Határérték, választóvonal – Interjú Gálhidy Péter szobrászművésszel
Nagyméretű újrahasznosított alumíniuminstalláció, hatalmas fa dézsa pici, mesebeli erdővel a peremén, a kékfestő mesterség eszköze, másképpen az ember és a természet kapcsolata jelenik meg Gálhidy Péter április 4-én nyíló Mezsgye című kiállításán.
Két szomszédos föld között a határt jelölő, megműveletlenül hagyott keskeny, kiemelkedő földcsík a mezsgye. Kiállítása hogyan kapcsolódik ehhez az értelmezéshez, kell-e keresnünk kapcsolódást?
Alapvetően a cím a határ, határérték, választóvonal tartalmakat szeretné megjeleníteni egy egyértelmű természeti környezetre való utalással. A szobor és az installáció között ingadozó mű egyszerre akarja felidézni a többi kiállított plasztikával együtt a víz fizikai jelenlétének a hiányát. Ez a fizikai hiány azonban a víz lelki-szellemi tapasztalását segítheti. Maga a mű egyazon bükkfa szeletek hajlított és elcsúsztatott elemeiből áll, egy az enkausztikához hasonló patinával idézi fel a természet építő, romboló erőit, az ereszcsatorna és a növényi vízszállító képességek jellemzőit. A cím egy tájszó, mely az eresz egy számomra ideillő változata.
Öt munka látható a tárlaton, amelyek korunk ökológiai problémáira igyekeznek reflektálni, de meglepő módon a művek nem szorongást keltenek, nem az elrettentést célozzák, hanem meghökkentő ötletekkel, sokszor a játékosság eszközével gondolkodtatnak el.
Bár az ökológiai katasztrófát elkerülhetetlennek látom, mégis maga a kiállítás csak másodsorban foglalkozik az aktualitással. Létszemléletem alapján a probléma gyökere nem anyagi, fizikai, technológiai kérdés, hanem alapvetően metafizikai. Munkáim a szobrászat anyagi lehetőségeit felhasználva elsősorban metafizikai irányokba orientálják a szemlélőt. Ez csendet kíván. A harsány tiltakozás, például műtárgyak megrongálása és más indulatból létrejött akciók gyakran csak az agresszivitást fokozzák, melyből nem az szökken szárba, amit az alapgondolat remélne. A játékosság és a talán gyerekek számára is érthető paradoxonok használata célravezetőbbnek tűnik számomra.

Először jelenik meg újrahasznosított anyag a kiállított tárgyai között. A Metszet című alkotásában ipari fém és a természeti anyag keveredik egymással.
Újrahasznosított anyaggal korábban is foglalkoztam, ahogy újrahasznosított tárgyakkal is. Metszet című munkám egy rátalálásból indult el, amikor is egy magyar manufakturális találmányként induló alumíniumhabra rácsodálkoztam. Mint a céggel való kapcsolatfelvétel után kiderült Kaszab István a cég alapítója, bátyámnak gimnáziumi osztálytársa volt, és ennek a felfedezésnek az öröméből nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátott kísérletezésre paneleket. Az újrahasznosítás és a technológia manufakturális jellege miatt alapvetően az iparnak nem az elidegenített mechanizált verzióját látom ebben az anyagban, hanem sokkal inkább az organikus természeti elemek hibákkal telített rendjét. A relief leginkább egy faszeletre emlékeztet, a vízszállító pászták, szöveti szerkezetek vannak megidézve.
A tárlaton főleg nagyméretű szobrok láthatóak, mit jelent Önnek a monumentalitás? Az ember óhatatlanul is eltörpül egy ilyen látvány mellett, erre példa az Ereszet című, tizenöt méter hosszú installációs műve is.
A monumentalitás a szobrászatban nem a mérettől függ. Lehet egy kisplasztika is monumentális, és lehet egy fizikailag hatalmas méretű mű is jelentéktelen. Maga az Ereszet anyaghasználatában szerény súlyú alapanyagokból ad egy nagyon határozott térelválasztást. Úgy is mint az edény jellegből adódóan a külső és belső terek. A szobor a belső térhez igazítva tűnik monumentálisnak. A kiállításon ellenpontként szerepel két kisméretű mű is, melyek a kiállítás tematikájának kibontásához legalább úgy hozzájárulnak, mint a nagyobb volumenű művek.

Művészetének fő témája az ember és természet együttélése, egymásra hatása. Mit gondol, hol tartunk manapság ebben a viszonyban, hova formálódott ez a kapcsolat?
A technooptimista, technofil jövőkép tempójával szemben álló csendélet jellegű munkák egymásra hatásának lelassító szándékából hozom létre a kiállításaimat. Rendkívül összetett problémának látom a természet kizsigerelését egy (nagyon leegyszerűsítve) féktelen pazarlásra, teljesen fölösleges tevékenységekre, tárgyak sorozatgyártására, fegyverkezésre, robotizálódásra vagy Marsra költözési vágyhoz felhasználva azt. Ha kis reményt keresek, akkor a Kisvakond egyik epizódja jut eszembe, ahol kipukkad a lakótelepi gumiszoba és a főhős visszakerül a természetbe. A viccet félretéve a szobrászat a XXI. században egy lassú, nehézkes kifejezési formának tűnik, ha nem a szórakoztató ipar által generált sekélyes igényeknek akarjuk kiszolgáltatni magunkat. Számomra éppen ezek a korszerűséget nehezítő tényezők váltak a szobrászat értékeivé, melyek hasonlítanak arra a ritmusra, amikor az ember a természet és a természetfölötti közelségében képzelte el magát és napjaink energiafelhasználásának töredékével megelégedve is képes volt teljes életet élni.
Képek: Aczél Márk