„Az alkotók egy kicsit olyanok, mint a tudósok” – Interjú Hámori Anettal

Személyes emlékek, kollektív traumák és a jelenkor erőszakos eseményei fonódnak össze a Postmemory című kiállításon, amely január 30-ig látogatható a B32 Galériában. A művész munkái a háború és a terror hatásait vizsgálják, különösen a gyerekekre és az emlékezés folyamatára fókuszálva.

Kovács Gabi Hámori Anett festőművésszel beszélgetett.

Miért a nizzai terrortámadás vált ennek a sorozatnak a központi referenciájává, és mikor vált személyesen feldolgozandó képi anyaggá?

Nizzában, az École Nationale Supérieure d’Art hallgatója voltam 2009-ben Erasmus-ösztöndíj keretén belül. Számomra a legfontosabb művészi attitűd a társadalommal kapcsolatos kérdések, gondok, a politikai és gazdasági helyzet alakulása, egyáltalán a jelenkorra történő reflexiók megjelenítése. Mindez a Franciaországban töltött tanulmányaim alatt realizálódott bennem. Olyan egyetemen tanulhattam, ahol meglehetősen nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy minden országból csak egy cserediák kerülhessen be. Így alakult ki, hogy számos ország és különböző kultúrák voltak együttesen jelen: kolumbiai, indiai, amerikai, kanadai, szlovák, holland, német… stb. Mindemellett a tanáraink is különféle nációt képviseltek. Ez a fajta internacionális közeg a mai napig meghatározó a munkáimnál, termékeny közeget biztosít számomra. Továbbá ez a multikulturális közeg irányította a figyelmem teljes mértékben a különféle társadalmi és politikai helyzetek kutatására: gyerekkatonákra, katasztrófákra (pl. Fukusima), a kirgizisztáni háborúkra, Ukrajna és Oroszország viszonyára, majd a migrációra és annak következményeire.

Mindazonáltal nagyon erősen kötődöm az itt töltött időszakhoz, a helyhez, ami erőteljesen összefonódik a szabadság, a nemzeti sokszínűség, a kultúra és a művészet fogalmával. Nekem is ezeket jelenti. Ez a térség, a város, és azon belül is a Promenade Des Anglais az előbb említett fogalmak jelképe. Magam is itt éltem a mindennapjaim, és a gyerekkorom tisztaságát idézte fel bennem, olyan emlékeket, amik a boldogságot jelentik, és a tapasztalataim szerint, ezt más emberek is így érzik. Amikor a nizzai mészárlás megtörtént, olyan volt mintha belegázoltak volna ebbe a biztonságos gyermeki létbe. Nagyon megrázott engem is.

A nizzai mészárlás sorozat nem a központi tematika a Postmemory kiállításon, inkább egy része a folyamatnak, melynek kiindulópontja a háború, és annak az emberekre, a gyerekekre gyakorolt hatása. Egyéni és kollektív emlékezés, valamint trauma ez.

Hogyan értelmezi Marianne Hirsch postmemory fogalmát a saját művészeti gyakorlatában?

„a másodlagos emlékezetet, amely közvetett módon, de mélyen hat az egyéni identitás formálódására, különösen olyan esetekben, amikor a személyes tapasztalat és a történeti trauma közvetlenül nem érhető el (Hirsch, 2008)

A postmemory sorozatban a személyes gyerekkori traumáimat ábrázolom, napjaink háborús helyzeteiben. Ez a folyamat egyfajta vizuális emlékezet kutatás, traumafeldolgozás a részemről.

A munkái gyakran mediális képtöredékekből építkeznek. Mit jelent az, hogy egy trauma „képeken keresztül” válik emlékké?

Számomra a vizualitás mindig is meghatározó volt, egész kicsi koromból (2 éves) is vannak képi emlékeim. Olyan élmények „képkockák” ezek, amiket napjainkra tudtam csak értelmezni, mégis az egész életemet végigkísérték és hosszú folyamat volt, mire valójában rendszereztem őket. Walter Benjamin szerint az egyénnek létezik egy alapvetően vizuális és „öntudatlan”, nem reflektált világképe vagy inkább képarchívuma, amely meghatározza nemcsak a képekhez, de a világhoz való viszonyát is. Ez a bizonytalan körvonalú és kiterjedésű archívum maga az optikai tudattalan.” Ezt a tudattalan képi világot szerettem volna tudatosítani úgy, hogy az kollektív szinten is megjelenítse a néző háborúhoz, szenvedéshez való viszonyát. Azt gondolom, hogy a transzgenerációs örökségünknek köszönhetően minden embernek van valamilyen viszonya a háborút- és annak következményeit illetően.

Miért fontos a papír, illetve az akvarell törékeny, átmeneti jellege ebben a sorozatban?

A papír egy nagyon finom anyag, mégis erős hordozó. A pauszpapír egy hártya, ami bizonyos elemeket átenged és bizonyos részeket elfed (főleg, ha egymásra rétegezve installálom), van egy sajátos játéka. Olyan ez, mint az emlékezet. Mindemellett nagyon személyes teret képes létrehozni. Az akvarell, mint műfaj kifejezetten „tetszetős” hatást kelthet, én pont ezt állítom éles ellentétbe a munkáim témájával. Ez a kontraszt az egyik meghatározó eleme a művészi attitűdömnek.

A képeken gyakran hiányzik a konkrét narratíva vagy a tér. Miért döntött így?

Mert a fókusz mindig a mondanivalón van, és semmiképp sem szeretném elterelni róla a figyelmet. Napjainkban olyan sok felületen „fogyasztunk” képeket, hogy szinte immunisak lettünk az erőszak képeire, hozzászoktattak és hozzászoktunk a látványhoz. Ezért döntöttem úgy, hogy nem ábrázolom a „hátteret” és nincs konkrét narratíva, így kénytelenek vagyunk észlelni a képeket.

Mindemellett a képek megjelenítik a hiányt, ahová mindannyian behelyettesíthetjük saját fájdalmainkat, félelmeinket abba a végtelen űrbe, amit a papír fehér volta, sok esetben a halott testek fehér látványa áraszt felénk.

Hogyan kapcsolódik ez a kiállítás a korábbi, személyesebb történeteket feldolgozó munkáihoz?

Számomra a legfontosabb művészi attitűd a társadalommal kapcsolatos kérdések, gondok, a politikai és gazdasági helyzet alakulása, egyáltalán a jelenkorra történő reflexiók megjelenítése. Témáim kiválasztásában alapként szolgál az internet, vagy egyéb hírcsatornák, újságcikkek, fotók, sajtófotók, dokumentumfilmek. Jelen van egyfajta dokumentarizmus és társadalomkritika a részemről, de legfőképpen a személyes viszonyulásom döntő a témához.

Sorozatokat készítek, melyek egymás folytatásaként külön-külön és egyben is értelmezhetőek. A Postmemory sorozatban realizálódik a korábbi alkotásaimhoz való személyes viszonyulásom, hogy miért fontos számomra a háború, és annak az emberekre, a gyerekekre gyakorolt hatása és hol vagyok én ebben a történetben.

Van-e határ etikai értelemben a trauma ábrázolásában, különösen egy ilyen erőszakos esemény esetében?

Ahogy Jacques Derrida írja: „A média legfőbb problémája az, amit épp nem közvetít”.1 A média az eredendő együttérzésünket távolította el azáltal, hogy „hozzászoktatta” szemeinket az erőszak látványához. Én semmiképp sem szeretném esztétizálni a halál és a szenvedés képeit, ezért is választottam a hiányt, mint képalkotó eszközt az alkotásaim létrehozásában. Úgy gondolom, sokkal erősebb hatást vált ki ha nincs ott valami, amit mindannyian tudunk, hogy ott kellene lennie, például a csecsemő az édesanyja- vagy édesapja kezében, a gyerekek játékai elhagyatottan hevernek a földön, a babakocsik üresek…stb.

Milyen emlékezeti vagy érzelmi folyamat indulhat el a látogatóban a kiállítás megtekintése után?

Sokféle művészi attitűddel találkozhatunk a galériák, múzeumok falain kívül és belül is. A művészet mindenhol jelen van. A művészi attitűd pedig nagyon sokféle úton alakulhat ki: aktivista, békeaktivista, provokatív, szemlélő, kritikus, traumafeldolgozó, historizáló, propagandajellegű stb. Úgy gondolom, mindannyiunk közös célja, hogy felhívjuk az emberek figyelmét valamire, amit ők nem képesek, vagy amit nem akarnak meglátni. Tehát a művészek az alkotásaikon keresztül lehetőséget adnak a nézőnek, hogy közösen gondolkozzanak, válaszokat keressenek a művek által generált kérdésekre. Az alkotók egy kicsit olyanok, mint a tudósok: kutatást végeznek, majd a feltárt információt a lehető legtöbb aspektusból vizsgálják, így a néző nem direkt válaszokat kap, hanem többféle lehetőséget az értelmezésre, gondolkodásra.

„Az emlékezőképesség művészete az egyénre tartozik, neki tartogat kész technikákat emlékezőképessége kidolgozására. Egyéni képességek kifejlesztéséről van tehát szó. Az emlékezés kultúrája ellenben társadalmi kötelezettségek betartása körül forog: az emlékezés kultúrája a csoport ügye. Középpontjában a következő kérdés áll: »Mit nem szabad elfelejtenünk?«”2

A háború, a terror és az erőszak ábrázolása a művészetben nagyon sarkalatos pont, hiszen egyfelől a művészet összekapcsolódik a politikával, másfelől, ha nem kontextualizáljuk, akkor érvényét veszíti. Azt gondolom, a művészet a legmegfelelőbb eszköz, hogy realizáljuk, majd feldolgozzuk a történteket.