Petruska első nagylemeze a Metropolita tíz éve jelent meg, most újragondolva, és mindenféle kulisszatitkokat felfedve igyekszik a koncertélményt még egyedibbé tenni a B32 színpadán február elsején.

Kovács Gabi Petruska Andrással beszélgetett.

Tíz éves a Metropolita első nagylemezed, ennek apropóján kibővített változatban koncerten és persze, streaming felületeken is hallható lesz. Milyen volt hozzányúlni az első dalaidhoz?

Nagyon érdekes érzés. Ahhoz tudom hasonlítani, amikor visszamentem a volt iskolámba. Minden zegzugát ismerem a rég látott épületnek, ösztönösen visz a lábam, mégis teljesen más élethelyzetből kerültem ugyanoda. Ilyenkor előjön egy csomó emlék, kísértet és valahogy furcsán feloldódik az eltelt idő.

Elmondásod szerint ez a lemez az, ami hozzásegített az önismerethez. Mit tanultál meg magadról?

Amikor kijött a lemez, zeneileg ugyan elhelyezett valahova, de érzelmileg nehéz volt feldolgozni, hogy immár van egy kitörölhetetlen művészi termékem. Azzal szembesültem, hogy borzasztó erős megfelelési vágyam van, cserébe úgy hajtottam magam, hogy közben alig tudtam örülni a sok koncertnek. Ez pedig a magánéletemre nyomta rá a bélyegét. Mindenkinek eljön egy katartikus pont az életében, amikor végre változtatni szeretne, nekem ez a Metropolita volt.

Soha nem ismert otthoni demók, stúdióváltozatok is hallhatók az anyagon, miért tartottad fontosnak hogy ezek is megjelenjenek?

Szerettem volna beavatni a hallgatókat a dalok születésébe. Olyan pillanatok ezek, ahol én is csak keresgélem a lehetőségeket, van, hogy nincs is még kész a szöveg. Sokan azt hiszik, hogy csak úgy kisujjból vagy tehetségből kiráztuk ezeket a dalokat Babarci Bulcsú szerzőtársammal, de koránt sem így van. Sok kísérletezés, ötletelés és idő volt, mire eljutottunk a végső változatokig. Titkos reményem, hogy akár ezzel a kis beavatással is motiválhatjuk azokat az embereket, akiknek van valamilyen nagy álma, de még lehetetlennek tűnik a megvalósítás. 

A lemez előtt nem voltak magyar dalaid, miért döntöttél akkor a magyar nyelv mellett?

Kulturális értelemben hazajöttem. Angolszász popzenén nőttem fel, a gyerekkoromban ez jött szembe mindenhonnan, ez volt a példa. Feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nem a saját kultúrámból merítek? Egyáltalán mit jelent a 2010-es években a magyarságom, a budapestiségem? Tulajdonképpen ezt a kérdést próbáltam megválaszolni a lemezzel. 

Vannak más verseket megzenésítő projektjeid is, ilyen a Maszkurával és Kathy Zsolttal készült a „Felül a gálya” című Petőfi dalaira épülő kamaradarabod. Miért vonzott egy ilyen típusú megjelenés?

Elsősorban az tetszett meg, hogy részt vehetek egy olyan projektben, ahol több frontember van és én “csak” az egyik vagyok. Ez egy igazi csapatmunka volt, ahol sokszorozódtak a kreatív energiák – többek között az ország legnagyobb költőjétől. 

Erre az előadásra sok anyag készült, és ha jól tudom, formálódik is egy önálló Petőfi est is .

Ha est nem is, de tavasszal érkezik a Petőfi-lemezem, mely részben a fent említett darab zenéje a két alkotótárssal, részben pedig olyan dalok, amik oda már nem fértek. Hálás dolog Petőfivel dolgozni, nem csoda, hogy túlteljesítettem a feladatomat. 

Tíz történet, szöveg az új lemezen. Fikció és valóság keveredik a dalokban. Hogyan dolgoztál, esetleg olyan lesz, mint egy fantasy metróutazás?

Inkább a földfelszín, a megállók környéke és az azok közötti kontraszt inspirált. Lényegében ez a 10 állomás összefoglalja Budapestet és a belvárosi életünket. Sok az önéletrajzi elem, sok a várostörténetből kiragadott fikció, de tulajdonképpen bármelyik megtörténhetett volna ugyanúgy veled is, mint velem.

Hogyan látod urbános dalszerző vagy, aki szívesen lép ki a négy fal közül a forgalmas városba, ez illik hozzád, vagy szeretnél már egy csöndes erdei házat.

Elég jellemző, ahogyan most élek. Agglomerációban lakom zöldben, nyugiban, de egy sarokra van a kék és az éjszakai busz. Fontos számomra a nyugalom, de igénylem a nyüzsgést is. 

A két művész portréi egyszerre hasonlítanak és különböznek egymástól. Portrékat láthatunk emberekről, akik cigánynak vallják magukat és egy kis somogyi faluban élő férfiakról, nőkről. A képekben közös, ahogy Ilya Gaponov mondja: a megbocsátás és az elfogadás.

Schild Tamás fotóművész és Ilya Gaponov festőművész közös KÉPMÁS-MÁSKÉPP című kiállításukról mesélt Kovács Gabinak, amely a B32 Galériában látható 2023 és 2024 fordulóján.

Tamás és Ilya egy közös ismerősükön, egy szentpétervári kurátoron keresztül ismerkedtek meg. Azt lehet tudni, hogy mi volt a vonzó egymás számára a művészetükben, életükben…

Schild Tamás (ST): E kiállítás létrejöttében nem lehet túlbecsülni Jekaterina Frolova szerepét. Miután látta egy Somogy vármegyei kiállításomat és személyesen találkoztunk, ő vetette fel, hogy nekünk Ilyával meg kéne ismernünk egymást és közösen kiállítanunk. Ő az ötlet gazdája és bemutatott minket egymásnak. Korábban nem ismertük egymás munkáit sem, de megszerettük. Katerina ugyan jelenlegi távolabbi feladatai miatt nem tudott tevékenyen részt venni a kiállítás rendezésében, de Máthé Andreának köszönhetően mindannyiunk örömére megvalósulhatott, impozáns helyet és elrendezést kapva a B32 Galéria nagytermében.

Különös dolog lehet a kurátori szem. Olyan egyensúlyt teremtett eltérő műfajú képeink között, amit előtte talán magunk sem láttunk. Köszönet mindkettőjüknek.

Ilya Gaponov (IG): Nagyon megérintett Tamás fotósorozatának története, létrejöttének folyamata. A megbocsátás és elfogadás története ez: megbocsátás azoknak az embereknek, akik kifosztották szülői házát. Tamás, hasonlóan hozzám, ezeknek az embereknek az életében egy bibliai történetet látott felsejleni, így megjelenítésükben az arcok, a beállítások sajátosak: mintha szentábrázolások lennének, mintha szentábrázolások néznének ránk. 

Schild Tamás fotói keresetlen egyszerűséggel mutatnak be drámai sorsokat a cigányportrékon keresztül. Nem könnyed fotók, miközben az arcok sokszor lenyűgözően szépek. Ilja festményei nehezek, monumentálisak, az arcok sokszor elgyötörtek. Hogyan látják, mi a közös a képeiken?

ST: Örülök, ha így látja a képeimet. Hasonlatosság esetén azonban sokkal izgalmasabbnak tartom a különbségeket. Akár a hasonlatosság, akár a különbségek felfedezését pedig illendőnek tartom a néző privilégiumának tekinteni.

IG: A portréim összes szereplője Tapsonyban, egy somogyi kisfaluban él. Gyakran látok negatív hozzáállást ezekkel az emberekkel szemben. Igen, nagyon különlegesek ezek a portrék az esztétika megközelítés és az életmód megértésének vonatkozásában, a közös emberi tulajdonságokban.

Máthé Andrea szerint Schild Tamás fotói az élet élhetőségére kérdés, úgy érzem ez Ilya képeire is jellemző. Hogyan látják ezt?

ST: Csak a magam nevében nyilatkozhatom, de egyet kell értenem, ez fontos kérdés.

IG: Festményeim minden szereplője mélyen bele van szövődve a falu társadalmi életébe. Ezeknek az arcoknak a kemény munka miatt gyakran napbarnította vonásaik vannak, de emiatt még kifejezőbbek.

Ilya bányászvárosban nőtt fel, portréin gyakran elcsigázott bányászokat láthatunk. Ilya szerint a legjobb forrás, inspiráció számára a körülötte lévő emberekből áradó élni akarás és lendület volt.

IG:Munkáim során azt az anyagot használom, amelyet hazámból hoztam. Ez egy szénből készült festék, így a festmények színe ilyen földes árnyalatú.

Schild Tamás női portréi hasonlóan erős inspirációs források, számára mi a megkapó egy női arcban, és ugyanígy Ilya számára mi lenyűgöző egy tekintetben, egy arcban?

ST: Egy akár női vagy férfiarc varázsát is hosszasan lehetne sorolni. A most kiállított képeim azonban néhány kivételtől eltekintve egyugyanazon arc változásainak varázsát próbálják felmutatni, éveken át kísérve modelljüket.

IG: Úgy gondolom, mindegyik szempárban felfedezheted Isten tekintetét, amelyben a szomorúság, az öröm és a szeretet összetartoznak. 

Amália furcsa kis boszorka, levelek, búzaszálak nőnek a hajában, tengerkék ruhája súrolja a földet. Természeti lény, akárcsak megalkotója, Szegedi Katalin illusztrátor, aki Balaton melletti házában vizekhez dombokhoz közel alkotta meg Amáliát.

2023. december 7. – január 19. Trezor Galéria

A kiállítás Boldizsár Ildikó „Amália”-trilógiájának köteteihez festett illusztrációk. 
Kovács Gabi Szegedi Katival beszélgetett.

Boldizsár Idikóval régóta dolgoztok együtt, és Amália történetét különösen szeretitek. Egy interjúban azt mondta, hogy ez az életetek könyve. Mi volt ilyen hatással rátok, tehát, hogy tartod az életetek könyvének?

Alapvetően természetesen Ildikó könyve, hiszen ő írta. Én nagyon régóta vágytam arra, hogy Amália meséit illusztrálhassam, és amikor először olvastam el a kötetét, amelynek régen az Amália álmai volt a címe – és ennek a címadó meséje tulajdonképpen az Amália című mese volt –, nagyon boldog voltam. Amália iszonyatosan mély hatást gyakorolt rám a kezdetektől fogva, olyannyira, hogy ez a mai napig tart, pedig már nagyon sok mesét olvastam és dolgoztam fel. Nagyon szép mese, nagyon mély, nagyon megrázó, tele érzelemmel, aki elolvassa, az tudja, hogy miről beszélek.

Állítólag még a kézirat elolvasása előtt megszületett a borítókép benned.

Valóban így történt, hogy még nem ismertem a konkrét történetet, de már megálmodtam a borító látványát, és amikor elolvastam a művet,

akkor megerősödött bennem, hogy ennek valóban így kell kinéznie.

Ez egy elég mágikus sztori.

Igen, ez jellemzi az egész együttműködésünket, néha Ildikóval annyira együtt látunk, együtt, gondolkodunk, együtt érzünk, bármelyikünk bármit alkot, az teljesen paralel a másik művészetével.

Hogyan kezdődött a kapcsolatok? Azt olvastam, hogy már egész fiatal korodban felfigyeltél rá.

Igen, egy újságcikket olvasva figyeltem fel rá először, aztán az évek során.

A szakmai ismeretségek révén valóságosan is kapcsolatba kerülünk egymással, és az első közös munkánk is pont ennek az Amáliának egy ilyen gyűjteményes változata volt, amelynek a Boszorkányos mesék lett a címe, és a Móra Kiadó gondozásában jelent meg. 

A most frissen napvilágot látott Amália-trilógiának, ez az igazi, méltó kiadása, hiszen mind az Amália, mind pedig a Fekete Világkerülő ember című könyvek az eredeti, szinte változatlan formában olvashatóak. A meséket a Magvető Kiadó karolta fel, és kísérte végig, Dávid Anna szerkesztésével. A sorozat harmadik része is elkészült, Ildikó ebben az évben írta meg az immár trilógiává duzzadt könyvsorozatnak a befejező részét Igazi vándorút címmel. Párhuzamosan dolgoztunk, én úgy kezdtem el rajzolni a képeket, hogy még nem volt kész a kézirat. Általában úgy volt, hogy akkor, amikor elkészült egy mesével, azonnal átküldte nekem, és akkor én így, szép lassan kezdtem el illusztrálni őket. Rendhagyó módon dolgoztunk, mert egyébként sohasem szoktunk konzultálni. De ebben az esetben kénytelenek voltunk, még a készülőben lévő kézirat folyamatát is elárulta nekem Ildikó, tehát azt, hogy milyen vezérfonal alapján fogja biztosan összefűzi a meséket. Az illusztrálás szempontjából ez nagyon fontos támpont volt, hiszen így beleláthattam abba, hogyan fog alakulni a cselekmény szerkezete. Fantasztikusan érdekes volt a munkafolyamat, mindig meglepetés volt, hogy éppen milyen mese érkezik, az ő számára pedig meglepetés volt, az általam megfestett képi világ.

Gyakran mondod magadról, hogy kiszámíthatatlan, hogy éppen mit használsz, milyen eszközt, hol hagyományos akvarellel dolgozol, máskor akrillal vagy éppen kollázs technikával készítesz képeket, ennél a mesénél ez hogy alakult? 

Azért egy könyv megszületése előtt el kell határoznom, hogy milyen eszközzel és technikával fogok dolgozni, tehát nem random módon váltogatom a technikákat. Ebben az esetben pedig az volt a választásom, hogy a szokásos akril technikával festem a képeket, és nagyon sok, mindenféle szép erezetű levéllenyomatot is használtam még az illusztrációkhoz. Azért is tartottam jó megoldásnak, mert a könyv főhőse, Amália egy jó boszorkány, természetközeli lény, aki érti a natúra minden rezdülést, és ezért ez teljesen nyilvánvaló volt, hogy így a természetnek a konkrét megidézésével támasztom alá a képek mondanivalóját.

Amália természeti lény, de te is az vagy, hiszen nem messze élsz a Balatontól, tehát tulajdonképpen benne vagy a sűrűjében. Ez hatott rád, a rajzaidra?

Nehéz megválaszolni. Minap is volt nálam egy látogató, és rácsodálkozott az otthonukra, azt mondta, hogy ez az egész olyan, mintha én rajzoltam volna. Én már nem tudom visszakeresni magamban, hogy én hatottam erre az otthonra, vagy ő hatott-e rám. Nagyon fontos, hogy milyen környezetben él az ember, és ez óhatatlanul inspiráló, ha művész az ember.

Hányszor olvasol el egy kéziratot és mikor érzed úgy, hogy már a tiéd?

Az első mondatnál érzem ezt. Jó, ez túlzás, de mondjuk az első néhány mondat alapján érzem, hogy ez az enyém, vagy nem az. Hogyha egy kézirat bármilyen jó vagy szép, de úgy érzem, hogy ez nem nekem íródott, akkor én azt nem vállalom, hanem ajánlok magam helyett más grafikusokat, akik szintén nagyon jók, és akikről úgy érzem, hogy ők sokkal jobban meg tudnák ezt csinálni. Például pár éve szintén a Magvető Kiadó felkérésére kaptam egy kéziratot Ildikótól, ami nagyon szép volt, de nem éreztem, hogy ez az én mesém lenne. Rofusz Kingát ajánlottam magam helyett, aki gyönyörű szimbólumokkal festette meg a mesét. Sokkal jobb lett, mintha én csináltam volna.

Minden karakteres alkotónak van egy senkihez sem hasonlítható stílusa.A te álomszerű képeidet milyennek látod?

Nagyon nehéz az embernek a belső világát külső, objektív szemlélőként értékelnie. Például érdekes volt megtapasztalnom azt nemrég egy nagy kiállításomon, ahol hetvenkét kép volt együtt, mennyire sokféleképpen dolgoztam az elmúlt időkben. Szinte sokkoló volt a mennyiség, másfelől jó volt végigtekinteni az életművemen, és látni azt, hogy a sokféleség mellett mégis, van egy egységes stílusa az egész a látványnak. Én minden könyvnél igyekszem valamit újat kitalálni, figyelembe véve azt, hogy mit is sugall az irodalmi mű. Igyekszem mindig rezonálni az irodalmi alkotásra, ezt nagyon fontosnak érzem.

Vannak szerzői könyveid, mint az Álomcirkusz, a Kocsonyakirályfi, valamint a Lenka és Palkó. Mégsem tartod magad írónak. 

Igen, ennek a története, hogy a német kiadóm, – egy kicsit idézőjelben –, rákényszerített, arra hogy írjak is, mert náluk az illusztrátor maga írja is a szöveget a könyveinek, és így született meg az Álomcirkusz, ami aztán nagy nemzetközi utat járt be, hasonlóan, mint a Lenka és a Palkó. Tehát én azért nem tartom magam írónak, mert a professzionalizmus híve vagyok, és ugyebár én grafikát tanultam, írást meg nem. De szeretem ezeket a könyveket, tehát abszolút vállalom az írói részét is a dolgoknak. Mindegyik saját szerzői könyvem a Csimota Kiadó gondozásában jelent meg. A mostani B32 tárlatról még csak annyit, hogy ez valóban az én kiállításom, de tegyük hozzá azt is, hogy azért ez az egész Boldizsár Ildikó írói munkáságának bemutatása is.  És igen, az író mellett illusztrátornak lenni ugyanúgy autonóm művészeti tevékenység, de nem lehet eltekinteni attól, hogy ez valaki másnak az alkotásához készült reflexió. Az illusztrációt alázatos művészeti műfajnak tekintem, és szerintem ez így van rendjén.

Fotók: Aczél Márk

Az idén váratlanul elhunyt Munkácsy-díjas Kungl György munkáiból Befejezetlen kiállítás címmel mutatott be válogatást a B32 Galéria október közepétől közel egy hónapon át. A sajátos stílusú keramikus-szobrászművész a posztmodern figuralitás egyik első képviselőjeként a tömegkultúra szereplőinek kicsinységét együttérzéssel és nagy formai leleményességgel ragadta meg alkotásaiban. Témái között különleges szerepet foglal el a nemrég bezárt tárlaton bemutatott Űzött vad és a Hét főbűn című sorozat, amelyben az állatmesék filozofikus megközelítésével foglalkozik az emberrel. A REFLEXIÓ mentorprogram keretében öt pályázó készített Kungl György alkotásai által ihletetett műveket, melyeket az alábbiakban mutatunk be.

Borkovics-Válint IngridbenKungl György kiállítási anyaga az útkeresés, az önismeret, a bűnök, a vívódás, az ember fizikai és lelki életének kérdéseit hozta felszínre. Ebből inspirálódva két összetartozó üvegművészeti alkotást készített. „Életünk során – önmagunkat keresve – számtalan ellentétes értékű végpont vonzásában vagyunk. Ezek hatására folyamatosan változunk és helyezkedünk, akár egy kifeszített cérnán csúszkáló gyöngy. Az anyagi és szellemi világ határán teljességre, egészségre, belső csendre és ragyogásra törekszünk.”

Dankó Boglárka egészen más szempontból közelítettKungl György kiállításához. Eggster Bunny című játékos munkája a nyúl és a tojás motívumait ragadta ki a tárlat meghatározó elemei közül. A tojáshoz kapcsolódva – alkotásával – Húsvét ünnepének kereskedelmi, üzletiesítő felfogását is igyekezett felvillantani némi iróniával: a tojás létrehozásához mi köze a nyúlnak, avagy a nyúl tojná a tojást? A metálfényű anyagok használatára pedig azért esett a választása, hogy a kiállításon szereplő nyulaknak a szinte bionikus robotlábra emlékeztető végtagjait megidézze vele.

Horváth Rita Az erdő mélyén című alkotásával a galéria hátsó terében elrendezett posztamens-szobor kapcsolatra reflektált. „A fehér térben megjelenő fehér posztamenseken megvilágított fehér porcelánok látványa fogott meg először, majd az elrendezésük, a véletlenszerű helyzetük a térben. A megjelenített látvány a valós tér parafrázisaként is értelmezhető, kísérlet egy teljesen paradoxon helyzetbe való átültetésre.”

Toldi Emese Krodhacímű fotósorozatával a Kungl György által ábrázolt főbűnök egyikére, a haragra reflektált. A harag – akár spirituális, akár vallási értelemben – a felszabaduláshoz vezető út, az ahhoz szükséges érzés. A krodhának (szanszkrit: düh, felháborodás) több képviselője van a hinduizmusban, a buddhizmusban és a szikhizmusban. A hallgató három darabból álló pályaművében önmagát mint a haragot megélő, de attól szenvedő embert jelenítette meg.

Annak ellenére, hogy a szobrászati munkák általában kívül esnek Toldi Flóra alkotói tevékenységén, a pályázat keretein belül Kungl György Camino című sorozatával foglalkozott. Nem hiába: az épített környezet és a szakralitás megragadása a saját művészetében is fontos szerepet tölt be. Sík és tér című  munkája elsődleges témájává azonban azt a különleges ábrázolási módot tette meg, hogy a templomokról és épületekről készített plasztikák hátulján a térbeli forma síkbeli változata is megjelenik. Pályaművében erre a megfigyelésre, illetve jelenségre reflektált, „a szoborsorozaton megjelenő épülettípusok helyett az általában a saját munkáimban megjelenő, vagy az engem körülvevő épülettípusokat ábrázoltam.”

Még november 2-ig látogatható a B32 Trezor Galériájában Czebe István üvegművész Háló nélkül című kiállítása, ahol állványokon bemutatva a művész letisztult formavilágú üveglapjait csodálhatja meg a közönség.  „A háló nélkül egy kis ugrás a semmibe. Folyamatos gondolkozás anyagban és térben, egy nagyon egyszerűnek tűnő rendszerben.” A REFLEXIÓ pályázatra jelentkezett hallgatók közül ezúttal négyen nyújtottak be erre a tárlatra reflektáló alkotásokat, melyekről az alábbiakban részletesen is beszámolunk.

Hompot Andreára Czebe István üvegművészetének sajátos formarendszere gyakorolta a legnagyobb hatást. A hallgatót munkája elkészítésénél a művész egy, a tárlathoz írt gondolata („a melegen formált üveg nevel és ébren tart”) inspirálta, a tűz ugyanis számára metaforikus értelemmel bír: mindennapjaiban ez a formáló erő a kapcsolatok melegségében jelenik meg. „A bennünk lévő tűz az, amely éberséget ad a lelkünknek arra, hogy ölelő melegséggel jóra neveljük egymást. […] Az üvegművészethez hasonlóan, melegséggel bármivé formálhatjuk az anyagot, míg az üveget szilárd állapotában, melegség hiányában legfeljebb törések árán tudjuk megváltoztatni.”

Lebeda Dánielt ugyancsak az üvegművész gondolatai ihlették meg: „A háló nélkül egy kis ugrás a semmibe. Folyamatos gondolkozás anyagban és térben, egy nagyon egyszerűnek tűnő rendszerben…”. Ez a kiindulópont azután érzésként, asszociációként továbbélve ugródeszkaként funkcionált a kép megszületéséhez. A hallgató a kollográfia technikáját választotta, amely lehetővé teszi a rétegekben való gondolkodást, majd annak lenyomtatása szintén újabb dimenziót adott  végleges művéhez, mintegy visszautalva a kiállításon bemutatott üvegszobrok rétegelt megmunkálására.

M. Tóth Zsuzsanna reflexiójának kiindulópontja az üvegszövet volt, mint számára új anyag, illetve a kísérletezés folyamata, melynek során olykor a tapasztalat által diktált, bevált megoldások kevésbé hasznosak, mint az újszerű ötletek. Zsuzsanna az üvegszövettel és egyéb hálós anyagokkal festékelhagyásos monotípiákat készített, majd ezeket olyan elrendezésben komponálta össze, amely megidézi a kísérletezés közbeni flow érzés megélését. Az anyagok és munkák egyfajta ritmikusságot, ugyanakkor véletlenszerűséget szimbolizálva kerültek fel az alapra, de nem ragasztva vagy festve, hanem tűzve, utalva arra, hogy a kísérletezés közben nincsenek kőbe vésett szabályok vagy egyetlen helyes út. A vision board jellegű alapon visszaköszön az üvegszövet mintája, és azon játékos egymásutánban láthatók a különböző anyagok, nyomatok, rajzok amiket a pauszpapír hol sejtelmesen elfed, hol jobban megmutat. Ezzel azt kívánta a hallgató érzékeltetni, hogy az alkotás is kísérletezés közben fedi fel magát, valamint utalhat az ismeretlenre, a képzelet szabadságára és az állandó interakcióra az alkotó és az anyag, illetve a műve között.

Mihucz Kitti kétrészes sorozattal reflektált a kiállításra. Festményeinek az  alapvetően geometrikus formákból álló kompozíciója hasonló motívumkincsből építkezik, mint Czebe István kiállított munkái. Ezt kiegészíti az egyéni hálórendszer reflexiójával: a hálót körbeveszi az organikus formák csendje.

Rendhagyó anyanaplóban meséli el Móga Piroska színművész első várandósságának történetét. A fájdalmas és abszurd szöveg Lewis Caroll Alice csodaországát is megidézi, miközben mindannyian egy feneketlen, nagy sötét lyukba zuhanunk.

Az Anyanapló október 28-án  B32 színpadán látható. Kovács Gabi Móga Piroskával beszélgetett.

Második terhességednél kezdtél naplót írni. Ez egyfajta terápia volt, vagy nem akartál görcsösen a második gyerekre összpontosítani, és az írásba menekültél?

Az igazság az, hogy amit írtam, az sose volt napló, legalábbis olyan értelemben, hogy nem az aktuális napjaimmal és érzéseimmel foglalkozott, sokkal inkább az első terhességem eseményeinek összerakása és megértése volt, kockáról kockára. Az, hogy újra terhes lettem, azt eredményezte, hogy újra végig kellett járnom azokat a lépéseket, amik minden várandósgondozásnál kötelezőek, így a genetikai ultrahangokat, a kórház és orvos keresést, a vizsgálatokat… Mivel rengeteg rossz élményem volt, köztük az a genetikai ultrahang, amikor megtudtam, hogy az első gyerekem beteg, nagyon féltem mindezen ismét végigmenni. A múlt leírása, a megtörtént események színházi jelenetekké alakítása, az irónia, a varázslat és a humor használata segítséget adott abban, hogy visszaszerezzem a kontrollt az egyébként kontrollálhatatlan események felett és visszanyerjem a bizalmamat azokban az emberekben, akik kísérnek. Végső soron pedig a hitet adta meg, hogy most történhet majd másképp, mert én magam is képes vagyok máshogy megélni a dolgokat.

Amikor a második gyerekedet vártad, elővetted az Alice csodaországban szövegkönyvét, és ezzel együtt a napló története is megváltozott. Az Anyanapló Lewis Caroll regényének a parafrázisa lett. Miért tartottad ezt a megoldást izgalmasnak?

Lewis Caroll Alice-e egy véletlen folytán csöppent bele a darabba, ugyanis volt egy szereplő, akit eredetileg Aliznak neveztem el. Mikor Csábi Annával, (a rendező) elkezdtünk dolgozni a színpadi bemutatón, Annának megakadt a szeme ezen a szereplőn, és én elmeséltem neki, hogy szó volt róla, hogy Aliz legyen a főszereplő neve. Ezt még Bodor Panna, az előadás dramaturgja ajánlotta korábban. Annának nagyon megtetszett az ötlet, hisz ő is anya, és mindketten tudjuk, hogy anyává válni olyan, mintha fenekestül felfordulna az élet. Alizzal pedig pont ez történik, egészen addig növekszik és töpörödik, tévelyeg és sodródik a furcsábbnál furcsább események és lények közt, míg meg nem tanul kiállni magáért, hogy visszatérhessen a valóságba.  

Az Anyanapló megírása miben segített neked?

Azt hiszem pont ebben, hogy megtanuljak kiállni magamért. Persze ez egy véget nem érő gyakorlás számomra, minden helyzetben újra és újra gyakorolni kell. De az biztos, hogy ma már nem fogadnám el, hogy úgy közlik velem a gyermekem betegségét, hogy rám se néznek, vagy egy darab papírral küldenek be a szülőszobára, anélkül, hogy elmagyaráznák, mi történik. Szerencsére mostanra nem csak ilyen tapasztalataim vannak, találkoztam olyan orvosokkal és nővérekkel, akiknek nem fáradtság egy sürgősségi császármetszés után azt mondani, „nagyon szépen szült” –, vagy hosszasan magyarázzák, mi fog történni az 5 napos babámmal, akit elvisznek műteni. Ugyanakkor a második szülésemnél már bennem is megvolt az erő arra, hogy műtét közben megkérjem az aneszteziológust, fogja meg a kezemet, mert félek. Az erő ugyanis nem arra kell, hogy ne félj, hanem, hogy elfogadd és szembenézz ezzel a nehéz érzéseddel.

„Nagyon ijesztő, amikor az ember egyszer csak olyan mértékű szorongást és fáradságot él át, hogy végső kétségbeesésében hajnalban, két szoptatás közt előveszi a borospoharat… Engem gyorsan észre térített ebből az állapotból, hogy ismét várandós lettem, de az igazi megoldást az a döntés hozta , hogy elkezdtem a mélyére ásni a történetnek és írni kezdtem”– mondtad egy interjúban. A darab jónéhány szorongásodtól megszabadított, gondolom.

Nem tudom, hogy ez a darab volt-e. Nekem segített, hogy leírtam, ami történt, hogy felolvastam jelenetenként a férjemnek, hogy beszélgettünk róla, hogy elmondhatta ki-ki az érzéseit és én magam is közelebb kerültem a sajátjaimhoz. De segített az a kis füzet, amit magamnál hordtam a terhességi vizsgálatokra és színes ceruzákkal firkálgattam bele, vagy azok az anyaközösségek, amikkel kapcsolatba kerültem, ahol őszintén elmondhattam, amit átéltem és együttérzésre találtam. Mindezt azért mondom el, mert a trauma, – vagy ne menjünk ilyen messzire -, az anyává válás normatív krízise sok-sok stresszt és szorongást eredményezhet, amit azonban számos különböző módon lehet és kell is kezelni. Az alkohol vagy bármilyen más tudatmódosító szer biztosan nem megoldás, inkább egy figyelmeztetés, hogy valami olyasmit akarunk elnyomni, amivel dolgunk van.  

Sokszor a témában érintett emberek is ott vannak az előadáson (Dúlapraxis,  Mamakör) Ezt miért tartod fontosnak? A darab egyfajta érzékenyítés a szakma felé?

Nem merült még fel bennem, hogy érzékenyítenem kéne a szakmát. Nyilván boldogok vagyunk, ha betéved egy szakmai néző, és segít minket a gondolataival, vagy hírét viszi az előadásnak. De még inkább örülünk, ha ez a szakmai néző ugyanúgy téved be, mint bárki más, és én azt se bánom, ha aztán este nem a fények dramaturgiáján gondolkodik, hanem mondjuk a saját születésélményén. (És itt direkt mondok születést!) Ezzel együtt az Anynapló célja valóban az érzékenyítés, de nem a szakma, hanem bárki számára, aki nyitott rá. Itt épp egy anyasors van elmondva, így az anyává válásról esik főként szó. De az anyák köztünk élnek, ezért ha egy kicsit jobban megértjük mi történik velük, attól mindenki gazdagodik. Szerintem erre jó a színház. A másik pedig a találkozás, a közösség élménye. Mikor a jelenlétével támogat minket a Mamakör, az Együtt Jó Dúlapraxis, az Anyatérkép Művészetterápiás Műhely, vagy a Perinatus, az azért különösen hasznos, mert az előadás közvetlenül tud kapcsolatot teremteni a közönségben ülő anyák és az anyákat segítő közösségek közt.

A díszlet egy hatalmas babaágy. Ebben eltörpülhetsz, kiszolgáltatottabb is lehetsz, de könnyedén átléphetsz a mese világába. Mi a funkciója?

Nagyjából pont ez, ahogy elmondtad. Molnár Anna, a látványtervező egyszer megkérdezte tőlem, funkcionális díszletet szeretnék, ami sok-sok játékra alkalmat ad, vagy valami erős esztétikájút. Azt hiszem, ez a babaágy mindkettőt messzemenően produkálja, úgyhogy nagyon hálás vagyok érte. Jó benne játszani.

Jó ötlet darabot írni a saját történetemből, kérdezed mindjárt az elején, és a véletlen, egy dobókocka feldobása válaszol. De te hogy látod most, hogy elkészült az előadás, jó ötlet volt?

Hát nem is tudom, érdekes kérdés. Hogy jó ötlet-e színdarabot írni a saját történetemből, – a mondat, ami a darab elején elhangzik -, nos ez igazából minden egyes előadásnál érvényes dilemma, és sose tudom rá a választ. Minden este, mikor elkezdem az előadást, rengeteg bennem a kétely. Oké-e, hogy újra és újra eljátszom az életem ezen szakaszát? Jót teszek-e ezzel magamnak vagy a családomnak? Nem konzerválom-e ezzel azokat a problémákat és elmúlt eseményeket? Vagy az akkori önmagunkat? Ugyanakkor a másik kérdés, ami úgy hangzik, hogy volt-e értelme beszélni a történtekről, vagyis van-e értelme feldolgozni az eseményeket, és biztatnék-e erre másokat? Igen, mindenképpen.

2023. október 18. – 2023. november 10.

Apró állatok, nyulak, szurikáták, meghökkentő, porcelánra festett tájképek láthatóak az idén januárban elhunyt Kungl György szobrain. Sulyok Miklós kurátorral Kovács Gabi beszélgetett.

Huszonkét kerámia szobor lesz látható a kiállításon. Ezek között van olyan, amelyik régebbi és van olyan – ahogy a cím is utal rá – befejezetlen. Mit lehet tudni ezekről az új tárgyairól?

A kiállítás egészéről azt érdemes elmondani, hogy a hirtelen elhunyt művésznek ez tulajdonképpen egy emlékkiállítása, mert a család tervezi, hogy egy nagyobb életmű-kiállításon mutatja majd be az ő munkásságát. Ezen a kiállításon pedig azokat a műveket mutatjuk be, amelyek 2021 és 2022 között készültek. Tehát, ő készült kiállításra, és félig meg is tervezte, de nem jutott a végére, ezért is Befejezetlen kiállítás a kiállítás a címe. A kerámiák között is vannak olyanok, amelyek festetlenek, tehát tovább lehetne őket színezni, és valószínűleg a művész ezt is tette volna. Kungl György a nyolcvanas években indult olyan kortársakkal, mint Kicsiny Balázs vagy Gerhes Gábor, Gerber Pál — az utóbbi művész a kiállításmegnyitó beszélgetésen is szerepel majd. Pályakezdő munkái egyfajta deheroizáló, groteszk, posztmodern szemléletet mutatnak. Tehát a nagy hősi témák helyett hétköznapi emberekkel foglalkozott, a pophoz, a pop-arthoz közel álló, vagy az azt követő művészeti korszak jellemzi. A pop-art a leghétköznapibb, legnépszerűbb témákra reflektál, ilyen Kunglnál például James Dean amerikai filmsztár. A művek különlegessége, hogy ezeket kerámia szobrokban jelenítette meg, és magát kerámiaszobrásznak nevezte. Vagyis nem a hagyományos szobrászatot akarta művelni kőből, vagy acélból nagy méretben, hanem ezek a kis méretű – húsz, harminc centi magas – asztali díszek, egyfajta asztali nippek érdekelték, ezeket készítette el láthatóan ironikus, szatirikus megközelítéssel.

Ő maga egy korábbi kiállítása kacsán azt mondta tárgyairól: Újabban készült szobraimon állatfigurák kerülnek kapcsolatba egymással vagy szimbolikus jelentéssel bíró tárgyakkal (könyv, kehely). Olyan dolgokat csinálnak, amiket szívesen leplezünk. Például A hét főbűn című sorozata is szerepel a tárlaton.

Ezeket az újabb munkákat a kétezres évektől kezdve készítette Kungl György. Először is ezek olyan állatfigurák, akiket állatmesékben szerepeltet, és mi nagyon is élvezzük ezeket a történeteket, bár tudjuk, hogy nem állatokról szólnak az események. A különféle cselekményekben, meseszerű helyzetek bontakoznak ki két vagy több állat között, amelyekben a lények kicsit mitikusan vagy állításszerűen szerepelnek. Ezek az emberszerű állatok, rejtőzködnek rejtegetnek önmagukra és másokra vonatkozóan bűnöket, mindig olyan dolgokat, amelyeket az emberek sem vernének nagy dobra. Az ókor óta számtalan változatban láttunk már ilyet, Kungl is így csinálja: számtalan változatban használja az emberszerű állatokat a szobraiban. Az utolsó szobrai festetlenek, fehér máz borítja őket, és ezzel még elvontabbá teszi a figuráit, de ez nem tudatos a részéről. Irtózatosan furák ezek a kis különböző nyulak, mókusok és még hasonló kis állatok, akik teljesen fehér, fényes porcelán mázban, vagy mondjuk idézőjelben, ruházatban jelennek meg. Szeretetreméltóak, viszont tele vannak groteszkséggel, ellentmondással. Ez az ellentmondás, groteszkség jelenik meg akkor is, amikor porcelán tájképet készített, vagyis a fehér szoborra állóképet festett.

Wehner Tibor művészettörténész mondta: Kungl György olyan szobrokat alkotott, hogy nem szobrok; olyan díszeket, hogy nem díszek; olyan kerámiákat, amelyek nem kerámiák; illetőleg szobrok, díszek, kerámiák, csakhogy negatív előjellel.

Teljesen egyetértek ezzel, és az emberek megpróbálják ezt a Kungl-féle abszurditást kibogozni, és ki is bontják, és akár magukra is ismerhetnek a sajátos díszítettségű állatok által elkövetett bűnökben, mint: kapzsiság, bujaság, düh, agresszió. A negatív előjel pedig az az ironikus mosoly, amivel kíséri ezeket szobrokat, de én valójában nem tudom Kungl művészetét negatív módon látni.

Kungl azért nem noir vagy nem bűnügyi jellegű alkotó. Mindig van az ő szobraiban egy ilyen mély, belső kedvesség, még ezek mögött a giccses mozzanatok mögött is, csak hát ezt valahogy ki kell bontani belőlük, és túl kell ezeken esnünk, hogy milyen abszurd, milyen groteszk, meg milyen kellemetlenül veszekednek vagy ölik egymást a kis szobrok.

Tóth Csaba jogász, filmes szakember másfél évtizede műgyűjtő, a konceptuális képzőművészet szerelmese. B32 Galériában szeptemberben látható fotóalapú válogatásának sokszínűsége és személyessége remekül tükrözi a gyűjtő kortárs művek iránti szenvedélyét.

Az Hommage à Duchamp – Fotóalapú válogatás  Tóth Csaba Gyűjteményből című kiállítás szeptember 6-án nyílik a B32-ben. A műgyűjtővel Kovács Gabi beszélgetett.

Hogyan tematizálja Marcel Duchamp a kiállítást? Hogyan reflektálnak a képek a XX. század egyik legfontosabb képzőművészére?

Duchamp életműve és gondolkodása személyes szenvedélyem, munkássága iránti lelkesedésem nagyon régre nyúlik vissza. Ő az a képzőművész, aki – és ezzel nyilván nem vagyok egyedül – a legerősebb hatással volt rám, és ez az alapélmény a gyűjteményem kialakulását is jelentősen befolyásolta. Azóta is, azaz a Duchamp-életművel való első találkozás pillanatától lelkesen gyűjtöm a róla szóló monográfiákat és könyvritkaságokat, mindent tudni szeretnék róla. A kiállítás címe egy kicsit tehát művészeti irányultságomat is tükrözi, másrészt jellemzően olyan munkákat válogattunk Ébli Gáborral, a tárlat kurátorával, amelyek valamilyen módon – általában persze viszonylag távoli asszociációkkal – reflektálnak vagy emlékeztetnek duchamp-i világra, illetve hasonló megközelítéseket alkalmaznak, amelyekből legkedvesebb képzőművészem is kiindult.

Valóban vannak képek, amelyek fotómontázsszerűek, mások op-art munkákhoz hasonlóak, vannak köztük koncept-melók, de akadnak talált tárgyakból építkező munkák is. Hogyan épült fel a gyűjteménye?

Az én műgyűjteményem formailag meglehetősen eklektikus, és ez a fotóalapú munkákra is igaz. Nincs egy kifejezetten meghatározható formai vagy stílusbeli fókusza a gyűjtésemnek, a geometrikus absztrakciótól a hetvenes évek neoavantgárdján át a kortárs fiatalokig sokféle irányt figyelek és gyűjtök. De talán mégis van valamilyen kapocs a művek között, amit éppen Ébli Gábor ismert fel azonnal, amikor nálam járt.  Ennek azért örültem, mert talán jelzi, hogy véletlenül sem véletlenszerű a műgyűjteményem. Gábor azt vette észre, hogy van ezeknek a fotóalapú munkáknak egy izgalmas közös nevezője, és ez nem más, mint a titokzatosság, a nyelvi és vizuális trükkök, máskor a szürrealizmushoz, néha a dadához való valamiféle viszonyulás, és persze látványosan jelen van bennük a konceptuális megközelítés is. Bevallom, én a képzőművészetben soha nem a puszta dekorativitást kerestem. Tehát sohasem csupán az érdekelt egy műben, hogy szépnek látom-e – bár persze nagyon szeretek újra és újra elmerengeni minden munkán a gyűjteményemben – alapvetően és elsődlegesen mindig is a konceptuális attitűd foglalkoztatott.  

Tehát egy képnél a koncepció a legfontosabb önnek? 

Számomra – ahogy talán Duchamp számára is – az eredeti gondolat és koncepció mindig előbbre való, mint a megvalósult mű maga. Hiszem továbbá, hogy egy műtárgy valójában akkor készül el végérvényesen, amikor mi, a befogadók ránézünk, elmélyülünk benne és gondolkodni kezdünk róla. A mostani, B32-es kiállítás képei nagyon sokszínűek, formailag és tartalmilag is változatosak, hiszen van köztük kifejezetten koncept mű, vannak fotogramok, klasszikus fotók, fotó-dokumentációk, kollázsok, és néhol felfedezhető amolyan ready-made-szerűség is. Ami talán szembetűnő lehet, az a játékosság, a lelemény, a talány, a meglepetés, a vizuális trükkök jelenléte mindenfelé az anyagban.

Fotóalapú válogatásról van szó. Ez pontosan mit jelent?

Tágan értelmeztük Gáborral a fotó, mint műfaj fogalmát ebben a válogatásban. Sokféle médium kiemelésével szelektáltunk a gyűjteményemből, de természetesen klasszikus fotókkal is dolgoztunk. Kollázsok, fotogramok, kisajátított képek és koncept munkák váltogatják egymást a kiállításon, de a fotó itt szinte mindig egy koncepció megvalósításának eszköze, és nem csupán csak ábrázolni igyekszik. Tehát ilyen értelemben viszonylag pontosan tükrözi a válogatás azt a sokszínű személyes világot és megközelítést, ami egyébként is jellemzi a gyűjteményemet. Nagyon szeretem, hogy kicsit sem homogén ez az anyag, de persze amikor végignézi valaki ezt a kiállítást, simán lehet, hogy azt fogja gondolni, hogy ez egy kissé random válogatás. Én azért szívből remélem, Ébli Gábor hathatós szakmai segítségével mégiscsak lett egy átélhető fókusza a tárlatnak a B32-ben.

„Itt a folyamat egyenrangú a látvánnyal, nagy szerep jut a dokumentálásnak és a kísérletező fotóhasználatnak„ -olvasom a kiállítás leírásában.

Igen, ezen a kiállításon valóban kiemelt szerep jut a fotó-dokumentálásának és a kísérletezésnek. Rengeteg kísérleti munka van ebben az anyagban, ez tényleg szembetűnő talán. Kitartóan hiszek abban, hogy a huszonegyedik század első évtizedeiben a fotót, mint médiumot kísérleti módon érdemes megközelíteni, mert úgy látom, hogy ma már nagyon nehéz igazán újat és eredetit létrehozni a fotóművészetben. Remélem, jól látszik majd a kiállítási anyag válogatásánál a személyesen engem is meghatározó kísérletező kedv és szándék.

Honnan a rajongás a fotó iránt?

A fotó a konceptuális és posztkonceptuális képzőművészet egyik legerősebb, és talán legtöbbet használt médiuma, és ennek, tudjuk jól, gyakorlati okai is voltak, vannak. Rengeteg példát említhetnék az anyagból a cseh Kotatkovától a Pécsi Műhely Ficzek Ferencéig, de hogy az általam legjobban szeretett és tisztelt művészek mennyire változatos és invenciózus módon használják a konceptuális megközelítésben a fotográfiát, mint médiumot használva formai eszközül, szerintem kiderül majd a mostani kiállításon is.

Ön eredetileg jogász és televíziós szakember. Hogyan kezdődött, miért szerette meg a műgyűjtést?

Másfél évtizede vagyok gyűjtő, és meglehetősen óvatosan kezdtem. A családomban nincs komoly hagyománya a műgyűjtésnek, bár az anyai nagyapám és az egyik nagybátyám is képzőművészek voltak. Szóval azért igenis jelen volt a művészet szeretete a családban, a szüleimmel gyerekkoromban rengeteget jártunk múzeumba, engem pedig mindig vonzottak a képek, foglalkoztatott a művészet története. Amikor aztán lett némi felesleges pénzem, úgy döntöttem, inkább nem részvényeket vásárolok, hanem kortárs képzőművészeti alkotásokat. Ez ugyanakkor korántsem azt jelenti, hogy befektetési céllal kezdtem gyűjteni. Ellenkezőleg, színtisztán szerelemből vásároltam mindig is, és közben szép fokozatosan csillapíthatatlan szenvedélyemmé vált a műgyűjtés. Eleinte egy csodálatos művészeti tanácsadóval dolgoztam együtt, Somogyi Hajnalkával, aki egyrészt régi barátom, és persze nem utolsósorban az ország egyik legismertebb képzőművészeti szaktekintélye, a nagyszerű itthoni kezdeményezés, az Off Biennálé alapítója. Az ő segítségével indultunk el, majd rengeteg nemzetközi művészeti vásár kiállítás, galéria látogatása, és számos szakkönyv elolvasása után fokozatosan kialakult a személyes ízlésem, határozott gyűjtői meggyőződésem és lassan körvonalazódni kezdett, hogy mi lehet igazán vonzó és érdekes nekem, és mi az, amit valójában keresek a képzőművészetben. Én jellemzően inkább több különböző művésztől vásárolok viszonylag kevesebb munkát, elég ritka, hogy valakitől kettő-háromnál több művem van. De ez tudatos attitűd, sokirányú az ízlésem, nem tehetek róla, hogy egyszerre rengeteg, különböző utakat járó művész világa képes lenyűgözni és megbabonázni. Ami a gyűjteményem földrajzi szerkezetét illeti, elsősorban magyar fókuszú a kollekció, de azért helyet kapott már benne néhány izgalmas külföldi alkotó is, közülük is szerepel néhány a B32-es tárlaton.

Napi munkája mellett a Mosoly Alapítvány kuratóriumának és a párizsi  Pompidou Központ támogatói bizottságának is tagja. Ez az intenzív szociális érzékenység viszonylag ritkaság, ön hogyan talált rá az alapítványra és a neves  francia múzeumra?

A Mosoly Alapítványba egy régi jóbarátom hívott és ők kért fel, hogy vegyek részt a kuratórium munkájában, itt kifejezetten a fundraising segítése a feladatom. Én vagyok az egyik felelőse annak, hogy az alapítvány jótékonysági képzőművészeti árverésein minden évben stabilan növekvő bevétel gyarapíthassa a beteg gyerekek lelki gyógyulását segítő szervezet költségvetését és működését. Nagyon erős szakmai munka folyik itt, úgyhogy nem volt kérdés a csatlakozásom, a Mosoly egy nagyon hiteles és páratlan munkát végző alapítvány. A Pompidou Központba a Spengler Kati és Somlói Zsolt gyűjtőházaspár barátaim invitáltak nyolc évvel ezelőtt. Az volt a célunk, hogy Kelet-Európa, illetve ezen belül különösen a magyar képzőművészet minél látványosabban lehessen jelen a világ egyik legfontosabb képzőművészeti közgyűjteményében. A Pompidou Központnak nincsenek ugyanis korlátlan forrásai arra, hogy meghatározó műtárgyakat vásároljon a nemzetközi, pláne a magyar piacról. Néhány éve létrehoztak ún. akvizíciós bizottságokat, amelyek azóta komoly anyagi forrásokkal és szakmai munkával segítik a Pompidou nemzetközi műtárgyvásárlásait.  Én a fotóművészeti, majd a közép-kelet-európai bizottságnak voltam évekig büszke tagja, eközben Nemes Csabától Kis Varsón és Nádler Istvánon át Erdély Miklósig számos kiváló magyar képzőművész munkáit segítettük bekerülni be a világ egyik legfontosabb közgyűjteményébe. Hatalmas öröm látni, hogy ezek a műtárgyak időről időre kikerülnek a neves párizsi múzeum falaira, így művészetrajongók százezrei ismerhetik meg újabb magyar alkotók nevét és világszínvonalú munkásságát.

Idén ötödik alkalommal ismét B32 Parkmozi a Gárdonyi téren! Szerdánként kortárs magyar filmeké a főszerep, ráadásul az érdeklődők infrafüleseken élhetik át az elmúlt évek legnépszerűbb magyar mozgófilmes alkotásokat. Augusztus 30-án Baranyi Benő első nagyfilmjét a Zanox – Kockázatok és mellékhatások című munkáját láthatjuk. A rendező rendhagyó scifi- thriller fúziós mozijában a főhős Misi időhurokba szorulva ugrál a múltjában, hogy megváltoztassa rossz döntéseit.

Gyerekkorod óta szereted a sci-fit, hiszen ahogy egy korábbi interjúdban mondtad: egy egész világ nőhet ki belőle. A Zanox mennyire tudományos fantasztikus mű?

Nem vegytiszta sci-fi. Sokan, akik járatosabbak a sci-fik világában, nem is tartják sci-finek. Van benne romantikus szál is, de nem romantikus film. Van benne humor, de ha nem lett volna a marketingben a vígjáték vonal erőltetve, nem is ezt a műfajt gondolnád legjobban hozzáillőnek. Van benne krimi, de nem krimi. Coming of age, de ilyen műfajt meg nem szoktak beleírni a moziműsorba.

A főhős egy kísérleti gyógyszerre iszik jó kis hazai pálinkát, így utazik az időben. Miért pont ezt a nyolcvanas évekbeli drogműfajt választottad?

Kétkomponensű időutazó szert szerettem volna, és a második komponens a Zanoxon kívül egy olyan élelmiszer kellett, hogy legyen, ami nagyon speciális és ritka, különben a kísérletben résztvevők tömegei kezdtek volna el az időben utazni, és olyan valami kellett, hogy legyen, amit Misi a gyógyszer szedése alatt még nem evett, vagy ivott. Ez egy speciális pálinka, boltban nem kapható, egy bácsi főzi főként magának, de nem is lenne rá nagy kereslet az íze miatt. Fura növények vannak költséghatékony szempontból belefőzve, tehát más nehezen tudná véletlen pont ilyenre főzni a pálinkáját. És hát Misi nem jár bulizni, nem iszik alkoholt, csak pont ezen a bizonyos estén. És akkor ott a játék lehetősége is: vajon minden pálinka ezt idézi elő? Próbáljuk ki. Ugyanakkor a szorongáshoz és a szorongás oldásához is köze van az italnak, ami ugye a fő problémája Misinek. Emellett hungarikum is a pálinka, szóval ad egy hazai ízt a filmnek, ami több szinten is célom volt. Nehéz lenne jobb varázsitalt kitalálni, én nem is tudtam.

A sci-fi nem éppen tipikus magyar zsáner, kevés ilyen műfajú film készült eddig. Te miért választottad ez a formát?

Amikor először olvastam a Dogma 95 kiáltványt magyar nyelven, akkor nagyon tetszett benne az a pont, hogy „Nem léteznek műfajok!”. Később kiderült, hogy ez csak egy rossz fordítás volt, valójában az van a kiáltványban, hogy „Műfaji filmek készítése nem megengedett!”, de nekem ez az előző félrefordítás jobban tetszik. Nem a műfaj volt meg nekem sem először, hanem a vágy, hogy amit elront a főszereplőm, azt bárcsak újra megpróbálhatná és kijavíthatná, de a próbálkozási kísérletei csak újabb problémákat okoznának. Az időutazás egy eszköz volt, hogy egy jellemfejlődést, egy felnövéstörténetet bemutassak, persze emiatt be lehet sorolni sci-fi kategóriába, de egy csomó másba is, és egyik műfaj sem képviseli igazán a Zanoxot. Szóval nem mondanám, hogy ragaszkodtam egy műfajhoz, viszont felhasználtam olyan elemeket, amik műfaji filmekből erednek, és az időutazás egy nagyon érdekes játéklehetőség. Volt, hogy a műfaji szabályokkal szembe mentem, ha úgy éreztem, hogy ez élvezetesebbé tenné a filmet. Igyekeztem ezt úgy tenni, hogy a meglepetés pozitív legyen, ne negatív.

Első nagyjátékfilmed szerzői film is, még tizennyolc éves korodban jutott az eszedbe. Misi mennyiben a te alteregód?

Néhány évvel hamarabb túlestem azon a váltáson, amin Misi csak az érettségi után, egy szuperképesség birtokában tudott. Az általános iskolai énemre jobban hasonlít, mint a középiskolaira, bár én sokkal aktívabb és kreatívabb voltam ott is, mint ő. Néhány negatív tulajdonságom felnagyítva az övé lett. A szorongásom, amin gyógyszer nélkül tudtam fölülkerekedni, míg ő gyógyszerrel sem. Pánikrohamom még nem volt, neki ez rendszeres. Közös események is vannak az életünkben. 16 éves koromtól én is a nagyanyámmal éltem, és sokat köszönhetek neki, hogy a megfelelő vágányra sikerült terelnem az életem. De ugyanígy sokat köszönhetek a szerelem megtapasztalásának, ami őt is kihozza végül a letargiából. De nem tekintem alteregómnak, csupán egy srácnak, akit meg tudok érteni.

B32 PARKMOZI: Zanox – Kockázatok és mellékhatások: https://b32kulturter.hu/esemeny/zanox-kockazatok-es-mellekhatasok/

Interjú: Kovács Gabi

Fotó: Gajdics Dávid

A június 17-i Gárdonyi Piknik egyik akusztikus fellépője a manouche swinget játszó Canarro zenekar lesz. Django Reinhardt által ismertté vált gypsy jazz igazi táncos bulit ígér mindenkinek.

Kovács Gabi Szakál Tamással, a zenekar vezetőjével beszélgetett.

Harmonika-hegedű duóval kezdődött a Canarro pályája, akkoriban mindenféle műfajt kipróbáltatok: a bossanovától a tangóig, de játszottatok sanzonokat, színházi kuplékat is. Hogyan lett ebből később manouche swing?

Mindenféle stílussal próbálkoztunk, ami szembe jött. Eleinte a manouche swing is csak egy volt a sok különböző zene közül, ami érdekelt minket, de a harmonika, hegedű, gitár, bőgő hangszerelésünknek ez állt talán a legjobban. A stíluskeresés talán akkor állt meg, amikor két manouche gitár is lett a zenekar felállásában. Adta magát, hogy ennek a hangszerelésnek jól álló dalokat és feldolgozásokat játszunk, de a mai napig szerepelnek zenék a repertoárunkban más stílusban természetesen.

Mit szerettél meg Django Reinhard muzsikájában?

Django és Stéphanne Grappelli muzsikája nagyszerű. Mint hegedűs nagyon izgalmas volt Grappelli játéka, aki Django zenész társa volt, és akivel megteremtették kvázi ezt a műfajt. Nehéz elmondani. Szerintem meg kell hallgatni őket és az magáért beszél.

Nem tartottál attól, hogy erre a speciális zenei világra kevesebben lesznek kíváncsiak?

Nem feltétlen szűkült be a zenekar színessége. Ugyanúgy játszunk sok mindent, de azt nehéz felsorolni, mivel is foglalkozunk. Így hangzana: ismert dallamok, bossa nován és tangón át, a régi magyar szalonzenei dallamokon keresztül, keresztezve a francia manouche swing virtuóz stílusával. Mivel a felállásunk egy tipikus manoche swing zenekar a két Django gitár és hegedű miatt, ezért egyszerűbb manouche swingként utalni ránk. De számos helyen ki van írva alcímnek, hogy swing manouche, magyar zenei ízekkel fűszerezve, egy csipetnyi Párizzsal, és a jazz zenei szabadságával.

Természetesen minden hagyományos elektronikát és mai trendeket nem használó és nem követő formációra kevesebben kíváncsiak manapság – legyen az magyar cigány zene, tangó, manocuhe swing, akár bossa nova, vagy bármi rendes akusztikus hangszereken játszott, a zenének nevezett dologhoz közel álló stílus. Ha nincs benne valami hangos, dübörgő zaj, és nem vonaglik valaki színes hajjal vagy tetkókkal a fején teljesen feleslegesen a színpadon, akkor már nehéz a hangerőhöz és műanyag hangokra épülő eltorzult zenei piacon megjelenni.

A mi zenénkből ez a zaj szerencsére hiányzik. Hát igen…, anyagilag rendes zenét rendes hangszereken csinálni nem egy jó befektetés sajnos. De ez a huszonegyedik századi globális ízlésficamnak köszönhető. Éljenek a zenei műsorszerkesztők, szorgalmasan közbenjártak, hogy ez így alakult.

Kilencen vannak benne a zenekarban, és ha jól tudom, mindannyian szeretitek az akusztikus megszólalást, és soha nincs elektromos hangzás.

Az alap Canarro zenekar öt tagú: hegedű-ének – Szakál Tamás, Jakab Viktor – kísérő gitár, Sidoo Attila / Lakatos Vilmos – szóló gitár, Soós Márton – nagybőgő, Marosi Zoltán – harmonika. Mind akusztikus hangszer, nem igényel semmi elektronikát. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy kellemes hangerővel egy jazz gitárral ne tudnánk elmuzsikálni.

Legújabb lemezünkre ehhez vendégül beszállt Báró Maszkura (Bíró Szabolcs) és az Ephemere duó két énekesnője. Ez a 2022-ben megjelent, New York, Párizs, Budapest című albumunk, idén Fonogram Magyar Zenei Díj jelölést kapott. A lemezen szerepel Lakatos Vilmos, másik szólógitárosunk is, érdekesség, hogy nagyon ritkán van olyan fellépésünk, ahol mind a két szólógitáros együtt muzsikál. A lemezen ilyen felvételünk is van. Koncerteken általában vagy az egyik, vagy a másik zenész társunk van velünk.

A pandémia alatt megszületett egy kissé szomorkásabb hangulatú együttes: a Blue Canarro. A közönség hallhat ezekből is dalokat? Vagy inkább most egy lüktetőbb, latinos szvinges muzsikával készültök?

A Blue Canarro Group egy teljesen másik zenekar. Más tagokkal. A Canarro a pandéima alatt majdnem megszűnt. A Canarro csatornáin elkezdtünk más zenészekkel egyre többet zenélni, más stílusban. Bár az akusztikus hangzáshoz közel maradva, dee a manouche vonalat teljesen hátra hagyva. Így nagyobb teret kapott ebben a felállásban a bossa nova is akár.

Mivel a Canarro csatornáin mutatkozott be az új formáció a pandémia alatt, így megtartottuk a Canarro nevet, de meg is kellett jól különböztetni az újat a régitől. Ez azonban nem annyira sikerült, mert az emberek addig jutnak, hogy Canarro Canarro és akkor biztos ez ugyanaz. Lehet, hogy a formáció egy teljesen másik nevet fog kapni a jövőben.

Mivel más hangszerelés, más jellegű dalokkal, más tagokkal, ezért nem játszunk a Blue Canarro Group anyagából. Tényleg csak névrokon a kettő.

Várunk minden kedves érdeklődőt június 17-én, szombaton a Gárdonyi Pikniken!