Szirányi István képző- és fotóművész sokoldalú alkotó, grafikai munkák mellett tipográfiával, művészkönyvek készítésével is foglalkozik. „Rétroviseur” című kiállításán egy régi franciaországi utazás emlékeit eleveníti fel.

Kovács Gabi Szirányi Istvánnal beszélgetett.

Megnyitó: 2023.06.15., csütörtök 18:00

Márton Orsolya Fischer Annie-díjas hegedűművész kíséri az eseményt játékával.

 „Rétroviseur” – a cím visszapillantó tükröt jelent, de szabad fordításban visszanéző embert is jelenthet franciául. A kiállítás egyfajta összegzése a munkásságának, vagy csak a franciaországi életére reflektál?

A kiállítás összegzés, merítés és visszanézés az elmúlt évek, évtizedek munkáiból. A hely szűkössége miatt nem lehet életmű-kiállításról beszélni. Inkább csak egy-egy érdekes, eddig még be nem mutatott, mappákban és grafikai tárolókban vagy gyűjteményekben őrzött művekből mutat be válogatást.

A kiállítás címe („Rétroviseur”/Visszapillantó”) is utal erre a szándékra és utal a Franciaországban töltött évekre is. Az ott készült alkotásokból csak néhány látható és művészkönyvből is csak egy tárgy kerül bemutatásra (A szilvásszentmártoni hegyközség naplófőkönyve).

Nagyon sok mindennel foglalkozik: művészkönyveket készít, fest, fotózik és még sorolhatnám.

A legtöbb kép saját fotóim felhasználásával készült, mivel régebben aktívan fotóztam, laboráltam, kísérleteztem a fotográfiával, neo-avantgard szellemiségben. A fotográfia mára csak védjegy, alapkő, kiindulási pont. Szitanyomatok, tusrajzok, művészkönyvek követték a sort.

Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának elnöke, ön menedzseli ezt a különös művészeti ágat, sokak előtt ismeretlen ez képzőművészeti műfaj, és gyakran összetévesztik a szép albumokkal.

Mint a Magyar Művészkönyvalkotók Társasága elnöke komoly szervező és kurátori munkát folytatok annak érdekében, hogy egy progresszív, friss szellemiségben alkotó művészcsoport működjön. Sikereinket külföldi meghívások is jelzik (Bázel, Helsinki, Marseille, Offenbach am Main, Párizs). Hogy nem csupán szép albumok alkotóiról van szó, azt a Társaság összetétele is sugallja; festők, grafikusok, szobrászok és textilesek, tehát művészek, akik a saját módjukon könyvet csinálnak.

Zagyvai Sári fotóművész a mesterséges intelligenciát használva folyamatosan kísérletezik az interneten fellelhető természeti elemek szintézisével. A június 14-én nyíló AITOTÍPIA című kiállításán tájképei, természetfotói egyszerre analóg és digitális képek, vagyis hibrid alkotások.

Zagyvai Sárival Kovács Gabi beszélgetett.

Megnyitó: 2023. június 14. 18 óra

Már az egyetemen (MOME) érdekelt a fotográfia határterületeinek a kutatása az experimentális irányok, a kibertér és fizikai terek különbségei. Most a hagyományos tájfotózást kérdőjelezed meg, létrehozva egy digitális és analóg eljárások fúziójából megalkotott hibrid képet. Miért izgalmas ez számodra?

Egy olyan időpontban élünk, amikor a környezetünk folyamatosan medializálódik és virtualizálódik. Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az élményt, mintha rétegek halmaza venne minket körül, amelyben a fizikai terek és virtuális terek felváltva és egyszerre vannak jelen. Ennek az élménynek a rétegszerűségét szerettem volna letapogatni és rögzíteni a fotópapíron. Az új munkáimon nem fényképekből indulok ki, hanem olyan tájképekből, amelyeket AI, vagyis a mesterséges intelligencia segítségével készítek. A tájképeket generáló AI tanul az interneten található fényképekből. Korábban hasonló munkamódszerrel én magam állítottam össze montázsokat képzeletbeli sivatagokról, hegyekről és óceánokról, és én tanultam a távoli tájakról a kibertérben barangolva.

A kiállításra készítesz úgynevezett fotogrammokat is, ezt hogy kell elképzelni?

A fotogrammok úgy keletkeznek, hogy dolgok érintkeznek a fotópapírral és negatív sziluettjük rögzül a papíron. Az én képeim esetében az egyik réteget a digitális képernyőről levetülő kép alkotja, a másikat pedig kamera nélküli eljárásokkal készülő képek, ennek egyik lehetősége a fotogrammok.

A táj és a természet szinte minden munkádban jelen van, sőt a diplomamunkád is ehhez kapcsolódott: ”Termelt természet, digitális táj.” Itt különböző digitális és fizikai terekkel foglalkozol. Mi izgatott ebben a témában?

A diplomamunkám egy hét csatornás videóinstalláció volt és a videóportré médiumában alkottam. Számomra az nagyon érdekfeszítő, hogy a fényképekkel szemben a mozgóképek úgymond kényszerítik nézőjüket, hogy bizonyos ideig figyeljék a képet. Napjainkban villanásnyi ideig látunk fotókat az interneten, nem időzünk el a képek előtt, nem mélyedünk el szemlélésükben. A videóportéimon a modellek hosszú percekig álltak a fényképezőgépem előtt. Számomra izgalmas volt a figurákat montázs technikával természeti tájakba helyezni és valamiképpen a nézőket is bevonni ebbe a kiállítási térbe.

Háromszor nyerted el a Pécsi József-ösztöndíjat; munkáidban az idegenség és a távolság, másképpen a magány van jelen.

Az idegenség és távolság a turista utakon készülő fényképek felhasználása révén épült be az alkotásaimba. Önmagában nincsenek egzotikus tájak, mi hívjuk életre ezt a tapasztalatot azáltal, hogy valamit másnak érzékelünk a sajátunktól. Az individualisták érzékelik az egzotikumot igazán, hiszen csak az erős egyéniségek tudják pontosan és érzik, hogy kik ők, és honnantól más valami, mint ők maguk.

Piros halacskák, vízi növények, távoli tájak, tengerparti alkonyat. Őry Annamária jellegzetes természeti festményein hosszú ideig lehet időzni, képei segítenek kikapcsolni a mindennapi pörgésből. Május 17-én Nyugalom címmel új kiállítása nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabriella Őry Annamáriával beszélgetett.

Régóta festi a „vietnami” képeit. Sokat járt az országban, és most is ott él. Hogyan szeretett bele Vietnamba?

Valójában Magyarországon éppen annyira élek, mint Vietnamban. Mondjuk úgy, hogy kétlaki vagyok. Férjem Le Thua Tien szintén képzőművész, így ezért is alakult ki szorosabb kötődés Vietnammal. Először 2006-ban jártam az országban, mint kiállító művész, de már gyerekkoromban szerencsém volt megismerni Vietnam kultúrájának szeleteit, mivel nagyapám gyermekorvosként többször is dolgozott az országban. Később a szüleim is beleszerettek az országba, sok vietnami barátjuk volt, akik anno Magyarországon tanultak ösztöndíjjal. Ekkor láttam először kis vietnami házi oltárt, ami minden családban megtalálható ott. Egy titokzatos izgalmas világnak láttam akkor. 2017-től hosszabb-rövidebb periódusokat töltöttem az országban, kiállításokat is szerveztem. A képeim hol témában, hol technikailag kapcsolódnak a távol-keleti kultúrához, leginkább a tus-kalligráfia festészet hagyományaiból merítettem sokat. 2013-ban készült Rózsa sorozatom, éppen arra tett kísérletet, hogy a nyugati-és keleti kultúrában honos technikai, és jelentés tartalmakat ötvözze. Munkáim eredendően a nyugati festészeti tradíciókból indulnak, ha egy Vietnamit kérdezek, ők nagyon is „Nyugatinak” látják a képeim. Persze a kortárs képzőművészetben nincsenek már ilyen szigorúan vett határvonalak, hiszen legalább négy évszázad kultúrtörténeti kölcsönhatásai alakították.

Szemlélődés és Távol-Kelet mint közös pont, írja Sulyok Miklós a kiállítás kurátora a munkái kapcsán, de a víz is összekötő eleme a képeinek.

A Víz, mint a Taoista hagyományokból eredő öt elem egyike, talán a legmeghatározóbb a vietnami kultúrában. Ez az ország éghajlatából is adódik. Párás a levegő, és alapvetően sokat esik, főleg télen az esős évszakban. Egy agrárkultúrában pedig kiemelten fontos. Tájfunok tombolnak október-november környékén, amit a tradicionális forma-szimbólum világ Sárkányokként fest le. Az olykor tomboló természeti erőket pedig az emberek mindig valamilyen formába képzelték el, oltára van a sárkányoknak is, és a többi természeti elemnek is, amit próbálnak kiengesztelni.

A nézést, a velük levést és a festés örömét is érezni a képeken, és ebben rejlik festményeinek fő ereje, hogy érződik rajtuk, hogy élvezettel, szeretettel és odaadással készültek – mondja Schneller János művészettörténész a képeiről. Most is ezt érezhetjük, szereti azt, amit csinál, nem véletlenül Nyugalom a címe a kiállításnak.

A Nyugalom vagy mondhatnám más szóval elégedettség, itt nem csak egy érzelmi állapotra utal. Sokkal inkább a létalap értékének az elfogadására, az egyszerűség értékére. Az ember mind egyénileg, mind társadalmilag hajlamos a vágyak által vezérelve, különböző anyagi vagy szellemi dolgok felhalmozására, például ilyen vagy olyan akar lenni, nagyobb kocsit akar, stb. Amikor ezt eléri, tovább folytatódik a felhalmozás, és ez elégedetlenséghez, csalódottsághoz, állandó nyugtalansághoz vezethet. Tehát itt ennek az elutasításáról vagy nem követéséről van szó. Habár nincs sok javam, az alapélethez szükséges boldogság bennem van. Jó erre néha figyelmeztetnie magát az embernek. A festői munka figyelem és szemlélés, ami magában hordozza ezt az értéket.

Milyennek látja a kortárs vietnami, távol-keleti képzőművészetet?

Sokszínű és sokrétű.

Hogyan hatott az ön művészetére?

Mind technikailag, mind gondolkodásban sokat merítek belőle. Anyag használatban például elkezdtem különböző anyagokkal kísérletezni, az új képek közül sok a vegyes technikával készült festmény.

Százötvenéves szövőszék áll Nyíri Katalin textilművész Jövő szövő című május 18-án nyíló kiállításának a középpontjában. A ma is kiválóan működő eszközből síkban és térben mozgó szövetfolyamok ömlenek a Trezor Galériába.

Kovács Gabi Nyíri Katalinnal beszélgetett.

 A kiállított anyagok családi örökségből mentett és megtartott négy nyüstös, fekvő szövőszéken készültek. Minden régi tárgynak története van, gondolom ennek a szövőszéknek is.

A szövőszéket egy borsodi kis falu, a Hernád völgyében fekvő Gesztely egyik házának padlásáról mentettem ki, nagyapám szakértő segítségével. Diófából készült, rusztikusan faragott lábakon álló, robusztus szerkezet, biztosan több mint százötven éves, és immár harminc éve része az életemnek. Kisebb felújításokkal a mai napig megbízhatóan működik.

Síkban és három dimenzióban mozgó, térben csavarodó textilfelületek várják a látogatókat. Mint különleges színes, futurisztikus lények, tagolják a teret. Milyen anyagok, szőttesek ezek?

Mindig lenyűgözött az a pillanat, amikor a lassan, centiméterről-centiméterre készülő szövet sok méteres gurigája lekerül a szövőszék hengeréről. Ez a textilfolyam már a feldolgozás – vagyis a darabokra vágás – előtt láttatja a benne rejlő lehetőségeket. A B32 Galéria felkérése vezetett arra a gondolatra, hogy bemutassam azt a folyamatot, mely során a „végtelen” textil különféle szövésű, természetű darabokra bomlik szét. Ezek a darabok azután kifeszülnek a fal felületén, a pillérek és a fal közötti térrészekben, térplasztikává vagy az alapanyag karakterét megőrző öltözékké válnak. A Trezor terébe tervezett installáció ezáltal egy korábbi NKA ösztöndíjas projektem témáját (Síkból a térbe) is illusztrálja, miközben lehetőséget ad az általam használt technikák, szövésminták és színvilágok megismertetésére.

Különféle szövésfajtákat variál: sávolykötést és atlaszkötést, de készít ikatot is. Mit kell ezekről a mintákról tudni?

Alapvetően három, egymástól karakteresen különböző szövésképet alakítok ki. Az elsőnek alapja a sávoly és vászonszövés váltogatása: az eltérő szövetszerkezet a síkból kissé kiemelkedő bordák sorát hozza létre. A második különlegességét a rugalmas lycra poliészter szálak beszövése adja, ezek ugyanis nedvesség (áztatás) hatására összehúzódnak és szabálytalanul zsugorítják az anyag felületét. A harmadik szövetfajta szabászati maradék anyagok, rongy-csíkok felhasználásának köszönheti rusztikus képét. A síkfelületből itt-ott kilógó, gyári mintázatú, ám eltérő színű és plasztikus sávok teszik egyedivé ezt a szövetet.

Látványruhákat készít, legalábbis így nevezi a munkáit. Ezekből láthatunk néhány alkotást? Miért hívja így őket?

Látványsport, látványpékség – kissé veszélyes ezzel a divatos és eléggé lejáratott fogalommal kapcsolatba hozni a kiállított öltözékeimet. Miért nevezem őket mégis így? Azért, mert nem a hétköznapi értelemben vett, hordható, vagyis praktikus ruhákról van szó. Célom ebben az esetben is az volt, hogy a különböző anyagkarakterek érvényesüljenek. A test vonalait követő hosszú ruha a rugalmas anyag sajátosságait emeli ki. A kötényruha négy darab, kötényre emlékeztető textillap egymásra rétegzéséből alakul ki. A harmadik öltözék szoknyája drapéria mintájára redőződik, szinte lebeg. Ezek a kiállítás miatt eltúlzott gesztusok bármikor visszaszelídíthetőek és valódi ruhává vagy az átlagos viselet kiegészítőjévé tehetők. Általában egyszerű alapvonalú ruhaformákat készítek, ezzel is a szövet természetét kívánom megtisztelni.

Jövő szövő a kiállítás címe, és sok mindent gondolhatunk erről… tervek és ruhák szövögetése, modernitás és tradíció, még lehetne sorolni.

A címmel a budakeszi Punktum Galéria évnyitó beszélgetésén találkoztam és elkértem tőlük. Hiszen mennyivel gazdagabb értelme van ennek a kedves szójátéknak egy textiles kiállítás esetében! Persze, nem csak anyagokat szövögetek, hanem terveket is. Keresem a helyét, próbálom igazolni a létjogosultságát ennek a hagyományos kézműves szakmának a mai globális, posztindusztriális világban. Nem könnyű, pedig tökéletesen megfelel a fenntarthatóság szempontjainak. De hogy tovább gombolyítsuk a cím megfejtését, biztosan nem véletlen, hogy a mítoszokban és népmesékben oly gyakran előjön a fonal és a szövés témája. Ariadné és a párkák fonala igazán életbe vágó. Egy lett népmese címében a leány főhőst segítő három öregasszony neve Fonó, Motringozó és Szövő. A görög mitológiából kevésbé ismert Arakhné története, aki szövő és hímző tehetségével kérkedve kihívta Pallas Athéné haragját, és noha gobelin készítő vetélkedésük döntetlen lett, a bölcsesség és a művészetek istennője pók formájában adta vissza életét. Nagyon remélem, hogy a kiállítás szebb jövő szövésére inspirálja majd látogatóit.

Nincsenek jó szavaink egy baba elvesztésére. Kínban vagyunk, lefagyunk, gyenge vigasztaló mondatokat küldünk a másiknak, annak az embernek, aki megélt veszteségét legtöbbször nem is tudja igazán elmondani. Még nem is volt baba. – motyogjuk, és csak reméljük, ez elég éppen akkor, elég vigasztaló mindannyiunk számára.

Vasali Katalin fotóművész Majd lesz másik című kiállítása április 20-án nyílik a Trezor Galériában.

Kovács Gabi Vasali Katalinnal beszélgetett.

Tizenhat fotó: portrék nőkről, testrészek, növények, egymásba kacsolódó emberek és több mint száz szöveg látható a kiállításon. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz?

Igen, ez azért is különleges projekt nekem, mert a szövegek hamarabb jöttek hozzám, mint a képek. Amikor 2021-ben elvesztettük a kisbabánkat a 18. terhességi hétben, akkor a feldolgozás folyamatához segítséghez folyamodtam. A pszichológus mellett beléptem egy csoportba egy közösségi oldalon, amiben olyan nők voltak, akik már átéltek perinatális veszteséget. Ott nagyon sok történetet olvastam és megdöbbentő volt számomra, hogy általánosságban a társadalom mennyire nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Nem tud megfelelően reagálni a gyászoló család fájdalmára, és nagyon sok esetben hangzanak el a nem megfelelő vigasztalásnak szánt mondatok. Amikor a kurátorral, Somosi Ritával erről beszélgettünk, felmerült egy mondat, amit szinte minden elvetélt nő megkap, beleértve engem is: ’Majd lesz másik!’. Akkor döntöttük el, hogy ez lesz a kiállítás címe és azt is, hogy ezek a mondatok szerves részét fogják képezni az anyagnak. Ekkor összegyűjtöttem a leggyakrabban elhangzott mondatokat és ezek a mondatok lesznek több formában megjelenítve a kiállításon. A képi anyagon ezután kezdtem dolgozni, amely főleg a személyes élményemből kiindulva dolgozza fel a témát.

A tárlatnak van interaktív része is: üres papírokra látogatók is írhatnak a témához kapcsolódó gondolatokat.

Amint említettem, a szövegek kétféleképpen is megjelennek majd a kiállításon: kiemelten körülbelül 30 mondat a képek mellett lesz installálva, valamint az egész gyűjtés, ami több, mint 150 mondat egy installáció formájában lesz látható. A mondatok egyesével fel lesznek lógatva címke formájú papírokon egy függönyt alkotva. Lesznek üres címkék is, amelyekre a látogatók felírhatják saját tapasztalatukat, „élményüket” ebben a témában. Ezek a mondatok olyan megdöbbentően érzéketlenek, hogy ez már önmagában lehetne egy tanulmány arról, hogy az emberek mennyire nem tudják kezelni ezt a veszteséget.

A női szerepkörök, háztartás, anyaság mindig is foglalkoztatott, de most személyes történeted, kisbabád elvesztése késztetett a téma feldolgozására. Mikor döntötted el, hogy ezt a lelki terhet így, a művészetben jeleníted meg? Nem lehetett könnyű… A tapasztalat az, hogy társadalomnak nincsenek jó válaszai erre a veszteségre.

Igen, ez sajnos senkinek sem könnyű, akivel megtörténik. Én alapvetően egy nyitott természetű ember vagyok, aki többféle módon kommunikálja a külvilággal az érzéseit, gondolatait. Ezért számomra világos volt az első pillanattól fogva, hogy nekem erről az élményről beszélnem kell. Először a pszichológussal, orvossal, családommal és a barátokkal beszéltem át ezt az eseményt. Nagyon erős késztetés volt bennem, hogy dolgozzak ezen a témán, és ezzel együtt magamon, hogy fel tudjam dolgozni, megérteni, és elfogadni, ami történt velünk. Amikor úgy éreztem, hogy elfogadtam, ami történt, már ki tudtam mondani, hogy hálás vagyok a kislányunknak, hogy ha erre a rövid időre is, de része volt az életünknek, mert nagyon sok dologra megtanított, úgymond beavatott minket. Ez követően éreztem azt, hogy a művészeti munkám során is szeretnék ezzel foglalkozni. Ez nem csupán egy személyes terápia volt, de azt is éreztem, hogy mivel ez egyfajta tabu a társadalomban, erről a témáról beszélni kell. Ehhez a számomra a legközelebb álló médiumhoz fordultam: a fotográfiához.

A land art, az ökológiai kérdései is fontos szerepet játszanak a művészetedben, nem véletlen, hogy a képeiden a természet mindenhol jelen van. Hogyan kapcsolódik nálad az anyaság, a gyermek elvesztése az ökológiai témákhoz?

A land art és az ökológia nagyon közel állnak hozzám. Ez felnőtt koromban alakult ki, a MOME-n volt egy előadás a művészet és az ökológia kapcsolódásairól, amelyet Barcza Dániel (Stratégiai és kutatási rektorhelyettes, docens, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) tartott. Ez nagyon nagy hatással volt rám és utána a diplomamunkám (Erózió c. sorozat) is a land art és a fotográfia határvonalán mozgott. Bár ezt egész mostanáig nem realizáltam igazán, de azóta ez minden munkámban nagy szerepet játszott. Amikor első gyermekemmel voltam várandós, épp egy finnországi rezidencia programon vettem részt és egy lakatlan szigeten töltöttünk egy hónapot. Tudtam, hogy a termékenységgel szeretnék foglalkozni és ezt elsősorban a természet különböző formáiban, jelenségeiben kerestem. Ez az attitűd a későbbi „Méhednek Gyümölcse” című sorozat és a most elkészült „Majd lesz másik” című sorozat elkészítésekor is jelen volt. Az utóbbi anyagoknál sokkal mélyebb a személyes vonatkozás: az anyaság és a vetélés feldolgozása a téma. Mégis a természetben fellelhető szimbolikus elemek számomra annyira erős jelentéstartalommal bírnak, hogy sokszor használtam félig ösztönösen, félig tudatosan ezeket az elemeket a képek készítésekor, legyen az egy műtermi portré, csendélet vagy egy „talált helyszínen” kültéri kompozíció. Azt hiszem ez egy olyan ’fotós dialektus’ lett számomra, amivel jól tudom kommunikálni a gondolataimat és érzéseimet.

Indítottál egy petíciót SzabadaHangon címmel az elvesztett „vendégbabák”számára. Hol tart most ez a nemes ügy?

Igen, ez egy civil kezdeményezés volt, amit az aHang csapatának, azon belül is Tóth Enikő segítségével, egy ihletett pillanatban pont a Halottak Napja utáni napon indítottam el. 2022-ben már a második alkalommal mentünk úgy a temetőbe, hogy hiányérzetem volt ezzel kapcsolatban. Én a kisbabámat a 24. terhességi hét előtt veszítettem el, 18 hetesen és meg kellett szülnöm Őt, de mivel a folyamat még vetélésnek számít, ezért nincs is igazán módja annak, hogy formálisan is búcsút vegyen valaki a magzatától, babájától. Mi el tudtuk intézni, hogy a kisbabánkat kiadják nekünk és ezáltal a hamvasztását is megszerveztük, de erre nincs egy hivatalos, bejáratott rendszer. Ez szerintem nagyon megnehezíti a feldolgozást a családok számára, mert az elvetélt magzatokat, ’abortumokat’ orvosi hulladékként kezelik. Saját tapasztalatból tudom, hogy milyen sokat jelentett számomra, hogy a hagyományos úton, hamvasztással gondoskodni tudtam a kisbabámról, legalább ily módon. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne a temetőben is egy olyan helyre, ahol meg lehet emlékezni és gyertyát lehet gyújtani egy kifejezetten a vendégbabák számára készült helyen. Ilyen létezik egyébként több temetőben is, de a Farkasréti Temetőben, ami az egyik legnagyobb temető nincs, és ezért is jött a gondolat, hogy szerintem ez hiánypótló lenne. Szerencsére a temető nyitott volt a párbeszédre, és egy kortárs szobrászművész: Farkas-Pap Éva is – személyes érintettség révén – szinte rögtön az ügy mellé állt. Év elején a projekt megvalósításán kezdtünk el dolgozni: a helyszínt már bejártuk, hamarosan elkezdünk dolgozni terveken és megtervezzük a költségvetést. Persze ez még egy nagyon hosszú út a megvalósításig, de az első lépéseket megtettük, és reméljük egyszer meg is valósul az emlékmű.

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál hivatalos programja.

Támogató: Nemzeti Kulturális Alap

Kurátor: Somosi Rita

Varázslatos élmény várja a látogatókat a B32 Galériában Boros Miklós János szobrászművész Merőleges valóságok című kiállításán. A sötét kiállítóteremben, megvilágított vízzel teli tálak vibráló, hullámzó képei lebegnek a falakon különleges térérzetet keltve. Boros Miklós János szobrászművésszel Kovács Gabi beszélgetett. A kiállítás április 19-én nyílik.

A víz élménye meghatározó a művészetében. Mit jelent a víz, a tükörjelenség az ön számára?

Első kísérleteimet (2002-ben) a valós természeti térben előforduló optikai jelenségek motiválták. E kezdeti inspirációk során mutatkozott meg az a belső igény, amely a megszokott vizuális képet átformáló, befolyásoló jelenségek szobrászati megfogalmazásait eredményezte. Ilyen jelenség például a természetben a viharos szél, a sűrűn zuhogó eső, vagy a délibáb által torzított táj. Egy vízfelületet figyelve hasonló élményt lehet átélni, amikor a víztükör által létrejött tükörkép, képi illúzió változik meg különböző hullámmozgások miatt. Időben megtörténő folyamat, jelenség befolyásolja a tér érzetét, érzékelését. Illúzió jön létre. Mivel indíttatásom is a valódi látványon alapult, egyértelművé vált, hogy az empirikus és a metafizikai dolgok szintézisét kell keresnem munkám során. A kérdés az, hogy milyen állandó, szobrászi formában megvalósítható megoldásokat hordoznak a felvázolt problémakörök? Sok szobrom lényegi jellemvonása, hogy egy adott optikai jelenség, képi illúzió jön létre úgy, hogy maga a tárgy, a szobor hordozójává válik annak. Azáltal, hogy egy jelenség egy szoborban meggyökerezik, tárgyiasul, folyamatosan átélhető lesz. A szobor, a tükörkép és az azzal létrehozott illúzió eszközével a jelenben, „jelen”– ségek helyévé válik. Az állandósított jelenidőnek fontos szerepe van abban, hogy a szobor az aktuális befogadó számára valós térben és időben megtörténő élményt, tapasztalást szerezzen.

Tömeg-felszín, állandóság-változás. Ellentétpárok jelennek meg szobraiban. Ez miért foglalkoztatja?

Vannak alapvető dichotómiák, amelyek visszatérnek, mint számomra állandó szobrászati problémák. Alapvető képzőművészeti és gondolkodásbeli feladatnak tartom ezeknek a megoldását. A kérdésben is felvetett kettősségeken túl a valóság és látszat; fizikai és metafizikai tér; külső és belső tér; tér és idő; illetve a szobor tere és az általa teremtett térképzet összefüggései, vagy a személyes kép- és térélmény kérdéskörei állandó szobrászati feladatokat adnak számomra, mert lényegi kérdések, és azokkal foglalkozni kell.

„Alkotói alapállásom intuitív térszemléletként határozható meg” – írja magáról. Ez pontosan mit jelent?

Az intuitív térszemléletről… Ez röviden szinte megválaszolhatatlan, részben azért, mert az intuíció mint kifejezés, vagy az intuícióról való gondolkodás napjainkban meglehetősen zavaros, és sokszor félreértelmezett. Dienes Valéria Az intuició kérdéséhez című írásában kiemeli azt, hogy az intuícióval kapcsolatos értelmezések nehezen rendezhetők, sokszor összefüggéstelenek, ellentmondók. Ennek okát az intuíció alapvető tulajdonságában látja, ami szerint az intuíció szellemi cselekedet, ami a fogalmakon túlit, a „mondható alatt serkedőt” érinti, ezáltal természetszerűen ellenáll a fogalmasításnak, a szavakba öntésnek. Az intuíció fogalmakba „rögzítése” különböző értelmezéseket, félreértelmezéseket tehet lehetővé. Ha mégis szükséges, akkor talán óvatosan kijelenthető, hogy az intuíció – megfelelő értelemben véve – összegző meghatározása, kifejezőeszköze lehet annak a folyamatnak, amiben a racionális és az irracionális, a gondolkodás és benneélés egyensúlyba kerül, amiben egy műalkotás megszülethet, és ahogyan az értelmezhető. A képzőművészet (szobrászat) eszköze, azaz a látás nyelve tökéletesen alkalmas arra, hogy a racionális, analitikus módszereken túl, azokat meghaladva az alkotó, vagy a művet „megélő” olyan területekre jusson, amelyek az intellektualizálás eszközeivel elérhetetlenek. Meglátásom szerint a szobrászi munka, a szobrászi látás, és ezzel együtt a művek befogadása eszköze lehet a tapasztalati világ jelenségein túli, az érzékszervekkel fel nem fogható, a metafizikai valóság(ok) megélésére, megismerésére. Megfelelő ráhangolódottság esetén nem csupán képi és gondolati információhoz jut a néző, hanem részesévé válik valaminek.  Az „élmény” személyes olvasatai miatt intuitív felismerés élhető át.  Ez a „gondolkodásmód” intuitív szemléletmódként is meghatározható.

Munkáinak nagyon fontos része az anyag, a technika használata.

Minden képzőművészeti megnyilvánulásnak, kifejezésnek alapja valamilyen technika, anyag használata. Különben nem létezne. A szobrászat ezen belül közismerten olyan képzőművészeti műfaj, amiben az anyag és annak megmunkálása jelentős hangsúlyt kap; fontos, lényegi szerepe van. Az én alkotói módszereimnek a direkt módon megmunkálható anyagok felelnek meg legjobban. Szobraimban a felhasznált anyagok főleg különböző fémek (vas, nikkelezett és rozsdamentes acél, bronz, titán-cink lemez), ezen kívül fa, vagy festővászon is. Ezeknek az anyagoknak karaktere, kisugárzása van, az, hogy melyikből készül egy szobor, az adott gondolat függvényében változik. Az anyagnak, technikának a gondolat, az érzet létrehívásának szempontjából alárendelt szerepe van, a szobrászati megmunkálás során a vizuális kifejezés és befogadás eszközévé válnak. Egy-egy szobor készítése során – az adott cél érdekében – a jelenség hordozásához adekvát anyagot választom. A felhasznált anyagnak ezenkívül fontos szerepe van abban, hogy a szobor időtálló legyen; ennek – többek közt – fontos szerepe van a sokszor pillanatnyi jelenségek kontrasztban való megjelenésében. Ami a felsoroltakból kimaradt, például a tükör, a víz vagy a fény. Ezek különleges anyagok, különleges „megmunkálást” igényelnek. A B32 Galériában megpróbálok egy olyan teret létrehozni szobrokkal, helyspecifikus installálással, vásznakkal, fénnyel, vízzel, amiben a nézőknek a kiállított munkákkal való viselkedése – például egy érintés és az azzal létrehozott hullámmozgás, fényeffektus – is a kiállítás részévé válik.