Bráda Tibor Munkácsy Mihály-díjas festőművész közel hatvan éves életpályája alatt rendkívül sokféle területen alkotott. A B32 Galéria magasföldszinti kiállítótermében olaj-, akvarell- és pasztellképei láthatóak, míg a Trezor Galéria a mozaik, üvegfestészet és egyéb muráliák terén végzett munkásságát mutatja be.

A december 11-én nyíló Bráda Tibor festőművész emlékkiállításról lánya, Bráda Judit öltözékkiegészítő tervező mesélt Kovács Gabinak.

Bráda Tibor sok műfajban alkotott, és bár több világi művet is festett, alapvetően szakrális festmények jellemzik művészetét. Hogyan válogattak az emlékkiállításra?

A kiállítás anyagát édesanyám, Deák Ilona festőművész állította össze. A válogatás célja az, hogy édesapám sokszínű tevékenységéről adjon egy keresztmetszetet. A kiállított művek az 1970-es évek eleje és 2022 között készültek. Ezalatt a hosszú időszak alatt több műfajban is kipróbálta magát a festészeten belül. A kezdeti útkeresés után hamar rátalált a saját hangjára, arra a formanyelvre, amely bár az idők során változásokon ment keresztül, de felismerhetővé teszik a munkáit. A szakrális művek a pályája utolsó harmadának eredményei, de az egyházi megrendelések mellett folyamatosan készültek személyesebb témájú olajképek, pasztellek is.

Gyakran jártál édesapád műtermében, miképpen alkotott, voltak-e korszakai és idővel hogyan változott az érdeklődése?

Egy időszakban az egész család egy műteremházban dolgozott, így közelről láttuk apát munka közben. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy szenvedélyesen szerette a hivatását. Ő egy nagyon életigenlő, tevékeny ember volt. Ugyanazzal a lendülettel fogott bele egy vázlatrajz elkészítésébe, mint egy nagyméretű üvegfestmény kivitelezésébe.

Egy közel hatvan éves életpályának nyilván voltak korszakai a témaválasztás, az alkalmazott technikák és festészeti eszközök tekintetében, de alapvetően egy nagyon egységes életműről beszélhetünk.

Nagyon szerette a murális műfajokat, a figurális ólmozott üvegképeket. 2021-ben Pro Cultura Christiana-díjat is kapott az egyházi vonatkozású művei miatt. Azt lehet tudni, hogy miért szerette az üvegfestészet műfaját és mit jelentett számára a szakralitás?

Annak, hogy miért kezdett el a pályája második felében az ólomüveg festészettel foglalkozni, több oka is van. Ahogy mesélte, gyerekkorában a lakóhelyükhöz közel lévő beregfürdői üveggyárból származó színes üvegdarabokkal játszott. Elbűvölték a színes, átlátszó „kincsek”. Lenyűgözte az alapanyag szépsége.

A Képzőművészeti Főiskolára kerülve a festészet mellé felvette a murális szakot is, itt foglalkozott először az üvegfestészettel. Azt hiszem alkatilag is alkalmas volt, és kihívásnak tekintette az alkalmazott festészetnek ezt a területét művelni, ahol egy konkrét térhez alkalmazkodva, sokszor megadott témát feldolgozva, de mindig a saját egyéniségén, látásmódján átszűrve hozta létre a munkáit.

Mindezek mellett ismerte, és tisztelte az európai képzőművészet hagyományait, amelynek egy jelentős része a szakrális művészet területén született meg. Ezekhez a hagyományokhoz kapcsolódott ő is, de egy sajátos csak rá jellemző eszköztárat kialakítva.

Volt-e kedvenc témája, olaj-, akvarell- vagy pasztellképeket készített legszívesebben?

A témaválasztása nagyon változatos volt, úgy ahogy az alkalmazott technikák is. A kiállítás egyik fő célja éppen az, hogy ezt a sokszínűséget bemutassa.

Ahogy mondja: Isten társadalmi munkásnak teremtette. Bráda Tibor festői munkásságán kívül a Festészet Napja programsorozat megalapítója, Szt. Lukács napi ünnep kitalálója, tanított a Képzőművészeti Egyetemen, vagyis igazi közösségi ember volt. Hogyan tudott ennyi mindent egyben tartani?

Édesapám nagyon fontosnak tartotta a képzőművészetről folytatott szakmai diskurzusokat, akár a Képzőművészeti Egyetemen a hallgatóival, akár a kollégáival. Szeretett csapatban dolgozni, szervezői képességeit szívesen állította a szakmai közösség szolgálatába. Művészbarátaival közösen hozták létre az évről-évre megrendezésre kerülő Festészet Napja programjait. Amelyik témát fontosnak ítélte, abba rengeteg energiát volt képes befektetni.

Az egész Bráda-család művészettel foglalkozik: édesanyád Deák Ilona festőművész, testvéred Enikő keramikus, te öltözékkiegészítő tervezőként dolgozol. Mennyire volt meghatározó a szülői minta számodra?

A testvéremmel, Enikővel együtt olyan közegben nőttünk fel, ahol a szüleink a nap nagy részében alkottak, de még a beszélgetéseik is sokszor a képzőművészet körül forogtak. Barátaik is legtöbben ezen a területen tevékenykedtek. Így számunkra ez volt a természetes környezet. Nem csoda, hogy ha nem is a képzőművészetet, de egy-egy társterületet választottunk hivatásunknak.

Földi Kinga textiltervező számára az alkotói munka önmegismerő és öngyógyító folyamat. Óriási piézett, selyem shantung szobrait bár természeti formák ihletették, de mindig mesélnek valami másról is. A Kigubózva című kiállítás november 13-án nyílik a B32 Trezor termében.

A művésszel Kovács Gabi beszélgetett.

A kiállításon több kisebb és egy nagyobb, közel hét kilós gubó formájú selyem shantung szobor lóg lefelé a Trezor terem plafonjáról. Egyikük másikukba akár el is bújhat az ember. Hogyan találtál rá erre a témára?

Az első burok tematikához kapcsolódó tárgyat tavaly készítettem. Ez szintén szerepel a mostani kiállításon, Hámló Burok címmel. Ez akkor inkább egy formai kísérlet volt, viszont gyakran előfordul, hogy az elkészült szobrok később számomra is többletjelentéssel telítődnek. Idővel én is visszafelé tudom felfejteni, hogy az adott élethelyzetben miért éppen azok a formák vonzottak, miért éppen azt éreztem szükségszerűnek megformálni, amik végül kikerültek a kezem alól. A szobraim bár természeti formák által ihletettek, de mindig mesélnek valami másról is. Ezek mindig nagyon személyes jellegű témák, amelyek nem feltétlenül tudatosan jelennek meg a munkáimban. A gubó téma viszont egy nagyon tudatos választás, a burok fogalmának kicsit mélyebb kibontására tett kísérlet. Tudatos abból a szempontból, hogy az a saját élethelyzetemből indul ki, az aktuálisan engem foglalkoztató gondolatokból, és egyben egy nagyon őszinte önmegismerő, feltáró folyamat fontos része. A kiállítás központi eleme egy nagy méretű tárgy, amelybe valóban bele lehet bújni. Itt összekapcsolódik a gubó tematika által sugallt ölelő formavilág és a régi vágyam, hogy olyan mérettartományban tudjam alkalmazni az általam kidolgozott technológiát, ami emberméretű tárgyak létrehozását is lehetővé teszi. A technológiai kíváncsiság és az a gondolat, hogy a tárgy olyan közelségbe kerüljön, hogy az ember eggyé tudjon válni vele, együttesen támogatta ezeknek a szobroknak a létrejöttét. Amikor négy évvel ezelőtt elkészítettem első piézett selyem szobromat már mögöttem volt egy évtizedes jelmez és öltözéktervezői múlt. Akkor tudatosan távolodtam el az emberi testtől, olyan önálló tárgyakat szerettem volna létrehozni, amik önmagukban értelmezhetőek, nem az emberi testre öltve. Ez a nagyméretű gubó egy kis visszakacsintás a hordható szobrok, ruhaszobrok felé. A gubó vagy burok elnevezés szintén utal a ruhára, mint védelmező textilre, ami körülfogja testünket.

A gubó, mint természeti forma, az átalakulás egyik fázisa, egy speciális védett burok. Ez hogyan kapcsolódik a mai életünkhöz?

Az, hogy burokból gubóvá alakult a kiállítás tematikája, utal arra a különbségtételre, hogy a gubó egy átmeneti állapot. Egy védett hely, ahol belül azért nagy átalakulások zajlanak. A gubót a benne lakó jórészt saját maga készíti. Bár saját élményekből táplálkozik az a folyamat, amin végigvezet a kiállítás, azt gondolom, hogy olyan témafelvetésekkel találkozik a látogató, amit talán saját maga is átélt. Bízom benne, ahogy nekem egy önmegismerő és öngyógyító folyamat volt a tárgyak elkészítése, a velük, bennük való együttélés, a nézők számára is mutathat ismerős szituációkat és talán némi bíztatást is a nehezebb élethelyzetekben. Az ember minden életszakaszában előkerülhet egy ilyen gubó-szituáció, amikor valami miatt begubózik, mert védelemre, elvonulásra van szüksége. Aztán eljön az az idő is, mikor szükségszerűvé válik, hogy levegye ezt a burkot, mert már nem védelmez, nem nyújt biztonságot, inkább korlátoz és elzár a külvilágtól, élményektől. Mégsem olyan egyszerű a megszokott burkunkat levetni és hátrahagyni, még ha oly csábító is a gubón kívüli világ. Néha pedig kifejezetten rémisztő tud lenni, ha ezt a gubót nem saját döntésünk alapján hagyjuk el, nem mi fejtjük fel óvatosan belülről, hanem kívülről tépi szét egy külső erő. És hogy aztán ezt a sebet be tudjuk-e gyógyítani, befoltozni a burkot, az megint csak nagyban múlik azon, hogy milyen volt a gubón belüli báb-állapotunk.

A selyem nemcsak alapanyag, de ahogyan megfogalmaztad: az emberi lélek folyamatos átalakulásának jelképe. Ezt hogyan érted, az érzékeny selyem a lélek sérülékenységének metaforája lehet?

A selyem állandó alapanyaga munkáimnak. Talán a címválasztásban is szerepet játszott. Óhatatlanul eszünkbe jut a gubóról a hernyóselyem. Mikor dolgoztam a tárgyakon, folyamatosan jelen volt nemcsak mint természeti forma, hanem a témához kapcsolódóan is rengeteg párhuzam, ami miatt ez a metafora valóban helytálló. A hernyó védett környezetet hoz létre maga körül, amelyben békében, elzártan tud fejlődni, hogy átalakulva végül egy másfajta minőségű létállapotban tudjon kilépni a világba. A selyem rendkívül erős anyag, az acélnál is erősebb a szakítószilárdsága, antibakteriális hatásának köszönhetően sebgyógyító, melegben hűt, hidegben melegen tart. Számtalan tulajdonsága van, ami miatt nem csak anyagi szempontból, de kultúrtörténeti jelentőségét tekintve is egy rendkívül értékes anyagról beszélhetünk. Ugyanakkor, ha a selyemre, mint egyetlen finom filamentre gondolunk, elsősorban a lágyság, finomság, sérülékenység szavak jutnak eszünkbe. Ez a kettősség jelenik meg a kiállított munkák kidolgozásában is, a többféle textiles technika használata lehetővé teszi, hogy egyazon alapanyagnak megmutassam az erős, burkoló karakterét és a finom, sérülékeny mivoltát is.

Sokféle tárgyat, objektet készítesz textilből: ékszert, bútort, lótuszszobrot, organikus térkompozíciókat… Hogyan fedezted fel a textilszobrot, mint különleges művészeti formát?

Évekig dolgoztam öltözék- és jelmeztervezőként. Ezeknél a munkáknál sem a ruhaszerűség, a funkcionalitás foglalkoztatott, hanem az, hogy hogyan tudok létrehozni egy olyan textilkupacot, ami testre öltve életre tud kelni, a viselője által megmozdul, élő szoborként viselkedik. Éreztem viszont a korlátait annak, hogy nem önálló tárgyakként viselkednek a ruhák és a funkcionalitás, valahol mégiscsak kompromisszumokra kényszerített. Szerettem volna megélni a teljes szabadságot az alkotói folyamatban, amikor a tárggyal szembeni saját elvárásomnak kell csak érvényesülni, ami nagyon egyszerűen úgy fogalmazható meg, hogy jó érzéssel készüljön és a nézőben is hasonlóképp jó érzéseket keltsen.

Hosszas kísérletezés és tervezgetés után 2020-ban készült el első piézett hernyóselyem szobrom, ami megnyitotta az utat számomra, hogy szabadon tudjam megformálni gondolataimat a textil nyelvén.

„A piézés az a technika, ami végigkísérte eddigi alkotói pályámat, és ma is munkáim alapját képezi” – mondtad egy interjúban. Ez egy évszázadok óta használt díszítővarrás. Most is piével dolgoztál?

A piézés nagyon régi felfedezésem, még az egyetemi éveim alatt használtam először egy felületmanipulációs feladat során. Rengeteg kézműves technikával megismerkedtem, amik mind évszázados múltra tekintenek vissza és rendkívül bonyolultak, mint a csipkeverés, különböző szövési, csomózási technikák. Magam sem gondoltam volna, hogy éppen a piézés lesz az, ami hosszú évekre szolgáltat alapanyagot és inspirációs forrást. Talán éppen az egyszerűsége az, ami miatt olyan könnyen alakítható, változtatható. Még most is fedezek fel benne új lehetőségeket. A kézműves technikák használatában mindig az izgatott, hogyan tudom őket átalakítani, a megszokottól eltérően használni? A piéket eredetileg egymástól egyenlő távolságban varrták le, és levasalták. Én annyit változtattam ezen, hogy egymáshoz közelebb helyeztem őket és nem sík díszítményként alkalmazom, hanem az anyag szerkezetét, struktúráját megváltoztató technikaként. A piézett anyag vastagsága megváltozik, bár a hajtások nem nyithatók szét, mégis egy rendkívül rugalmas, fluid alapanyag jön létre, amiből könnyedén tudok organikus formákat létrehozni. Ez az organikusság, ami egységbe foglalja munkáimat. Nem csak a formákat jellemezhetjük így, hanem magát az alapanyagot, a shantung selymet és a piézésnek köszönhetően a megformálás folyamatát is. Az előzetes terveimhez képest mindig változik a forma. Nagyon szeretem azt az improvizációs jelleget, amivel ez a technika felruházza az alapanyagot. Olyan irányokat tud mutatni, amire nem számítottam a tervezés során, én pedig nagyon szívesen követem azt az irányt, ami a piézett alapanyag számára természetes. Nem szeretem erőszakkal alakítani a formákat, az a legizgalmasabb része a folyamatnak, mikor párbeszéd alakul ki az anyag és köztem, ez rendkívüli harmóniát tud kölcsönözni a tárgyak megjelenésének.

A selyem shantung egy fényes, ropogós kemény anyag. Mit szeretsz benne a megmunkálás során?

A shantung legalább olyan régóta alkotótársam, mint a piézés. Mivel ez egy nagyon szoros kapcsolat, számomra elválaszthatatlanná vált az anyag és a technika. A már említett organikusság a shantung selyem esetében az egyik legfontosabb alaptulajdonság. Az anyag felületén kisebb-nagyobb csomók, fonalegyenetlenségek láthatók. Ez annak köszönhető, hogy a selyemfeldolgozás során keletkező rövidebb szálakat – amik gyakran amiatt jönnek létre, mert a hernyó kirágja a gubót, „tönkretéve” ezzel az értékes selyem alapanyagot – szintén belefonják a fonalba. A látvány is gyönyörű, de a filozófia szintén fontos számomra, amit ez a mozzanat hordoz. Nemcsak a tökéletes, fényes sima felület tud csak értékes lenni, sőt a hibásnak tűnő, gyönyörűen strukturált alapanyag még izgalmasabb. Emellett az alapanyag tisztelete, hogy nem tekintjük hulladéknak ezeket a rövid szálakat sem, szerintem sok szempontból értékes üzenetet hordoz.

A shantung nem olyan tulajdonságokkal rendelkezik, ami elsőre eszünkbe jut a selyem szó hallatán. Ez egy ropogós, papírszerű anyag, fénye is sokkal tompább, mint egy szaténé. Könnyen hajtogatható, vetülék irányban, ami megkönnyíti a piék levarrását. Emellett további keményítéssel méginkább alkalmassá tehető arra, hogy a tárgyaimat jellemző csíkritmusokat létrehozzam. A shantung gyakran két eltérő színű fonal összeszövéséből jön létre, ez a sanzsán selyem képes változtatni a színét attól függően, hogyan esik rá a fény, de alkalmat ad egy izgalmas felületalakítási játékra is. Amikor roncsolással dolgozom, vagyis felvágom a piék tetejét és kihúzom a vetülékfonalat, láthatóvá válik a láncfonal színe, ezáltal tudok játszani azzal is, hol melyik szín jelenjen meg, illetve a felvágott szálak bársonyos puha felületté rendeződnek össze, kontrasztot alkotva a keményebb, határozott piézett sávokkal.

A művészi hivatás számodra nem választás kérdése, hanem egy létforma. Ezt hogyan éled meg a mindennapokban?

Volt egy időszak az életemben, amikor nem tudtam alkotómunkával foglalkozni. Tulajdonképpen ez a hiányérzet döbbentett rá, mennyire fontos számomra az, hogy tárgyakat hozzak létre. Ugyanerre az időszakra visszagondolva értettem meg azt is, hogy miért. A textil számomra az elsődleges nyelvvé vált. Sokkal könnyebb számomra rajta keresztül kommunikálni, mint szavakkal. Ez a nyelv, rendkívül árnyalt, finom, nem direkt kommunikációra épül. A piézés a maga monotonitásával képes olyan meditatív állapotot létrehozni, ahol nagyon könnyen megnyílnak csatornák a gondolatok, érzelmek, gyakran rejtett rétegek számára is. Ebben a lelkiállapotban gyakran olyan gondolatok is elhangzanak a textil nyelvén, amik egyáltalán nem tudatosak. Egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni, hogy amikor ez nincs, amikor nem tudok ebben a tevékenységben elmerülni, az olyan, mintha némaságra kényszerülnék. Ezért a művészi alkotófolyamat számomra létszükséglet, a lelki jól-létem alapfeltétele, és mint ilyen szükségszerű, hogy jelen legyen a mindennapjaimban.

Király Fanni ékszertervező legújabb munkáiban az erdőt idézi meg. Apró gombák, pergamenből készült zöld levelek, mohák, zuzmók, színes drágakövek, apró csontmadarak mind-mind a művész kollekciójának kedves színei és formái. A B32 Trezor Galériájában október 17-én nyíló ERDŐ című kiállításán a természet körforgását kísérhetjük figyelemmel a tervező finom, törékeny, változatos ékszerein keresztül.

Mindig is inspirált a természet, az organikus formák, növények, virágok látványa. A mostani kiállításod konkrétan az erdőt idézi meg. Milyen a te erdőd, mi az, amit szeretnél bemutatni belőle az ékszereiden keresztül?

Az én erdőm egy árnyas zöld rengeteg, sok-sokféle növény és állat élettere. Üdítő menedék. Szimbolizálja számomra az egymásrautaltságot, az együttélést, néha akár a vetélkedést is. Az élet és a halál körforgását, ahol a ledőlt öreg törzsek számtalan fajnak adnak otthont, és számos kis csemetének teremtenek egy kis fényt, hogy megindulhassanak. Nagyon elgondolkodtatott Peter Wohlleben jól ismert könyve, a Fák titkos élete. Én mindig is úgy éreztem, – tudásom persze nem volt róla –, hogy a fák sok évszázad tanúiként megtestesítik az erőt, méltóságot, kitartást, együttműködést.

Gyerekkorodban mindig tele volt a zsebed kaviccsal, apró termésekkel, erre a tárlatra miket gyűjtöttél össze a tematikát tekintve?

Igen, gyűjtögető voltam, és az is maradtam. Hétvégi túráinkon fakéregdarabok, termések, hullott falevelek, szúette botok húzzák a hátizsákomat. És fotózom a fényeket, a párás távlatokat a fatörzsek között, az esőcseppeket az ágvégen, a mohák, zuzmók párnáit. A korhadt fatörzseken élő színpompás gombák látványukkal épülnek be az új kollekcióba, míg az előbb említett erdei kincsekről viaszlenyomatot is tudok venni, és struktúrájuk az ezüstelemek felületén köszönnek vissza.

Sokféle anyaggal dolgozol: ásvánnyal, gyönggyel, fával, pergamennel és még lehetne sorolni…  Most ez hogy alakult, miket használtál fel a tárlatra?

Az ERDŐ sorozat pergamenékszerekből áll, de sok helyen használok fából és elefántcsontból készített elemeket is. A pergamenelemek főként a lombkorona érzetét keltik, az elemek összefogását kicsiny ezüstmadarakkal oldottam meg. Máshol a pergamenelemek formái gombákat idéznek, és absztrakt formájú strukturált felszínű ezüstelemek rögzítik őket. Felfüggesztésnél mattra csiszolt szodalitot, korallt, jadét használok, mert ezen ásványok színei a csipkebogyóra, a kökényre, a szederre emlékeztetnek. Izgat az a változás is, ahogy a halványzölden csillogó újszülött levelek kiteljesednek, erőssé és árnyat adóvá válnak, majd ősszel színűket váltva meleg sárga és vörös árnyalatúvá lesznek és megérlelik a terméseiket a fák és bokrok, kedvemre csemegézhetek az erdő ajándékaiból. Az ékszereimben az évszakok váltakozásával végbemenő körforgást, a színek változását, a tojással megtelő, majd kiürülő fészkeket is megidézem. Ritka éjszakai sétáim éjkék lombjai, vagy az alkonyi órákban az erdőbe laposan besütő vörös sugarak is megihlettek.

Egy interjúban olvastam, hogy Leon Bakst a szentpétervári orosz balett jelmeztervezője nagy hatással volt rád, pontosabban az, ahogyan ő az ékszereket használta, hol a karon, hol a háton, vagy a bokán, lapockán, egyszóval bárhol. Az Erdő ékszereit is kötetlenül viselhetjük?

Az új sorozat ékszereiben talán az a különleges ebből a szempontból, hogy sokukat aszimmetrikusan kell viselni, illetve a plakáton is szereplő Lombkorona nyakéket hátul egy hosszú lánccal szabályozhatjuk, végein apró csontmadarak himbálóznak a hátunkon. A játékosság nagyon fontos nekem.

Hogyan látod, alkalmi vagy éppen a mindennapokban is hordható ékszereket készítesz?

Én néha attól félek, hogy a nagyobb méretű ékszereimet – bár én nem kifejezetten alkalmi ékszernek szánom – nem merik viselni az emberek. És Operabál csak egyszer van egy évben. De szerencsére mindig megnyugtatnak azok a fantasztikus nők, akik hordják a darabjaimat, hogy ne aggódjak, ők télen, nyáron, – persze a megfelelő egyszínű ruhával –, de hordják a nagyobb, különlegesebb nyakékeimet is. A kisebb ékszerek pedig tényleg hétköznapi öltözékhez is viselhetőek. Én is mindig  viselek ékszert, ha elmegyek itthonról. Erről a belső folyamatról, a kortárs ékszerhez fűződő személyes viszonyról mesélnek egyébként a portréfotók, amik 2022-24 között Rákossy Péter fotóművésszel együttműködésben születtek. Modelljeim azok a gyűjtők, lelkes ékszerrajongók, akik megmutatkoznak saját kedvenc ékszerükben, és mesélnek is róluk. A Tárlaton az Ékszereink üzenete kibővített fotósorozatot is bemutatjuk Péterrel.

Az ékszerkészítés számodra meditatív tevékenység, ilyenkor mindent kizársz a külvilágból. Sokan egy sétát a természetben, egy erdei utat is így élnek meg. Látsz hasonlóságot?

Ez a sorozat épp azért olyan kedves számomra, mert ahogy mondod, mindkét tevékenység alapvető szükségletem a testi-lelki jólétem szempontjából, és valóban meditatív állapotnak élem meg. Kitölti a teljes időmet, a hétköznapok alkotómunkája és a hétvégi erdei barangolás gyalog, vagy kerékpáron. Ahogy az emberek vágynak a vízpartra, én úgy vágyom az árnyas erdőbe. Az hogy ezt a szenvedélyes vágyakozást az új ékszereimben tárgyiasíthatom, nagy örömmel tölt el.

A kiállításhoz katalógus is készült melyet 2004 óta sorozat formájában is publikálsz. Ez lesz az ötödik a sorban, amely tartalmazza az elmúlt négy év munkáit. Így látható lesz az új ERDŐ pergamenékszer-sorozaton kívül, az előző évben készült CSODAKAMRA és DEBUSSY kollekció is. Miért tartod fontosnak azt, hogy a munkáidról mindig katalógus készüljön?

Az általam készített ékszerek az életem részei. Jó érzés tudni, hogy attól hogy már nincsenek a birtokomban, bármikor kézbe vehetem ezeket a kis sorozatként megjelent köteteket, és fel tudom idézni, hol tartottam az életemben, amikor készültek. Modellként a lányaim szerepeltek bennük, az első kötetben a nagyobbik négyéves volt. A katalógusok által a munkáim messzebbre is eljutnak, mint konkrét valóságukban, hiszen 1000 példányt osztok szét azalatt a pár év alatt, amíg az új kötet elkészül. A mostani ötödik katalógus az általad felsorolt sorozatokat tartalmazza, és a B32 Galériában tartott kiállításon is feltűnik majd egy vitrinben a Lótusz sorozat egy-két markánsabb darabja. Míg az elmúlt egy évben készült és hazai kiállításon még nem bemutatott Debussy és Talált Kincsek/Csodakamra ékszerei az Erdő mellett nagyobb hangsúlyt kapnak a tárlaton.

Meztelen lábak, rendhagyó testábrázolások, napozók a szabadban, házak, és lecsupaszított modulok, mint a lét megtestesítői Szenteleki Gábor Fedetlenül című kiállításán. A tárlat szeptember 19-én nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

Fedetlenül a kiállítás címe, ez egyszerre jelenthet kiszolgáltatottságot, de a szabadság is eszünkbe juthat róla. Ön hogyan látja?

Valóban mindkettőt jelenti egyszerre. Egy szabad állapot, bizonyos fokú kockázatot is jelent. Készenlétet, reakciókényszert, éber létet, mozgást, aktivitást, de ugyanakkor a valódi élet érzetét. Ahogy a magyar nyelvben is nagyon találóan mondjuk, „a bőrünkön érezzük”. Gyakran negatív kontextusban használjuk ezt a kifejezést, pedig a közvetlen kapcsolatot jelenti a világgal. A bőrünk a legnagyobb szervünk, érzékszervünk. Fedetlenül ki vagyunk téve a külvilág valódi ingereinek. A valóságnak. Érezzük a valóságot. Persze emberi leleményességünk, kreativitásunk épp ezeket a test által szabott korlátokat tolja ki, tágítja. Így hódítottuk meg a világ azon részeit, amiket „fedetlenül”, különböző védelmet nyújtó héjjak, páncélok nélkül nem tudtunk volna. Kiterjesztettük az emberi létezés formáit, de ezzel a visszakérdezés felelőssége is nő. Kik vagyunk mi most? Merre tartunk? Hasonlítunk-e még Ádámra és Évára?

Utalva a kiállítás címére, a mostani tárlaton lecsupaszított emberi testrészeket láthatunk szinte a végletekig leegyszerűsítve. Hogyan látja, milyen az Ön pihenő családja?

Paradicsomi. Vajon miért van az, hogy az általunk formált világból a paradicsomba vágyunk? Elsősorban profán vonatkozásban értem. A partra. Leheveredni a víz mellé. Lecsupaszítani testünk és lecsitítani elménk. Leheveredni a fűbe. A nem munkával töltött időt szabadságnak nevezzük, amit ha nem egy idilli, természetközeli helyen töltünk, akkor nem is az igazi. A modern társadalmak ezt a végletekig feszítik. Robotmunka, majd trópusi luxusutazás. A strand egy olyan hely, ahová senki nem viheti a státuszszimbólumainak jelentős részét.  Egalizál. Valamilyen fokú, ha nem is teljes mértékű egyenlőséget teremt. Be kell vállalni a közelséget, a fedetlenséget és akkor megmártózhatunk a szabadságban.

Az Otthon sorozatában testábrázolásként különböző lakóházakat láthatunk egymás mellett vagy egymással finom interakcióban. Egy korábbi beszélgetésben utalt rá, hogy az új ház megalkotása, vagy a családi újrakezdés a valóságban is jelen volt az életében. Most mit jelent önnek a ház, mint jelkép?

A ház is egy héj. Védelem, menedék, de ennél sokkal-sokkal több. Emberi mivoltunk megtölti kultúrával, szeretettel, melegséggel. Örökül kapjuk őseinktől és örökül hagyjuk gyermekeinkre. Nyomot hagyunk benne és alakul az új kihívások, új generációk igényei szerint. Számomra a mindent jelenti. Képeimben egyesítem a ház emblematikus alakját a testábrázolással. Testünk, mint a léleknek otthont adó kehely, számomra szinonimája a lakóháznak. A Modul sorozatomhoz hasonlóan, amikor egységnyi kockává redukáltam az emberi testet, a házak is a továbboszthatatlan társadalmi egységre, az egyénre utalnak.

Egy interjúban azt mondta, hogy az önismeret, a jól megélt életre való törekvés jelenti a kiteljesedést a munkában, a családban egyaránt. Ezt most is így gondolja? Ez hogyan jelenik meg a képein?

A képeim az évek során elcsendesedtek. Ábrázoltjaim megnyugodtak, megálltak. Időtlenséget és békét sugallnak. Ez szöges ellentétben van a külvilág ingereivel. Egy nyüzsgő világváros egyik legforgalmasabb utcáján élek, de otthonunk a béke szigete. Csend és nyugalom. Ez a ház adottságaiból és családunk mentalitásából létrejövő együttállás. Hálás vagyok, hogy eldönthetem, bekapcsolódok-e az ajtónk előtt hömpölygő életbe, vagy az otthon meditatív csendjében alkotok és élek egyszerre családi életet. A kettő nem válik igazán el egymástól. A műterem az otthon része, sőt a közepe. Az hogy alkotok, a mindennapi élet szerves részét képezi. Az arányok, a komponáltság nem pusztán a festményeim szerkezetét jelentik, hanem igyekszem az élet minden területét tudatosan megkomponálni és jó arányok közt tartani.

Látszólag kicsi elmozdulásokkal, apró jelekkel különböznek egymástól a formák. Mint mondja ezek sebek, a napégés nyomai vagy ruhadarabok például. Szűkre szabott eszközökkel dolgozik, de mégis ezektől lesz személyes, intim a kép üzenete.

Emberi létünk lényegi része az egyéniségünk. Babusgatjuk, fényezzük. Bizonyos életszakaszokban fontosabb, máskor kevésbé. Bizonyos nézőpontból, akár egy globális cégéből viszont olyan egyformák vagyunk. Erre a kettősségre is próbálok utalni képeimben. Miközben eltüntetem a hagyományos karakterjegyeket, mint arc, kéz, testalkat, a privát történelmet feltárom valamelyest. Végtére is az életutunk nyomai tanúskodnak egyéni alakulásunkról.

Képek: Horváth-Völgyi Alexandra

Monori Anita keramikus egyedi, törékeny porcelánjainak elkészítéséhez modern technikákat, CNC marást és 3D nyomtatást is használ. Tárgyaiban keveri a modernt a tradicionálissal. Szereti a madármotívumokat, mostani sorozatában egy tizenkilencedik századi japán festett állványból átemelt daru képei láthatóak.

A Párhuzamok és kereszteződések című kiállítása szeptember 13-ig látogatható a B32 Galéria Trezor termében.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

Beszédes a kiállítás címe: „Párhuzamok és kereszteződések”, de ez nem véletlen, hiszen a kiállított tárgyakban a modern technológiát keveri a tradicionálissal. Ez most hogyan jelenik meg a kiállításán?

Ez egy folyamatosan jelenlévő kísérletezés nálam, mivel az élet úgy hozta, hogy nem csak a kerámia művészeti munkáimból élek, hanem grafikai és dekorációs kivitelezésekkel is foglalkozom. Az ilyen jellegű munkáim során természetes, hogy digitális eszközökkel is dolgozom és ezeket hol többé, hol kevésbé beépítem a művészeti munkáimba is, így ez egy állandó párhuzamot képez az életemben. Viszont azt gondolom, hogy nem szakadhatunk el teljesen a kerámiaművészet tradicionális technikáitól sem, mivel ez az alapja és részben ez adja a „lelkét” is a tárgyaknak. Ezért próbálom mindig a megfelelő arányokat és az egyensúlyt megtalálni ezek közt a technológiák közt.

A mostani tárlatban megjelenő, konkrét technológiai kereszteződések például, hogy a porcelán dekoráció területén jellemző, hagyományos mázalatti díszítéseket helyeztem előtérbe, ami hozta magával a pecsételés lehetőségét is. Ezekhez digitálisan rajzoltam meg vagy át a mintákat és lézer gravírozással készítettem el a pecséteket hozzá. Egyes tárgyakon szerepelnek 3d nyomtatásból eredő „digitális motívumok” rátét-mintaként.

A hagyományos fröcskölt dekorációt is megpróbáltam újraértelmezni, a fújt minták -és a szórópisztoly lehetőségeivel kísérletezve. A máz feletti dekoráláshoz, plottervágott sablonokat készítettem, szintén digitálisan megrajzolt, vektoros anyag alapján.

Eddig főleg a formára a felületek megmunkálására fókuszált, azonban az utóbbi időben a tárgyak grafikai oldala izgatja. Miért fordult erre az érdeklődése.

Voltak korábbi tárgysorozataim is, ahol hangsúlyosak voltak a grafikai minták.  Viszont az elmúlt három évben, amikor – az MMA ösztöndíj keretein belül – mélyrehatóbban tudtam kísérletezni olyan digitális eszközökkel mint a CNC maró, a 3D nyomtató vagy a 3D scanner, akkor elsődlegesen az eszközök használatának az elsajátítására és a formák és felületek létrehozásának módjára fókuszáltam és a sok új impulzus miatt a grafikai kifejezésmód a háttérbe szorult, pontosabban nem maradt rá időm…

Így most – az Újbuda Mecénás ösztöndíj keretein belül – alapvetően ezt a hiányt szerettem volna pótolni.

Gyakran használ madármotívumot, mi vonzza ebben a madárformában?

A daru motívum azt hiszem egy nagyon sorsszerű találkozás volt. Azok a tárgyak, amelyeken a darvak szerepelnek, az első darabjai a most bemutatott sorozatnak és a Nemzetközi Kerámia Stúdió, „Gyökerek” című szimpóziumán készültek. A szimpózium célja az volt, hogy az ott készülő alkotásokkal a  Néprajzi Múzeum gyűjteményére reflektáljunk, egyéni módon. Én itt a tradícionális dekorációs technikákkal és a mintákkal, motívumokkal kezdtem el foglalkozni. Ebből a kutatásból származik ez a daru motívum, ami egy 19. századi – Japán festett állvány mintájából lett átemelve. Ekkor elsőként csak arra fókuszáltam, hogy melyek lehetnek azok a minták és motívumok, amelyek számomra, egy új közegbe helyezve, organikusan felhasználhatóak lehetnek, amelyek köré egy új „történetet” írhatok. Majd ehhez automatikusan társult a tartalmi jelentés is, ami egy újabb individuális értelmezési lehetőséget ad a tárgyaknak.

Ahogyan a kiállításról írja, a tárgyak motívumvilágában az élet és az örök élet szimbólumai jelennek meg, mint: víz, eső, vihar, de az emberi természet árnyoldalát is ábrázolja. Ezek miért fontos témák az ön számára, vagy hogyan fontos témák?

Az egész sorozat egy hosszabb folyamatot jelenít meg. Ugyan nem szándékosan indult így, de a témákba egy ponton belefonódtak a saját életem történései és lelki megtapasztalásaim is. A pozitív hozadéka ennek az lett, hogy végül egy nagyon önazonos tárlat jött létre. Vannak érzések amelyeket az adott pillanatban átéltem és úgy fest fontos volt ezeket valamilyen módon „kiadni” magamból, de a témák amiket érint, örökérvényű részei az életnek, így talán más számára is elgondolkodtatóak lehetnek. … Néha szükségszerű az újrakezdés, az alapok újragondolása…hiába törekszünk egyensúlyra, az néha felborul….és előfordul, hogy meghasonlunk önmagunkkal vagy másokkal… –

Fontosnak tartottam, hogy a kiállításon ne hosszas motívum elemző szövegek legyenek, hanem inkább csak egy-egy gondolatfelvetést akartam megjeleníteni, amivel mindenki a maga útján értelmezheti a látottakat.

„Fő inspirációs forrásom, ha valami olyat hozhatok létre, ami másoknak is örömet okoz. Mindig figyelem a környezetemben zajló eseményeket, igyekszem követni az aktuális trendeket, hogy naprakész ötletekkel állhassak elő”- mondja önmagáról. Ez a gondolat az esztétikumról szól, vagy arról, hogy a technika és a forma tekintetében is mindig szeret naprakész lenni?

Nem lehet csak az esztétikum irányából közelíteni, szerintem fontos a forma és a technika felől is naprakésznek lenni, mivel ezek szervesen összekapcsolódó dolgok, lehetetlen is lenne ezeket elválasztani egymástól.  A tárgyak tervezése és megalkotása akaratlanul megkívánja, hogy legyen egy problémakör/ gondolati háttér, ami mentén el lehet indulni. Ez nálam gyakran az új megoldások keresése felől indul, de akaratlanul is társulnak hozzá a belső gondolataim, az élet történéseivel kapcsolatos reflexióim..

De a gondolatoknak, témáknak is nagyon aktuálisnak kell lenniük, ezért is fontos lépést tartani minden szempontból, hiszen belső igényből, de nem csak önmagam számára készítem ezeket a tárgyakat.

Szeret kutatni, új dolgokat felfedezni, mik foglalkoztatják még mostanában?

Egy kiállítás befejezése után mindig marad olyan „feladat” ami nemsikerült vagy nem úgy sikerült, ahogyan azt elterveztem, így egy kis pihenés után ezekkel fogok elsőként foglalkozni. Mindig a legújabb téma foglalkoztat leginkább, ami jelenleg az „egyensúly”, az „egyensúlyban maradás” – A kiállításon látható, ehhez kapcsolódó tárgy, valójában több darabos sorozatnak indult, de sajnos két eleme tönkrement, így most kicsit magányosan áll a térben. Ezt és az ehhez kapcsolódó sorozatot mindenképpen szeretném folytatni és ha lehet „megtalálni az elveszett egyensúlyt.”

Ezenkívül is vannak már őszre tervek, mert novemberben lesz egy páros kiállításunk Strohner Márton keramikusművész barátommal, illetve részt veszek a Friss Termés Iparművészeti szalon és vásáron, amire szintén sok mindennel szeretnék még készülni.

Fotók: Aczél Márk / @ampictorial

Válltáska, oldaltáska, shopper táska, övtáska…és még lehetne sorolni a ma divatos és népszerű ruhakiegészítőinket. Csipes Antal szerint manapság a hátizsákok a legjobban keresett darabok, lehet kicsi vagy nagy, ezekből fogy a legtöbb.

A Válogatás Csipes Antal táskagyűjteményéből című kiállítás június 13-án nyílik B32 Galériában.

Csipes Antal iparművésszel Kovács Gabi beszélgetett.

„Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy…”-hallható a nyolcvanas évek Neurotic slágerében. Mit árul el rólunk a táska?

A Neurotic slágere csak részben fedi az igazságot. Nem akarom részletezni, hogy miért, mert arról hosszasan kellene válaszolnom, amire most nincs időm. A táska ma már legalább olyan fontos a nők számára, mint a többi ruhakiegészítő. A táska formáját, a belső szerkezetét, az anyagát és a méretét figyeli a tudatos vásárló. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy neves ruha- és táskagyártók termékeit megvegyék, míg a piacon a hasonló „divatos” fazonokat olcsóbb áron elérhetik és minőségi termékként hordhatják nap mint nap vagy csak alkalmanként. Persze gyakran látni olyan személyeket, akik „filléres” koppintott márkájú táskákat viselnek, amit messziről kiszúr az ember!

„A divat elfelejt és újraformál” – írja A divatról komolyan című könyvében. Megnéztem milyen új táskatípusok vannak manapság: válltáska, oldaltáska, shopper táska, övtáska, utazótáska, ridikül, alkalmi táska, borítéktáska… Elképzelhető, hogy ezeknek a daraboknak létezik múltbeli változata is.

Elképzelhető, hogy ezeknek a daraboknak létezik múltbeli változata is.

Igen! A divat elfelejt és újraformál. Ugyanakkor a táskadivat az utolsó 35-40 évben nem sokat változott. Napjainkban a hátizsákok a legnépszerűbb darabok, amelyek különböző anyagokban és méretekben láthatók. A női apró és közepes méretű hátizsákok reklámjai megjelentek a neves divatmagazinokban. Az átütő sikert csak a kilencvenes évek második felében figyelhettük meg. Design szempontjából egyedülálló, hogy a Prada logóval díszített átlátszó műanyag szatyorból több mint egymillió darabot adtak el. A következő „nagy dobása” az 1995/96-os övtáska volt, amellyel robbantotta a táskapiacot.

Hányadik női táskánál tart és hol tárolja őket? Férfitáskák nem érdekelték?

Soha nem számoltam meg hány darab táskám van. Egységes méretű dobozokban becsomagolva tartom őket. Férfi táskáim is vannak, de csak egy-egy darab, amelyek már a gyűjtés előtt megvoltak.

Hol tudott ennyiféle táskára szert tenni? Vagyis hol szerezte be őket?

Felsorolni hosszú lenne, hogy honnan sikerült beszerezni őket!  Az olvasó fantáziájára bízom. Egy biztos, hogy az első darabot 1987-ben vásároltam egy fotófelszereléseket forgalmazó antikváriumban!

A kiállításon kortárs iparművészek munkái is láthatóak lesznek, így például: Szilvitzky Margit, Balogh Rozália, majd Bráda Judit és még sorolhatnám…

A gyűjteményem töredéke a mai magyar kortárs táskatervezők darabjai. Itt elsősorban az utolsó 35-40 év munkáiból sikerült egy tucatnyit összegyűjtenem. Itt is a design dominált. Ma már nem gyűjtöm a táskákat! A célom eredménye (a könyvem) hamarosan elkészül.

A divat, ahogyan írja, az egész társadalomra hatással van. Ki gondolta volna azt, hogy ma egy apró Gucci vagy Prada táskáért a nők ölre tudnának menni?

Részben válaszoltam már. Magyarországon kevesen mennének ölre az ismert divatházak termékeiért. Ugyanakkor azoknak az ismert divatcégeknek, akik Budapesten nyitottak üzleteket, nem az utolsó trendnek megfelelő női táskáik díszelegnek a kirakataiban.

Fotók: AMPictorial/ @AMPictorial

Cseppenés, csobbanás megkomponált zajai, a galéria terébe állított elnyűhetetlen, robosztus kamionabroncsok, karkaszok, negyven liter víz, sajátos módon elkészített „erdős” festmények, vagy éppen mesterséges intelligenciával generalizált vizualizált hangképek is láthatók, hallhatók június 4-től Cseke Szilárd DROP című kiállításán a B32 Galériában.

Sok minden látható a kiállításon a nagy méretű absztrakt képektől kezdve a tér- és hanginstallációig minden. Még kertjéből is elhozta a kamion abroncsokat, és úgy tűnik, hogy ezeket a munkákat a víz, a vízcseppek kötik össze.

Pályám kezdete óta többféle alkotást készítek és több médiumot átfogó egyéni kiállításokat rendezek. Már az egyetemi évek alatt is a „vegytiszta” festészet mellett igyekeztem a képzőművészet más területeire is kalandozni.  Végzősként az első nagyobb egyéni kiállításom 1994-ben volt a Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében. Már ott is a festészeti munkák mellett a tér méreteire specifikált mobil installációt, valamint interaktív objekteket is bemutattam. Az együtt-értelmezhetőség a koncepcióban, valamint a stiláris kapcsolatban rejlett. A helyzet most harminc évvel később sem változott, a DROP című kiállításomra a legfrissebb festészeti anyagom mellett a kiállítótér adottságait figyelembevéve megterveztem egy különös tér-, víz- és hanginstallációt. Az installáció lényegi részét képezi hat darab kamion abroncs, vagy ahogy nevezik a szakmában, karkasz. A karkasz, az abroncs szinte elnyűhetetlen teherhordó, újrahasznosítható része. Banális tárgyi metaforája a mindent túlélő szintetikus emberi kreációnak. Ez a hat karkasz 2012 óta a legtöbbször kiállított „Deep Look” című installációm részét képezi.

Tulajdonképpen az egyik korábbi alkotásom alkotóelemeit az abroncsokat „vettem kölcsön”, és ezen a kiállításon újrahasznosítottam, valamint egy teljesen máslényegű műként alkottam újjá. Tipikus újratervezés. A hat kamion abroncs vagy karkasz mellett még negyven liter víz is szerepel a kiállításon. A víz itt szintén metaforikus elem a természet, a földi élet szállítója, ami szintén újra és újra megváltozik, megújul. A kiállításon Varsás Gábor elektronikus hangművész, vízhanggyűjtő közreműködésével a különös helyzetbe került víz hangját is hallhatóvá tettük.

Színes, rusztikusan festett erdőrészletek, másutt a már említett növényekkel benőtt gumiabroncsok a kertjében… Az elmúlás és az újjászületés egyszerre van jelen a képein.

A kiállítás legautonómabban értelmezhető részét képezik az abszolút festői, látványos, színes „erdős” festményeim. A tájélmény, a tájtapasztalat előhívása nem direkt festészeti leképezés által jelenül meg. Meggyőződésem, hogy az elektronikus telefon képernyőn megjelenített világunkban az érvényes képzőművészeti, festészeti realitás leginkább az absztrakción keresztül közelíthető meg. Az általam sajátos módon kidolgozott festészeti módszerrel, három markánsan elkülönülő absztrakt rendszert egymásra festek. Az így létrehozott festői illúzió a legszemélyesebb természeti élményeket, tájról alkotott tapasztalatainkat képes előhívni. A kiállítás másik absztrakt festészeti anyaga az igazi összekötő kapocs az „erdős” festmények és a vízhang-installáció között. A kevésbé színes, de mégis nagy aurájú festmények inspirációja a digitalizáció vagy a mesterséges intelligencia által megjelenített absztrakt vízhang, vízhullám, rezgéshullámok vizualizált hangképei voltak.

Tárlaton a zene, a hangművészet, a víz csepegő hangja is hat a látogatókra Varsás Gábor elektronikus hangművésszel dolgozott együtt, aki folyók, források hanggyűjtője is egyben. Hogyan alakult a közös munka?

Gáborral először egy családi rendezvényen, műteremlátogatáson találkoztam, aki egyébként az egyik gyermekem barátja. Megemlítette a különféle patakok, források helyszínein, speciális módon rögzített hanggyűjteményét. A hanggyűjteményből eddig csak keveset hallgattam meg, de a gyűjtői koncepció és a szándék nagyon tetszett. Legutóbb a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának galériájában egy csoportos kiállítás megnyitóján hallhattuk elektronikusan manipulált zaj-zene koncertjét. Egyik korábbi projektem esetében már pozitív élmény volt egy hangdesignerrel való zenei együttműködés.

A 2015-ben megrendezett Velencei Képzőművészeti Biennálén bemutatott Sustainable Identities című kiállításom zenei hátterét Gryllus Ábris médiaművésszel készítettük. Most Varsás Gábort a vízhangok specialistáját kértem meg a zenei háttér megkomponálására. Itt is elsőként a zaj alapokat vettük fel. Az abroncsok kör alakú belső tere tulajdonképpen egy speciális hangcsapda. A beletöltött víz csobogtatása, cseppenésének hangja analóg módon interferálódik. A bemutatásra kerülő karkasz- vagy gumiabroncs-installációt összeraktam a kertemben a gyümölcsfák közt, feltöltöttem a rendszert vízzel és beépítettem egy automata vízkeringtető, vízlevegőztető elektronikát. Ezt követően Gábor a vízhang gyűjtésére kifejlesztett mikrofonjaival felvett különféle hangcsoportokat, amelyeket a stúdiójában szólamokká alakított. A cseppenés, csobogás komponált zajai a kiállításon tovább interferálnak az installáció valós idejű hangjaival, képeivel, ahogy a médiából áradó digitalizált tájélmény is interferál az emlékeinkben élő természeti környezetünkről alkotott képekkel, tapasztalatainkkal. A totálisan komplex, valós természetélmény egyre ritkább az urbanizált, virtualizált társadalmunkban, mint ahogy egyre ritkább a csalódásmentes, tiszta, emberi hulladékok nélküli természetélmény is. Ahogy átalakította a plein air tájfestészetet – a természetmegfigyelés legalaposabb módját – a természetfotózás, most valószínű, hogy a mesterséges intelligencia által kreált mindenféle képek, hangok befolyásolják gondolatainkat a tájról.

Cseke Szilárd weboldala: https://www.csekeszilard.com/#/illusion-of-progress/

Bocskor Bíborka Toldi Miklós énekes-dalszerző társával olyanok, mint a tűz és a víz váltakozva, és gyakran egymásba bonyolódva Nincs karcos ellentét közöttük, inkább arra törekednek, hogy duójuk azt a közös halmazt mutassa meg, amelyben gondtalanul együtt vannak. Húsz év zenei terméséből válogatott a Magashegyi underground duó most, és olyan dalokat is hallhatunk, amelyek teljes felállásban csak ritkán, vagy soha nem játszanak. Bocskor Bíborka – Toldi Miklós (Magashegyi Underground) duó május 24-én a B32 színpadán.

Kovács Gabi Bocskor Bíborkával beszélgetett.

Az elmúlt 20 év anyagából válogattál a koncertre Toldi Miklós énekes-dalszerző társaddal, ez egyfajta összegzésnek tűnik.

Igen, valóban tűnhet annak, de egyébként minden egyes fellépés, valaminek a szinopszisa, minden koncert egy időben is mérhető tapasztalat párlata. Mi ketten azokat a dalokat válogattuk most bele ebbe az előadásba, amelyek egyenként úgy érintenek meg, hogy közben megteremtenek egy közös halmazt bennünk, és ez által a befogadóval is.

Régóta működtök, zenéltek együtt, hogyan egészítitek egymást?

Harmonikusnak mondanám a kettőnk zenei kapcsolatát, olyanok vagyunk mint az olyan tűz, aki szereti a vizet, annyi, hogy van mikor én vagyok a tűz, és van mikor ő.

Miklóst egy eszméletlenül tehetséges embernek tartom zenészként, producerként, dalszerzőként is, nagyon szeretem azt a világot, amit együtt tudunk teremteni.

Az új albumod (Egymáshoz rövid út) közel hét év után jelent meg, tíz új dal hangzik el rajta, a szövegeket Tariska Szabolcs írta. Ezekből is hallhatunk?

Most másodjára veszem észre, hogy megtisztelsz azzal, hogy nekem adod a megvalósulásokat a személyes raggal, de ez az album a mi albumunk, az én „magashegyis mozgásom” különösen ügyel a mi fogalmára, ez egy alkotó közösség volt mindig is számomra, és szeretném is ha ez így maradhatna. 

Videóklip is készült a lemez címadó dalából, itt angyalként jelensz meg, erős szimbólum, mit jelent?

Igen, az angyal szimbóluma egy rendkívül összetett fogalom, még a keresztény mitológián gondolkodók között is folyamatos vitákat generál az értelmezése. Mi egy hasonló kérdéskört járunk körbe, mint a Berlin fölött az ég alkotói, azt ugyanis, hogy az emberi és természetfölötti lét közötti ide vagy oda vágyakozásnak vannak-e megtalálható közös elemei. Magyarán: az elég nyilvánvaló, hogy mi anyagi emberek szeretnénk természetfölöttiek lenni, de van-e olyan lelki vagy más tartalmunk, amit akár egy angyal is csak kívánhat magának –például a szerelmet.

Elég sok időt vártatok az új lemezzel, miért?

Soha nem az idő volt az ami behatárolt vagy alkotásra késztetett minket talán éppen ezért telik el néha hosszabb néha rövidebb belőle amíg megszülünk végre egy anyagot.

Az egyik legismertebb, legjobb írónő Tóth Krisztina szövegeiből is születtek dalok, (Titkos életem). Miért szereted az írónőt, egyáltalán neked van titkos életed?

Az írónőt személyesen és művei által is megszerettem, először a műveket aztán az embert, sok a közös érték–érzet bennünk, ezért. Igen, természetesen van titkos életem és ez így van jól. El tudok képzelni természetesen egy titkok nélküli világot is, de az csak akkor tud eljönni, ha mind, egyszerre kitakarjuk hazugságainkat, még a legkisebbeket is.

Azt nyilatkoztad, hogy az új lemeznél visszatértetek a gyökerekhez. Ezt mit jelent pontosan?

Azt jelenti, hogy úgy gondoljuk, hogy az alkotó természete felülvizsgálni, hogy a kezdetek lelkesülése mivé érett, olyan, mint mikor a szerelemre vágyó emberpár visszameditálja magát az első napok szerelmi hevületébe azért, hogy megérthesse miért marad még együtt, és ha ez szerencsésen sikerül, akkor további boldog, közös életidő következhet. Nekünk, az együttesnek úgy tűnik szerencsénk van.

Rád jellemző módon számodra fontos a vizualitás, akár a saját ruháidra gondolok, vagy a koncert megjelenéseidre. Most hogyan tervezted meg a koncert arculatát?

Igen, szeretem a formát konstruálni, saját testemen keresztül, önmagamat inspirálva, vannak spontán alakulások is ezekben, de szándék is van mögötte. Az utóbbi időben nagyon foglalkoztat, hogy ne a külső, hanem a belső dolgok irányítsanak, így legtöbbször utolsó pillanatig hagyom a lehetőségeket, nem döntöm el előre. Színházi környezetben minden felerősödik, az arányokban szeretek szárnyalni.

Azt olvastam, hogy egy igazán boldog lemezt szerettetek volna kiadni.

Azt gondolom, hogy nem a boldogság, hanem az emberi pozitív transzformáció volt a terv, ami minket is, és a közönségünket is formálhatja.

Húsz év anyagából hallhatóak dalok, időközben született egy kislányod is, ez hogyan változtatta meg a zenei világodat, ha megváltoztatta?

Az életem tapasztalataival magamban énekelek le minden hangot, így teljesen természetes, hogy változott mégpedig nagyon, most bontogatom éppen magamban a koncerteken, a lemezkészítés és az új projektek alatt ezeknek a szálait. 

Hasonló színű selymek és kövek, vibráló anyagok, vakító zöld-kék labradorit, borvörös gránát és még lehetne sorolni hányféle anyag, karakteres forma látható Fürjes Dóra ékszertervező ötvös iparművész és Müller Rita textiltervező iparművész közös, Metszéspontok című  kiállításán.

A tárlat május 16-án nyílik a B32 Kultúrtér Trezor Galériájában.

Kovács Gabi a művészekkel beszélgetett.

Metszéspontok a kiállítás címe, hogyan találkozik a finoman mívelt ezüstékszer és a lágy selyem egymással, hol vannak a közös pontok?

M.R.: Metszéspontok-ra többféle síkon is lehet gondolni. Fizikai szinten az ezüst egy szilárd fém, amelyből finom, érzékeny formákat lehet létrehozni, Dóri ékszerei erre remek példák. A selyem lágy, leheletfinom áttetsző anyag, amely karakteres színeket, formákat és mondanivalókat tud hordozni, jelen kiállítási anyagomban ez volt az egyik legfőbb törekvésem. De Metszéspontokat jelentenek azok a bemutatott darabok is, amelyek egymás munkáinak ihletésére készültek.

F.D.: Többféleképpen közelítettük meg a kérdést. Egyrészt formákban, másrészt színekben. Rita tervezett olyan selyemkendőket, melyek az én formakincsemet, vagy az általam használt kövek színét vagy épp mind a formát, mind a színt követik. Már korábban is szemet szúrt, mennyire hasonlítanak a Rita által kevert színek, például az egyik kedvenc kövemhez, a vakítóan zöld-kék labradorithoz, de akár a borvörös gránáthoz. Én ékköveket használok az ékszereimhez, amiket a természet színez, Rita pedig a természet színeit festi selyemre.

Hasonlóság lehet az is, hogy mindketten a természetből, a környezetükből inspirálódnak.

F.D.: Mindkettőnket lenyűgöz a természet világa, a benne rejlő formák, színek. Csak nyitott szemmel kell járni és tálcán kapjuk a megoldásokat. A vonalak hullámzása, a színek játéka, a formák letisztultsága; hogy minden részletnek oka van, miért épp olyan, amilyen. Ha egy növényt tanulmányozunk, mennyi meglepetés rejlik benne, miképp kapcsolódnak össze a részei, hogy fonódnak össze a vonalak.

Gondolom régi barátság köti össze Önöket, erről mit lehet tudni, illetve hogy szervezték, alakították egymáshoz a kiállítás anyagát?

M.R.: A kiállításra készülve hamar oda jutottunk, hogy a legjobb, ha mindketten járjuk a magunk útját, elmerülünk a saját, háborítatlan alkotói folyamatunkban és közben igyekszünk éberek lenni azokra a pontokra, ahol kézzelfoghatóan össze tudnak érni ezek az egyéni utak.

F.D.: Én kicsit korábban végeztem az Iparművészeti Főiskolán, mint Rita, de egy időben jártunk a MIF Menedzserképző Intézetébe. Valójában ott ismertük meg egymást több, mint 20 éve, és később sokszor állítottunk ki közös térben. De akkor szerettem igazán bele Ritába és a munkáiba, amikor egy asztalt osztottunk karácsonyi iparművészeti vásáron. Nem mindegy, az ember kivel állít ki. Nagyon fontos a harmónia. Ha ránézek a kiállított alkotásokra, azok emeljék egymást és ne elnyomják. Kettőnk munkája tökéletesen harmonizál egymással. Az már csak hab a tortán, hogy a szeretet és a tisztelet is megvan közöttünk.

Fürjes Dóra kispédányszámú, egyedi ékszereket készít, amelyekben ritka köveket használ és ezek köré építi ékszereit. Milyen kövekkel jó dolgozni?

F.D.: Nagyon szeretek ásványbörzékre járni. Ott igazi kincseket lehet lelni. A ritka szépség sokszor abban rejlik, hogy kézzel csiszolt egyedi darabot találok, ami megszólít és már ahogy ránézek, látom körülötte az ékszert. Ez nem függ a kő fajtájától, nagy a repertoár. De azért vannak kedvenceim. Ezek közé tartoznak a labradorit különböző változatai, a borvörös gránát vagy a különböző színű zárványtűkkel átszőtt kvarcok és a vörös korallgyöngy.

Letisztult egyedi ékszereinek nem véletlenül a mottója egy Szabó T. Anna vers: SIMA. TISZTA. Tiszta mágia, könnyed fegyelem. Figyelem, odaadás: kegyelem. Nézni öröm, sosem unnád, mindig új, mindig van titka. Fény súlya tart. Röptet. Térrács. Marokkő. Vagy szívkalitka.

F.D.: Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az első alkalommal megrendezett Ékszerek Éjszakája rendezvényen Szabó T. Anna néhány kiválasztott ékszerhez verset írt és az én alkotásom a kiválasztottak között lehetett.

Müller Rita hasonlóképpen gondolkodik a munkáiról, vagy másképpen tervezi meg a mintákat, a festményeit?

M.R.: „Figyelem, odaadás: kegyelem…mindig új, mindig van titka.”, ez nagyon kifejező számomra is. Kíváncsinak maradni az anyag iránt, egyben hálával és alázattal viszonyulni hozzá.

Hogyan jutott el az anyagtervezéstől kezdve a selyemképekig?

M.R.: Mindig is vonzott a belső terek világa, legyen az egy otthon vagy közösségi tér. Ez a hívás vitt el oda, hogy képeket is fessek.

Olajfestményeket is készít, ezek hasonló témájúak, mint a selyemre festett képei?

M.R.: Témában nyilván vannak hasonlóságok, átfedések, a selyem és az olaj között, de azért ez két külön világ, amelyek között közlekedhetek. Amit tud az egyik anyag, nem tudja a másik, és fordítva ugyanígy…nagyon izgalmas, hol az egyikben, hogy a másikban elmerülni.

A hagyomány mindkettőjüknél fontos, ez hogyan látható a munkáikban?

M.R.: A selyem festése, ahogy dolgozom, alapvetően hagyományos technikán alapul, de időről időre valamilyen kísérletezésen kapom magam, legyen ez technikai, formai vagy tematikai kísérlet. A hagyomány és az újítás dinamikájában érzem magam otthonosan…

F.D.: Az egyik legfontosabb megnyilvánulása a hagyomány tiszteletének nálam az anyaghasználat. Nem célom új anyagokkal kísérletezni, maradok az ezüstnél és az ékköveknél. Az ékszerek kidolgozása is hagyományos kézi technikával történik, és a formákban sem az extravaganciát keresem, hanem a nőies finomságot. Mindemellett ezen a kiállításon kicsit elengedtem a fantáziámat és lesznek igazi meglepetések, ahol igyekeztem az ötvöstechnikai tudásom korlátait feszegetni.

Fotók: AMPictorial

Verebics Katalin festőművész most épp a belvárosban lakik a Ferenciek tere mellett, és igazi jó megfigyelőként a körülötte lévő házakat, szobrokat vizsgálja, dolgozza bele új képeibe. Amit mi nem veszünk észre a városból, ő megmutatja szürreális, több dimenziós munkáiban.

A művész Fríz című kiállítása május 8-án nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabi Verebics Katalinnal beszélgetett.

Saját lakókörzetednek, az ötödik kerületnek az arculatát, pontosabban a Ferenciek terét tanulmányozod, képrészleteket gyűjtesz, rajzolod-fested a látottakat. Az ember szinte rácsodálkozik mennyi minden szépség van körülötte. Te hogy látod?

A Belvárosban élni kettős érzés számomra. Pontosan emlékszem főiskolás koromból arra a házra a Ferenciek terén, ahol most élek. Áthatja a templom misztikuma, a közvetlen közelsége. Szeretem azt a pezsgést, ami nagyon közel van, az épületeket, még a zajokat is és a harangot, amihez kevesebben lakhatnak közelebb nálam. Már sok éve érlelem azt a gondolatot, hogy a saját eszközeimmel megörökítsem valahogyan a város azon részleteit, amelyek tükrözik a jelent és a múltat is, ahogyan most vannak, figyelnek és rajtuk keresztül azt, amit én bele tudok még tenni, látni…

Kétlaki életet élsz. Kairó és Budapest között ingázol a Szíva-oázistól a belvárosig. Úgy tűnik nyitott vagy mindenre. Nem volt nehéz megszokni a mostani életedet?

Nagyon könnyű volt ebbe a környezetbe beépülni, mintha mindig is itt laktam volna, egy templom tetején, illetve annak közvetlen szomszédságában. Az oázis pedig egy szürreális valóság, ahova szinten haza megyek, ha ott járok, annál is inkább, mivel van egy saját földdarabunk, már csak egy ház hiányzik róla.

Technikád a rétegzés, nem is képek, szinte háromdimenziós festmények. Transzfer eljárással készülnek. Vagyis hogyan?

A transzfer egy képátviteli technika, igen egyszerű, ám gyakorlatot kíván, mire eléred azt, amit, és ahogyan szeretnéd, hogy a végeredmény erős is legyen. Amióta, 2015-től alkalmazom szinte folyamatosan, sokat kísérleteztem vele. Valóban az a többrétegűség, amit ez a technika megoldhatóvá tesz, szinte több dimenziót enged nyitni így mélyebbé válhat a kép is.

Korábban fotóztad a számodra érdekes dolgokat, aztán ezeket a fotókat is beleapplikáltad a műveidbe. Most is így tettél?

Igen, a korábbiakhoz hasonlóan, ugyanígy készültek ezek a munkák is, beépülnek részletek, és így kollázsszerű gondolatokként jelennek meg vizuálisan.

Szeretsz portrékat festeni, de kicsit másképpen, egymásba úsztatsz arcokat, jeleneteket és ettől álomszerűvé válnak a munkáid. Ezeken az absztrakt freskószerű festményeiden te is rajta vagy: egy szem, egy profil, egy mozaikszerű arcrészlet.

Egy érdekes momentuma volt a kutatási résznél az, amikor anyaggyűjtés közben észrevettem, hogy az egyik oromzaton lévő portré reliefen szinte ugyanaz az arc volt, mint az én karakterem, de ez már csak ilyen. Több hozzám közelálló személy arcát vagy karakterét fedezem fel múzeumokban kiállított, többnyire ókori szobrokon is. A szemek most sem maradnak el, a koncepció részeként megjelennek az anyagban…

Jelen és múlt szoros összefüggésben látható a munkáidon. Van olyan képed, amelyik a sivatagi oázist mutatja meg. Ezek hogyan illeszkednek a városi képeidhez?

Meghatározó hely a város is, legfőképp az a közvetlenebb környezet, ahol sokat megfordulok, egyszerűen kihagyhatatlannak éreztem, hogy beépítsem a munkáimba olyan részleteit, amikhez inkább egyfajta érzelmi kötődés is társul, ahogyan az oázis dantei infernójához hasonló, romos városrészletek is helyet kaptak már egy-egy munka részeként.

Részt vettél egy jordániai művésztelepen. Ez hogy hatott rád? Teljesen beolvadtál már az ottani életbe?

Jordániában most jártam másodszor, ezúttal egy művésztelepen dolgozhattam. Az a fajta közvetlenebb attitűd, amit itt, illetve más arab országokban tapasztaltam eddig, úgy érzem, mindig frissen tartja, inspirálja a munkáimat.