„Van úgy, hogy egy vonalat ötvenszer is újrahúzok” – interjú Szotyory Lászlóval

Szotyory Lászlónak mániái vannak: imádja a dzsungeleket, a nagy piros amerikai autókat, az emberarcú házakat, a lombos fák felett elhúzó rejtélyes repülőket. A festészet számára gyönyörűség.  Képein megjelenő alakok távoli vagy jó ismerősei, a tájak, ciprusok, jelenetek kedvesek számára, éppen ezért begyűjti, és a festményein megidézi őket.

A Válogatás – Múlt és jelen című kiállítás február 15-én nyílt a B32 Galériában.

Egészen korai, több mint harminc évvel ezelőtt készült munkáidat és a legfrissebbeket is láthatjuk a kiállításon. Mi változott az évek során a festészetedben?

A B32 Galéria egy nagyszerű, impozáns tér, és ez inspirált arra, hogy a kedves, régi képeimet, amelyeket csak tartogatok itthon, és így semmilyen életük nincs, újra kiállítsam, adok nekik még egy lehetőséget. Vannak köztük olyan munkák is, amelyeket még a főiskola utolsó éveiben készítettem 1980 körül, és több mint negyven évesek, de azóta is közel állnak hozzám. Ezek régóta velem vannak. Általában egy ideig ugyanazokkal a témákkal foglalkozom, és aztán új mániák jönnek elő. Ilyen volt például az, amikor mediterrán tájakat, ciprusokat, régi nagy autókat és repülőket festettem csak. És ezeket azért nevezem mániáknak, és nem korszakoknak, mert a korszakot kicsit fellengzősnek tartom, van eleje és vége, de az én mániaimnak nincs eleje és vége, mert váltakoznak és újra és újra előjönnek.

Ez azt jelenti, hogy harminc évvel ezelőtt is festettél repülőket, ciprusokat, fákat? Ugyanazok voltak a témáid, mint most?

Igen, idővel ezek a mániák sokasodtak, tehát harminc évvel ezelőtt nem festettem repülőket, dzsungeleket, azok az utóbbi tíz évben kerültek elő.

Pályád elején milyen témák vonzottak?

Alakokat festettem, vagy olyan jeleneteket, amelyekben valami rejtelmes volt. Munka közben mindig azt mondogattam vagy kérdezgettem magamtól: vajon mi történik itt, kik lehetnek ezek az emberek, milyen kapcsolatban lehetnek egymással? Akkoriban gyakran festettem három alakot egymás mellé, mert úgy gondoltam, hogy három alak egymáshoz való viszonya mindig talányosabb, mint egy férfinak és egy nőnek a kapcsolata.

A kiállításaidra mindig érzelmi szempontok alapján válogatod össze a képeidet. Ez most másképp történt.

Igen, ez az utolsó időszakom, vagy az utolsó nagy mániám a repülőkről szól, és a kiállítást is repülők köré szerveztem. A repülők régóta foglalkoztatnak, majdnem olyan régóta, mint az autók, mindkettőt megelevenedő lényeknek látom, amelyeknek arcuk, szemük van, mint az állatoknak. Régóta jellemző rám, hogy antropomorfizálom a jelenségeket, a formákat. A ciprusokat is a tájból kiemelkedő önálló lényeknek látom, akár meg is simogathatnám őket, a felületük akár egy ló izmos nyaka; van kipárolgásuk, jellegzetes finom illatuk. A házaknál is azokat szeretem, amelyek különlegesek, nem szokványos lakóházak, ilyen például egy iskola, kórház, kastély, börtön. Ezeknek az épületeknek arcuk és személyiségük van, olyanok akár az autók: szemük van.

A B32-ben előzőleg Nagy Gábor György kiállításán is a repülő volt a vezető téma, de ezek harcirepülők voltak főleg, és épp a földet igyekeztek elhagyni. Itt most szerethető, emberarcú lények a repülők.

Igen, nekem nem félelmetesek, nem taszítanak, inkább lenyűgöznek. Ami engem mindig festésre késztet, az a rajongás, a lelkesedés valamiért, az épp aktuális témáért. Munka közben semmi kritikai vagy ironikus attitűd nincs bennem. Nagyon tisztelem azt is, akit valami felháborodás késztet festésre, sokan vannak így.

Milyen dolgokért tudsz rajongani?

Lehetséges, hogy ezzel valami olyasmit is elárulok magamról, amit máskor nem mondanék el, tehát titkolni valónak gondolnék társaságban, mert talán nem értenék meg. Például azt, hogy mik azok a dolgok, amelyek lenyűgöznek, mert ezek között vannak olyan kicsi, infantilis dolgok is, amelyek a mai napig hatnak rám. Például imádok nézegetni csak úgy az utcán percekig, vagy megállok, ha egy nagy piros amerikai autót látok. A festéssel megidézem ezeket a dolgokat magamnak. Tehát csak olyan jeleneteket festek, amelyekért rajongok. Ezzel a rajongással szeretném magam közelébe varázsolni – mint egy mágus -, az általam szeretett embereket, tárgyakat, jeleneteket, ez olyan, mintha velük lennék, mintha én is belesétáltam volna a képbe.

A festővászon az ablak, amin keresztül átnézhetek abba a világba, amiben jól érzem magam, vagy azon keresztül átléphetek abba környezetbe, ahol minden lenyűgöző.

Már említetted a kedvelt témáidat, az autókat, az amerikai kocsikat, a dzsungeleket, ciprusokat, de híres filmeket is szeretsz megidézni, az egyik repülős képeden mintha Hitchcock Észak- Északnyugat című filmjéből látnánk részletet. Hitchcock filmjeire sokszor szeretek visszagondolni és nagyon szeretem azt is, hogyha a tájban, a jelenetben van valami talányos és borzongató, egy kicsi félelmetesség. Engem jobban izgat az a táj, amelyik egy kicsit borzongató, vagy olyan baljóslatú, mint egy Hitchcock film.

A képeiden a tájak, dzsungelek felett megjelenő repülők is eléggé rejtélyesek. Nem tudjuk, hogy kik vannak rajtuk, hova mennek, mi történik velük…

A repülő a tájat rögtön átalakítja, már nem gondolhatjuk azt, hogy ez egy tizenkilencedik századi tájkép, sőt, szerintem a repülővel a táj kap egy kis sci-fi árnyalatot, ami ugyancsak nem áll távol tőlem.

A repülős sorozatok mellett kedvenc festőidet is megidézed.

Az utóbbi időben sok parafrázis-szerű képet készítettem, például Watteau lombkoronái már régóta lenyűgöznek, rá emlékezve festettem egy tájképet csupa felfelé tornyosuló buja lombokkal. Nagyon szeretem Chiricot is, őt megidézve egy vonat és ember nélküli oszlopos tájat festettem.

De megfestetted Rousseau dzsungeljeit is.

Igen, egy rousseau-i táj fölé is festettem egy repülőt, mert az is elég bizarr. Vonz a dzsungelek romantikája, nincs benne a napi életünkben, ezért a távolság miatt egzotikus számomra. Nagyon nagy élvezetet okoz a dzsungel és a pálmafák lombjait megfesteni. Hosszú, íves mozdulatokkal dolgozom, úgy, hogy gyönyörűséget találjak a megmunkálásban. Én úgy látom, hogy a festés módja is legalább olyannyira fontos, mint a téma. Már régóta észrevettem azt, hogy a leghelyesebb az, ha az élvezet irányába kormányozom a képet, akkor sikerül a legjobban a munka. Van úgy, hogy egy vonalat ötvenszer is újrahúzok, mert az érzem, hogy még mindig nem volt elég finom érzés, elég élvezetes a számomra. Renoir egyszer azt mondta, hogy egy „puha rózsaszín felületbe festeni egy fekete vonalat „ó mi gyönyörűség!” Én ezt nagyon megértem, mert én is pontosan így vagyok, csak nem pont egy rózsaszín, hanem egy sötétzöld felületbe festeni egy fekete vonalat „ó mi gyönyörűség!”

A kiállítás március 9-ig látogatható szerdától péntekig 10 és 18 óra között.