, amely a valóságban, legalábbis ebben a formában nem létezik. És hogy miért akartam a valóságtól, pontosabban a valóságábrázolástól elrugaszkodni? Sokan azt gondolják napjainkban is, hogy az ábrázolóművészetek fő feladata a látvány hű visszaadása. Ez totális félreértés, bár a művészet történetében a trompe-l’œil technikától, valamint a németalföldi csendéletfestők munkáitól a hatvanas-hetvenes évek hiperrealista festészetéig számtalan fontos példát találunk. Ám ezekben az esetekben sem a látvány primer visszaadása volt az elsődleges cél, hiszen hol a mulandóságra figyelmeztető vanitas képekbe, hol pedig a konzumkultúra vagy a fennálló politikai rendszer kritikájába ütközünk. Saját munkáim kapcsán pedig némileg ellentmondásosnak tűnhet, hogy az idő múlását pont a pillanat megragadására alkalmas médium, a fotográfia segítségével akarom megjeleníteni. Pedig a fotográfia az idő kiterjedését is képes megjeleníteni úgy technikailag, mind filozófiai értelemben. Elég a legkorábbról fennmaradt, nyolcórás expozícióval készült fényképre gondolni, ami Joseph Nicéphore Niépce nevéhez kötődik; de megidézhetjük Hiroshi Sugimoto komplett életművét is.

Talált pénzek az egyik fotósorozatának a címe, readymade tárgyak új keretben. Milyen története van ezeknek a pénzeknek?

A kiállításban látható talált pénzek igazából fotográfiák, műfajilag tárgyfotók, de szándékosan úgy fotografáltam le a papírpénzeket és érméket, hogy első látásra akár valódi tárgyként fogadjuk el őket. Annak dacára, hogy fekete-fehérek a felvételek. Ezzel a gesztussal igazából a megtévesztésre játszó, fentebb említett trompe-l’œil szándékaival is próbáltam élni. Ugyanakkor a technikai megvalósításnál lényegesebb, hogy a sorozat több mint negyven évet ölel fel, hiszen gyerekkorom óta gyűjtöm ezeket a pénzeket. Megtalálásukhoz ugyan személyes emlékek fűznek, de mindenki, a kiállítás látogatói is rögtön fel tudnak magukban idézni könnyen jött pénzzel kapcsolatos élményeket. A gyűjteményemben ott van például az a százpengős, amit egy antikvár könyvben találtam, de hogy eredeti tulajdonosa megtakarításként tette-e félre abban az időben, amikor a jól ismert kuplé szerint „Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel”, azt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre ha igen, akkor átkozhatta a sorsot az elfelejtett rejtekhelyről. Van még a sorozatban kilencvenes években Bécsben talált húsz schillinges, vagy Kolozsváron utcáról felszedett egy lejes bankó, valamint a velencei tengerparon sétálva talált egy eurócentes is. Egyébként amikor kitaláltam ezt a sorozatot, keveselltem a képszámot, egy pénz még nagyon hiányzott az elképzelt installálási módhoz. Ekkor történt, talán két nappal az ötlet megszületése után, hogy a budai BAH-csomópontról hazafelé sétálva egyszer csak az orrom előtt hevert az aszfalton egy meggyűrt tízezres. Azt hiszem, ilyenre mondják azt, hogy nincsenek véletlenek. 

Egy interjúban olvastam, hogy mindig is vonzódott a konceptuális művészethez, mint nem direkt kifejezési formához. A Time-lapse kiállítás fotói sem konkrétan beszélnek az élet múlásáról, sokféle történet olvasható ki a sorozatokból és minden más megjelenésből. Ezt hogyan látja?

Amennyiben a művészet, az alkotások személyes befogadásáról van szó, nincsenek különösebb preferenciáim. Igazából műfajilag mindenre nyitott vagyok, mindenben megtalálom a számomra fontos jelenségeket a művészet történetéből. Legutóbb húsvétkor Nápolyban járva festőművész feleségemmel beléptünk a Pio Monte della Misericordia templom centrális terébe, ahol a főoltáron Caravaggio Az irgalmasság hét cselekedete című festménye látható. Még most is tartó revelációként hat, hogy nem egy múzeumi enteriőrben, hanem eredeti rendeltetési helyén, funkcióját ma is betöltve, egy szakrális térben áll annak a festőnek a műve, akit saját korában számtalan helyről fogadott értetlenség, vagy talált meg a blaszfémia igaztalan vádja. Persze az idő Caravaggiót igazolta, ezek az összetett élmények pedig inspirálóan hatnak és épülnek be saját gyakorlatomba is. Az alkotásban a konceptualitás gyakorlata pedig azért foglalkoztat, mert többnyire nem a primer látványt akarom megragadni, hanem azokat a gondolatokat, amelyek valamilyen módon képpé, alkotói programmá konvertálhatók. És valószínűleg van egy másik oka is annak, hogy vonzódom a konceptuális dolgokhoz, miközben nagyon nem szeretem, ha blöffel találkozom. Egész gyermekkoromat végigkísérte az a családi-baráti képzőművészeti közeg, amely a Kádár-korszakban leginkább a tűrt és tiltott határán egyensúlyozott. Szüleim sokat vittek kiállításmegnyitókra, jártam gyerekként művésztelepekre, vendégségekbe, sokan jöttek hozzánk is, így óhatatlanul belém ivódott az a szerteágazó vizuális kifejezésmód és nyelvrendszer, ami a hamisságot és a faék egyszerűségű üzeneteket hordozó szocialista realizmussal és szocialista modernizmussal szemben határozta meg magát.

Művészcsaládban nőtt fel, édesapja festőművész, édesanyja pedig tárgyrestaurátor. Diplomáját a MOME Vizuális Kommunikáció Tanszékén, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművész-tanár szakán szerezte. Miért a fotót vagy a videót választotta?

A fotó tizenhárom éves korom környékén talált rám, amikor Major János grafikusművésztől évekre kölcsönkaptam a kisfilmes fényképezőgépét. A mai napig fel tudom idézni az első tekercsem képkockáit, persze mind a negatív, mind a róluk készült nagyítások megvannak még. Az egykor az Iparterv-csoporthoz is tartozó Majortól egyébként nem csak a fotografálás és a nagyítás alapjait kaptam meg, de remek stratégaként sakkozni is megtanított. És persze édesapámnak, Kéri Ádámnak is alapvető kapcsolata volt és van a fényképezéssel, bár az ő hatása másképp épült be a gondolkodásomba. Végül nyolcadikban felvételt nyertem a Kisképző fotó szakára, ahol Tőry Klára és Keller Katalin voltak a tanáraim. A rajztanárom pedig Bodóczky István volt, akinek már tizenévesen nagyon sokat köszönhettünk azért, hogy megtanította befogadni és értelmezni a kortárs művészet törekvéseit, majd alkalmazni a különféle stratégiákat. A mozgókép iránti érdeklődésem is ekkor keletkezett, módszeresen jártam mozikba és egyformán végignéztem a filmtörténet ismert és kevésbé idézett darabjait, valamint a kilencvenes évek legújabb alkotásait. Bár a MOME-előd Magyar Iparművészeti Egyetemre még fotóra vettek fel, ám az alapképző után átjelentkeztem a videó – jelenleg media design – szakra. Közben felvételt nyertem a kilencvenes években még működő Balázs Béla Stúdióba is, ahol néhány filmben operatőrként, illetve segédoperatőrként működtem. Diploma után pedig néhány évig reklámfilmekben is dolgoztam, majd kiszálltam a pörgésből és elmentem fotót tanítani. A számtalan kanyar ellenére kiállító művészként végig megmaradtam a fotográfiánál. Az utóbbi években elméleti síkon is kapcsolódom a szakmához, hiszen külsős szerzőként rendszeresen írok cikkeket és készítek interjúkat a Punkt Magazin számára, de publikálok a Heti Fortepanra is.

Teniszpálya [kettős hiba tükörrel] című munkájával megnyerte 2016-ban az Esztergomi XX. Fotográfiai Biennálé Fődíját. A múlt mindig is érdekelte és annak új szemszögből való megvilágítása. Ennek a mostani kiállításnak hogyan van, egyáltalán van-e köze a múlt újragondolásához?

Számomra ez a kiállítás a jelenről szól, az esetleges múltba tekintéssel is mostani jelenlétemet vizsgálom a világban. Az utóbbi három évben sokat kezdtem gondolkodni az időről, aminek értelemszerűen része a múlt bevonása is. Az pedig már automatikusan következett, hogy alkotói folyamatokba csatornázzam a gondolataimat. Az idő iránti kitüntetett érdeklődésem ugyanakkor annak is köszönhető, hogy az utóbbi években teljesen magával ragadott Jón Kalman Stefánsson regényeinek a világa. Amit ő művel a prózával, az valójában költészet, és szerencsére nagyon jók a magyar fordítói. Az idő kapcsán pedig egészen elképesztő mélységekbe és magasságokba képes elvinni az olvasót, miközben fényévnyi távolságra tudja elkerülni a pátoszt. És van még egy érdekes fejlemény. A kiállításom megnyitására Pion István költőt kértem fel, akiről ezt követően derült ki, hogy pont őt is erőteljesen foglalkoztatják az idő kérdései. Sőt van egy installációm a kiállításban, ami Neil Armstrong által a Holdon hagyott első emberi lábnyom fotójának parafrázisa. Ennek az objektnek például István adott címet, s ezzel a lendülettel úgy néz ki, hogy elindult közöttünk egy közös gondolkodás is az időről. Mindezek mellett a bő két év alatt elkészült Time-lapse anyag munkálatai közben, részben annak elágazásaként egy másik koncepció gondolata is megfogalmazódott bennem, amin talán már a nyáron elkezdek dolgozni. 

A szelfizés korát éljük, a szűrők és különböző szépítő applikációk sokszínű használatáról szól az életünk, de van egy másik alkalmazás is, a BeReal, amely pont ellenkezőleg, random pillanatokban a valóság rögzítésére kéri a felhasználót. Ennek a speciális fotózási módszernek apropóján készítette el Csortos Szabó Sándor belsőépítész, producer, fotóművész fényképsorozatát, amelynek első darabja édesapjának születésnapjára esett. Egy évig fényképezte környezetét, a helyszíneket ahol járt. A 62 című Trezor Galériában április 10-én nyíló tárlaton 366 képből 31 fotó kerül bemutatásra.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2025 hivatalos programjának része. 

Egy éven át adott időpontokban fényképezte az önt körülvevő valóságot. Mi izgatta ebben a témában, mi az, amit megismert önmagából és a környezetéből?

Nem érzem úgy, hogy bármit is megismertem volna önmagamból azáltal, hogy egy éven át fotóztam a környezetem. Azt gondolom, hogy egy ilyen munkának nem az a célja, hogy az önismeretet segítse. Az önismeret ennél sokkal több erőfeszítést igényel. Bár tudom, hogy az az önsegítő könyvek jelentős része azt sugallja, hogy csak el kell olvasni ezt, vagy azt a művet, és hopp, már meg is ismertük magunkat, mitöbb, még a hibáink is varázsütésre megszűnnek, de ez önáltatás. Az én fotósorozatom sem arról szól, hogy az önismeretem jobb lett.

Karcagon szülővárosában kezdte a fotózást, a többi kép ott készült gondolom, ahol éppen járt. Hogyan választotta ki az adott helyszínt, hogy mit fényképez? Vagy ez is random módon alakult?

Mindegyik fotó ott készült, ahol éppen voltam, a helyszínek teljesen random módon alakultak. Az a véletlenen múlt, hogy a legelső fotóm Karcagon született. Anyám a mai napig a városban él, hozzá mentem látogatóba, egy nappal a születésnapom előtt. De ez a nap az apám születésnapja volt (ő már nem él), aznap készült a sorozat első képe. Azaz egy kicsit csaltam, mert az első fotóm nem a születésnapomon készült, hanem apám születésnapján. Mondjuk úgy, hogy a nulladik napon készült az első kép és a második fotó az, aminek az elsőnek kellett volna lennie.

Háromszázhatvanhat fotóból harmincegyet válogatott a kiállításra. Hogyan szelektált?

A válogatás részben az alapján született, hogy melyik kép tetszik jobban, részben pedig, hogy melyik az, amelyik fontos nekem. Hogy a mondat második fele jobban érthető legyen: minden képhez van egy rövid leírás. Ezeket a leírásokat azon a napon írtam, amikor a képet fotóztam, és ezek a feljegyzések ahhoz kapcsolódnak, amit a kép ábrázol. Vagy konkrétan arra reflektál a szöveg, ami a fotón látható, vagy eszembe jut a képről valami, tovább gondolom és azt rögzítem. Amikor válogattuk a képeket, akkor nemcsak a fotók voltak fontosak, hanem az is, hogy a képhez milyen szöveg kapcsolódik. Szerettem volna megmutatni a nézőknek a képek mögötti történetet is, ezért a kiállításon nemcsak a fotók lesznek kint, hanem a kapcsolódó leírások is.

Az ön számára fontos a technika, és persze ezzel együtt a tartalom is. Ennél a fotósorozatnál mennyire számított a fényképezés módja, volt-e utómunka a képeken?

Minden képemen van utómunka. Nem hiszek abban, hogy a digitális géppel készített fotó tökéletes. Azt gondolom, hogy szerkeszteni, vágni kell, képjavító szoftverrel alakítani a fényviszonyt, a tónusokat, stb. Az analóg fotónál is az előhívás, nagyítás esetében kézi munkára van szükség, és a digitális fotográfiánál is szükség van egyfajta kézi munkára. Ez a kézi munka az adott fotósnak egyfajta védjegye is lehet. Ez persze nem azt jelenti, hogy a képeket manipulálni kell, kivenni az oda nem illő fát, vagy betenni még három madarat, mert akkor az a kép már nem a valóság, hanem annak „földi mása”.

Egy interjúban azt is mondta, hogy a fotózás, az ön számára meditáció: „abból, amit látok, nekem kell megtalálnom azt, ami érdekel. Vagy meglátom, vagy nem.” Most is így érzi?

Igen, most is úgy érzem, hogy a fotózás számomra meditáció, mondjuk így, hiszen a figyelmemet kell úgy szűkíteni, hogy a nagy egészben meglássam azt a kicsi részt, ami engem érdekel. Ez nem változott most sem.

Egyébként ön szokott szelfi képeket készíteni?

Nagyon ritkán szelfizek. Fényképeken is keveset szerepelek, ami nyilván abból adódik, hogy a kamera másik oldalán vagyok, nem az objektív előtt, hanem az objektív mögött. Ez alól kivétel, ha a 3 éves unokámmal fotózkodom.

Mit gondol mennyire lesz, vagy népszerű ez a BeReal alkalmazás? Mit jelent az, hogy az embereknek szüksége lett egy ilyen típusú kép rögzítésre?

Nem tudom, hogy mennyire népszerű a BeReal. Azt látom, hogy a fiatalok egy részénél ez népszerű, még a saját korosztályomnál is van, aki a BeRealt szereti. A Facebook ma már többé-kevésbé valamiféle önreklámfelület, mindenki a legszebb pillanatait, a legcsodálatosabb élményeit és a legörömtelibb eseményeit osztja meg. A hétköznapi világ, a valóság eltűnt a Facebookról. Az Instagramon meg lehet, hogy sose volt. A BeReal egy fokkal közelebb áll a valósághoz. Talán. De ez attól is függ, hogy hogyan használja az ember.