Hírek

Szuperközeli nagyításban

Kulcsár Teodóra és Oravetz Dániel: Nem vagyok bolond, csak szkizofrén című könyve alapján készített új előadást a Nézőművészeti Kft. Gyulay Eszter rendezésében látható Minden másképp van című kamaradarab olyan kérdésekre keresi a választ, hogy vannak-e a normalitásnak, az álomnak, a valóságnak határai, ki nevezhető normálisnak és merünk-e hinni az igaz szerelem gyógyító erejében.

Kovács Gabi a történetet megjelenítő két színésszel, Soltész Bözsével és Marton Róberttel beszélgetett.

Valós történeten alapul az előadás, egyszerre egy rendhagyó szerelmi történet, másfelől két ember szkizofréniával való küzdelmét is bemutatja, ráadásul egy érzékenyítő darab is, mert sokan nem ismerik ezt a betegséget.

Marton Róbert: Nem nagyon született még erről a betegségről előadás és nagyon kevés olyan fórum, helyzet van, ahol szkizofréniával küzdők és hozzátartozóik össze tudnak jönni.

Soltés Bözse: Főleg azok ismerik, akik érintettek, de még ez sem biztos Szerencsére ma már számos alapítvány foglalkozik ezzel a speciális tünetegyüttessel.

Számos előítéletünk van ezzel a betegséggel kapcsolatban, nem ismerjük pontosan, és valami nagyon súlyos dologra gondolunk, de közben ki dönti el, hogy mi az, ami normális és mi az, ami már nem? 

Marton Róbert: Ezt a kérdést a darab több helyen is feszegeti, és azon túl, hogy bemutatja, hogy létezik a betegségnek gyógyszeres kezelése, felhívja a figyelmet arra is, hogy van egyfajta pszichoterápia is, ami segíthet. Amikor készültünk, ismerkedtünk az anyaggal, kiderült, hogy sok mindenki nem engedheti meg magának, hogy szakembert fizessen, azonban működnek olyan pszichoterápiás csoportok, amelyek könnyebben elérhetőek. Mi az előadásban inkább magát a betegségből adódó speciális élethelyzeteket mutatjuk meg és olyan kérdéseket vetünk fel, amelyekkel próbáljuk a szkizofréniával kapcsolatban az embereket érzékenyíteni. Válaszokat nem tudunk adni, de úgy látjuk, hogy szeretettel és terápiával lehet segíteni.

Soltész Bözse: Hogy mit nevezünk normálisnak ebben a társadalomban, és mit nem, ez is kérdése a darabnak. Szerepem szerint én nemcsak Dani szerelme, de a diagnosztizált beteg segítője is vagyok meglehetősen fura szokásokkal, mert növényekkel és az állatokkal is beszélgetek. Ez például normális dolog? Az előadás még globálisan is felvet kérdéseket, hiszen mi, mindannyian csak a saját szemszögünkön keresztül látjuk a világunkat, tehát több milliárd darabra tört valóság az egész létezésünk. Ki mondja meg, hogy melyik a fontosabb, melyiknek van létjogosultsága? És honnan tudható az, hogy én vagy te, vagy éppen a Robi vagy bárki más, mit lát abból a helyzetből, amiben éppen van? Az elfogadás és a szeretet az egyik legjobb terápiája ennek a betegségnek, és ha így nézzük, akkor az emberiség gyógyulása is ettől függ.

Fotó: Szokodi Bea

A történetben megismerjük Danit, aki 25 éves kora körül esik szét, akkor diagnosztizálják nála a szkizofréniát, a gyógyulást pedig a szerelem hozza meg számára.

Marton Róbert: Egy orvos ritkán meri kimondani egy szkizofrén betegről, hogy gyógyultnak tekinthető. A legtöbben arról számolnak be, hogy meglehet találni egy olyan életformát megfelelő célokkal, napirendi pontokkal, ami már élhető. Nagyon fontos, hogy legyen egy segítő társ, adott esetben egy szerelmi partner, mert akkor nagymértékben visszacsökkenthető a gyógyszeradag is.

Soltész Bözse: A társas kapcsolatok nagyon sokat számítanak, mert ha emberek vesznek körül, akkor könnyebben megtartható a valóság. Ezért is van, hogy én a csoportterápiában hiszek, mert abban is kapcsolatokról van szó. Kell, hogy legyen valamilyen kapcsolódás vagy egy másik szemszög, ami segít megmaradni valahol abban, amiben együtt tudunk lni.

A darab érdekessége az intenzív kapcsolat a nézőkkel, és hogy mi is a történet részesei lehetünk.

Marton Róbert: Igen, vannak bizonyos helyzetek, amikor a nézők úgy érezhetik, hogy benne vannak a pszichológus várótermében, vagy abban a szobában, ahol a cselekmény játszódik. Szuperközeli nagyításban látják az eseményeket. De ez nem nevezhető interaktívnak, ilyen formában nem vonjuk be a közönséget, de mindenképpen igyekszünk minél közelebb hozni magunkhoz őket.

Soltész Bözse: Mintha benne lennének valakinek a gondolataiban vagy a fejében, így is érezheti a néző.

Fotó: Ács István

Robi számos más előadásban énekelsz és dalszerző is vagy. Itt egy különleges hangszert, a kalimbát is hallhatjuk a citera mellett.

Marton Róbert: Főszerepet azért nem kapnak a hangszerek, a kalimba talán hangsúlyosabban tudja visszaadni azt a zenei világot, amit mi képzeltünk bemutatni erről a történetről, de a citera is azért fogalmazódott meg bennem, mert húros, pengetős, pattanós hangszer, ezért kapcsolódni tud a történethez

Ez az elmeállapothoz köthető?

Marton Róbert: Igen, a szkizofréniával küzdő embereknél, amikor mondjuk éppen zajlik egy „epizód”, akkor a poklok poklát élik meg belül, nagy amplitúdóval, nagy húrszakadásnak is beillő érzelmeket élnek át.

Fotó: Szokodi Bea

Bözse, a Pesti Magyar Színház társulatának vagy a tagja, kőszínházi keretek között dolgozol. Mit jelent számodra egy ilyen alternatív játszóhelyzetben megmutatni magad?

Soltész Bözse: Igen, nekem van egy társulatom, ahol kicsit zsúfoltabban dolgozom, elég sok előadást csinálunk, nagyobb nézőtérnek, tehát a színházba hatszáz ember is befér. Korábban játszottam már más típusú előadásban, legutóbb Lackfi János: Hinták című művét dolgoztuk fel, ez a Zsámbéki Színházi Bázis produkciója volt. Bevallom, nagyon kellemes vérátömlesztés egy ilyen kőszínházon kívüli darabban játszani. Jólesik, hogy van idő gondolatokat kifejteni, és nem azt mondom, hogy nagyobb színházi térben nincs erre mód, csak az egy nagyon zsúfolt munka mind a játszók száma, mind a nézők, a nézőtér, a színpad méretei szempontjából. Műhelymunkában dolgozni azonban egészen más dolog, de belegondolva, minden színész arra vágyik, hogy ilyen típusú munkát végezzen, ahol a lelkivilágát, a szellemét és testét egyszerre használhatja nagy türelemmel, és közben keresgélheti magát. Azért is szeretem az ilyesmit, mert ez egy pszichoterápia is nekem, tehát egy ajándék.

Egy speciális tapasztalat is talán ez az előadás?

Marton Róbert: Igen, nagyon sok mindent megmozgat az emberben, és persze mindketten játszunk jó néhány olyan darabban, amelyek a klasszikus színházi hagyományok mentén íródtak, klasszikus történetvezetéssel, megszokott próbafolyamattal. Ebben a montázsokkal, időugrásokkal tarkított darabban olyan szokatlan perspektívából mutatjuk be az embereket, a helyzeteket, amelyeket más színházi keretekben nem szoktunk, hiszen a színház mindig sűrít, és többnyire azt próbálja kiemelni, ami szórakoztat, de ezt nem úgy értem, hogy nevetni kell rajta, hanem viszonylag egyszerű mechanizmusok alapján hat a közönségre. Itt viszont, „Minden másképp van” vagyis minduntalan váratlan helyzetekben vagyunk, tehát az átlagtól, a megszokottól eltérőek a megoldások dramaturgiai és strukturális szempontból is.

Eseménynaptár

2024. március
 1 
 2 
 5 
 9 
11
13
15
16
17
18
23
27
28
29
30
31