”Én nem akarom elmondani, hogy mit lássanak bele.” – interjú Rabóczky Judit Ritával
Hét harcos és huszonegy portré szégyenmaszkkal. Rabóczky Judit Rita szobrászművész március 16-án nyílt Vasra verve című kiállításán nem sok hely marad levegőt venni a karóba húzott félszobrok és az ikonosztázban elrendezett maszkos portrék között.
A kiállításon beszédet mondott: Szabó T. Anna költő, közreműködött: Kaardatyah zajzenész és Gergye Krisztián táncos performer. Kurátor: Nagy T. Katalin
Kovács Gabi Rabóczky Judit Ritával beszélgetett.
A meglehetősen beszédes Vasra verve című kiállításodon büsztöket láthatunk testek nélkül, maszkokat fejek nélkül. Ha jól tudom a szobrok alapanyagaira a szülői ház körült leltél rá…
Ezen gondolkodtam, hogy büsztok-e, de inkább félalakoknak tartom ezeket a szobrokat. Én alapvetően Pesten élek, de az első covid hullám alatt hazaköltöztem Egerbe, apukám lakatos volt, most már nyugdíjas, így nem véletlen, hogy az egész telek olyan, mint egy vaslerakat, tele mezőgazdasági tárgyakkal – ezekből a talált tárgyakból, majdnem ready-made-ként raktam össze a szobrokat. Két alak korábban már volt kiállítva, most a B32-ben ezekkel kiegészítve, hét főből álló harcos csapatot installáltam a térbe. A figurák olyanok, mintha karóba lennének húzva, az alattuk lévő posztamensek miatt. Gyerekkoromban mindig is vonzódtam a Csillagok háborújához, vagy a Mad Max-hez, a Szárnyas fejvadászhoz, ezekhez az utópisztikusnak nevezhető látványvilágokhoz, amelyek az én esetemben szerintem nincsenek jelen a szobraimban, mégis miközben dolgoztam, be-be villantak ezek a filmek is.
A groteszk szobrok, mintha valami steam punk divatbemutatóról jöttek volna, de mint olvastam, ezek a félalakok a nagyravágyó, öntelt parancsnoki magatartást jelképezik.
Annyi mindent látnak a szobrokba bele, de én nem akarom elmondani, hogy mit lássanak bele, nem baj? Nem szeretném beskatulyázni a szobrokat, nagyon lehatárolnám ezzel munkám, az egyik ismerősöm szerint még a mostani háborúval is kapcsolatos. Semmi köze nincs a háborúhoz, sokkal előbb csináltam ezeket a figurákat. Szimultán szobrász vagyok, parallel dolgozom legalább öt szobron nagyjából, így készültek el a katonák is. Most katonáknak mondom, de nem jó szó az, hogy katonák, inkább maradjunk a harcosoknál. A katonában most nemzeti- és politikai irányultság van, és ki akarom venni belőlük ezt a politikai aktualitást. A groteszkség viszont egyáltalán nem esik távol tőlem, majdnem minden munkámban benne van, majdnem minden munkám groteszk és humoros.
A maszkok pedig a XVI. században elterjedt szégyenmaszkok leszármazottjai. De ma akár fétistárgynak is láthatjuk, sőt a Bárányok hallgatnak című film is eszünkbe juthat róluk. Hogy találtál rá erre a témára?
Minden nap dolgozom, különböző munkafolyamatokban vagyok, és amikor csinálom a szobrokat, a tárgyakat, akkor ezek a folyamatok egymásból kiindulva építik a következő művet. Egyik ötletből jön a másik. Amikor készítettem a harcosok fejét, és ilyen félkész állapotban voltak, poénból megfogtam az egyiket, és az arcomra raktam egy fotó erejéig. Ez aztán vitte tovább a történetet, és egyre konkrétabban csináltam már a következő vasálarcot, vasmaszkot, szégyenmaszkot. Munka közben teljesen rápörögtem erre a szégyenmaszk dologra, ami ugyebár bőven a középkorból jön, és nem is tagadom, de én ehhez történelmi korhoz erősen vonzódom. Most is ezt élhetjük meg, mert a szégyenmaszk a kiközösítésnek a jelképe, akkoriban a nőket büntették ezzel javarészt, de férfiaknak is volt része ebben.
Itt a kiállításban tizenhat darabból álló szégyenmaszk sorozat látható, de elég komplikált kiállítás ez, mert nehéz a tér, alacsonyak a falak, meglehetősen speciális, féltem, hogy a szobrokat agyonnyomja majd ez az alacsony belmagasság, de pont, hogy ez a téri adottság jól jött, erősítette ezt a félelmetes, brutális hangulatot, igy jobban berántja a térbe a nézőt, legalábbis remélem.
Ráadásul művészbarátaid ezeket fel is vették, és fotósorozat is készült erről. Úgy tűnik nagyon élvezték.
A kiállítás kurátorával, Nagy T. Katalinnal másfel évig brainstormigoltunk ezen az anyagon, hogy mi, és hogyan legyen a kiállításra. Ezt az ötletet nagyon támogatta, hogy a maszkokat másokra is húzzam rá, ne csak magamra, és így még izgalmasabb rátekinteni a maszkokra kívülről, egy lépést eltávolodva. Főleg műveszbarátaimat kértem meg, hogy vegyék fel, teljesen spontán döntöttem el, hogy ki legyen a portrékon. Előszőr magamra húztam a maszkokat, úgy csináltam szelfiket, aztán továbbgondolva jöttek a barátok, akik adtak hozza az arcukat. Hamarits Zsolt készítette el a portrékat, aki egy vérprofi fotós. Az én telefonos képeimen a maszkok nagyon nyersek és brutálisak voltak, Zsolt viszont behozott egy egészen érdekes réteget, nála ugyanis szépek, puhábbak lettek a képek. És pont ettől, hogy a szégyenmaszkok ilyen brutálisak, és az ő képein pedig van egyfajta esztétikum, furcsa feszültség keletkezett a fotókon. A kiállítás plakátjára eredetileg szobrot terveztem, de Bogdán Csilla grafikus ötletéből kiindulva inkább portrékat tettünk rá, és így olyan lett, mint egy színházi plakát. Iszonyú ereje van, tök jól néz ki a plakát messziről. Azt hitte a barátom, hogy egy skandináv pszichothriller moziplakát reklámja.
Úgy tudom, hogy egyfajta terápia is számodra ezeknek a szobroknak az elkészítése.
Nem is a terápia szót használnám…én a szobrokon keresztül ventilálom ki a problémákat, de úgy látom, másokkal is ez van, sokan, sokféleképpen csatlakoztak rá ezekre munkákra, valamilyen terápiás jelleggel. Ezzel nem tudok mit kezdeni, van, hogy provokatívan, nyersebb nyelvezetben fogalmazok meg dolgokat, most is így történt, de ha belegondolunk abba, hogy milyen most a világ, milyen az egész légkör, mennyivel brutálabb, agresszívabb; a covid, a háború, ha kimegyek az utcára, már fizikai fájdalmam van. Én úgy látom, hogy nem olyan nagy reveláció az, hogy szükségszerűen le kell csapolni magunkból a frusztrációkat, és hogy azt ki, hogyan éli meg… én a művészetben dolgozom fel. De nem szeretném meghatározni azt, hogy mit nézzen a néző, mert akkor csak egy olyan unalmas, használati útmutatót adnék magamhoz, ráadásul alá is becsülném őket.
