„…még csak nem is tragikomédia” – interjú Csábi Anna rendezővel
A gyerekszülés utáni évek, főleg az első, igazi megpróbáltatás lehet a szülők számára, hiszen a gyerekneveléssel együtt ők is igazi felnőttekké válnak. De mi történik abban a bizonyos első időszakban? Erről mindenkinek más története vagy meglepően hasonló élménye van. Sírás, nevetés, fájdalom és valódi önismeret. Csábi Anna Köldökzsinór-varieté című munkája mindent megmutat őszintén, kozmetikázás nélkül. Május 22-én a B32 színpadán láthatták az érdeklődők.
Kovács Gabi Csábi Anna rendezővel beszélgetett.
A Köldökzsinór – varieté egy sajátos útikönyv, személyes napló kisgyerekes anyáknak. Erről a témáról kevés szó esik a színházakban, a filmek gyakrabban dolgozzák fel. A saját élményed inspirált vagy egyszerűen hiányérzeted volt ezzel a témával kapcsolatban?
Is-is. Nyilván az ember a saját masszájából dolgozik. Amikor minden éjjelem és nappalom ekörül forgott, teljesen magától értetődő volt, hogy erről kell csinálni a következő előadást.
Varieté a műfaj, a humor, az irónia része az előadásnak, önsajnálatról szó sincs?
De, a zenék és dalok mellett van benne rengeteg önsajnálat is, lubickolunk benne mi, szülők! Gyermektelenként pedig egy sitcom, fokozott öröm az előadást nézni, mert tényleg olyan, mint amikor David Attenborough vizsgálja az önsorsrontó termeszeket. És mindenki örül, mert az egyik boldog, hogy ebből a hülyeségből kimarad, a másik fél meg tudja, hogy abszurdnak tűnik az élete, de pont az abszurd mélyén mennyi örömet ad. Felszabadító dolog nagy nehezen kimondani dolgokat, és mikor kimondtuk, kiröhögjük, és egyből meg is szabadulunk tőlük.
Az előző darabod egy sokkal súlyosabb témát, a vetélést, a sürgősségi császármetszést, az abortusz témáját járta körül, zömében saját történetekkel A mostani darabban is – rajtad kívül – igaz történeteket láthatunk?
Hogy mi a súlyos, az nézőpont kérdése. Mindenkinek a saját hátizsákja. Egy-egy perinatális veszteséget például le lehet zárni, el lehet engedni, vége van. De ha szülés után nem tudnak egymáshoz visszatalálni a párok, vagy megromlik a nagyszülőkkel a viszony, esetleg az anya elveszti barátait és hivatását, az egy egész család életére, egészen hosszú távon kihat. Persze nem szeretnék úgy csinálni, mintha a Köldökzsinór-varieté egy súlyos dráma lenne, mert sokkal inkább vígjáték, és még csak nem is tragikomédia. Ez valószínűleg miattam van így, mert nekem nagyon szerencsésen alakult minden. Csodálatos terhességem volt, a szülést is élveztem, és az első évek is jól alakultak. De azért én is nehezen élem meg, ha alig tudunk kettesben lenni a férjemmel, vagy bűntudatom van, ha meg sem köszöntem anyukámnak a sok segítséget egész hónapban. Esetleg nem kezeltem kellő türelemmel, mikor oviba szaladva a gyerek elsírta magát azon, hogy nem tud repülni. Vagy én sírok egy sarokban, hogy sürgősen fel kéne adnom a munkámat, mert többé nem fér bele ennyi feladat az életembe. Ezeket a dolgokat ebben az előadásban nem szégyelljük, hanem tudomásul vesszük, tudunk megbocsátani magunknak és egymásnak. Aztán már ki is lehet röhögni mindent.
„Anyaként szinte sokként ér, hogy kilenc hónap szimbiózis után világra jön valaki, akit a legmélyebben ismerünk, mégis vadidegen” – mondod egy interjúban. Valódi ufóérzés, te hogy birkóztál meg ezzel?
Én jól, de szerintem ez nem általános. Rettegtem, hogy mi lesz, mert vágytam szaporodni, de egyébként nem sok csecsemőhöz volt közöm, nem is nagyon fogtam a kezemben odáig. A túlélésre hajtottam, aztán meglepő módon az első pillanattól kezdve nagyon jó érzés volt. Idő volt átállni, de közben a jó érzés megmaradt. Én inkább azt az átrendeződést éltem meg nehezen, ami a szimbióta kettősünkön kívül zajlott. A férjemmel egy csomó ideig csak a gyerekkel való közös törődésben manifesztálódott a szerelmünk, és a nagyszülőkkel is átrendeződött a viszonyunk. Elengedtem sok barátságot, és beengedtem újakat.
Hogyan született meg a szövegkönyv, olvastam, hogy a facebookot is használtad az írásodhoz, pontosabban egy fb csoportot.
Benne voltam több facebook csoportban is, ahol a fiatal anyukák sokkal könnyebben tárulkoznak ki idegeneknek, mint saját környezetüknek. Ennek az oka valószínűleg az anyák elmagányosodása, vagy, hogy szégyellik, ha imádott gyerekeik körül valamit nehézségnek élnek meg. Nekem egy marosvásárhelyi anyatársammal való egész éves csetelésem volt a legfontosabb kapcsolatom akkoriban. Minden nap leírtunk minden apró kis eseményt egymásnak, és mikor elolvastuk, gurultunk a nevetéstől. Előfordult, hogy a gyerekeink már aludtak, mi meg véletlenül felébresztettük őket, mert olyan hangosan visítottunk a másik beszámolóján. Ezek indítottak el engem abban, hogy egy ilyen előadásra szükség van.
Ha jól tudom most egy új darabodon dolgozol Bánsági Ildikóval. Mit lehet tudni a készülő előadásról? Azt hallottam, hogy a darab címe: Bánsági Ildikó eldobja az agyát Jeney Luca elkapja…
A munkamániás emberek hétköznapjairól szól. Én színházi ember vagyok, szóval úgy döntöttem, a saját szakmámon és kollégáimon keresztül beszélek erről, de ez a függőség nagyon sok embert érint egyébként. Az előadás különlegessége, hogy két különböző korú szabadúszó színész szakmázik benne: az egyikük kőszínházi struktúrában szocializálódott, a másikuk már a bizonytalanságba született bele. Olyannyira munkamániásak, hogy hiába fogy el lassan az összes oxigén a függetleneknél, mindenüket beleadják az előadásba, magukat is.
Tavaly a XV. kerületben, a Csokonai Művelődési és Rendezvény Házban mutattátok be az előadást? Milyennek találod a B32 terét?
Szeretem a nem kifejezetten színházi tereket, ezért a Csokonaiban is nagyon jó volt próbálni, de az Anyanapló kapcsán már a B32-t is ismerem, és nagyon várom, hogyan szólal meg az előadás egy intimebb térben. Én úgy gondolom, nagyon jót fog tenni neki!
