Egyéni élmények, a világ megtapasztalása, hangulatok, mediatív hatás – érzések, amiket mind-mind átélhetünk Kondor Attila Jelenlétkertjében. A jelenben vagyunk, az idő múlása váratlanul kint reked a képek befogadás közben. Egy emberek nélküli világ többet árul el rólunk, mint velünk együtt, mintha ábrázolva lennénk.

Kondor Attila képzőművész Jelenlétkert című kiállítás 2026. június 25-ig látható a B32 Galériában.

A művésszel Kovács Gabi beszélgetett.

A Jelenlétkert című kiállítás központi motívuma a kert. Szabályosan nyírt kerteket látunk többféle távolságból, hullámzó vizeket, elhagyott régi épületeket, lépcsőket. Azt mondja, hogy ezek valójában kódolt önarcképek. Mit mutatnak meg ezek a munkák a mostani életéből, a jelenkor világból?

Azt, hogy a festményeim kódolt önarcképek lennének sohasem mondtam, mert a hangsúlyt sohasem az önközlésre helyezem, hanem a munkámat inspiráló gondolatok minél világosabb kifejezésére. Ez a gondolat, hogy egy festmény kódolt önarckép, az “ogni pittore dipinge se stesso” (minden festő önmagát festi) olasz reneszánsz mondásból származhat. Daniel Arasse francia művészettörténész sokat foglalkozott ezzel a mondással. Arasse kutatásairól egyébként több esszét is írtam, legutóbb az Új Művészet 2025 novemberi számában.

A Jelenlétkert cím inkább az egyéni élményeket, hangulatokat meghaladó személyes tapasztalatot fejezi ki. Ez a szó a saját költői szóösszetételem, amivel arra akarok utalni, hogy a “kert” téma csak utalás az ábrázolt jelenségnél fontosabbra, ami nem más, mint a tudatos jelenlét.

Festményeiben gyakran ember nélküli tájakat látunk, mégis nagyon személyesnek hatnak ezek a képek. Hol vannak az emberek? Valamikor ott voltak?

Örülök, hogy nagyon személyesnek találja ezeket a képeket. Az, hogy nem szerepel ember ezeken a képeken – egy tudatos döntés. Mivel nagyon régóta festek ember nélküli tereket, tulajdonképpen azon kellene elgondolkozzam, hogy miért is kellene embert ábrázolnom? Vagy, hogyan is ábrázolnék embert? Ez egyébként nagyon is érdekel, mint jövőbeli téma. E kérdést tehát nyitva hagyva, azt tudom mondani, hogy sokkal többet és hangsúlyosabban lehet az emberről, az ember szellemi igényeiről úgy beszélni, hogy az ember alkotásait: kerteket vagy városokat ábrázolok. Ez ugyanakkor nem teljesen kivételes a festészetben. Ami újszerű lehet a néző számára, az a szemléletmód, vagyis a kifejezés belső oka. Ezeken a képeken a néző a szereplő és a táj sokkal inkább egy belső meditatív tapasztalatot oszt meg. Ha megfigyeljük magunkat, azt vehetjük észre, hogy a jelenben való időzés nagyon ritka tudatállapot. Általában a múltunk eseményeit próbáljuk megérteni, néha szinte rágódunk ezeken, miközben a jövőt próbáljuk meg elképzelni, eltervezni.  Saját személyes jelenidőnkben így „alig vagyunk jelen”, pedig csak a jelenben tehetünk olyan belátásokat, amelyek a valóság megismeréséhez vezetnek. A kert téma ezért csak egy lehetséges pont, hogy megmutassam: a festészet gyakorlása és szemlélése révén a jelenben időzhetünk.

A képei egyszerre idézik meg az európai tájképfestészetet és a japán vizuális hagyományokat. Hogyan találkozik ez a kétféle szemlélet az alkotói világában?

Valóban van, aki a japán művészethez is hasonlítja a munkámat. A keleti szemlélet nagyon sok mindenben inspirál, azonban nincsenek direkt átvételek. Ez inkább egyfajta szellemi, szemléletbeli rokonság.

Több művében hangsúlyos az épített környezet és a természet viszonya. Ön szerint lehetséges harmónia emberi tervezés és a teremtett világ között?

Ez csak a szándékainkon múlik. Ha keressük ezt a harmóniát, akkor ez létrejön. A régi távolkeleti építészet erre valóban jó példa. De a modernitás előtt a nyugati kultúrában sem volt ismeretlen a természettel harmonizáló építészet.

Festményanimációi különleges, meditatív élményt adnak, mintha az idő is másként működne bennük. Miért fontos Önnek a mozgókép, mint kifejezési forma a festészet mellett?

Az, hogy ezt mondja, már önmagában is öröm a számomra, mert azt jelenti, hogy e film által sikerült valamit Önnek is átadni azokból a tapasztalatokból, amelyek a festményeket és a filmet egyaránt inspirálták!

Hogy miért fontos a film, mint kifejezési forma nekem? Talán épp azért, mert rá tudok mutatni a befogadás folyamatszerűségére és arra, hogy milyen gyümölcsöző dolog ezt tudatosítani a magunk számára. Ha az egész világot, mint egyetlen hatalmas műalkotást tudjuk szemlélni, akkor ez a szemlélés egy befogadási folyamat. A világ ekkor már nem csak tények és hatások puszta halmaza, hanem Teremtéssé válik, vagyis Jelenlétkertté.

A kiállítás finoman reflektál korunk ökológiai és civilizációs kérdéseire is. A Jelenlétkert figyelmeztetés, egyfajta eszképizmus, vagy pusztán csak meghívás a szemlélődésre?

Semmiképpen nem kívánok eszképizmust sugallani. Ezért is foglalkozom annyit a minket körülvevő városi térrel, amit a Jelenlétkerttel párhuzamosan a Resident Art Galériában – nem messze a B32 Galériától – a Láthatatlan város című kiállításban 2026. május 23-ig meg is tudnak tekinteni.

Tehát igen, meghívás a szemlélődésre, ugyanis azt gondolom, hogy a meditatív hozzáállás valójában nem kilépés, hanem éppen kulcsot ad ahhoz, hogy olyan belátásokat tegyünk, amelyek a környezetünkre is jó hatást gyakorolhatnak.

Fotó: Novák Doro

A japán kokeshi babák első pillantásra finom, csendes tárgyaknak tűnnek, mégis sorsokról, veszteségekről, újjászületésről és láthatatlan kapcsolódásokról mesélnek. Az Életutunk kereszteződése, a kokeshi című kiállítás alkotójával arról beszélgettünk, hogyan válhat egy faragott tárgy spirituális társsá, miként találhat egymásra mester és tanítványa a kultúrákon keresztül, és hogyan kelhetnek új életre a töredékek – akár a fában, akár önmagunkban. Aoki Ryoka és Tóth- Vásárhelyi Réka közös kiállítása a B32 Trezor termében június 19-ig látható.

Kovács Gabi Tóth-Vásárhelyi Rékával beszélgetett.

A kiállítás címe, Életutunk kereszteződése, a kokeshi erősen utal a sors és a választás kapcsolatára. A kokeshi babákhoz vezető utad elrendelt találkozásnak tartod vagy inkább tudatos döntések sorozatának látod?

A kokeshi japán fababákkal való kapcsolódásom egyértelműen sorsszerűen alakult egészen a kezdetektől. Még akkor is, ha néha szerettem volna tudatosan irányítani egy-két fordulópont esetében, azonban olyankor elakadt a történetem egészen addig, míg ismét el nem engedtem az irányítási szándékaimat. Visszatekintve az elmúlt tizenöt évre számos meglepő esemény úgy megcsavarta a történetet, ahogy azt gondolom még egy élénk fantáziájú írónak sem biztos, hogy sikerült volna.

Aoki Ryoka mesterrel való kapcsolatod nemcsak szakmai, hanem mélyebb, akár spirituális kötődésnek is mondható. Hogyan lehet kulturális és generációs távolságokon át ilyen intenzív alkotói párbeszédet kialakítani? A babák ebben is segítenek.

Itt ismételve önmagam, szintén csak a magasabban elrendelt égi rendezők szándékos játékának látom a mi kapcsolódásunkat mesteremmel. Nehézkes nyelvi kommunikációnk ellenére sokszor éreztem azt a közelében, hogy tökéletesen megértjük egymást szavak nélkül is, még azokban a helyzetekben is, amikor a körülöttünk lévők csak értetlenül álltak. Ezt a jelenséget nagyon nehéz elmagyaráznom, mert nem egy szociálisan megszokott kommunikációs csatorna a miénk, és valóban a kokeshik sokszor segítenek minket. Például erre a kiállításra készültem, festettem és javítottam a mesterem által rám bízott megkezdett babákat. Az egyik babát 3 különböző darabból próbáltam összerakni, egy új alkotást létrehozni, azonban a rajta lévő kendő kifaragott rojtja egy helyen ki volt törve. Picit csalódott voltam és tanácstalan, hogy hogyan pótoljam a hiányzó részt, biztos furcsának tűnik, de megkérdeztem a babától, hogy most hogyan folytassam. Ahogy forgattam a kezemben, a benne lévő csapolás fúrt lyukából kipottyant a hiányzó darab. Ennek nagyon megörültem, de egyben le is döbbentem, mert rengetegszer utaztattam, pakoltam, ládából ládába és egyetlen egyszer sem esett ki útközben az a kis elrejtett hiányzó darab, amit valószínűleg amesterem tett oda, hogy majd egyszer vissza lesz ragasztva. Azonban az időzítés sorszerű volt. A kokeshi címe a „Szakadt ruhám titka” lett. 

A kiállításon a „Női szemek” című installációban, csupa szem nélküli és megfestett szemű vagy félig kész kokeshi látható összetömörülve. Mit látnak ezek a babák? Mi az üzenete számodra ennek az installációnak?

A kiállítótér egyik sarkába japán tolóajtókat imitáló paraván mögé tettem be rengeteg olyan kokeshi fa alapot, amit Aoki Ryoka meseteremtől hoztam el Shibukawából. Ezzel egyrészt szerettem volna bemutatni a látogatóknak azt, hogy milyen állapotban kapom azokat a kokeshi részeket, amikből alkotok. Sok alap csak éppen el van kezdve, van ami azért lett félretéve, mert el lett rontva, vagy eltörött, ráborult a tinta…stb. Kezdetben azt gondoltam, hogy mindet teljesen le kell tisztítanom, hogy újra kezdhessen őket. Azonban ahogy mesélni kezdtek a babák, mint a kirakós darabjai megtalálták hiányzó részeiket. A szemeket viszont azért festettem rájuk, mert minden babát azzal kezdek. A szemét meg kell nyitnom a babának ahhoz, hogy „életre” keljenek és a jövőbe tekintsenek. Nagyon erősnek érzem azoknak a kokeshi babáimnak az üzenetét, akiknek még csak a szeme van megfestve, mert így minden fókusz oda irányul, ráadásul a kiállításon az ő szemmagasságukba le kell hajolni, hogy a szemükbe lehessen nézni, mert a földre helyeztem el őket.

Munkáidban gyakran beszélsz a fa „lelkéről”, az intuícióról és arról, hogy az alkotás során mintha valami átáramlana belőled a babákba. Hogyan lesz egy tárgyból élő, üzenetet hordozó alkotás?

Azt gondolom, hogy ez az a kérdés, amit nehéz lenne egy-két mondatban megválaszolnom, mivel ez egy sokkal mélyebb, összetettebb benső folyamat, amihez több mint 30 éve tudatosan dolgozom önmagamon, mégsem feltétlenül szándékosan irányítva nyilvánul meg.

Az alkotásaim indirekt üzenetei talán a szavak nélküli interaktív párbeszédek kapcsán továbbítódnak. Először az alkotás és az én kapcsolódásomból született mondanivaló születik meg, majd a néző és az alkotás találkozásán keresztül, minden esetben egyéni módon, személyre szabottan egyedi üzenetként interpretál.

A történetedben hangsúlyosan jelen van az újjászületés motívuma – Aoki Ryoka mester műhelyének pusztulásától a főnix szimbólumig, sőt a saját átalakulásodig. Mit tudtál ebből az erőből megmutatni Ryoka mester babáin és a te babáidon keresztül?

Az átalakulás, az újjászületés mind -mind külső és leginkább benső erő együttes hatásával valósulhat meg. Fával dolgozni és fából alkotni elsősorban rengeteg fizikai erő összpontosításával lehetséges, de a fizikai erőt az alkotási folyamat részeként csakis benső erővel lehet működtetni. A fa kivágása, a fa halálát okozza, ezután a fadarab megmunkálása, kifaragása, kifestése során, a fa lelkéig kell eljutnunk, hogy ott új értelmet adva létének, az újjászületéshez segítsük azt. Minden szüléshez és születéshez erőre van szükség, ami nem más, mint az életerő. Ebből az aspektusból vizsgálva, talán a kokeshi az életerő szimbóluma is lehet.

Fotók: Novák Doro

Valami nagy-nagy tisztaságról szeretnék most beszélni Önöknek. Egy olyan fajta tisztaságról, vagy inkább letisztultságról, ami a matematika és a művészet számára egyaránt kihívást jelent, és egyaránt évezredek óta szeretnék elérni: a lehető legkevesebb szóval, eszközzel sokat, lehetőleg mindent elmondani.

Megtalálni ehhez az utat nem egyszerű, bejárni ezt az utat pedig még kevésbé. Sokan sokféleképpen próbálkoztak és próbálkoznak ezzel, de érintettségem okán – matematikus lévén – hagy idézzem ide elsőként Euklidészt, aki először talált rá erre az útra: 2000 évvel ezelőtt megmutatta, hogy a geometria, a tér csodálatosan gazdag világa valójában felépíthető néhány nagyon egyszerű elemből: pontból, egyenesből, körből, a köztük lévő kapcsolatokból, illetve az ezekről tett állításokból, amit Euklidész axiómáknak nevezett. Elemek című munkája valóban elementáris erejű mű, amiben a fent említett néhány alapelemtől elinduló út, ha követjük, a végsőkig gazdaggá tesz minket.

Nos, Sebestyén Sára hasonló útra hív minket. Rendkívül kevés eszközzel, szinte axiomatikus szigorral dolgozva, és ezeket az eszközöket konok következetességgel alkalmazva jönnek létre az alkotásai. Két ponton keresztül pontosan egy egyenes húzható – ha kimondjuk, nyilvánvalóvá válik, de valakinek, Euklidesznek rá kellett jönnie, hogy ezt ki kell mondani, és hogy ezt kell, és így kell kimondani. Sára ugyanígy rájön, hogy ezt a konkrét térrészt le kell fényképezni, és ezt kell, és így kell lefényképezni. Ugyanakkor több is ez, mint egy axiomatikusan felépített rendszer, hiszen a precíz, szabatos struktúrák néhol akár szabados érzelmeket is felfednek: munkáinak lényegi eleme a játékosság, az érzelmi vagy érzéki meglepetés, sőt, akár az erotika.

Sokféle értelemben fel kell készülnünk tehát, ha el akarunk indulni vele ezen az úton, cserében Sára valami nagyon erős, elemi, intim térélményben részesít minket, persze csak ha kellő figyelemmel követjük az útját. Pilinszky János szavaival élve, ez az út nyílegyenes labirintus. Nyílegyenes, amennyiben nagyon egyértelmű, határozott irányt látunk itt kirajzolódni a képeken, de labirintus, amennyiben ez az út mégis tele van meglepetésekkel, kinyíló és bezáruló ajtókkal, kiszögellésekkel, tükrökkel, titkokkal, érzelmekkel, élettel, önhasonló vagy meghasonlott elemekkel. Úgy tűnik, ezeket Sárának – belső késztetésből – fel kellett fedeznie, az ajtókat kinyitnia, bezárnia, a tükörbe belenéznie, a titkokat, a titkait felfednie és felfedeznie. És Sára ezt megteszi, önmagáért és értünk, helyettünk is, aminek az eredményét ezen a kiállításon élhetjük át, ha végigkövetjük a fizikai értelemben is kijelölt utat.

Euklidészt említettem, mint a letisztult geometriai útkeresés legszebb példáját, de a költészetből is hozhattam volna példát. Sokan hasonlítják Sára képeit a jól ismert japán haikukhoz, de, miközben éppen a letisztultság és feszesség szempontjából nagyon is értem az analógiát, számomra Sára alkotásaiban több a játék, az érzelem és a szabadság. Hasonló hatással talán éppen a fent említett Pilinszky János költészete bír – pár jól megválasztott, csendes, akár szikár szó által döbbenetesen erős érzelmek és világok tárulnak föl az ő verseiben – csakúgy, mint Sára képeiben.

Képzeletemben, ha nem is látjuk őket, Euklidész és Pilinszky karonfogva sétálnak ezen a kiállításon. Csendesen beszélgetnek, Pilinszky dohányzik, de Euklidészt ez nem zavarja. Azt látják, hogy Sárának, ha más eszközökkel is, de sikerült az, ami nekik is sikerült a saját területükön, sőt Sárának sikerült az ő gondolataikat valamilyen értelemben fuzionálnia is. Azt hiszem, együtt örülnek annak, hogy a geometria és a költészet legletisztultabb és legerőteljesebb formái találkoznak az itt látható alkotásokon. Törékeny monumentalitás. Leheletfinom brutalitás. Hajszálvékony vonalakkal megrajzolt irdatlan tömeg. Izzó, játékos szürkeség és véresen komoly színek.

Sárának sikerül az, hogy a legkevesebb elemmel a legtöbbet mondjon: pont, egyenes, kör – és az ezekből összeálló mindenség.

Nem magától értetődő az, hogy ez sikerül. Pilinszky János idézi föl Baudelaire gondolatait a képzeletről: „a teremtő képzelet, amennyiben kombinatív, kombinációinak analízisében, és ezen analízis során nyert felismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza.” A teremtő képzelet tehát a képzelet odaadása, a teremtő képzelet a fölösleges fantáziálásról való lemondás, a csodálatos, tiszta és puszta lényeg felmutatása, barokkos elemektől való megtisztítása, szépségének elvesztése nélkül. Azaz, minden játékosságával együtt, nagyon gondos, konok, kemény összpontosítást igénylő munka. Ennek a munkának az eredményét, a hihetetlenül letisztult, de elementáris erővel és érzelmekkel bíró térélményt és az abban kijelölt út bejárásának örömét nyújtja nekünk ez a kiállítás. Nyújtja pedig mindezt a térélményt a szó szoros és átvitt értelmében is, hiszen ez a kiállítás nem csupán falra akasztott képek sorozata, hanem ennek a különleges helyiségnek a belakása, a térré formálása. Az elkopott kifejezés, a „kiállítótér” itt új értelmet nyer: a kiállított alkotásokat felerősítő, hangsúlyos térbe lépünk be, ami partnerként vezet minket végig az úton.

És hogy történetesen fényképezőgéppel készültek ezek az alkotások? Lehet. Mégis – sajnálom, ha valaki esetleg egy fotókiállításra érkezett volna, mert ezek nem fotók. Nem fotók, hanem gyönyörű, fénnyel festett alkotások, absztrakt térélmények. Még akkor is, ha fotó mivoltukban őriznek valamit abból a hihetetlen geometriai érzékenységből, ami talán Moholy-Nagy és Kepes György sajátja volt, amivel egy hétköznapi épületben, villanypóznában, villamossínben meglátták a geometria élményét. Geometrikus fotók voltak ezek valószerű helyszínekről (ahogy ez illik is egy fotóhoz).

Ezt az erős hagyományt viszi tovább Sára, miközben meg is haladja azt. Ezeken a képeken ugyanis már nem csak a térben elhelyezkedő objektumok részletei vannak megörökítve, hanem a tér maga. Az objektív elveszti objektivitását, a kép elveszti tárgyszerűségét. Rejtélyes módon Sára körül mintha maga a levegő is fényérzékeny lenne. Értsük jól: valamit a térben sokféle művészi eszközzel meg lehet ragadni, de a teret magát, a tér elemi élményét megragadni – ehhez zsenialitás kell. Én is le tudok, Önök is le tudnak fényképezni egy házsarkot, a térben elhelyezkedő épületet – Sára viszont lefényképezi nekünk a teret magát. Ha figyelünk, Sára segítségével megérthetünk valamit a térről, a tér segítségével megérthetünk valamit Sáráról, végül megérthetünk valamit az ebben a térben elhelyezkedő önmagunkról is, és nem csak akkor, ha a tükörbe nézünk. Ennyivel gazdagabbak vagyunk tehát vele és általa, amit a geometria rajongójaként és műélvezőként ezúton, és itt is, mindannyiunk nevében, nagyon köszönök neki.

A kiállítást megnyitom.

Október 8-án mutattuk be hatalmas sikerrel a Nézőművészeti Ktf. új előadását.

Martin McDonough története Kovács Lehel rendezésében elevenedik meg újra a B32 színpadán! A címszerepben Jankovics Anna, partnerei Mucsi Zoltán, Katona László és Kovács Krisztián. A Mezei Néző és a Színházatnekünk blog beszámolói.

„… Kovács Lehel rendezésében láthatóan arra törekszik, hogy a szereplők viszonyait árnyaltan mutassa be, nem vonja el róluk a figyelmet, ez nem ún. „rendezői színház”, a darab színészbarát volt és az előadás ezúttal is azzá válhatott. Ezt mind a négy szereplőnek jó játszani, nekünk pedig jó őket nézni. Megtekintését szívesen ajánlom mindenkinek….

…Négy remek színészt nézhetünk közel két órán keresztül, akiknek elhihetjük mindazt, amit csak jeleznek.

Ahogy a McDonagh darabok többsége, ez is fekete komédia – sokat nevetünk még erőszakos jeleneteken is, kénytelenek vagyunk rá – a darab most is működik. Szórakozunk, de közben átjön a szereplők sorsának tragikuma is – nem remélhetünk nekik jobb életet.

A „Leenane szépe” egyik fő témája a „sehol se jó élni”, se azoknak, akik otthon maradnak, sem azoknak, akik egy jobb élet reményében elmentek. Patthelyzet ez az ír falu lakosainak, hiába szép a természeti környezet, még azt sem tudják élvezni – folyton esik és sár van (konkrétan is és átvitt értelemben is értelmezhetőek McDonagh darabjainak az időjárással kapcsolatos gyakori megjegyzései). A közösség jövője is kilátástalan, egyre-másra távoznak el végleg a tagjai, akikben a honvágy ellentmondásos érzeteket kelt. Ehhez kapcsolódik a családon belül vagy egyedül átélt magány, amely feloldhatatlan.

Hogy lehet a perspektívátlansággal együttélni, miként tudjuk magunkat előre vonszolni az életben, ha egyszer racionálisan olyan könnyen belátható, hogy nincs miben bízni? – Ez lehet a mű egyik alapkérdése, amely bennünk is felvetődhet, ha netán összemérnénk saját sorsunk a szereplőkével.

Ezek a kérdések saját magunkban is időről-időre felmerülnek, épp tegnap írta le szinte ugyanezt egy régi tanítványom, de miközben ezen gondolkodunk, nem szoktunk olyan jól szórakozni, mint amikor a Leenane szépét nézzük színházban. Ebben a rendezésben a feketeség és a komédia is érvényesül, kellő egyensúlyban ráadásul…”

(Mezei Néző Blog) A teljes írás itt olvasható!

„[…] Kifejezetten szimpatikus, hogy a színpadi játék hűen követi a dráma cselekményét. Beleértve a végkifejlet fordulatát is, melyhez nem árt vagy ismerni a drámát, vagy megfelelően tudni elvonatkoztatni ahhoz, hogy megértsük, pontosan miben is áll ez a fordulat. Kovács Lehel nagyon szép és emlékezetes előadást rendezett ebből az egyáltalán nem könnyen emészthető történetből…

…Az est talán legnagyobb durranása mégis Mag, azaz az anya (!) szerepében látható Mucsi Zoltán. Partnerei a történet szerinti lánya, Maureen (Jankovics Anna), valamint a Dooley testvérek, Pato (Kovács Krisztián) és Ray (Katona László). Az alapkonfliktus anya és lánya között áll fenn. Együtt élnek, és első perctől látszik, hogy nem teljesen önszántukból. Sokkal inkább a nyomor kényszere szülte ezt a helyzetet. Persze lehetne egy ilyen együttélés békés is, ám ebben a kapcsolatban folyamatos a kavarás, a szekálás, egymás szurkálása, a szüntelen adok-kapok. Nem hogy nem tudnak leállni, de egyre durvább és sötétebb dolgokat követnek el egymással szemben. Nehéz eldönteni, hogy az anya, vagy a lány magatartása vérlázítóbb-e. Érzésem szerint mégis az anyától indul a rohadás a történetben. Nyilvánvaló, hogy birtokolni akarja Maureen-t, és az egészen kegyetlen eszközöktől sem riad vissza annak érdekében, hogy célját elérje. A cél pedig nem más, mint magához láncolni és maga mellett is tartani, kisajátítani a lányt. Nem vesz tudomást arról, hogy Maureen-nak is lehetne egy saját élete. Márpedig a történet mutat Maureen számára kiutat ebből a posványból.

Drukkolunk is végig a lánynak, hogy sikerüljön kimenekülnie a kilátástalanságból. Látjuk, hogy maradt benne még valami jó. Hogy a lelkét nem nyomorította még meg teljesen a fizikai és lelki szegénység. Hogy vannak még dédelgetett álmai, és van esélye a szerelemre is. Igaz, hogy csak egyetlen egy: Pato. Aki egyébként szimpatikus fickó, látszólag komolyan is veszi a nőt és annak szerelmét. Látva azonban anya és lánya egyre eldurvuló viszonyát, legyőzi undorát és elvonatkoztatja mindezt attól, amit Maureen iránt érez.

Maureen és Pato is megjárták már Angliát, ahol egyikükre sem várt könnyű élet. Mégis más volt, mint Leenane kilátástalansága. Mert hiába a gyönyörű táj és a csodálatos természet, belülről rohad az egész az ott élő emberek gátlástalan rosszindulata és folyamatos pletykálkodása miatt. Így aztán nincs ép eszű ember, akit ez meg nem fojt, és aki nem próbál meg menekülni innen. Azért ez a történet sokunk számára ismerős lehet, akik életük bizonyos szakaszában a vidék látszólagos nyugalma elől a fővárosba menekültek, ahol az emberek nem ütik az orrukat olyan dolgokba, amihez semmi közük. És bizony saját tapasztalatból mondhatom, hogy a vidéknek ez a csodásnak egyáltalán nem nevezhető bája a mai napig él bizonyos körökben.

Szóval a levegőért meg kell küzdeni…” 

(Színházatnekünk.hu) A teljes írás itt olvasható.