„Rokon lelkek vagyunk” – interjú Köő Adriennel és Horváth Károllyal
Szeptember 1-jén a B32-ben nyílt kiállítás, és ahogyan a résztvevők is mondják, nagyszerű közös játéknak is tekinthető. „A tárlat Köő Adrien fotós, Horváth Károly színész-kurátor és kilenc nagyszerű képzőművész: Bukta Imre, ef Zámbó István, Gaál József, Jovián György, Király Gábor, Mata Attila, Szotyory László, Vojnich Erzsébet és El Kazovszkij baráti együttműködéséből születhetett meg.” Kovács Gabi Köő Adriennel és Horváth Károllyal beszélgetett.
Közel két éve, egy filmes munka során találkoztak. Mi volt az, ami ennyire inspiratív volt a másikban, hogy aztán rövidesen közös projektben kezdtek el együtt dolgozni?
Adrien: Olyan érzés volt már az első alkalommal, mintha ezer éve ismernénk egymást, számomra nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb majd együtt fogunk dolgozni, és ez szerencsére meg is valósult.
Károly: Hamar kiderült, hogy hasonló dolgokért lelkesedünk, sőt, azt hiszem ízlésünkben, értékrendünkben is rokon lelkek vagyunk.
Fokozatosan alakult ki a közös kiállítás ötlete, vagy rögtön megvolt?
Adrien: Mély benyomás tett rám a pár évvel ezelőtt a Műcsarnokban látható Sandro Miller kiállítása, ahol John Malkovich parafrázisai voltak láthatóak. Az adta az alapötletet. Károlyi színészi vénája meg csak segítette az abszurd képek megvalósítását.
Műterem látogatásokkal, fotókkal kezdődött a közkedvelt művészekkel. Ebből aztán hogy lett fotó-performansz?
Adrien: Régóta nagy kortárs képzőművész rajongó vagyok, és nagyon inspirálók számomra a magyar alkotók munkái. A műterem látogatásoknál közelebbről is megismerhettem ezeket a művészeket, és Károllyal elmélyedve született meg a játék lehetőségének gondolata. A performanszoké, amelyeket különböző helyszíneken több variációban is eljátszott, én pedig sokféleképpen fotografáltam.
Ez a munka mennyiben volt új?
Adrien: Huszonöt éve foglalkozom portréfényképezéssel. Egy képben megjeleníteni egy életművet, a művészek személyiségét, ez mindenképpen újszerű feladat volt és egyáltalán nem egyszerű.
Károly: Tudom, hogy furcsán hangzik, de sose szerettem, ha engem fényképeznek. Ebben a közös játékban viszont Adrien jóvoltából megtanultam, hogy a fényképezés a „modell” – de itt inkább mondjunk szereplőt – számára bizony kemény munka. Neki köszönhetően ma sokkal nyitottabb vagyok az objektív „támadására”, sőt, élvezem az ilyen feladatokat.
A fotó-performanszok nem illusztrálnak, a fotók a képzőművészek személyét, munkásságuk valamilyen esszenciáját próbálják megmutatni. Hogyan kell ezt elképzelni?
Károly: Elképzelni? Hát azt nem kell. Meg kell nézni a kiállítást. A fotókon, reményeim szerint a mi, sajátos, egészen szubjektív elképzelésünk jelenik meg ezekről az alkotókról. Ahogy mi látjuk őket, amiket mi gondolunk róluk. A szemlélő ezt fogja látni, és egyáltalán nem biztos, hogy ugyancsak róluk, az ő elképzelése hasonló lenne a miénkhez.
A plakáton Károly és felesége, Ambrus Asma látható. Ez is nagyon érdekes játék, megdöbbentő a sok hasonlóság a két félbevágott arc között.
Adrien: Számomra is meglepő volt a hasonlóság, hogy az évek alatt mennyire összeértek. Jó látni, hogy két ember ennyire szinkronban élnek egymással.
Károly: Ezt a hasonlóságot Adrien fedezte fel. Töprengtünk, hogy melyik fotója kerüljön a plakátra. Fekete-fehér, Yin-Yang, hatos és kilences, csupa kettősség, hát akkor legyen ez.
Rendhagyó évforduló, születésnapi tárlat, illetve pont nem az, mert 69.
Hogyan alakult így?
Adrien: A címben szereplő 69-es szám sok mindent takar, többek között Károly születésnapját is.
És végezetül van-e olyan kedvenc munka, amely valamiért igazán megérintette a kurátor-színészt és a fotóművészt?
Adrien: Nekem mindegyik nagy kedvencem, nem tudnék választani a képek közül. Ha van egy titok, amit elárulhatok, hogy nem ez lesz az utolsó közös alkotásunk Károllyal, már készülőben van a következő projektünk.
Károly: Nekem a feladat a kedvencem (iszonyú szó), amit magam választok, és az abban résztvevő kiválóságok közül nem fogok senkit kiemelni kedvencként.
Kovács Gabi
