„Lecsupaszítani testünk és lecsitítani elménk” – Interjú Szenteleki Gáborral
Meztelen lábak, rendhagyó testábrázolások, napozók a szabadban, házak, és lecsupaszított modulok, mint a lét megtestesítői Szenteleki Gábor Fedetlenül című kiállításán. A tárlat szeptember 19-én nyílik a B32 Galériában.
Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.
Fedetlenül a kiállítás címe, ez egyszerre jelenthet kiszolgáltatottságot, de a szabadság is eszünkbe juthat róla. Ön hogyan látja?
Valóban mindkettőt jelenti egyszerre. Egy szabad állapot, bizonyos fokú kockázatot is jelent. Készenlétet, reakciókényszert, éber létet, mozgást, aktivitást, de ugyanakkor a valódi élet érzetét. Ahogy a magyar nyelvben is nagyon találóan mondjuk, „a bőrünkön érezzük”. Gyakran negatív kontextusban használjuk ezt a kifejezést, pedig a közvetlen kapcsolatot jelenti a világgal. A bőrünk a legnagyobb szervünk, érzékszervünk. Fedetlenül ki vagyunk téve a külvilág valódi ingereinek. A valóságnak. Érezzük a valóságot. Persze emberi leleményességünk, kreativitásunk épp ezeket a test által szabott korlátokat tolja ki, tágítja. Így hódítottuk meg a világ azon részeit, amiket „fedetlenül”, különböző védelmet nyújtó héjjak, páncélok nélkül nem tudtunk volna. Kiterjesztettük az emberi létezés formáit, de ezzel a visszakérdezés felelőssége is nő. Kik vagyunk mi most? Merre tartunk? Hasonlítunk-e még Ádámra és Évára?
Utalva a kiállítás címére, a mostani tárlaton lecsupaszított emberi testrészeket láthatunk szinte a végletekig leegyszerűsítve. Hogyan látja, milyen az Ön pihenő családja?
Paradicsomi. Vajon miért van az, hogy az általunk formált világból a paradicsomba vágyunk? Elsősorban profán vonatkozásban értem. A partra. Leheveredni a víz mellé. Lecsupaszítani testünk és lecsitítani elménk. Leheveredni a fűbe. A nem munkával töltött időt szabadságnak nevezzük, amit ha nem egy idilli, természetközeli helyen töltünk, akkor nem is az igazi. A modern társadalmak ezt a végletekig feszítik. Robotmunka, majd trópusi luxusutazás. A strand egy olyan hely, ahová senki nem viheti a státuszszimbólumainak jelentős részét. Egalizál. Valamilyen fokú, ha nem is teljes mértékű egyenlőséget teremt. Be kell vállalni a közelséget, a fedetlenséget és akkor megmártózhatunk a szabadságban.
Az Otthon sorozatában testábrázolásként különböző lakóházakat láthatunk egymás mellett vagy egymással finom interakcióban. Egy korábbi beszélgetésben utalt rá, hogy az új ház megalkotása, vagy a családi újrakezdés a valóságban is jelen volt az életében. Most mit jelent önnek a ház, mint jelkép?
A ház is egy héj. Védelem, menedék, de ennél sokkal-sokkal több. Emberi mivoltunk megtölti kultúrával, szeretettel, melegséggel. Örökül kapjuk őseinktől és örökül hagyjuk gyermekeinkre. Nyomot hagyunk benne és alakul az új kihívások, új generációk igényei szerint. Számomra a mindent jelenti. Képeimben egyesítem a ház emblematikus alakját a testábrázolással. Testünk, mint a léleknek otthont adó kehely, számomra szinonimája a lakóháznak. A Modul sorozatomhoz hasonlóan, amikor egységnyi kockává redukáltam az emberi testet, a házak is a továbboszthatatlan társadalmi egységre, az egyénre utalnak.
Egy interjúban azt mondta, hogy az önismeret, a jól megélt életre való törekvés jelenti a kiteljesedést a munkában, a családban egyaránt. Ezt most is így gondolja? Ez hogyan jelenik meg a képein?
A képeim az évek során elcsendesedtek. Ábrázoltjaim megnyugodtak, megálltak. Időtlenséget és békét sugallnak. Ez szöges ellentétben van a külvilág ingereivel. Egy nyüzsgő világváros egyik legforgalmasabb utcáján élek, de otthonunk a béke szigete. Csend és nyugalom. Ez a ház adottságaiból és családunk mentalitásából létrejövő együttállás. Hálás vagyok, hogy eldönthetem, bekapcsolódok-e az ajtónk előtt hömpölygő életbe, vagy az otthon meditatív csendjében alkotok és élek egyszerre családi életet. A kettő nem válik igazán el egymástól. A műterem az otthon része, sőt a közepe. Az hogy alkotok, a mindennapi élet szerves részét képezi. Az arányok, a komponáltság nem pusztán a festményeim szerkezetét jelentik, hanem igyekszem az élet minden területét tudatosan megkomponálni és jó arányok közt tartani.
Látszólag kicsi elmozdulásokkal, apró jelekkel különböznek egymástól a formák. Mint mondja ezek sebek, a napégés nyomai vagy ruhadarabok például. Szűkre szabott eszközökkel dolgozik, de mégis ezektől lesz személyes, intim a kép üzenete.
Emberi létünk lényegi része az egyéniségünk. Babusgatjuk, fényezzük. Bizonyos életszakaszokban fontosabb, máskor kevésbé. Bizonyos nézőpontból, akár egy globális cégéből viszont olyan egyformák vagyunk. Erre a kettősségre is próbálok utalni képeimben. Miközben eltüntetem a hagyományos karakterjegyeket, mint arc, kéz, testalkat, a privát történelmet feltárom valamelyest. Végtére is az életutunk nyomai tanúskodnak egyéni alakulásunkról.
Képek: Horváth-Völgyi Alexandra
