Nyugvópont a mindennapokban – interjú Bartl Dórával
Bartl József Munkácsy-díjas festő jellegzetes népművészeti motívumai, mint a szívek, tulipánok, keresztek, bábuk, tímárjelek korai munkáinak visszatérő ikonjai. A színes, mesélő vásznaiból most a B32 Galériában látható egy gyűjteményes kiállítás november 24-ig. Kovács Gabi Bartl Dórával, a művész lányával beszélgetett.
Lányaként a számodra kedves darabok kerültek be a kiállításra, vagy a műgyűjtő szerep volt a fontosabb? Hogyan válogattál ebben a helyzetben?
Talán úgy, hogy belesimuljon a koncepcióba. Ébli Gábornak, a kiállítás kurátorának volt egy kérése, hogy ne a végső, apám késői fehér korszakából és az erős faktúrájú képekből válogassak, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek figurálisabb képeiből.
Akkor a figurálisabb csendéletekből kerültek ki a képek.
Nem a csendéletekből válogattam, hanem azokat a munkákat kerestem meg, amelyeken jelek vannak népművészeti motívumok, illetve általa kitalált figurák. A magángyűjtők által beküldött festmények szintén nagyon dúsak, sűrű motívumkinccsel ábrázoltak. Vagyis nem a kései, plasztik hatású és lazúros képeit lehet látni a kiállításon, hanem sokkal inkább a jelekből összerakott történetmesélős festményeit.
Vannak olyan korszakai édesapádnak, amelyek közelebb állnak hozzád?
Én kifejezetten a történet végét szeretem leginkább, tehát apám életének utolsó éveit, amikor már nagyon kevés jellel dolgozott, és az anyag, a plasztika, a faktúrák, a lazúrok váltak hangsúlyossá a kazettákkal és a sávokkal együtt.
Fémműves formatervezőként dolgozol, ékszereid hasonlóan édesapád kései munkáihoz, letisztultak és jelszerűek.
Igen, hasonlóan gondolkodtunk sokszor, én szeretem, ha valami ilyen nagyon letisztult, minimál, és valószínűleg ez is oka annak, hogy ezeket a kései képeit szeretem a legjobban. A másik pedig az, hogy én gyakorlatilag egy helyen dolgoztam az apámmal.
Egy műteremben?
Az enyém egy pici helyiség volt az ő műterme mellett. Mindketten részt vettünk egymás alkotásainak folyamatában, én kevésbé az övében, én csak jeleztem, ha valami nagyon erős érzelmet keltett bennem vagy szerettem. Ő szívesebben beleszólt az én munkámba, és én ennek mindig örültem, közös kiállításaink is voltak, de mindig apám volt a vezérvonal, az ő munkái voltak a dominánsak.
Mikor kezdtetek el együtt dolgozni?
Ezt elég nehéz megmondani, mert ebbe születtem bele, és nekem az természetes dolog volt, hogy a nyarakat mindig Szentendrén, a régi művésztelepen töltöm. Így apám mellett a többi művész munkáiba is beleláttam, ott lófráltam közöttük, együtt voltam velük egész nap, tehát furcsa is volt, amikor később ezek az emberek engem az egyetemen tanítottak.
Nem gondolkoztál azon, hogy festő leszel?
Nem, én nem rajzoltam sosem jól, sokkal inkább a plasztikus dolgok érdekeltek, tehát ha választani lehetett, hogy rajz vagy gyurma, akkor gyurma mellett döntöttem mindig.
Édesapádról olvastam, hogy a szakmai elismerést a kilencvenes évek hozták meg számára (Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, Munkácsy Mihály-díj). Sok mindennel kísérletezett: a figurális festészettől kezdve a minimalista képépítő módszerig. Hogyan látod édesapád művészi pályáját?
Nem tudom ennek a folyamatát igazából, de az biztos, hogy ő egy nagy ívet futott be a művészetében a narratív festészettől egészen az ilyen letisztult képi világig. Apám szelíd, de nagyon határozott ember volt, és elfogadott jó tanácsokat anyámtól, hogy ha mondjuk egy képben valami anyámnak nem tetszett, megvitatták és átfestette, de a közönség, vagy a szakma elvárásainak nem akart megfelelni.
Bartl József szerint festészetének meghatározója a fehér szín, a forma szempontjából pedig a négyzet.
A fehér szín levegősebb, a legtisztább történet, igazából ha a festménynek plasztikája van, akkor már a fényviszonyok által is változó képet mutathat. Gyakran a képei az egymásra rakódott festékek miatt dombormű-szerűek.
A gyűjtőkről mit lehet tudni? Azonnal felismerték édesapja tehetségét, vagy egyszerűen szerették ezeket a munkákat, vagy esetleg látták bennük a piaci értéket?
Azt gondolom, hogy egy csomagban jár az egész, másrészről személyenként változó a történet. Akikkel beszéltem, többnyire nem csak simán gyűjtötték apám képeit, hanem apám képeivel együtt is éltek, és a festmények így a hétköznapjaik része lett rövid időn belül. Tehát jó érzés volt a képek közelében lenni, és később, amikor megismerték apámat, gyakran személyes kötődés is kialakult közöttük. Nem találkoztam igazából olyan gyűjtővel, aki ne szerette volna apámat. De nem ez volt az indíték, hogy szerették, és nem ezért vettek tőle a képeket.
Hanem?
Mindig a festmény volt a meghatározó. Apám elismerte azokat a munkákat, amelyek politikai töltésűek és erős drámai érzelmeket váltanak ki. Ő viszont együtt élni ilyenekkel sohasem akart volna, nem véletlen, hogy a célja az volt, hogy a képei jó érzést keltsenek, derűt árasszanak, valamiféle nyugvópontot jelentsenek a mindennapokban.
Az emlékkiállítás november 24-ig látogatható.
