„…mintha mindig is itt laktam volna…” – Interjú Verebics Katalin festőművésszel
Verebics Katalin festőművész most épp a belvárosban lakik a Ferenciek tere mellett, és igazi jó megfigyelőként a körülötte lévő házakat, szobrokat vizsgálja, dolgozza bele új képeibe. Amit mi nem veszünk észre a városból, ő megmutatja szürreális, több dimenziós munkáiban.
A művész Fríz című kiállítása május 8-án nyílik a B32 Galériában.
Kovács Gabi Verebics Katalinnal beszélgetett.
Saját lakókörzetednek, az ötödik kerületnek az arculatát, pontosabban a Ferenciek terét tanulmányozod, képrészleteket gyűjtesz, rajzolod-fested a látottakat. Az ember szinte rácsodálkozik mennyi minden szépség van körülötte. Te hogy látod?
A Belvárosban élni kettős érzés számomra. Pontosan emlékszem főiskolás koromból arra a házra a Ferenciek terén, ahol most élek. Áthatja a templom misztikuma, a közvetlen közelsége. Szeretem azt a pezsgést, ami nagyon közel van, az épületeket, még a zajokat is és a harangot, amihez kevesebben lakhatnak közelebb nálam. Már sok éve érlelem azt a gondolatot, hogy a saját eszközeimmel megörökítsem valahogyan a város azon részleteit, amelyek tükrözik a jelent és a múltat is, ahogyan most vannak, figyelnek és rajtuk keresztül azt, amit én bele tudok még tenni, látni…
Kétlaki életet élsz. Kairó és Budapest között ingázol a Szíva-oázistól a belvárosig. Úgy tűnik nyitott vagy mindenre. Nem volt nehéz megszokni a mostani életedet?
Nagyon könnyű volt ebbe a környezetbe beépülni, mintha mindig is itt laktam volna, egy templom tetején, illetve annak közvetlen szomszédságában. Az oázis pedig egy szürreális valóság, ahova szinten haza megyek, ha ott járok, annál is inkább, mivel van egy saját földdarabunk, már csak egy ház hiányzik róla.
Technikád a rétegzés, nem is képek, szinte háromdimenziós festmények. Transzfer eljárással készülnek. Vagyis hogyan?
A transzfer egy képátviteli technika, igen egyszerű, ám gyakorlatot kíván, mire eléred azt, amit, és ahogyan szeretnéd, hogy a végeredmény erős is legyen. Amióta, 2015-től alkalmazom szinte folyamatosan, sokat kísérleteztem vele. Valóban az a többrétegűség, amit ez a technika megoldhatóvá tesz, szinte több dimenziót enged nyitni így mélyebbé válhat a kép is.
Korábban fotóztad a számodra érdekes dolgokat, aztán ezeket a fotókat is beleapplikáltad a műveidbe. Most is így tettél?
Igen, a korábbiakhoz hasonlóan, ugyanígy készültek ezek a munkák is, beépülnek részletek, és így kollázsszerű gondolatokként jelennek meg vizuálisan.
Szeretsz portrékat festeni, de kicsit másképpen, egymásba úsztatsz arcokat, jeleneteket és ettől álomszerűvé válnak a munkáid. Ezeken az absztrakt freskószerű festményeiden te is rajta vagy: egy szem, egy profil, egy mozaikszerű arcrészlet.
Egy érdekes momentuma volt a kutatási résznél az, amikor anyaggyűjtés közben észrevettem, hogy az egyik oromzaton lévő portré reliefen szinte ugyanaz az arc volt, mint az én karakterem, de ez már csak ilyen. Több hozzám közelálló személy arcát vagy karakterét fedezem fel múzeumokban kiállított, többnyire ókori szobrokon is. A szemek most sem maradnak el, a koncepció részeként megjelennek az anyagban…
Jelen és múlt szoros összefüggésben látható a munkáidon. Van olyan képed, amelyik a sivatagi oázist mutatja meg. Ezek hogyan illeszkednek a városi képeidhez?
Meghatározó hely a város is, legfőképp az a közvetlenebb környezet, ahol sokat megfordulok, egyszerűen kihagyhatatlannak éreztem, hogy beépítsem a munkáimba olyan részleteit, amikhez inkább egyfajta érzelmi kötődés is társul, ahogyan az oázis dantei infernójához hasonló, romos városrészletek is helyet kaptak már egy-egy munka részeként.
Részt vettél egy jordániai művésztelepen. Ez hogy hatott rád? Teljesen beolvadtál már az ottani életbe?
Jordániában most jártam másodszor, ezúttal egy művésztelepen dolgozhattam. Az a fajta közvetlenebb attitűd, amit itt, illetve más arab országokban tapasztaltam eddig, úgy érzem, mindig frissen tartja, inspirálja a munkáimat.
