Meztelen lábak, rendhagyó testábrázolások, napozók a szabadban, házak, és lecsupaszított modulok, mint a lét megtestesítői Szenteleki Gábor Fedetlenül című kiállításán. A tárlat szeptember 19-én nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

Fedetlenül a kiállítás címe, ez egyszerre jelenthet kiszolgáltatottságot, de a szabadság is eszünkbe juthat róla. Ön hogyan látja?

Valóban mindkettőt jelenti egyszerre. Egy szabad állapot, bizonyos fokú kockázatot is jelent. Készenlétet, reakciókényszert, éber létet, mozgást, aktivitást, de ugyanakkor a valódi élet érzetét. Ahogy a magyar nyelvben is nagyon találóan mondjuk, „a bőrünkön érezzük”. Gyakran negatív kontextusban használjuk ezt a kifejezést, pedig a közvetlen kapcsolatot jelenti a világgal. A bőrünk a legnagyobb szervünk, érzékszervünk. Fedetlenül ki vagyunk téve a külvilág valódi ingereinek. A valóságnak. Érezzük a valóságot. Persze emberi leleményességünk, kreativitásunk épp ezeket a test által szabott korlátokat tolja ki, tágítja. Így hódítottuk meg a világ azon részeit, amiket „fedetlenül”, különböző védelmet nyújtó héjjak, páncélok nélkül nem tudtunk volna. Kiterjesztettük az emberi létezés formáit, de ezzel a visszakérdezés felelőssége is nő. Kik vagyunk mi most? Merre tartunk? Hasonlítunk-e még Ádámra és Évára?

Utalva a kiállítás címére, a mostani tárlaton lecsupaszított emberi testrészeket láthatunk szinte a végletekig leegyszerűsítve. Hogyan látja, milyen az Ön pihenő családja?

Paradicsomi. Vajon miért van az, hogy az általunk formált világból a paradicsomba vágyunk? Elsősorban profán vonatkozásban értem. A partra. Leheveredni a víz mellé. Lecsupaszítani testünk és lecsitítani elménk. Leheveredni a fűbe. A nem munkával töltött időt szabadságnak nevezzük, amit ha nem egy idilli, természetközeli helyen töltünk, akkor nem is az igazi. A modern társadalmak ezt a végletekig feszítik. Robotmunka, majd trópusi luxusutazás. A strand egy olyan hely, ahová senki nem viheti a státuszszimbólumainak jelentős részét.  Egalizál. Valamilyen fokú, ha nem is teljes mértékű egyenlőséget teremt. Be kell vállalni a közelséget, a fedetlenséget és akkor megmártózhatunk a szabadságban.

Az Otthon sorozatában testábrázolásként különböző lakóházakat láthatunk egymás mellett vagy egymással finom interakcióban. Egy korábbi beszélgetésben utalt rá, hogy az új ház megalkotása, vagy a családi újrakezdés a valóságban is jelen volt az életében. Most mit jelent önnek a ház, mint jelkép?

A ház is egy héj. Védelem, menedék, de ennél sokkal-sokkal több. Emberi mivoltunk megtölti kultúrával, szeretettel, melegséggel. Örökül kapjuk őseinktől és örökül hagyjuk gyermekeinkre. Nyomot hagyunk benne és alakul az új kihívások, új generációk igényei szerint. Számomra a mindent jelenti. Képeimben egyesítem a ház emblematikus alakját a testábrázolással. Testünk, mint a léleknek otthont adó kehely, számomra szinonimája a lakóháznak. A Modul sorozatomhoz hasonlóan, amikor egységnyi kockává redukáltam az emberi testet, a házak is a továbboszthatatlan társadalmi egységre, az egyénre utalnak.

Egy interjúban azt mondta, hogy az önismeret, a jól megélt életre való törekvés jelenti a kiteljesedést a munkában, a családban egyaránt. Ezt most is így gondolja? Ez hogyan jelenik meg a képein?

A képeim az évek során elcsendesedtek. Ábrázoltjaim megnyugodtak, megálltak. Időtlenséget és békét sugallnak. Ez szöges ellentétben van a külvilág ingereivel. Egy nyüzsgő világváros egyik legforgalmasabb utcáján élek, de otthonunk a béke szigete. Csend és nyugalom. Ez a ház adottságaiból és családunk mentalitásából létrejövő együttállás. Hálás vagyok, hogy eldönthetem, bekapcsolódok-e az ajtónk előtt hömpölygő életbe, vagy az otthon meditatív csendjében alkotok és élek egyszerre családi életet. A kettő nem válik igazán el egymástól. A műterem az otthon része, sőt a közepe. Az hogy alkotok, a mindennapi élet szerves részét képezi. Az arányok, a komponáltság nem pusztán a festményeim szerkezetét jelentik, hanem igyekszem az élet minden területét tudatosan megkomponálni és jó arányok közt tartani.

Látszólag kicsi elmozdulásokkal, apró jelekkel különböznek egymástól a formák. Mint mondja ezek sebek, a napégés nyomai vagy ruhadarabok például. Szűkre szabott eszközökkel dolgozik, de mégis ezektől lesz személyes, intim a kép üzenete.

Emberi létünk lényegi része az egyéniségünk. Babusgatjuk, fényezzük. Bizonyos életszakaszokban fontosabb, máskor kevésbé. Bizonyos nézőpontból, akár egy globális cégéből viszont olyan egyformák vagyunk. Erre a kettősségre is próbálok utalni képeimben. Miközben eltüntetem a hagyományos karakterjegyeket, mint arc, kéz, testalkat, a privát történelmet feltárom valamelyest. Végtére is az életutunk nyomai tanúskodnak egyéni alakulásunkról.

Képek: Horváth-Völgyi Alexandra

Monori Anita keramikus egyedi, törékeny porcelánjainak elkészítéséhez modern technikákat, CNC marást és 3D nyomtatást is használ. Tárgyaiban keveri a modernt a tradicionálissal. Szereti a madármotívumokat, mostani sorozatában egy tizenkilencedik századi japán festett állványból átemelt daru képei láthatóak.

A Párhuzamok és kereszteződések című kiállítása szeptember 13-ig látogatható a B32 Galéria Trezor termében.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

Beszédes a kiállítás címe: „Párhuzamok és kereszteződések”, de ez nem véletlen, hiszen a kiállított tárgyakban a modern technológiát keveri a tradicionálissal. Ez most hogyan jelenik meg a kiállításán?

Ez egy folyamatosan jelenlévő kísérletezés nálam, mivel az élet úgy hozta, hogy nem csak a kerámia művészeti munkáimból élek, hanem grafikai és dekorációs kivitelezésekkel is foglalkozom. Az ilyen jellegű munkáim során természetes, hogy digitális eszközökkel is dolgozom és ezeket hol többé, hol kevésbé beépítem a művészeti munkáimba is, így ez egy állandó párhuzamot képez az életemben. Viszont azt gondolom, hogy nem szakadhatunk el teljesen a kerámiaművészet tradicionális technikáitól sem, mivel ez az alapja és részben ez adja a „lelkét” is a tárgyaknak. Ezért próbálom mindig a megfelelő arányokat és az egyensúlyt megtalálni ezek közt a technológiák közt.

A mostani tárlatban megjelenő, konkrét technológiai kereszteződések például, hogy a porcelán dekoráció területén jellemző, hagyományos mázalatti díszítéseket helyeztem előtérbe, ami hozta magával a pecsételés lehetőségét is. Ezekhez digitálisan rajzoltam meg vagy át a mintákat és lézer gravírozással készítettem el a pecséteket hozzá. Egyes tárgyakon szerepelnek 3d nyomtatásból eredő „digitális motívumok” rátét-mintaként.

A hagyományos fröcskölt dekorációt is megpróbáltam újraértelmezni, a fújt minták -és a szórópisztoly lehetőségeivel kísérletezve. A máz feletti dekoráláshoz, plottervágott sablonokat készítettem, szintén digitálisan megrajzolt, vektoros anyag alapján.

Eddig főleg a formára a felületek megmunkálására fókuszált, azonban az utóbbi időben a tárgyak grafikai oldala izgatja. Miért fordult erre az érdeklődése.

Voltak korábbi tárgysorozataim is, ahol hangsúlyosak voltak a grafikai minták.  Viszont az elmúlt három évben, amikor – az MMA ösztöndíj keretein belül – mélyrehatóbban tudtam kísérletezni olyan digitális eszközökkel mint a CNC maró, a 3D nyomtató vagy a 3D scanner, akkor elsődlegesen az eszközök használatának az elsajátítására és a formák és felületek létrehozásának módjára fókuszáltam és a sok új impulzus miatt a grafikai kifejezésmód a háttérbe szorult, pontosabban nem maradt rá időm…

Így most – az Újbuda Mecénás ösztöndíj keretein belül – alapvetően ezt a hiányt szerettem volna pótolni.

Gyakran használ madármotívumot, mi vonzza ebben a madárformában?

A daru motívum azt hiszem egy nagyon sorsszerű találkozás volt. Azok a tárgyak, amelyeken a darvak szerepelnek, az első darabjai a most bemutatott sorozatnak és a Nemzetközi Kerámia Stúdió, „Gyökerek” című szimpóziumán készültek. A szimpózium célja az volt, hogy az ott készülő alkotásokkal a  Néprajzi Múzeum gyűjteményére reflektáljunk, egyéni módon. Én itt a tradícionális dekorációs technikákkal és a mintákkal, motívumokkal kezdtem el foglalkozni. Ebből a kutatásból származik ez a daru motívum, ami egy 19. századi – Japán festett állvány mintájából lett átemelve. Ekkor elsőként csak arra fókuszáltam, hogy melyek lehetnek azok a minták és motívumok, amelyek számomra, egy új közegbe helyezve, organikusan felhasználhatóak lehetnek, amelyek köré egy új „történetet” írhatok. Majd ehhez automatikusan társult a tartalmi jelentés is, ami egy újabb individuális értelmezési lehetőséget ad a tárgyaknak.

Ahogyan a kiállításról írja, a tárgyak motívumvilágában az élet és az örök élet szimbólumai jelennek meg, mint: víz, eső, vihar, de az emberi természet árnyoldalát is ábrázolja. Ezek miért fontos témák az ön számára, vagy hogyan fontos témák?

Az egész sorozat egy hosszabb folyamatot jelenít meg. Ugyan nem szándékosan indult így, de a témákba egy ponton belefonódtak a saját életem történései és lelki megtapasztalásaim is. A pozitív hozadéka ennek az lett, hogy végül egy nagyon önazonos tárlat jött létre. Vannak érzések amelyeket az adott pillanatban átéltem és úgy fest fontos volt ezeket valamilyen módon „kiadni” magamból, de a témák amiket érint, örökérvényű részei az életnek, így talán más számára is elgondolkodtatóak lehetnek. … Néha szükségszerű az újrakezdés, az alapok újragondolása…hiába törekszünk egyensúlyra, az néha felborul….és előfordul, hogy meghasonlunk önmagunkkal vagy másokkal… –

Fontosnak tartottam, hogy a kiállításon ne hosszas motívum elemző szövegek legyenek, hanem inkább csak egy-egy gondolatfelvetést akartam megjeleníteni, amivel mindenki a maga útján értelmezheti a látottakat.

„Fő inspirációs forrásom, ha valami olyat hozhatok létre, ami másoknak is örömet okoz. Mindig figyelem a környezetemben zajló eseményeket, igyekszem követni az aktuális trendeket, hogy naprakész ötletekkel állhassak elő”- mondja önmagáról. Ez a gondolat az esztétikumról szól, vagy arról, hogy a technika és a forma tekintetében is mindig szeret naprakész lenni?

Nem lehet csak az esztétikum irányából közelíteni, szerintem fontos a forma és a technika felől is naprakésznek lenni, mivel ezek szervesen összekapcsolódó dolgok, lehetetlen is lenne ezeket elválasztani egymástól.  A tárgyak tervezése és megalkotása akaratlanul megkívánja, hogy legyen egy problémakör/ gondolati háttér, ami mentén el lehet indulni. Ez nálam gyakran az új megoldások keresése felől indul, de akaratlanul is társulnak hozzá a belső gondolataim, az élet történéseivel kapcsolatos reflexióim..

De a gondolatoknak, témáknak is nagyon aktuálisnak kell lenniük, ezért is fontos lépést tartani minden szempontból, hiszen belső igényből, de nem csak önmagam számára készítem ezeket a tárgyakat.

Szeret kutatni, új dolgokat felfedezni, mik foglalkoztatják még mostanában?

Egy kiállítás befejezése után mindig marad olyan „feladat” ami nemsikerült vagy nem úgy sikerült, ahogyan azt elterveztem, így egy kis pihenés után ezekkel fogok elsőként foglalkozni. Mindig a legújabb téma foglalkoztat leginkább, ami jelenleg az „egyensúly”, az „egyensúlyban maradás” – A kiállításon látható, ehhez kapcsolódó tárgy, valójában több darabos sorozatnak indult, de sajnos két eleme tönkrement, így most kicsit magányosan áll a térben. Ezt és az ehhez kapcsolódó sorozatot mindenképpen szeretném folytatni és ha lehet „megtalálni az elveszett egyensúlyt.”

Ezenkívül is vannak már őszre tervek, mert novemberben lesz egy páros kiállításunk Strohner Márton keramikusművész barátommal, illetve részt veszek a Friss Termés Iparművészeti szalon és vásáron, amire szintén sok mindennel szeretnék még készülni.

Fotók: Aczél Márk / @ampictorial

Válltáska, oldaltáska, shopper táska, övtáska…és még lehetne sorolni a ma divatos és népszerű ruhakiegészítőinket. Csipes Antal szerint manapság a hátizsákok a legjobban keresett darabok, lehet kicsi vagy nagy, ezekből fogy a legtöbb.

A Válogatás Csipes Antal táskagyűjteményéből című kiállítás június 13-án nyílik B32 Galériában.

Csipes Antal iparművésszel Kovács Gabi beszélgetett.

„Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy…”-hallható a nyolcvanas évek Neurotic slágerében. Mit árul el rólunk a táska?

A Neurotic slágere csak részben fedi az igazságot. Nem akarom részletezni, hogy miért, mert arról hosszasan kellene válaszolnom, amire most nincs időm. A táska ma már legalább olyan fontos a nők számára, mint a többi ruhakiegészítő. A táska formáját, a belső szerkezetét, az anyagát és a méretét figyeli a tudatos vásárló. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy neves ruha- és táskagyártók termékeit megvegyék, míg a piacon a hasonló „divatos” fazonokat olcsóbb áron elérhetik és minőségi termékként hordhatják nap mint nap vagy csak alkalmanként. Persze gyakran látni olyan személyeket, akik „filléres” koppintott márkájú táskákat viselnek, amit messziről kiszúr az ember!

„A divat elfelejt és újraformál” – írja A divatról komolyan című könyvében. Megnéztem milyen új táskatípusok vannak manapság: válltáska, oldaltáska, shopper táska, övtáska, utazótáska, ridikül, alkalmi táska, borítéktáska… Elképzelhető, hogy ezeknek a daraboknak létezik múltbeli változata is.

Elképzelhető, hogy ezeknek a daraboknak létezik múltbeli változata is.

Igen! A divat elfelejt és újraformál. Ugyanakkor a táskadivat az utolsó 35-40 évben nem sokat változott. Napjainkban a hátizsákok a legnépszerűbb darabok, amelyek különböző anyagokban és méretekben láthatók. A női apró és közepes méretű hátizsákok reklámjai megjelentek a neves divatmagazinokban. Az átütő sikert csak a kilencvenes évek második felében figyelhettük meg. Design szempontjából egyedülálló, hogy a Prada logóval díszített átlátszó műanyag szatyorból több mint egymillió darabot adtak el. A következő „nagy dobása” az 1995/96-os övtáska volt, amellyel robbantotta a táskapiacot.

Hányadik női táskánál tart és hol tárolja őket? Férfitáskák nem érdekelték?

Soha nem számoltam meg hány darab táskám van. Egységes méretű dobozokban becsomagolva tartom őket. Férfi táskáim is vannak, de csak egy-egy darab, amelyek már a gyűjtés előtt megvoltak.

Hol tudott ennyiféle táskára szert tenni? Vagyis hol szerezte be őket?

Felsorolni hosszú lenne, hogy honnan sikerült beszerezni őket!  Az olvasó fantáziájára bízom. Egy biztos, hogy az első darabot 1987-ben vásároltam egy fotófelszereléseket forgalmazó antikváriumban!

A kiállításon kortárs iparművészek munkái is láthatóak lesznek, így például: Szilvitzky Margit, Balogh Rozália, majd Bráda Judit és még sorolhatnám…

A gyűjteményem töredéke a mai magyar kortárs táskatervezők darabjai. Itt elsősorban az utolsó 35-40 év munkáiból sikerült egy tucatnyit összegyűjtenem. Itt is a design dominált. Ma már nem gyűjtöm a táskákat! A célom eredménye (a könyvem) hamarosan elkészül.

A divat, ahogyan írja, az egész társadalomra hatással van. Ki gondolta volna azt, hogy ma egy apró Gucci vagy Prada táskáért a nők ölre tudnának menni?

Részben válaszoltam már. Magyarországon kevesen mennének ölre az ismert divatházak termékeiért. Ugyanakkor azoknak az ismert divatcégeknek, akik Budapesten nyitottak üzleteket, nem az utolsó trendnek megfelelő női táskáik díszelegnek a kirakataiban.

Fotók: AMPictorial/ @AMPictorial

Cseppenés, csobbanás megkomponált zajai, a galéria terébe állított elnyűhetetlen, robosztus kamionabroncsok, karkaszok, negyven liter víz, sajátos módon elkészített „erdős” festmények, vagy éppen mesterséges intelligenciával generalizált vizualizált hangképek is láthatók, hallhatók június 4-től Cseke Szilárd DROP című kiállításán a B32 Galériában.

Sok minden látható a kiállításon a nagy méretű absztrakt képektől kezdve a tér- és hanginstallációig minden. Még kertjéből is elhozta a kamion abroncsokat, és úgy tűnik, hogy ezeket a munkákat a víz, a vízcseppek kötik össze.

Pályám kezdete óta többféle alkotást készítek és több médiumot átfogó egyéni kiállításokat rendezek. Már az egyetemi évek alatt is a „vegytiszta” festészet mellett igyekeztem a képzőművészet más területeire is kalandozni.  Végzősként az első nagyobb egyéni kiállításom 1994-ben volt a Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében. Már ott is a festészeti munkák mellett a tér méreteire specifikált mobil installációt, valamint interaktív objekteket is bemutattam. Az együtt-értelmezhetőség a koncepcióban, valamint a stiláris kapcsolatban rejlett. A helyzet most harminc évvel később sem változott, a DROP című kiállításomra a legfrissebb festészeti anyagom mellett a kiállítótér adottságait figyelembevéve megterveztem egy különös tér-, víz- és hanginstallációt. Az installáció lényegi részét képezi hat darab kamion abroncs, vagy ahogy nevezik a szakmában, karkasz. A karkasz, az abroncs szinte elnyűhetetlen teherhordó, újrahasznosítható része. Banális tárgyi metaforája a mindent túlélő szintetikus emberi kreációnak. Ez a hat karkasz 2012 óta a legtöbbször kiállított „Deep Look” című installációm részét képezi.

Tulajdonképpen az egyik korábbi alkotásom alkotóelemeit az abroncsokat „vettem kölcsön”, és ezen a kiállításon újrahasznosítottam, valamint egy teljesen máslényegű műként alkottam újjá. Tipikus újratervezés. A hat kamion abroncs vagy karkasz mellett még negyven liter víz is szerepel a kiállításon. A víz itt szintén metaforikus elem a természet, a földi élet szállítója, ami szintén újra és újra megváltozik, megújul. A kiállításon Varsás Gábor elektronikus hangművész, vízhanggyűjtő közreműködésével a különös helyzetbe került víz hangját is hallhatóvá tettük.

Színes, rusztikusan festett erdőrészletek, másutt a már említett növényekkel benőtt gumiabroncsok a kertjében… Az elmúlás és az újjászületés egyszerre van jelen a képein.

A kiállítás legautonómabban értelmezhető részét képezik az abszolút festői, látványos, színes „erdős” festményeim. A tájélmény, a tájtapasztalat előhívása nem direkt festészeti leképezés által jelenül meg. Meggyőződésem, hogy az elektronikus telefon képernyőn megjelenített világunkban az érvényes képzőművészeti, festészeti realitás leginkább az absztrakción keresztül közelíthető meg. Az általam sajátos módon kidolgozott festészeti módszerrel, három markánsan elkülönülő absztrakt rendszert egymásra festek. Az így létrehozott festői illúzió a legszemélyesebb természeti élményeket, tájról alkotott tapasztalatainkat képes előhívni. A kiállítás másik absztrakt festészeti anyaga az igazi összekötő kapocs az „erdős” festmények és a vízhang-installáció között. A kevésbé színes, de mégis nagy aurájú festmények inspirációja a digitalizáció vagy a mesterséges intelligencia által megjelenített absztrakt vízhang, vízhullám, rezgéshullámok vizualizált hangképei voltak.

Tárlaton a zene, a hangművészet, a víz csepegő hangja is hat a látogatókra Varsás Gábor elektronikus hangművésszel dolgozott együtt, aki folyók, források hanggyűjtője is egyben. Hogyan alakult a közös munka?

Gáborral először egy családi rendezvényen, műteremlátogatáson találkoztam, aki egyébként az egyik gyermekem barátja. Megemlítette a különféle patakok, források helyszínein, speciális módon rögzített hanggyűjteményét. A hanggyűjteményből eddig csak keveset hallgattam meg, de a gyűjtői koncepció és a szándék nagyon tetszett. Legutóbb a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának galériájában egy csoportos kiállítás megnyitóján hallhattuk elektronikusan manipulált zaj-zene koncertjét. Egyik korábbi projektem esetében már pozitív élmény volt egy hangdesignerrel való zenei együttműködés.

A 2015-ben megrendezett Velencei Képzőművészeti Biennálén bemutatott Sustainable Identities című kiállításom zenei hátterét Gryllus Ábris médiaművésszel készítettük. Most Varsás Gábort a vízhangok specialistáját kértem meg a zenei háttér megkomponálására. Itt is elsőként a zaj alapokat vettük fel. Az abroncsok kör alakú belső tere tulajdonképpen egy speciális hangcsapda. A beletöltött víz csobogtatása, cseppenésének hangja analóg módon interferálódik. A bemutatásra kerülő karkasz- vagy gumiabroncs-installációt összeraktam a kertemben a gyümölcsfák közt, feltöltöttem a rendszert vízzel és beépítettem egy automata vízkeringtető, vízlevegőztető elektronikát. Ezt követően Gábor a vízhang gyűjtésére kifejlesztett mikrofonjaival felvett különféle hangcsoportokat, amelyeket a stúdiójában szólamokká alakított. A cseppenés, csobogás komponált zajai a kiállításon tovább interferálnak az installáció valós idejű hangjaival, képeivel, ahogy a médiából áradó digitalizált tájélmény is interferál az emlékeinkben élő természeti környezetünkről alkotott képekkel, tapasztalatainkkal. A totálisan komplex, valós természetélmény egyre ritkább az urbanizált, virtualizált társadalmunkban, mint ahogy egyre ritkább a csalódásmentes, tiszta, emberi hulladékok nélküli természetélmény is. Ahogy átalakította a plein air tájfestészetet – a természetmegfigyelés legalaposabb módját – a természetfotózás, most valószínű, hogy a mesterséges intelligencia által kreált mindenféle képek, hangok befolyásolják gondolatainkat a tájról.

Cseke Szilárd weboldala: https://www.csekeszilard.com/#/illusion-of-progress/

Bocskor Bíborka Toldi Miklós énekes-dalszerző társával olyanok, mint a tűz és a víz váltakozva, és gyakran egymásba bonyolódva Nincs karcos ellentét közöttük, inkább arra törekednek, hogy duójuk azt a közös halmazt mutassa meg, amelyben gondtalanul együtt vannak. Húsz év zenei terméséből válogatott a Magashegyi underground duó most, és olyan dalokat is hallhatunk, amelyek teljes felállásban csak ritkán, vagy soha nem játszanak. Bocskor Bíborka – Toldi Miklós (Magashegyi Underground) duó május 24-én a B32 színpadán.

Kovács Gabi Bocskor Bíborkával beszélgetett.

Az elmúlt 20 év anyagából válogattál a koncertre Toldi Miklós énekes-dalszerző társaddal, ez egyfajta összegzésnek tűnik.

Igen, valóban tűnhet annak, de egyébként minden egyes fellépés, valaminek a szinopszisa, minden koncert egy időben is mérhető tapasztalat párlata. Mi ketten azokat a dalokat válogattuk most bele ebbe az előadásba, amelyek egyenként úgy érintenek meg, hogy közben megteremtenek egy közös halmazt bennünk, és ez által a befogadóval is.

Régóta működtök, zenéltek együtt, hogyan egészítitek egymást?

Harmonikusnak mondanám a kettőnk zenei kapcsolatát, olyanok vagyunk mint az olyan tűz, aki szereti a vizet, annyi, hogy van mikor én vagyok a tűz, és van mikor ő.

Miklóst egy eszméletlenül tehetséges embernek tartom zenészként, producerként, dalszerzőként is, nagyon szeretem azt a világot, amit együtt tudunk teremteni.

Az új albumod (Egymáshoz rövid út) közel hét év után jelent meg, tíz új dal hangzik el rajta, a szövegeket Tariska Szabolcs írta. Ezekből is hallhatunk?

Most másodjára veszem észre, hogy megtisztelsz azzal, hogy nekem adod a megvalósulásokat a személyes raggal, de ez az album a mi albumunk, az én „magashegyis mozgásom” különösen ügyel a mi fogalmára, ez egy alkotó közösség volt mindig is számomra, és szeretném is ha ez így maradhatna. 

Videóklip is készült a lemez címadó dalából, itt angyalként jelensz meg, erős szimbólum, mit jelent?

Igen, az angyal szimbóluma egy rendkívül összetett fogalom, még a keresztény mitológián gondolkodók között is folyamatos vitákat generál az értelmezése. Mi egy hasonló kérdéskört járunk körbe, mint a Berlin fölött az ég alkotói, azt ugyanis, hogy az emberi és természetfölötti lét közötti ide vagy oda vágyakozásnak vannak-e megtalálható közös elemei. Magyarán: az elég nyilvánvaló, hogy mi anyagi emberek szeretnénk természetfölöttiek lenni, de van-e olyan lelki vagy más tartalmunk, amit akár egy angyal is csak kívánhat magának –például a szerelmet.

Elég sok időt vártatok az új lemezzel, miért?

Soha nem az idő volt az ami behatárolt vagy alkotásra késztetett minket talán éppen ezért telik el néha hosszabb néha rövidebb belőle amíg megszülünk végre egy anyagot.

Az egyik legismertebb, legjobb írónő Tóth Krisztina szövegeiből is születtek dalok, (Titkos életem). Miért szereted az írónőt, egyáltalán neked van titkos életed?

Az írónőt személyesen és művei által is megszerettem, először a műveket aztán az embert, sok a közös érték–érzet bennünk, ezért. Igen, természetesen van titkos életem és ez így van jól. El tudok képzelni természetesen egy titkok nélküli világot is, de az csak akkor tud eljönni, ha mind, egyszerre kitakarjuk hazugságainkat, még a legkisebbeket is.

Azt nyilatkoztad, hogy az új lemeznél visszatértetek a gyökerekhez. Ezt mit jelent pontosan?

Azt jelenti, hogy úgy gondoljuk, hogy az alkotó természete felülvizsgálni, hogy a kezdetek lelkesülése mivé érett, olyan, mint mikor a szerelemre vágyó emberpár visszameditálja magát az első napok szerelmi hevületébe azért, hogy megérthesse miért marad még együtt, és ha ez szerencsésen sikerül, akkor további boldog, közös életidő következhet. Nekünk, az együttesnek úgy tűnik szerencsénk van.

Rád jellemző módon számodra fontos a vizualitás, akár a saját ruháidra gondolok, vagy a koncert megjelenéseidre. Most hogyan tervezted meg a koncert arculatát?

Igen, szeretem a formát konstruálni, saját testemen keresztül, önmagamat inspirálva, vannak spontán alakulások is ezekben, de szándék is van mögötte. Az utóbbi időben nagyon foglalkoztat, hogy ne a külső, hanem a belső dolgok irányítsanak, így legtöbbször utolsó pillanatig hagyom a lehetőségeket, nem döntöm el előre. Színházi környezetben minden felerősödik, az arányokban szeretek szárnyalni.

Azt olvastam, hogy egy igazán boldog lemezt szerettetek volna kiadni.

Azt gondolom, hogy nem a boldogság, hanem az emberi pozitív transzformáció volt a terv, ami minket is, és a közönségünket is formálhatja.

Húsz év anyagából hallhatóak dalok, időközben született egy kislányod is, ez hogyan változtatta meg a zenei világodat, ha megváltoztatta?

Az életem tapasztalataival magamban énekelek le minden hangot, így teljesen természetes, hogy változott mégpedig nagyon, most bontogatom éppen magamban a koncerteken, a lemezkészítés és az új projektek alatt ezeknek a szálait. 

Hasonló színű selymek és kövek, vibráló anyagok, vakító zöld-kék labradorit, borvörös gránát és még lehetne sorolni hányféle anyag, karakteres forma látható Fürjes Dóra ékszertervező ötvös iparművész és Müller Rita textiltervező iparművész közös, Metszéspontok című  kiállításán.

A tárlat május 16-án nyílik a B32 Kultúrtér Trezor Galériájában.

Kovács Gabi a művészekkel beszélgetett.

Metszéspontok a kiállítás címe, hogyan találkozik a finoman mívelt ezüstékszer és a lágy selyem egymással, hol vannak a közös pontok?

M.R.: Metszéspontok-ra többféle síkon is lehet gondolni. Fizikai szinten az ezüst egy szilárd fém, amelyből finom, érzékeny formákat lehet létrehozni, Dóri ékszerei erre remek példák. A selyem lágy, leheletfinom áttetsző anyag, amely karakteres színeket, formákat és mondanivalókat tud hordozni, jelen kiállítási anyagomban ez volt az egyik legfőbb törekvésem. De Metszéspontokat jelentenek azok a bemutatott darabok is, amelyek egymás munkáinak ihletésére készültek.

F.D.: Többféleképpen közelítettük meg a kérdést. Egyrészt formákban, másrészt színekben. Rita tervezett olyan selyemkendőket, melyek az én formakincsemet, vagy az általam használt kövek színét vagy épp mind a formát, mind a színt követik. Már korábban is szemet szúrt, mennyire hasonlítanak a Rita által kevert színek, például az egyik kedvenc kövemhez, a vakítóan zöld-kék labradorithoz, de akár a borvörös gránáthoz. Én ékköveket használok az ékszereimhez, amiket a természet színez, Rita pedig a természet színeit festi selyemre.

Hasonlóság lehet az is, hogy mindketten a természetből, a környezetükből inspirálódnak.

F.D.: Mindkettőnket lenyűgöz a természet világa, a benne rejlő formák, színek. Csak nyitott szemmel kell járni és tálcán kapjuk a megoldásokat. A vonalak hullámzása, a színek játéka, a formák letisztultsága; hogy minden részletnek oka van, miért épp olyan, amilyen. Ha egy növényt tanulmányozunk, mennyi meglepetés rejlik benne, miképp kapcsolódnak össze a részei, hogy fonódnak össze a vonalak.

Gondolom régi barátság köti össze Önöket, erről mit lehet tudni, illetve hogy szervezték, alakították egymáshoz a kiállítás anyagát?

M.R.: A kiállításra készülve hamar oda jutottunk, hogy a legjobb, ha mindketten járjuk a magunk útját, elmerülünk a saját, háborítatlan alkotói folyamatunkban és közben igyekszünk éberek lenni azokra a pontokra, ahol kézzelfoghatóan össze tudnak érni ezek az egyéni utak.

F.D.: Én kicsit korábban végeztem az Iparművészeti Főiskolán, mint Rita, de egy időben jártunk a MIF Menedzserképző Intézetébe. Valójában ott ismertük meg egymást több, mint 20 éve, és később sokszor állítottunk ki közös térben. De akkor szerettem igazán bele Ritába és a munkáiba, amikor egy asztalt osztottunk karácsonyi iparművészeti vásáron. Nem mindegy, az ember kivel állít ki. Nagyon fontos a harmónia. Ha ránézek a kiállított alkotásokra, azok emeljék egymást és ne elnyomják. Kettőnk munkája tökéletesen harmonizál egymással. Az már csak hab a tortán, hogy a szeretet és a tisztelet is megvan közöttünk.

Fürjes Dóra kispédányszámú, egyedi ékszereket készít, amelyekben ritka köveket használ és ezek köré építi ékszereit. Milyen kövekkel jó dolgozni?

F.D.: Nagyon szeretek ásványbörzékre járni. Ott igazi kincseket lehet lelni. A ritka szépség sokszor abban rejlik, hogy kézzel csiszolt egyedi darabot találok, ami megszólít és már ahogy ránézek, látom körülötte az ékszert. Ez nem függ a kő fajtájától, nagy a repertoár. De azért vannak kedvenceim. Ezek közé tartoznak a labradorit különböző változatai, a borvörös gránát vagy a különböző színű zárványtűkkel átszőtt kvarcok és a vörös korallgyöngy.

Letisztult egyedi ékszereinek nem véletlenül a mottója egy Szabó T. Anna vers: SIMA. TISZTA. Tiszta mágia, könnyed fegyelem. Figyelem, odaadás: kegyelem. Nézni öröm, sosem unnád, mindig új, mindig van titka. Fény súlya tart. Röptet. Térrács. Marokkő. Vagy szívkalitka.

F.D.: Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az első alkalommal megrendezett Ékszerek Éjszakája rendezvényen Szabó T. Anna néhány kiválasztott ékszerhez verset írt és az én alkotásom a kiválasztottak között lehetett.

Müller Rita hasonlóképpen gondolkodik a munkáiról, vagy másképpen tervezi meg a mintákat, a festményeit?

M.R.: „Figyelem, odaadás: kegyelem…mindig új, mindig van titka.”, ez nagyon kifejező számomra is. Kíváncsinak maradni az anyag iránt, egyben hálával és alázattal viszonyulni hozzá.

Hogyan jutott el az anyagtervezéstől kezdve a selyemképekig?

M.R.: Mindig is vonzott a belső terek világa, legyen az egy otthon vagy közösségi tér. Ez a hívás vitt el oda, hogy képeket is fessek.

Olajfestményeket is készít, ezek hasonló témájúak, mint a selyemre festett képei?

M.R.: Témában nyilván vannak hasonlóságok, átfedések, a selyem és az olaj között, de azért ez két külön világ, amelyek között közlekedhetek. Amit tud az egyik anyag, nem tudja a másik, és fordítva ugyanígy…nagyon izgalmas, hol az egyikben, hogy a másikban elmerülni.

A hagyomány mindkettőjüknél fontos, ez hogyan látható a munkáikban?

M.R.: A selyem festése, ahogy dolgozom, alapvetően hagyományos technikán alapul, de időről időre valamilyen kísérletezésen kapom magam, legyen ez technikai, formai vagy tematikai kísérlet. A hagyomány és az újítás dinamikájában érzem magam otthonosan…

F.D.: Az egyik legfontosabb megnyilvánulása a hagyomány tiszteletének nálam az anyaghasználat. Nem célom új anyagokkal kísérletezni, maradok az ezüstnél és az ékköveknél. Az ékszerek kidolgozása is hagyományos kézi technikával történik, és a formákban sem az extravaganciát keresem, hanem a nőies finomságot. Mindemellett ezen a kiállításon kicsit elengedtem a fantáziámat és lesznek igazi meglepetések, ahol igyekeztem az ötvöstechnikai tudásom korlátait feszegetni.

Fotók: AMPictorial

Verebics Katalin festőművész most épp a belvárosban lakik a Ferenciek tere mellett, és igazi jó megfigyelőként a körülötte lévő házakat, szobrokat vizsgálja, dolgozza bele új képeibe. Amit mi nem veszünk észre a városból, ő megmutatja szürreális, több dimenziós munkáiban.

A művész Fríz című kiállítása május 8-án nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabi Verebics Katalinnal beszélgetett.

Saját lakókörzetednek, az ötödik kerületnek az arculatát, pontosabban a Ferenciek terét tanulmányozod, képrészleteket gyűjtesz, rajzolod-fested a látottakat. Az ember szinte rácsodálkozik mennyi minden szépség van körülötte. Te hogy látod?

A Belvárosban élni kettős érzés számomra. Pontosan emlékszem főiskolás koromból arra a házra a Ferenciek terén, ahol most élek. Áthatja a templom misztikuma, a közvetlen közelsége. Szeretem azt a pezsgést, ami nagyon közel van, az épületeket, még a zajokat is és a harangot, amihez kevesebben lakhatnak közelebb nálam. Már sok éve érlelem azt a gondolatot, hogy a saját eszközeimmel megörökítsem valahogyan a város azon részleteit, amelyek tükrözik a jelent és a múltat is, ahogyan most vannak, figyelnek és rajtuk keresztül azt, amit én bele tudok még tenni, látni…

Kétlaki életet élsz. Kairó és Budapest között ingázol a Szíva-oázistól a belvárosig. Úgy tűnik nyitott vagy mindenre. Nem volt nehéz megszokni a mostani életedet?

Nagyon könnyű volt ebbe a környezetbe beépülni, mintha mindig is itt laktam volna, egy templom tetején, illetve annak közvetlen szomszédságában. Az oázis pedig egy szürreális valóság, ahova szinten haza megyek, ha ott járok, annál is inkább, mivel van egy saját földdarabunk, már csak egy ház hiányzik róla.

Technikád a rétegzés, nem is képek, szinte háromdimenziós festmények. Transzfer eljárással készülnek. Vagyis hogyan?

A transzfer egy képátviteli technika, igen egyszerű, ám gyakorlatot kíván, mire eléred azt, amit, és ahogyan szeretnéd, hogy a végeredmény erős is legyen. Amióta, 2015-től alkalmazom szinte folyamatosan, sokat kísérleteztem vele. Valóban az a többrétegűség, amit ez a technika megoldhatóvá tesz, szinte több dimenziót enged nyitni így mélyebbé válhat a kép is.

Korábban fotóztad a számodra érdekes dolgokat, aztán ezeket a fotókat is beleapplikáltad a műveidbe. Most is így tettél?

Igen, a korábbiakhoz hasonlóan, ugyanígy készültek ezek a munkák is, beépülnek részletek, és így kollázsszerű gondolatokként jelennek meg vizuálisan.

Szeretsz portrékat festeni, de kicsit másképpen, egymásba úsztatsz arcokat, jeleneteket és ettől álomszerűvé válnak a munkáid. Ezeken az absztrakt freskószerű festményeiden te is rajta vagy: egy szem, egy profil, egy mozaikszerű arcrészlet.

Egy érdekes momentuma volt a kutatási résznél az, amikor anyaggyűjtés közben észrevettem, hogy az egyik oromzaton lévő portré reliefen szinte ugyanaz az arc volt, mint az én karakterem, de ez már csak ilyen. Több hozzám közelálló személy arcát vagy karakterét fedezem fel múzeumokban kiállított, többnyire ókori szobrokon is. A szemek most sem maradnak el, a koncepció részeként megjelennek az anyagban…

Jelen és múlt szoros összefüggésben látható a munkáidon. Van olyan képed, amelyik a sivatagi oázist mutatja meg. Ezek hogyan illeszkednek a városi képeidhez?

Meghatározó hely a város is, legfőképp az a közvetlenebb környezet, ahol sokat megfordulok, egyszerűen kihagyhatatlannak éreztem, hogy beépítsem a munkáimba olyan részleteit, amikhez inkább egyfajta érzelmi kötődés is társul, ahogyan az oázis dantei infernójához hasonló, romos városrészletek is helyet kaptak már egy-egy munka részeként.

Részt vettél egy jordániai művésztelepen. Ez hogy hatott rád? Teljesen beolvadtál már az ottani életbe?

Jordániában most jártam másodszor, ezúttal egy művésztelepen dolgozhattam. Az a fajta közvetlenebb attitűd, amit itt, illetve más arab országokban tapasztaltam eddig, úgy érzem, mindig frissen tartja, inspirálja a munkáimat.

Pálmafák, homok, szél, sós víz, és itt-ott a természetben megjelenő ember látható Mucsy Szilvia fotográfus kisméretű fotóin. A fotóművész szubjektív szűrőjén mutatja be a sokszínű mediterrán tájat. A Palm Sea Land című kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2024 hivatalos programjának része.

A kiállítás plakátján egy fiú ugrik épp egy szikláról a tengerbe. Sok mindenre lehet asszociálni: ifjúság, gyerekkor, szabadság és még sorolhatnám… Miért ez lett a kiállítás arca?

Az az igazság, hogy nekem tulajdonképpen szinte minden kép a kedvencem, és ezt a képet a kurátor Somosi Rita választotta. Valószínűleg azért, mert ez egyfajta esszenciája ennek a kiállításnak, illetve azért is, mert ebben a kiállításban nagyon kevés emberábrázolás van. Összesen négy kép lehet talán, amin az ember megjelenik és szerintem Somosi Rita fontosnak tartotta, hogy ebben ember is és táj is együtt legyen látható.

Miért nincsenek emberek a képein?

Csak erre az anyagra jellemző, mert általánosságban abszolút fotózom az embereket, és a többi anyagban fontos szerepet töltenek be. Viszont ez a kiállítás a tájról szól, tehát ez egy tájkép anyag, amiben természetesen az ember is megjelenik, de indirekt módon.

A képeinek többsége a mediterrán térség partvidékét mutatja meg, hétköznapi helyzetek láthatóak egyfajta szubjektív dokumentarizmussal. Ez pontosan mit jelent?

Ez egy műfaji meghatározás a fotográfián belül, azt jelenti, hogy a valóságot ábrázolom, tehát dokumentarista képek, viszont nagyon erősen az én szűrömön keresztül jönnek létre, és ez így lírai anyagnak is nevezhető. Ez a fajta lírai megközelítés a legfontosabb: a mediterrán térség, az elemi erők amik formálják az ottani táj, a növények, a tájegységek. Vagyis azokat az apró jelenetek, pillanatok mutatom be, amelyek ezt a fajta lírai narratívát szolgálják.

Olvasom, hogy formák, fények hangulatok kötik össze a képeket, hogyan válogatott a kiállításra?

Ez a kiállítás az első teljes bemutatkozása ennek az anyagnak, amelyet 2016 óta készítek. Ezen a tárlaton most minden látható, amin azóta dolgozom, ugyanis ez egy folyamatában lévő sorozat, amelyben a legfontosabb az, hogy megpróbálom azt a csendes hangulatot átadni, amely ezeket a miniatűr tájképeket jellemzi. Megszoktuk, hogy a tájkép a képzőművészet történetében mindig nagyméretű, azonban ebben az anyagban direkt kisméretű, tehát 23 x 23 cm képek kerülnek bemutatásra. Így a nézők közel mennek a képekhez, így sokkal bensőségesebb, intimebb kapcsolatba kerülnek a fotókkal, többet is időznek egy kép előtt, így remélem, hogy azt a hangulatot, amit én ott megfogtam a néző is mélyebben képes átérzi, vagyis jobban tud kapcsolódni a látottakhoz.

A spiritualitás mennyire van jelen a képein?

A spiritualitás mindig jelen van nem csak a képeimen, hanem a világban, a valóságban. Ebben a mostani tájkép anyagban: a növényekben, vagy egy szikla részleteiben ez ugyanúgy tetten érhető.

Sokszor dolgozik társművészekkel, zenészekkel például. Itt nem gondolkozott azon, hogy a zenét és a fotót összeköti valamilyen módon?

Most nem ez volt a célom. Azt gondolom, hogy ez az anyag, nagyon sokrétű, vagyis a képeken különböző tájegységek, színek, formák hangulatok láthatóak és ez így már elég gazdag ahhoz, hogy önállóan szóljon, és nyilván, amikor társművészekkel dolgozunk, akkor a különböző műfajoknak az egysége adja meg azt a hangulatot, amit kifejezni szeretnénk.

A pálmafákról még nem beszéltünk, sűrűn előfordulnak a fotóin, szimbolikus jelentésük is van.

Igen, saját művészi megfogalmazásomban úgy szoktam beszélni róluk, hogy valahogy mint egy őrtorony állnak a partszakaszokon, és így választják el a vizet a szárazföldtől. Nekem van egyfajta érzelmi kötődésem a pálmafákhoz, nem tudom miért, lehet, hogy valami előző életből jön ez. Sokszor élhettem olyan területen ahol pálmafák voltak, de ebben az életemben is sokat voltam közöttük, hiszen Görögországban is öt évig éltem, odajártam a képzőművészetire. Fontos számomra ez a növény, mert nagyon sok mindent szimbolizál. Egyrészt kiváló hőmérséklet tűrő, bírja a szárazságot, másrészt nagyon erős, szikár és a különböző fajtái még gyümölcsfaként is jelen vannak. Számomra a pálmafa nagyon erős szimbóluma egyrészt a tengerpartnak, másrészt a kitartásnak a szívósságnak és a szépségnek egyaránt. A pálmafa törzse is gyönyörű egyébként, ha valaki megnézi közelebbről láthatja, hogy a kérge olyan, mint egy csodálatos szőttes, a dús leveleiről nem is beszélve, amelyek nagyon erősen visszaadják a mediterrán térségnek a szenvedélyes megjelenését. Ezt a tájat nagyon erős elemi erők formálják mint a szél, a sós víz, a sós pára, az erős nap és valahogy ezek természeti jelenségek nagyon összefüggnek a pálmafával.

Fotók: Aczél Márk

Nagyméretű újrahasznosított alumíniuminstalláció, hatalmas fa dézsa pici, mesebeli erdővel a peremén, a kékfestő mesterség eszköze, másképpen az ember és a természet kapcsolata jelenik meg Gálhidy Péter április 4-én nyíló Mezsgye című kiállításán.

Két szomszédos föld között a határt jelölő, megműveletlenül hagyott keskeny, kiemelkedő földcsík a mezsgye. Kiállítása hogyan kapcsolódik ehhez az értelmezéshez, kell-e keresnünk kapcsolódást? 

Alapvetően a cím a határ, határérték, választóvonal tartalmakat szeretné megjeleníteni egy egyértelmű természeti környezetre való utalással. A szobor és az installáció között ingadozó mű egyszerre akarja felidézni a többi kiállított plasztikával együtt a víz fizikai jelenlétének a hiányát. Ez a fizikai hiány azonban a víz lelki-szellemi tapasztalását segítheti. Maga a mű egyazon bükkfa szeletek hajlított és elcsúsztatott elemeiből áll, egy az enkausztikához hasonló patinával idézi fel a természet építő, romboló erőit, az ereszcsatorna és a növényi vízszállító képességek jellemzőit. A cím egy tájszó, mely az eresz egy számomra ideillő változata.

Öt munka látható a tárlaton, amelyek korunk ökológiai problémáira igyekeznek reflektálni, de meglepő módon a művek nem szorongást keltenek, nem az elrettentést célozzák, hanem meghökkentő ötletekkel, sokszor a játékosság eszközével gondolkodtatnak el.

Bár az ökológiai katasztrófát elkerülhetetlennek látom, mégis maga a kiállítás csak másodsorban foglalkozik az aktualitással. Létszemléletem alapján a probléma gyökere nem anyagi, fizikai, technológiai kérdés, hanem alapvetően metafizikai. Munkáim a szobrászat anyagi lehetőségeit felhasználva elsősorban metafizikai irányokba orientálják a szemlélőt. Ez csendet kíván. A harsány tiltakozás, például műtárgyak megrongálása és más indulatból létrejött akciók gyakran csak az agresszivitást fokozzák, melyből nem az szökken szárba, amit az alapgondolat remélne. A játékosság és a talán gyerekek számára is érthető paradoxonok használata célravezetőbbnek tűnik számomra.   

Először jelenik meg újrahasznosított anyag a kiállított tárgyai között. A Metszet című alkotásában ipari fém és a természeti anyag keveredik egymással.

Újrahasznosított anyaggal korábban is foglalkoztam, ahogy újrahasznosított tárgyakkal is. Metszet című munkám egy rátalálásból indult el, amikor is egy magyar manufakturális találmányként induló alumíniumhabra rácsodálkoztam. Mint a céggel való kapcsolatfelvétel után kiderült Kaszab István a cég alapítója, bátyámnak gimnáziumi osztálytársa volt, és ennek a felfedezésnek az öröméből nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátott kísérletezésre paneleket. Az újrahasznosítás és a technológia manufakturális jellege miatt alapvetően az iparnak nem az elidegenített mechanizált verzióját látom ebben az anyagban, hanem sokkal inkább az organikus természeti elemek hibákkal telített rendjét. A relief leginkább egy faszeletre emlékeztet, a vízszállító pászták, szöveti szerkezetek vannak megidézve.

A tárlaton főleg nagyméretű szobrok láthatóak, mit jelent Önnek a monumentalitás? Az ember óhatatlanul is eltörpül egy ilyen látvány mellett, erre példa az Ereszet című, tizenöt méter hosszú installációs műve is. 

A monumentalitás a szobrászatban nem a mérettől függ. Lehet egy kisplasztika is monumentális, és lehet egy fizikailag hatalmas méretű mű is jelentéktelen. Maga az Ereszet anyaghasználatában szerény súlyú alapanyagokból ad egy nagyon határozott térelválasztást. Úgy is mint az edény jellegből adódóan a külső és belső terek. A szobor a belső térhez igazítva tűnik monumentálisnak. A kiállításon ellenpontként szerepel két kisméretű mű is, melyek a kiállítás tematikájának kibontásához legalább úgy hozzájárulnak, mint a nagyobb volumenű művek.

Művészetének fő témája az ember és természet együttélése, egymásra hatása. Mit gondol, hol tartunk manapság ebben a viszonyban, hova formálódott ez a kapcsolat? 

A technooptimista, technofil jövőkép tempójával szemben álló csendélet jellegű munkák egymásra hatásának lelassító szándékából hozom létre a kiállításaimat. Rendkívül összetett problémának látom a természet kizsigerelését egy (nagyon leegyszerűsítve)­ féktelen pazarlásra, teljesen fölösleges tevékenységekre, tárgyak sorozatgyártására, fegyverkezésre, robotizálódásra vagy Marsra költözési vágyhoz felhasználva azt. Ha kis reményt keresek, akkor a Kisvakond egyik epizódja jut eszembe, ahol kipukkad a lakótelepi gumiszoba és a főhős visszakerül a természetbe. A viccet félretéve a szobrászat a XXI. században egy lassú, nehézkes kifejezési formának tűnik, ha nem a szórakoztató ipar által generált sekélyes igényeknek akarjuk kiszolgáltatni magunkat.                                                                             Számomra éppen ezek a korszerűséget nehezítő tényezők váltak a szobrászat értékeivé, melyek hasonlítanak arra a ritmusra, amikor az ember a természet és a természetfölötti közelségében képzelte el magát és napjaink energiafelhasználásának töredékével megelégedve is képes volt teljes életet élni.   

Képek: Aczél Márk

Huszti Kinga nemezes iparművész bakonyszücsi művésztelepén évek óta visszajáró művészek inspirálódnak egymás munkáiból a természetből, a faluból és zavartalan környezetéből. Mindnyájan máshogyan használják a gyapjút, dolgozzák fel nemezzé, és akad olyan is, aki grafikusként vagy illusztrátorként van jelen. IV. Bakonyszücsi Művésztelep – PÁRLAT című kiállítása március 20-án nyílik.

Kovács Gabi Huszti Kingával beszélgetett.

Kiállító művészek: BÓDI KATI grafikus, illusztrátor; BOROS ANIKÓ nemezes iparművész; HUSZTI KINGA nemezes iparművész; KOVÁCS GABRIELLA textilművész; PÓCS JUDIT nemezes iparművész; VOTIN DÓRA festőművész.

Valaha könyvrestaurátor voltál, csak később, folyamatos keresgélés után fedezted fel a gyapjút. Mi bűvölt el benne?

A végtelen lehetőség. Ebből az anyagból szinte mindent el lehet készíteni:  ruhadarabokat,  szőnyeget a lábunk alá, táskát vagy tárolót a holminknak, képet a falra, sőt magát a hajlékot. Könnyebb felsorolni, hogy mi nem készíthető el gyapjúnemezeléssel. Nem lehet megunni.

Négy éve létrehoztál bakonyszücsi házadban egy művésztelepet. Nagy vállalkozás. Mire gondoltál, mikor ezt eltervezted?

Több helyiség van a házban, a volt istálló és tároló is rendelkezésre áll, nagy a kert, békés zsákutca falu a miénk. Ez a bőség szülte a gondolatot, hogy ezt megosszam másokkal is. Így született a művésztelep. Votin Dóra festőművészt kértem, hogy ő a képzőművészek közül, én pedig az iparművész barátok és becsült kollégák közül hívok meg évről évre néhányat.

Sokféle gondolkodású művész dolgozik veled: van aki kavicsos ékszereket készít, van aki a nemezelést szövéssel keveri, más térplasztikán át a falitextilig a textilkészítés különböző területeivel foglalkozik, és még lehet sorolni, de az biztos, hogy a nemezelés, a gyapjú mindenkinél jelen van.  Mit kezdenek ők a művészteleppel, mennyire inspiráló együtt dolgozni?      

Épp az az érdekes, hogy különbözőképpen használjuk fel ugyanazt az anyagot. Izgalmas az is, hogy betekinthetünk más területen alkotók világába. Ezért nagyon inspiráló együtt dolgozni. Esetleg korábban csak olvasmányainkból ismert technikákat most élőben figyelhetünk meg. Váratlan ötletekkel állhatunk elő egymás számára, gazdagítjuk egymás világát.

Akad olyan festő is, aki nemezelés helyett, talált tárgyakra festi műveit. Ez hogy kapcsolódik művésztelep filozófiájához?

A résztvevők között nem a nemezelés az összekötő kapocs. Így nem meglepő, hogy van aki nem foglalkozik gyapjúval a művésztelepen. Bár már kettő festőművésznél is előfordult, hogy gyapjút alkalmazott a Bakonyszücsön készült munkájában.

Ha van a művésztelepnek filozófiája, – inkább talán célkitűzése van – az az, hogy lehetőséget biztosítson a felszabadult alkotásra.

“Amikor az élet akadálypályáján előrejutva, végre együtt vannak a művészek, akkor teljes figyelmüket az alkotásnak szentelhetik. Engedik, hogy a jelen, az adott pillanat kihívásai és lehetőségei alakítsák munkájukat, ezeket az érzéseket, állapotokat képezik le”. Ez talán a kiállítás mottója. Művészet és jelenben levés mit jelent a számodra?  

Az idézet a művésztelepet bemutató szövegből származik. A művészet és a jelenben lét számomra a rácsadálkozásnak azt a pillanatát jelenti, amikor egy épp létrehozott alkotás tükröt tart nekem. Megmutatja, hogy az anyag és az én találkozásomból mi született, mi van bennem éppen most.

A nemezelés egy elég régi technika, mit fedezhet fel benne a 21. század?                             

Mindenki felfedezheti személyesen, a saját igényeinek megfelelő formában. Hiszen már egy óvodás is képes játékot gyúrni magának a gyapjúból, de hangszigetelő panel is készülhet belőle ipari technikával. A gyapjúnemez több ezer éves jelenléte bizonyítja létjogosultságát és sokoldalú felhasználhatóságát, melyet az emberi találékonyság ki is aknáz.

Képek: Aczél Márk