Hírek

„Csalás nélkül szétnézni könnyedén” – interjú Horváth Dániellel

Legyen buddhista meditáció, applikáció vagy csak csendes kontempláció egy festmény előtt, úgy tűnik a halállal való szembenézés sokfajta lehet. A Maranasati című kiállítás belső portréi egyszerre emlékeztetnek az elmúlásra, lepnek meg groteszk és szép vizuális asszociációkkal, élményekkel. Kovács Gabi Horváth Dániel festőművésszel beszélgetett.

A kép az alkotó egy előző kiállításán készült.
A kép az alkotó Leviatán c. kiállításán készült.

Az utóbbi két évben az emberi test anatómiai megközelítésével foglalkoztál. Hogyan alakult ez így?

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen hét éven keresztül tanítottam művészeti anatómiát, ez nyilván hatott rám is, nemcsak a hallgatókra. Az anatómia egy olyan egzakt rendszer, amely a művészeti oktatásban speciális, és a körítése, az esztétikuma is sajátos. Gondoljunk csak az anatómiai modellekre, a tervrajzokhoz hasonló, az emberi testet mechanikusan ábrázoló szemléltető ábrákra, vagy a Képző gyűjteményében nagy számban megtalálható eredeti csontvázakra. Ez volt az egyik indíttatás. Emellett a családomban, a szűkebb környezetemben az utóbbi időben több komolyabb betegség is volt, ami óhatatlanul a testre terelte a figyelmemet.

Ebben benne van még az ún. kapuzárási pánik és a buddhizmus is?

Igen, ráéreztél, ez a harmadik, talán legszemélyesebb rétege a sorozatnak. A Covid lezárás után volt egy lelkileg nehéz időszakom, hívhatjuk életközepi válságnak. A buddhizmus nagyon gyakorlatias spirituális út, ezért fogott meg, mert néha fájdalmasan ugyan, de kertelés nélkül foglalkozik a valósággal. Praktikus életvezetési útmutatót ad, ami azt gondolom, hogy számomra működőképes.

Azt mondod az anatómiai test személytelen, de amikor jelzőkkel (szép, csúnya) ruházzuk fel őket, személyessé válnak. De igazán személyessé az a kép válhat talán, amit sokáig nézünk. Ezt már viszont meditációnak is nevezhetjük.

Így van, meditáció, de minden jó festmény meditációs objektum, amely egyfajta tudatfeletti állapotba képes hozni a nézőjét. Véleményem szerint ezt a hatásmechanizmust a térinstallációk, a performatikus művek, a vetítések sokkal hatékonyabban tudják közvetíteni, mert nem igényelnek erőfeszítést a néző részéről. Éppen ezért egy festménynek azt gondolom önmaga reflexióját is fel kell mutatnia, magyarul el kell bizonytalanítania a nézőt, meg kell törnie a varázst ahhoz, hogy egy reflektálatlan tudatállapotba hozza, amely igencsak hasonlít a meditációhoz.

A cím: Maranasati – egy buddhista meditációs gyakorlat, amely a halállal történő közvetlen szembenézést jelenti. Mi most nézőként ezt gyakoroljuk a kiállításodon, vagy azt nézzük, ahogyan te a halált látod?

Nem tudom, hogyan látom a halált, erre még nem tudnék egy magam számára megnyugtató választ adni, de abban biztos vagyok, hogy muszáj valahogyan foglalkozni a kérdéssel. A kiállítással a posztmodern ember figyelmét hívom fel arra, hogy ébredjen rá saját valóságára és próbáljon meg „csalás nélkül szétnézni könnyedén.”

Szétnézni könnyedén a test belsejében nem egyszerű.

Valószínűleg sohasem az, de két különböző dolog kívülről szemlélni egy bomlást, hanyatlást, és belülről megtapasztalni azt. A tizenkilencedik századi lisszaboni földrengés pusztításáról írta Edmund Burke filozófus, hogy a fenséges élmény akkor keletkezik valakiben, ha tudatában van a pusztulásnak, ám ő nem részese, csak szemlélője annak.

Szépnek, esztétikusnak látod néhol a halált. Például a tüdő kapcsán törékeny holland tulipánok jutottak az eszedbe.

Igen, mindenképpen ellentétekben gondolkodtam a festmények elkészítésekor, legyen elsőre vonzó, gusztusos, majd ha már kellő kapcsolat alakul ki a kép és a nézője között, akkor lehull a lepel, és kiderül a kegyetlen valóság: ezek bizony az elmúlás képei.

A buddhistáknak csontból faragott halálfejes lánca, imagyöngye van arra, hogy ne felejtsék el a közelgő véget.

Az európai kultúrában is ismerjük ezt. Számtalan középkori mű szól az elmúlásról, és ezzel együtt emlékezteti valamikori tulajdonosát arra, hogy gondoljon a halálra. Memento mori.

A mostani kor gyermekei egy App-ot is használhatnak. A WeCroak nevű alkalmazás, napi öt alkalommal értesítést küld a következő üzenettel: „Ne feledd, hogy meg fogsz halni”. Az alapötletet a buddhista Maranasati meditáció.

Ezt nem tudtam, de valahol borzasztó, hogy már erre is van egy alkalmazás, csak nehogy önmagunkkal együtt keljen élnünk, inkább minden tevékenységet kiszervezzünk applikáciòkba. De érthető persze, ez a kor ilyen.

Horváth Dániel kiállítása október 28-tól november 15-ig megtekinthető.

Eseménynaptár

2024. február
 9 
11
18
20
24
27
29