„Meghívás a szemlélődésre” – Interjú Kondor Attilával
Egyéni élmények, a világ megtapasztalása, hangulatok, mediatív hatás – érzések, amiket mind-mind átélhetünk Kondor Attila Jelenlétkertjében. A jelenben vagyunk, az idő múlása váratlanul kint reked a képek befogadás közben. Egy emberek nélküli világ többet árul el rólunk, mint velünk együtt, mintha ábrázolva lennénk.
Kondor Attila képzőművész Jelenlétkert című kiállítás 2026. június 25-ig látható a B32 Galériában.
A művésszel Kovács Gabi beszélgetett.
A Jelenlétkert című kiállítás központi motívuma a kert. Szabályosan nyírt kerteket látunk többféle távolságból, hullámzó vizeket, elhagyott régi épületeket, lépcsőket. Azt mondja, hogy ezek valójában kódolt önarcképek. Mit mutatnak meg ezek a munkák a mostani életéből, a jelenkor világból?
Azt, hogy a festményeim kódolt önarcképek lennének sohasem mondtam, mert a hangsúlyt sohasem az önközlésre helyezem, hanem a munkámat inspiráló gondolatok minél világosabb kifejezésére. Ez a gondolat, hogy egy festmény kódolt önarckép, az “ogni pittore dipinge se stesso” (minden festő önmagát festi) olasz reneszánsz mondásból származhat. Daniel Arasse francia művészettörténész sokat foglalkozott ezzel a mondással. Arasse kutatásairól egyébként több esszét is írtam, legutóbb az Új Művészet 2025 novemberi számában.
A Jelenlétkert cím inkább az egyéni élményeket, hangulatokat meghaladó személyes tapasztalatot fejezi ki. Ez a szó a saját költői szóösszetételem, amivel arra akarok utalni, hogy a “kert” téma csak utalás az ábrázolt jelenségnél fontosabbra, ami nem más, mint a tudatos jelenlét.
Festményeiben gyakran ember nélküli tájakat látunk, mégis nagyon személyesnek hatnak ezek a képek. Hol vannak az emberek? Valamikor ott voltak?
Örülök, hogy nagyon személyesnek találja ezeket a képeket. Az, hogy nem szerepel ember ezeken a képeken – egy tudatos döntés. Mivel nagyon régóta festek ember nélküli tereket, tulajdonképpen azon kellene elgondolkozzam, hogy miért is kellene embert ábrázolnom? Vagy, hogyan is ábrázolnék embert? Ez egyébként nagyon is érdekel, mint jövőbeli téma. E kérdést tehát nyitva hagyva, azt tudom mondani, hogy sokkal többet és hangsúlyosabban lehet az emberről, az ember szellemi igényeiről úgy beszélni, hogy az ember alkotásait: kerteket vagy városokat ábrázolok. Ez ugyanakkor nem teljesen kivételes a festészetben. Ami újszerű lehet a néző számára, az a szemléletmód, vagyis a kifejezés belső oka. Ezeken a képeken a néző a szereplő és a táj sokkal inkább egy belső meditatív tapasztalatot oszt meg. Ha megfigyeljük magunkat, azt vehetjük észre, hogy a jelenben való időzés nagyon ritka tudatállapot. Általában a múltunk eseményeit próbáljuk megérteni, néha szinte rágódunk ezeken, miközben a jövőt próbáljuk meg elképzelni, eltervezni. Saját személyes jelenidőnkben így „alig vagyunk jelen”, pedig csak a jelenben tehetünk olyan belátásokat, amelyek a valóság megismeréséhez vezetnek. A kert téma ezért csak egy lehetséges pont, hogy megmutassam: a festészet gyakorlása és szemlélése révén a jelenben időzhetünk.
A képei egyszerre idézik meg az európai tájképfestészetet és a japán vizuális hagyományokat. Hogyan találkozik ez a kétféle szemlélet az alkotói világában?
Valóban van, aki a japán művészethez is hasonlítja a munkámat. A keleti szemlélet nagyon sok mindenben inspirál, azonban nincsenek direkt átvételek. Ez inkább egyfajta szellemi, szemléletbeli rokonság.
Több művében hangsúlyos az épített környezet és a természet viszonya. Ön szerint lehetséges harmónia emberi tervezés és a teremtett világ között?
Ez csak a szándékainkon múlik. Ha keressük ezt a harmóniát, akkor ez létrejön. A régi távolkeleti építészet erre valóban jó példa. De a modernitás előtt a nyugati kultúrában sem volt ismeretlen a természettel harmonizáló építészet.
Festményanimációi különleges, meditatív élményt adnak, mintha az idő is másként működne bennük. Miért fontos Önnek a mozgókép, mint kifejezési forma a festészet mellett?
Az, hogy ezt mondja, már önmagában is öröm a számomra, mert azt jelenti, hogy e film által sikerült valamit Önnek is átadni azokból a tapasztalatokból, amelyek a festményeket és a filmet egyaránt inspirálták!
Hogy miért fontos a film, mint kifejezési forma nekem? Talán épp azért, mert rá tudok mutatni a befogadás folyamatszerűségére és arra, hogy milyen gyümölcsöző dolog ezt tudatosítani a magunk számára. Ha az egész világot, mint egyetlen hatalmas műalkotást tudjuk szemlélni, akkor ez a szemlélés egy befogadási folyamat. A világ ekkor már nem csak tények és hatások puszta halmaza, hanem Teremtéssé válik, vagyis Jelenlétkertté.
A kiállítás finoman reflektál korunk ökológiai és civilizációs kérdéseire is. A Jelenlétkert figyelmeztetés, egyfajta eszképizmus, vagy pusztán csak meghívás a szemlélődésre?
Semmiképpen nem kívánok eszképizmust sugallani. Ezért is foglalkozom annyit a minket körülvevő városi térrel, amit a Jelenlétkerttel párhuzamosan a Resident Art Galériában – nem messze a B32 Galériától – a Láthatatlan város című kiállításban 2026. május 23-ig meg is tudnak tekinteni.
Tehát igen, meghívás a szemlélődésre, ugyanis azt gondolom, hogy a meditatív hozzáállás valójában nem kilépés, hanem éppen kulcsot ad ahhoz, hogy olyan belátásokat tegyünk, amelyek a környezetünkre is jó hatást gyakorolhatnak.
Fotó: Novák Doro
