„Képek mögötti történetet” – Interjú Csortos Szabó Sándor fotográfussal
A szelfizés korát éljük, a szűrők és különböző szépítő applikációk sokszínű használatáról szól az életünk, de van egy másik alkalmazás is, a BeReal, amely pont ellenkezőleg, random pillanatokban a valóság rögzítésére kéri a felhasználót. Ennek a speciális fotózási módszernek apropóján készítette el Csortos Szabó Sándor belsőépítész, producer, fotóművész fényképsorozatát, amelynek első darabja édesapjának születésnapjára esett. Egy évig fényképezte környezetét, a helyszíneket ahol járt. A 62 című Trezor Galériában április 10-én nyíló tárlaton 366 képből 31 fotó kerül bemutatásra.
Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.
A kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2025 hivatalos programjának része.
Egy éven át adott időpontokban fényképezte az önt körülvevő valóságot. Mi izgatta ebben a témában, mi az, amit megismert önmagából és a környezetéből?
Nem érzem úgy, hogy bármit is megismertem volna önmagamból azáltal, hogy egy éven át fotóztam a környezetem. Azt gondolom, hogy egy ilyen munkának nem az a célja, hogy az önismeretet segítse. Az önismeret ennél sokkal több erőfeszítést igényel. Bár tudom, hogy az az önsegítő könyvek jelentős része azt sugallja, hogy csak el kell olvasni ezt, vagy azt a művet, és hopp, már meg is ismertük magunkat, mitöbb, még a hibáink is varázsütésre megszűnnek, de ez önáltatás. Az én fotósorozatom sem arról szól, hogy az önismeretem jobb lett.
Karcagon szülővárosában kezdte a fotózást, a többi kép ott készült gondolom, ahol éppen járt. Hogyan választotta ki az adott helyszínt, hogy mit fényképez? Vagy ez is random módon alakult?
Mindegyik fotó ott készült, ahol éppen voltam, a helyszínek teljesen random módon alakultak. Az a véletlenen múlt, hogy a legelső fotóm Karcagon született. Anyám a mai napig a városban él, hozzá mentem látogatóba, egy nappal a születésnapom előtt. De ez a nap az apám születésnapja volt (ő már nem él), aznap készült a sorozat első képe. Azaz egy kicsit csaltam, mert az első fotóm nem a születésnapomon készült, hanem apám születésnapján. Mondjuk úgy, hogy a nulladik napon készült az első kép és a második fotó az, aminek az elsőnek kellett volna lennie.
Háromszázhatvanhat fotóból harmincegyet válogatott a kiállításra. Hogyan szelektált?
A válogatás részben az alapján született, hogy melyik kép tetszik jobban, részben pedig, hogy melyik az, amelyik fontos nekem. Hogy a mondat második fele jobban érthető legyen: minden képhez van egy rövid leírás. Ezeket a leírásokat azon a napon írtam, amikor a képet fotóztam, és ezek a feljegyzések ahhoz kapcsolódnak, amit a kép ábrázol. Vagy konkrétan arra reflektál a szöveg, ami a fotón látható, vagy eszembe jut a képről valami, tovább gondolom és azt rögzítem. Amikor válogattuk a képeket, akkor nemcsak a fotók voltak fontosak, hanem az is, hogy a képhez milyen szöveg kapcsolódik. Szerettem volna megmutatni a nézőknek a képek mögötti történetet is, ezért a kiállításon nemcsak a fotók lesznek kint, hanem a kapcsolódó leírások is.
Az ön számára fontos a technika, és persze ezzel együtt a tartalom is. Ennél a fotósorozatnál mennyire számított a fényképezés módja, volt-e utómunka a képeken?
Minden képemen van utómunka. Nem hiszek abban, hogy a digitális géppel készített fotó tökéletes. Azt gondolom, hogy szerkeszteni, vágni kell, képjavító szoftverrel alakítani a fényviszonyt, a tónusokat, stb. Az analóg fotónál is az előhívás, nagyítás esetében kézi munkára van szükség, és a digitális fotográfiánál is szükség van egyfajta kézi munkára. Ez a kézi munka az adott fotósnak egyfajta védjegye is lehet. Ez persze nem azt jelenti, hogy a képeket manipulálni kell, kivenni az oda nem illő fát, vagy betenni még három madarat, mert akkor az a kép már nem a valóság, hanem annak „földi mása”.
Egy interjúban azt is mondta, hogy a fotózás, az ön számára meditáció: „abból, amit látok, nekem kell megtalálnom azt, ami érdekel. Vagy meglátom, vagy nem.” Most is így érzi?
Igen, most is úgy érzem, hogy a fotózás számomra meditáció, mondjuk így, hiszen a figyelmemet kell úgy szűkíteni, hogy a nagy egészben meglássam azt a kicsi részt, ami engem érdekel. Ez nem változott most sem.
Egyébként ön szokott szelfi képeket készíteni?
Nagyon ritkán szelfizek. Fényképeken is keveset szerepelek, ami nyilván abból adódik, hogy a kamera másik oldalán vagyok, nem az objektív előtt, hanem az objektív mögött. Ez alól kivétel, ha a 3 éves unokámmal fotózkodom.
Mit gondol mennyire lesz, vagy népszerű ez a BeReal alkalmazás? Mit jelent az, hogy az embereknek szüksége lett egy ilyen típusú kép rögzítésre?
Nem tudom, hogy mennyire népszerű a BeReal. Azt látom, hogy a fiatalok egy részénél ez népszerű, még a saját korosztályomnál is van, aki a BeRealt szereti. A Facebook ma már többé-kevésbé valamiféle önreklámfelület, mindenki a legszebb pillanatait, a legcsodálatosabb élményeit és a legörömtelibb eseményeit osztja meg. A hétköznapi világ, a valóság eltűnt a Facebookról. Az Instagramon meg lehet, hogy sose volt. A BeReal egy fokkal közelebb áll a valósághoz. Talán. De ez attól is függ, hogy hogyan használja az ember.
