Sebestyén Sára: Sár(g)a úton – Dr. Hoffmann Miklós konstruktív geometria kutató, matematikus megnyitóbeszéde
Valami nagy-nagy tisztaságról szeretnék most beszélni Önöknek. Egy olyan fajta tisztaságról, vagy inkább letisztultságról, ami a matematika és a művészet számára egyaránt kihívást jelent, és egyaránt évezredek óta szeretnék elérni: a lehető legkevesebb szóval, eszközzel sokat, lehetőleg mindent elmondani.
Megtalálni ehhez az utat nem egyszerű, bejárni ezt az utat pedig még kevésbé. Sokan sokféleképpen próbálkoztak és próbálkoznak ezzel, de érintettségem okán – matematikus lévén – hagy idézzem ide elsőként Euklidészt, aki először talált rá erre az útra: 2000 évvel ezelőtt megmutatta, hogy a geometria, a tér csodálatosan gazdag világa valójában felépíthető néhány nagyon egyszerű elemből: pontból, egyenesből, körből, a köztük lévő kapcsolatokból, illetve az ezekről tett állításokból, amit Euklidész axiómáknak nevezett. Elemek című munkája valóban elementáris erejű mű, amiben a fent említett néhány alapelemtől elinduló út, ha követjük, a végsőkig gazdaggá tesz minket.
Nos, Sebestyén Sára hasonló útra hív minket. Rendkívül kevés eszközzel, szinte axiomatikus szigorral dolgozva, és ezeket az eszközöket konok következetességgel alkalmazva jönnek létre az alkotásai. Két ponton keresztül pontosan egy egyenes húzható – ha kimondjuk, nyilvánvalóvá válik, de valakinek, Euklidesznek rá kellett jönnie, hogy ezt ki kell mondani, és hogy ezt kell, és így kell kimondani. Sára ugyanígy rájön, hogy ezt a konkrét térrészt le kell fényképezni, és ezt kell, és így kell lefényképezni. Ugyanakkor több is ez, mint egy axiomatikusan felépített rendszer, hiszen a precíz, szabatos struktúrák néhol akár szabados érzelmeket is felfednek: munkáinak lényegi eleme a játékosság, az érzelmi vagy érzéki meglepetés, sőt, akár az erotika.
Sokféle értelemben fel kell készülnünk tehát, ha el akarunk indulni vele ezen az úton, cserében Sára valami nagyon erős, elemi, intim térélményben részesít minket, persze csak ha kellő figyelemmel követjük az útját. Pilinszky János szavaival élve, ez az út nyílegyenes labirintus. Nyílegyenes, amennyiben nagyon egyértelmű, határozott irányt látunk itt kirajzolódni a képeken, de labirintus, amennyiben ez az út mégis tele van meglepetésekkel, kinyíló és bezáruló ajtókkal, kiszögellésekkel, tükrökkel, titkokkal, érzelmekkel, élettel, önhasonló vagy meghasonlott elemekkel. Úgy tűnik, ezeket Sárának – belső késztetésből – fel kellett fedeznie, az ajtókat kinyitnia, bezárnia, a tükörbe belenéznie, a titkokat, a titkait felfednie és felfedeznie. És Sára ezt megteszi, önmagáért és értünk, helyettünk is, aminek az eredményét ezen a kiállításon élhetjük át, ha végigkövetjük a fizikai értelemben is kijelölt utat.
Euklidészt említettem, mint a letisztult geometriai útkeresés legszebb példáját, de a költészetből is hozhattam volna példát. Sokan hasonlítják Sára képeit a jól ismert japán haikukhoz, de, miközben éppen a letisztultság és feszesség szempontjából nagyon is értem az analógiát, számomra Sára alkotásaiban több a játék, az érzelem és a szabadság. Hasonló hatással talán éppen a fent említett Pilinszky János költészete bír – pár jól megválasztott, csendes, akár szikár szó által döbbenetesen erős érzelmek és világok tárulnak föl az ő verseiben – csakúgy, mint Sára képeiben.
Képzeletemben, ha nem is látjuk őket, Euklidész és Pilinszky karonfogva sétálnak ezen a kiállításon. Csendesen beszélgetnek, Pilinszky dohányzik, de Euklidészt ez nem zavarja. Azt látják, hogy Sárának, ha más eszközökkel is, de sikerült az, ami nekik is sikerült a saját területükön, sőt Sárának sikerült az ő gondolataikat valamilyen értelemben fuzionálnia is. Azt hiszem, együtt örülnek annak, hogy a geometria és a költészet legletisztultabb és legerőteljesebb formái találkoznak az itt látható alkotásokon. Törékeny monumentalitás. Leheletfinom brutalitás. Hajszálvékony vonalakkal megrajzolt irdatlan tömeg. Izzó, játékos szürkeség és véresen komoly színek.
Sárának sikerül az, hogy a legkevesebb elemmel a legtöbbet mondjon: pont, egyenes, kör – és az ezekből összeálló mindenség.
Nem magától értetődő az, hogy ez sikerül. Pilinszky János idézi föl Baudelaire gondolatait a képzeletről: „a teremtő képzelet, amennyiben kombinatív, kombinációinak analízisében, és ezen analízis során nyert felismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza.” A teremtő képzelet tehát a képzelet odaadása, a teremtő képzelet a fölösleges fantáziálásról való lemondás, a csodálatos, tiszta és puszta lényeg felmutatása, barokkos elemektől való megtisztítása, szépségének elvesztése nélkül. Azaz, minden játékosságával együtt, nagyon gondos, konok, kemény összpontosítást igénylő munka. Ennek a munkának az eredményét, a hihetetlenül letisztult, de elementáris erővel és érzelmekkel bíró térélményt és az abban kijelölt út bejárásának örömét nyújtja nekünk ez a kiállítás. Nyújtja pedig mindezt a térélményt a szó szoros és átvitt értelmében is, hiszen ez a kiállítás nem csupán falra akasztott képek sorozata, hanem ennek a különleges helyiségnek a belakása, a térré formálása. Az elkopott kifejezés, a „kiállítótér” itt új értelmet nyer: a kiállított alkotásokat felerősítő, hangsúlyos térbe lépünk be, ami partnerként vezet minket végig az úton.
És hogy történetesen fényképezőgéppel készültek ezek az alkotások? Lehet. Mégis – sajnálom, ha valaki esetleg egy fotókiállításra érkezett volna, mert ezek nem fotók. Nem fotók, hanem gyönyörű, fénnyel festett alkotások, absztrakt térélmények. Még akkor is, ha fotó mivoltukban őriznek valamit abból a hihetetlen geometriai érzékenységből, ami talán Moholy-Nagy és Kepes György sajátja volt, amivel egy hétköznapi épületben, villanypóznában, villamossínben meglátták a geometria élményét. Geometrikus fotók voltak ezek valószerű helyszínekről (ahogy ez illik is egy fotóhoz).
Ezt az erős hagyományt viszi tovább Sára, miközben meg is haladja azt. Ezeken a képeken ugyanis már nem csak a térben elhelyezkedő objektumok részletei vannak megörökítve, hanem a tér maga. Az objektív elveszti objektivitását, a kép elveszti tárgyszerűségét. Rejtélyes módon Sára körül mintha maga a levegő is fényérzékeny lenne. Értsük jól: valamit a térben sokféle művészi eszközzel meg lehet ragadni, de a teret magát, a tér elemi élményét megragadni – ehhez zsenialitás kell. Én is le tudok, Önök is le tudnak fényképezni egy házsarkot, a térben elhelyezkedő épületet – Sára viszont lefényképezi nekünk a teret magát. Ha figyelünk, Sára segítségével megérthetünk valamit a térről, a tér segítségével megérthetünk valamit Sáráról, végül megérthetünk valamit az ebben a térben elhelyezkedő önmagunkról is, és nem csak akkor, ha a tükörbe nézünk. Ennyivel gazdagabbak vagyunk tehát vele és általa, amit a geometria rajongójaként és műélvezőként ezúton, és itt is, mindannyiunk nevében, nagyon köszönök neki.
A kiállítást megnyitom.
