”Ez nem csupán egy személyes terápia volt” – Interjú Vasali Katalinnal
Nincsenek jó szavaink egy baba elvesztésére. Kínban vagyunk, lefagyunk, gyenge vigasztaló mondatokat küldünk a másiknak, annak az embernek, aki megélt veszteségét legtöbbször nem is tudja igazán elmondani. Még nem is volt baba. – motyogjuk, és csak reméljük, ez elég éppen akkor, elég vigasztaló mindannyiunk számára.
Vasali Katalin fotóművész Majd lesz másik című kiállítása április 20-án nyílik a Trezor Galériában.
Kovács Gabi Vasali Katalinnal beszélgetett.

Tizenhat fotó: portrék nőkről, testrészek, növények, egymásba kacsolódó emberek és több mint száz szöveg látható a kiállításon. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz?
Igen, ez azért is különleges projekt nekem, mert a szövegek hamarabb jöttek hozzám, mint a képek. Amikor 2021-ben elvesztettük a kisbabánkat a 18. terhességi hétben, akkor a feldolgozás folyamatához segítséghez folyamodtam. A pszichológus mellett beléptem egy csoportba egy közösségi oldalon, amiben olyan nők voltak, akik már átéltek perinatális veszteséget. Ott nagyon sok történetet olvastam és megdöbbentő volt számomra, hogy általánosságban a társadalom mennyire nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Nem tud megfelelően reagálni a gyászoló család fájdalmára, és nagyon sok esetben hangzanak el a nem megfelelő vigasztalásnak szánt mondatok. Amikor a kurátorral, Somosi Ritával erről beszélgettünk, felmerült egy mondat, amit szinte minden elvetélt nő megkap, beleértve engem is: ’Majd lesz másik!’. Akkor döntöttük el, hogy ez lesz a kiállítás címe és azt is, hogy ezek a mondatok szerves részét fogják képezni az anyagnak. Ekkor összegyűjtöttem a leggyakrabban elhangzott mondatokat és ezek a mondatok lesznek több formában megjelenítve a kiállításon. A képi anyagon ezután kezdtem dolgozni, amely főleg a személyes élményemből kiindulva dolgozza fel a témát.
A tárlatnak van interaktív része is: üres papírokra látogatók is írhatnak a témához kapcsolódó gondolatokat.
Amint említettem, a szövegek kétféleképpen is megjelennek majd a kiállításon: kiemelten körülbelül 30 mondat a képek mellett lesz installálva, valamint az egész gyűjtés, ami több, mint 150 mondat egy installáció formájában lesz látható. A mondatok egyesével fel lesznek lógatva címke formájú papírokon egy függönyt alkotva. Lesznek üres címkék is, amelyekre a látogatók felírhatják saját tapasztalatukat, „élményüket” ebben a témában. Ezek a mondatok olyan megdöbbentően érzéketlenek, hogy ez már önmagában lehetne egy tanulmány arról, hogy az emberek mennyire nem tudják kezelni ezt a veszteséget.

A női szerepkörök, háztartás, anyaság mindig is foglalkoztatott, de most személyes történeted, kisbabád elvesztése késztetett a téma feldolgozására. Mikor döntötted el, hogy ezt a lelki terhet így, a művészetben jeleníted meg? Nem lehetett könnyű… A tapasztalat az, hogy társadalomnak nincsenek jó válaszai erre a veszteségre.
Igen, ez sajnos senkinek sem könnyű, akivel megtörténik. Én alapvetően egy nyitott természetű ember vagyok, aki többféle módon kommunikálja a külvilággal az érzéseit, gondolatait. Ezért számomra világos volt az első pillanattól fogva, hogy nekem erről az élményről beszélnem kell. Először a pszichológussal, orvossal, családommal és a barátokkal beszéltem át ezt az eseményt. Nagyon erős késztetés volt bennem, hogy dolgozzak ezen a témán, és ezzel együtt magamon, hogy fel tudjam dolgozni, megérteni, és elfogadni, ami történt velünk. Amikor úgy éreztem, hogy elfogadtam, ami történt, már ki tudtam mondani, hogy hálás vagyok a kislányunknak, hogy ha erre a rövid időre is, de része volt az életünknek, mert nagyon sok dologra megtanított, úgymond beavatott minket. Ez követően éreztem azt, hogy a művészeti munkám során is szeretnék ezzel foglalkozni. Ez nem csupán egy személyes terápia volt, de azt is éreztem, hogy mivel ez egyfajta tabu a társadalomban, erről a témáról beszélni kell. Ehhez a számomra a legközelebb álló médiumhoz fordultam: a fotográfiához.
A land art, az ökológiai kérdései is fontos szerepet játszanak a művészetedben, nem véletlen, hogy a képeiden a természet mindenhol jelen van. Hogyan kapcsolódik nálad az anyaság, a gyermek elvesztése az ökológiai témákhoz?
A land art és az ökológia nagyon közel állnak hozzám. Ez felnőtt koromban alakult ki, a MOME-n volt egy előadás a művészet és az ökológia kapcsolódásairól, amelyet Barcza Dániel (Stratégiai és kutatási rektorhelyettes, docens, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) tartott. Ez nagyon nagy hatással volt rám és utána a diplomamunkám (Erózió c. sorozat) is a land art és a fotográfia határvonalán mozgott. Bár ezt egész mostanáig nem realizáltam igazán, de azóta ez minden munkámban nagy szerepet játszott. Amikor első gyermekemmel voltam várandós, épp egy finnországi rezidencia programon vettem részt és egy lakatlan szigeten töltöttünk egy hónapot. Tudtam, hogy a termékenységgel szeretnék foglalkozni és ezt elsősorban a természet különböző formáiban, jelenségeiben kerestem. Ez az attitűd a későbbi „Méhednek Gyümölcse” című sorozat és a most elkészült „Majd lesz másik” című sorozat elkészítésekor is jelen volt. Az utóbbi anyagoknál sokkal mélyebb a személyes vonatkozás: az anyaság és a vetélés feldolgozása a téma. Mégis a természetben fellelhető szimbolikus elemek számomra annyira erős jelentéstartalommal bírnak, hogy sokszor használtam félig ösztönösen, félig tudatosan ezeket az elemeket a képek készítésekor, legyen az egy műtermi portré, csendélet vagy egy „talált helyszínen” kültéri kompozíció. Azt hiszem ez egy olyan ’fotós dialektus’ lett számomra, amivel jól tudom kommunikálni a gondolataimat és érzéseimet.
Indítottál egy petíciót SzabadaHangon címmel az elvesztett „vendégbabák”számára. Hol tart most ez a nemes ügy?
Igen, ez egy civil kezdeményezés volt, amit az aHang csapatának, azon belül is Tóth Enikő segítségével, egy ihletett pillanatban pont a Halottak Napja utáni napon indítottam el. 2022-ben már a második alkalommal mentünk úgy a temetőbe, hogy hiányérzetem volt ezzel kapcsolatban. Én a kisbabámat a 24. terhességi hét előtt veszítettem el, 18 hetesen és meg kellett szülnöm Őt, de mivel a folyamat még vetélésnek számít, ezért nincs is igazán módja annak, hogy formálisan is búcsút vegyen valaki a magzatától, babájától. Mi el tudtuk intézni, hogy a kisbabánkat kiadják nekünk és ezáltal a hamvasztását is megszerveztük, de erre nincs egy hivatalos, bejáratott rendszer. Ez szerintem nagyon megnehezíti a feldolgozást a családok számára, mert az elvetélt magzatokat, ’abortumokat’ orvosi hulladékként kezelik. Saját tapasztalatból tudom, hogy milyen sokat jelentett számomra, hogy a hagyományos úton, hamvasztással gondoskodni tudtam a kisbabámról, legalább ily módon. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne a temetőben is egy olyan helyre, ahol meg lehet emlékezni és gyertyát lehet gyújtani egy kifejezetten a vendégbabák számára készült helyen. Ilyen létezik egyébként több temetőben is, de a Farkasréti Temetőben, ami az egyik legnagyobb temető nincs, és ezért is jött a gondolat, hogy szerintem ez hiánypótló lenne. Szerencsére a temető nyitott volt a párbeszédre, és egy kortárs szobrászművész: Farkas-Pap Éva is – személyes érintettség révén – szinte rögtön az ügy mellé állt. Év elején a projekt megvalósításán kezdtünk el dolgozni: a helyszínt már bejártuk, hamarosan elkezdünk dolgozni terveken és megtervezzük a költségvetést. Persze ez még egy nagyon hosszú út a megvalósításig, de az első lépéseket megtettük, és reméljük egyszer meg is valósul az emlékmű.
A kiállítás a Budapest FotóFesztivál hivatalos programja.
Támogató: Nemzeti Kulturális Alap
Kurátor: Somosi Rita