„GUBÓ SZITUÁCIÓ” – Interjú Földi Kinga textiltervezővel
Földi Kinga textiltervező számára az alkotói munka önmegismerő és öngyógyító folyamat. Óriási piézett, selyem shantung szobrait bár természeti formák ihletették, de mindig mesélnek valami másról is. A Kigubózva című kiállítás november 13-án nyílik a B32 Trezor termében.
A művésszel Kovács Gabi beszélgetett.
A kiállításon több kisebb és egy nagyobb, közel hét kilós gubó formájú selyem shantung szobor lóg lefelé a Trezor terem plafonjáról. Egyikük másikukba akár el is bújhat az ember. Hogyan találtál rá erre a témára?
Az első burok tematikához kapcsolódó tárgyat tavaly készítettem. Ez szintén szerepel a mostani kiállításon, Hámló Burok címmel. Ez akkor inkább egy formai kísérlet volt, viszont gyakran előfordul, hogy az elkészült szobrok később számomra is többletjelentéssel telítődnek. Idővel én is visszafelé tudom felfejteni, hogy az adott élethelyzetben miért éppen azok a formák vonzottak, miért éppen azt éreztem szükségszerűnek megformálni, amik végül kikerültek a kezem alól. A szobraim bár természeti formák által ihletettek, de mindig mesélnek valami másról is. Ezek mindig nagyon személyes jellegű témák, amelyek nem feltétlenül tudatosan jelennek meg a munkáimban. A gubó téma viszont egy nagyon tudatos választás, a burok fogalmának kicsit mélyebb kibontására tett kísérlet. Tudatos abból a szempontból, hogy az a saját élethelyzetemből indul ki, az aktuálisan engem foglalkoztató gondolatokból, és egyben egy nagyon őszinte önmegismerő, feltáró folyamat fontos része. A kiállítás központi eleme egy nagy méretű tárgy, amelybe valóban bele lehet bújni. Itt összekapcsolódik a gubó tematika által sugallt ölelő formavilág és a régi vágyam, hogy olyan mérettartományban tudjam alkalmazni az általam kidolgozott technológiát, ami emberméretű tárgyak létrehozását is lehetővé teszi. A technológiai kíváncsiság és az a gondolat, hogy a tárgy olyan közelségbe kerüljön, hogy az ember eggyé tudjon válni vele, együttesen támogatta ezeknek a szobroknak a létrejöttét. Amikor négy évvel ezelőtt elkészítettem első piézett selyem szobromat már mögöttem volt egy évtizedes jelmez és öltözéktervezői múlt. Akkor tudatosan távolodtam el az emberi testtől, olyan önálló tárgyakat szerettem volna létrehozni, amik önmagukban értelmezhetőek, nem az emberi testre öltve. Ez a nagyméretű gubó egy kis visszakacsintás a hordható szobrok, ruhaszobrok felé. A gubó vagy burok elnevezés szintén utal a ruhára, mint védelmező textilre, ami körülfogja testünket.
A gubó, mint természeti forma, az átalakulás egyik fázisa, egy speciális védett burok. Ez hogyan kapcsolódik a mai életünkhöz?
Az, hogy burokból gubóvá alakult a kiállítás tematikája, utal arra a különbségtételre, hogy a gubó egy átmeneti állapot. Egy védett hely, ahol belül azért nagy átalakulások zajlanak. A gubót a benne lakó jórészt saját maga készíti. Bár saját élményekből táplálkozik az a folyamat, amin végigvezet a kiállítás, azt gondolom, hogy olyan témafelvetésekkel találkozik a látogató, amit talán saját maga is átélt. Bízom benne, ahogy nekem egy önmegismerő és öngyógyító folyamat volt a tárgyak elkészítése, a velük, bennük való együttélés, a nézők számára is mutathat ismerős szituációkat és talán némi bíztatást is a nehezebb élethelyzetekben. Az ember minden életszakaszában előkerülhet egy ilyen gubó-szituáció, amikor valami miatt begubózik, mert védelemre, elvonulásra van szüksége. Aztán eljön az az idő is, mikor szükségszerűvé válik, hogy levegye ezt a burkot, mert már nem védelmez, nem nyújt biztonságot, inkább korlátoz és elzár a külvilágtól, élményektől. Mégsem olyan egyszerű a megszokott burkunkat levetni és hátrahagyni, még ha oly csábító is a gubón kívüli világ. Néha pedig kifejezetten rémisztő tud lenni, ha ezt a gubót nem saját döntésünk alapján hagyjuk el, nem mi fejtjük fel óvatosan belülről, hanem kívülről tépi szét egy külső erő. És hogy aztán ezt a sebet be tudjuk-e gyógyítani, befoltozni a burkot, az megint csak nagyban múlik azon, hogy milyen volt a gubón belüli báb-állapotunk.
A selyem nemcsak alapanyag, de ahogyan megfogalmaztad: az emberi lélek folyamatos átalakulásának jelképe. Ezt hogyan érted, az érzékeny selyem a lélek sérülékenységének metaforája lehet?
A selyem állandó alapanyaga munkáimnak. Talán a címválasztásban is szerepet játszott. Óhatatlanul eszünkbe jut a gubóról a hernyóselyem. Mikor dolgoztam a tárgyakon, folyamatosan jelen volt nemcsak mint természeti forma, hanem a témához kapcsolódóan is rengeteg párhuzam, ami miatt ez a metafora valóban helytálló. A hernyó védett környezetet hoz létre maga körül, amelyben békében, elzártan tud fejlődni, hogy átalakulva végül egy másfajta minőségű létállapotban tudjon kilépni a világba. A selyem rendkívül erős anyag, az acélnál is erősebb a szakítószilárdsága, antibakteriális hatásának köszönhetően sebgyógyító, melegben hűt, hidegben melegen tart. Számtalan tulajdonsága van, ami miatt nem csak anyagi szempontból, de kultúrtörténeti jelentőségét tekintve is egy rendkívül értékes anyagról beszélhetünk. Ugyanakkor, ha a selyemre, mint egyetlen finom filamentre gondolunk, elsősorban a lágyság, finomság, sérülékenység szavak jutnak eszünkbe. Ez a kettősség jelenik meg a kiállított munkák kidolgozásában is, a többféle textiles technika használata lehetővé teszi, hogy egyazon alapanyagnak megmutassam az erős, burkoló karakterét és a finom, sérülékeny mivoltát is.
Sokféle tárgyat, objektet készítesz textilből: ékszert, bútort, lótuszszobrot, organikus térkompozíciókat… Hogyan fedezted fel a textilszobrot, mint különleges művészeti formát?
Évekig dolgoztam öltözék- és jelmeztervezőként. Ezeknél a munkáknál sem a ruhaszerűség, a funkcionalitás foglalkoztatott, hanem az, hogy hogyan tudok létrehozni egy olyan textilkupacot, ami testre öltve életre tud kelni, a viselője által megmozdul, élő szoborként viselkedik. Éreztem viszont a korlátait annak, hogy nem önálló tárgyakként viselkednek a ruhák és a funkcionalitás, valahol mégiscsak kompromisszumokra kényszerített. Szerettem volna megélni a teljes szabadságot az alkotói folyamatban, amikor a tárggyal szembeni saját elvárásomnak kell csak érvényesülni, ami nagyon egyszerűen úgy fogalmazható meg, hogy jó érzéssel készüljön és a nézőben is hasonlóképp jó érzéseket keltsen.
Hosszas kísérletezés és tervezgetés után 2020-ban készült el első piézett hernyóselyem szobrom, ami megnyitotta az utat számomra, hogy szabadon tudjam megformálni gondolataimat a textil nyelvén.
„A piézés az a technika, ami végigkísérte eddigi alkotói pályámat, és ma is munkáim alapját képezi” – mondtad egy interjúban. Ez egy évszázadok óta használt díszítővarrás. Most is piével dolgoztál?
A piézés nagyon régi felfedezésem, még az egyetemi éveim alatt használtam először egy felületmanipulációs feladat során. Rengeteg kézműves technikával megismerkedtem, amik mind évszázados múltra tekintenek vissza és rendkívül bonyolultak, mint a csipkeverés, különböző szövési, csomózási technikák. Magam sem gondoltam volna, hogy éppen a piézés lesz az, ami hosszú évekre szolgáltat alapanyagot és inspirációs forrást. Talán éppen az egyszerűsége az, ami miatt olyan könnyen alakítható, változtatható. Még most is fedezek fel benne új lehetőségeket. A kézműves technikák használatában mindig az izgatott, hogyan tudom őket átalakítani, a megszokottól eltérően használni? A piéket eredetileg egymástól egyenlő távolságban varrták le, és levasalták. Én annyit változtattam ezen, hogy egymáshoz közelebb helyeztem őket és nem sík díszítményként alkalmazom, hanem az anyag szerkezetét, struktúráját megváltoztató technikaként. A piézett anyag vastagsága megváltozik, bár a hajtások nem nyithatók szét, mégis egy rendkívül rugalmas, fluid alapanyag jön létre, amiből könnyedén tudok organikus formákat létrehozni. Ez az organikusság, ami egységbe foglalja munkáimat. Nem csak a formákat jellemezhetjük így, hanem magát az alapanyagot, a shantung selymet és a piézésnek köszönhetően a megformálás folyamatát is. Az előzetes terveimhez képest mindig változik a forma. Nagyon szeretem azt az improvizációs jelleget, amivel ez a technika felruházza az alapanyagot. Olyan irányokat tud mutatni, amire nem számítottam a tervezés során, én pedig nagyon szívesen követem azt az irányt, ami a piézett alapanyag számára természetes. Nem szeretem erőszakkal alakítani a formákat, az a legizgalmasabb része a folyamatnak, mikor párbeszéd alakul ki az anyag és köztem, ez rendkívüli harmóniát tud kölcsönözni a tárgyak megjelenésének.
A selyem shantung egy fényes, ropogós kemény anyag. Mit szeretsz benne a megmunkálás során?
A shantung legalább olyan régóta alkotótársam, mint a piézés. Mivel ez egy nagyon szoros kapcsolat, számomra elválaszthatatlanná vált az anyag és a technika. A már említett organikusság a shantung selyem esetében az egyik legfontosabb alaptulajdonság. Az anyag felületén kisebb-nagyobb csomók, fonalegyenetlenségek láthatók. Ez annak köszönhető, hogy a selyemfeldolgozás során keletkező rövidebb szálakat – amik gyakran amiatt jönnek létre, mert a hernyó kirágja a gubót, „tönkretéve” ezzel az értékes selyem alapanyagot – szintén belefonják a fonalba. A látvány is gyönyörű, de a filozófia szintén fontos számomra, amit ez a mozzanat hordoz. Nemcsak a tökéletes, fényes sima felület tud csak értékes lenni, sőt a hibásnak tűnő, gyönyörűen strukturált alapanyag még izgalmasabb. Emellett az alapanyag tisztelete, hogy nem tekintjük hulladéknak ezeket a rövid szálakat sem, szerintem sok szempontból értékes üzenetet hordoz.
A shantung nem olyan tulajdonságokkal rendelkezik, ami elsőre eszünkbe jut a selyem szó hallatán. Ez egy ropogós, papírszerű anyag, fénye is sokkal tompább, mint egy szaténé. Könnyen hajtogatható, vetülék irányban, ami megkönnyíti a piék levarrását. Emellett további keményítéssel méginkább alkalmassá tehető arra, hogy a tárgyaimat jellemző csíkritmusokat létrehozzam. A shantung gyakran két eltérő színű fonal összeszövéséből jön létre, ez a sanzsán selyem képes változtatni a színét attól függően, hogyan esik rá a fény, de alkalmat ad egy izgalmas felületalakítási játékra is. Amikor roncsolással dolgozom, vagyis felvágom a piék tetejét és kihúzom a vetülékfonalat, láthatóvá válik a láncfonal színe, ezáltal tudok játszani azzal is, hol melyik szín jelenjen meg, illetve a felvágott szálak bársonyos puha felületté rendeződnek össze, kontrasztot alkotva a keményebb, határozott piézett sávokkal.
A művészi hivatás számodra nem választás kérdése, hanem egy létforma. Ezt hogyan éled meg a mindennapokban?
Volt egy időszak az életemben, amikor nem tudtam alkotómunkával foglalkozni. Tulajdonképpen ez a hiányérzet döbbentett rá, mennyire fontos számomra az, hogy tárgyakat hozzak létre. Ugyanerre az időszakra visszagondolva értettem meg azt is, hogy miért. A textil számomra az elsődleges nyelvvé vált. Sokkal könnyebb számomra rajta keresztül kommunikálni, mint szavakkal. Ez a nyelv, rendkívül árnyalt, finom, nem direkt kommunikációra épül. A piézés a maga monotonitásával képes olyan meditatív állapotot létrehozni, ahol nagyon könnyen megnyílnak csatornák a gondolatok, érzelmek, gyakran rejtett rétegek számára is. Ebben a lelkiállapotban gyakran olyan gondolatok is elhangzanak a textil nyelvén, amik egyáltalán nem tudatosak. Egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni, hogy amikor ez nincs, amikor nem tudok ebben a tevékenységben elmerülni, az olyan, mintha némaságra kényszerülnék. Ezért a művészi alkotófolyamat számomra létszükséglet, a lelki jól-létem alapfeltétele, és mint ilyen szükségszerű, hogy jelen legyen a mindennapjaimban.
