Naplótipológia véletlenszerűen fotózott égről, amelyet épületkomplexum ölel körül, hajnali futásokról szinte szertartásszerűen készített panorámafotók megszokott pozíciókból, vagy talált pénzek tárgyfotói, ezek mind mind Kéri Gáspár autonóm fotográfus és művésztanár Time-lapse című kiállításának szekvenciái, sorozatai, képpárjai, amelyek az idő kimetszett pillanatait igyekeznek megragadni.

A tárlat június 6-ig látogatható a B32 Trezor Galériájában.

Kovács Gabi Kéri Gáspárral beszélgetett.

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2025 hivatalos programjának része.

Time-lapse a B32-ben látható kiállítás címe, ez egy időzített fényképezési technika, visszajátszva felgyorsítja az időt. Egyes képein magas házak közé szorult ég felhős fotóit láthatjuk. Folyamatos napló a címe. Mit olvashatunk ki ebből a naplóból?

Ennek a munkának a keletkezéstörténete valójában több mint négy évtizedre nyúlik vissza. A világra történő gyermeki rácsodálkozásaim néhány máig meghatározó momentuma között fontos helyet foglal el a pesti belvárosban található Piarista köz passzázsa, amit Hültl Dezső műépítésznek a piarista rend számára tervezett épületkomplexuma ölel körül. Ha erre sétálva felfelé tekint az ember, akkor az épület megnyílik az ég felé és keretbe foglalja a folyamatosan változó látványt. Számomra ez az együttállás a nyolcvanas évek elején – amikor az utca még Pesti Barnabás nevét viselte és az ELTE BTK működött az épületben – úgy épült be az ősélményeim közé, mint a gyermekkor íz- és illatemlékei. Akkor a 8-as busz még itt kanyarodott fel az Erzsébet-hídra, hogy hazavigyen Pestről Budára, és soha nem szalasztottam el az alkalmat, hogy a busz ablakán át ezen a ponton felnézzek az ég felé. Valójában egy meghatározó vizuális ősélményről van szó, amit már a kilencvenes években elkezdtem fotografálni, de igazából mostanra érett be a dolog. Naplótipológiám első fotóját 2022 márciusában lőttem, és azóta is, amikor erre járok, mindig felnézek és csinálok egy képet az ég felé a mobilommal. A szabály annyi, hogy direkt soha nem jövök ide fotózni, csak ha erre van dolgom. Ezzel a folyamatosan gyarapodó vizuális naplóval valójában egy gyermekkori attitűdöt rekonstruálok. A kilenc felvétel – ami a kiállítási plakátra is felkerült – csak egy része az anyagnak, ennél több is készült már. Ugyanakkor nehezíti a folytatást, hogy újabban belógatnak a térbe mindenféle tárgyat, molinókat stb. Például hónapokon keresztül egy hőlégballon méretű Holdat, ami ugyan látványelemként jól nézett ki, de közben zárójelbe tette a Hültl által megálmodott exteriőr különleges atmoszféráját. Pedig ez egy bensőséges szeglete Budapestnek, igazi rejtett építészeti látványosság.

Hajnali futásai alkalmával készített egyazon pontból a képeket (Normafa -Futónapló). Ismerek olyat, aki például magáról készít fotókat futásai után, így próbálja megfogni az időt vagy teljességében látni az időt és önmagát. Önnek sem az évszakok változásainak rögzítése volt a célja. Mit szeretett ebben a munkában, mire volt kíváncsi?

Több mint húsz éve járok fel a Normafára heti rendszerességgel futni, jellemzően hajnalban vagy kora reggel. A síháztól a János-hegyi kilátóig, majd vissza, de előfordulnak hónapok, amikor növelem a távot. Aki rendszeresen fut, megtapasztalja, hogy ez a tevékenység függőséghez vezet, hiszen jelentősen megnő a szervezet endorfintermelése. De ez még csak a fiziológiai magyarázat. A futás tökéletesen alkalmas arra is, hogy levezessük az összegyűlt feszültséget, hogy egy aktuálisan bennünket foglalkoztató kérdésre válaszokat találjunk, vagy éppen ellenkezőleg: lenullázzunk minden gondolatot és csak a tájra, a természeti környezetre koncentráljunk, amiben benne vagyunk. A futás tehát nem monoton tevékenység, hanem a világ egyik legvagányabb elfoglaltsága. Murakami Haruki csodálatosan összefoglalja ezt Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című művében. Évek, sőt évtizedek óta egyazon helyen futni ugyancsak izgalmas tevékenység, ha nyitottak vagyunk a bennünket körülölelő környezetre. Persze elengedhetetlen az inspiráló közeg. Az én esetemben ez az inspiráció a hegy, vele az erdő, ahol izgalmas megtapasztalni az évszakok ismétlődését, vele a színek, illatok és a fények ciklikus váltakozását. Az egyik legmisztikusabb dolog például az, amikor a felhő és a hegy találkozik egymással. Több olyan fotó is van a Futónaplóban, amikor felhőben futottam. Az állatok is viszonylag rendszeres szereplői a futásoknak, mivel a szarvasbogártól a vadnyúlon át az őzekig vagy a vaddisznókig gazdag tud lenni a korai órákban a felhozatal. Amikor első alkalommal találkoztam egy vaddisznócsordával, rendesen megilletődtem, ugyanakkor általában az a jellemző, hogy ők jobban megilletődnek, mivel nagyon félnek az embertől. Állítólag a génjeikbe van kódolva, hogy évezredek óta leöljük őket. Közben érdekesek a pillanatnyi emberi találkozások is. A korai futók egy intéssel mindig köszönnek egymásnak, miközben vannak olyanok, akikkel éveken át találkozom. Aztán megváltozik az időbeosztás, az életritmus, vagy maga az élet, és soha többé nem látjuk egymást. Ebben a sorozatban is az élet folyamatos előrehaladása és annak képi reprezentációja foglalkoztat. Azért beszélek jelenidőben, mert a kiállítással nem maradt abba a fotózás. Minden futásom után most is beállok a megszokott pozícióba, majd készítek a mobilommal egy panorámaképet. Sokszor akkor is megyek futni, amikor inkább aludnék még egy órát, de a fotó miatt mégiscsak felkelek, teljesen mindegy, hogy esik, fúj, vagy leesett az első hó. Néha azért futok, hogy mindenképp meglegyen az az egy kép, tehát itt pont fordított a szándék, mint a Folyamatos napló esetében. Valójában tizenhárom éve kezdtem bele az első futónaplómba, amit később egy másik követett, ez pedig most a harmadik napló, egy harmadik pozícióból. Utóbbit több mint három éve csinálom, a kiállításban pedig 250 felvétel látható. Ami 250 futást,1403 kilométert és 1823250 lépést jelent. A felvételek és a száraz adatok mögött a személyes életem jelenik meg, miközben a tájjal kialakult egy szoros spirituális kapcsolatom. Igazából ez egy nagyon intim sorozat, amibe nem fér bele semmiféle szelfi. Egyébként sem szeretem magam fotózni, ráadásul anélkül, hogy általánosítanék, a rendszerszintű szelfizést tömény nárcizmusnak tartom. A szelfi ugyanis a külvilágnak szól, egy olyan önreprezentációs konstrukció, ami gyakran teljesen elszakad a valóságtól és hamisságot közvetít az expozíció pillanatára begyakorolt mimikával és megválasztott környezettel. Korunk egyik legabszurdabb használati tárgya amúgy a szelfibot, amit ha ráhelyeznénk egy posztamensre, megkapnánk a nárcizmus apológiáját. De tényleg nem akarok általánosítani, hiszen vannak, akik őszintén tudják művelni ezt a műfajt és van, aki kiforgatja és poénra veszi a jelenséget. Arról nem is beszélve, hogy a kortárs képzőművészetben, de a fotográfiában is néhány alkotó konkrét életművet épített fel az önreprezentáció vizsgálatára. Ott van példaként Cindy Sherman kritikai szemlélete – és itt legújabb munkáira is gondolok –, vagy a holland fotográfus, Rineke Dijkstra mostani munkái. Saját gyakorlatomban pedig teljesen abszurdnak érezném, ha hátat fordítanék a tájnak és kulisszává alacsonyítanám.

A tárlaton arra is választ kaphatunk, hogy mi az összefüggés a Ligur-tenger végtelennek ható horizontja és a Bükk-hegységben évmilliókkal ezelőtt kialakult kőszikla között. Mi derül ki, mi az összefüggés?

Az első és talán leginkább nyilvánvaló összefüggés az, hogy mindkét esetben évmilliókkal ezelőtt kialakult állapotokkal van dolgunk. Amióta megjelent az élet a Földön, a tenger horizontja állandó és biztos tájékozódási pont, természetesen nem pusztán fizikai értelemben. A Bükkben található mészkő-szikla pedig ugyanez a történet, pontosabban ennek a történetnek a közvetlen folytatása, ami ugyancsak évmilliókra nyúlik vissza. Számomra ez az egyik olvasata annak a munkámnak, ahol utazásaim során olyan tájakat rögzítettem, amelyekhez meghatározó lélektani pillanatok kötnek. A négy képből álló sorozatnak Enyészpontok a címe és Caspar David Friedrichnek ajánlottam őket. Friedrich tájképfestészete meghatározó referencia számomra évtizedek óta, annak spirituális vonatkozásai miatt is. A leíró tájképfestészetet továbbgondolva ugyanis ő volt az egyik első alkotó, aki rátalált a zsáner lélektani aspektusaira. Sorozatomat egyébként az élet hozta össze. Az elmúlt három év során egyszerűen csak elkészültek ezek a fotók, majd a kiállításra készülve bekattant, hogy az egymástól akár ezernyi kilométer távolságra rögzített tájak és tájkép-részletek egymás mellett is működnek. Elvégre ugyanabból a szándékból születtek. Annyi csavar még van a történetben, hogy grafikai elemként a milliméterpapírok zöld hálórendszerét helyeztem rá a fekete-fehér felvételekre. Az a vizuális probléma is legalább húsz éve foglalkoztat, hogy hogyan hozhatnék össze saját gyakorlatomban szabványos grafikai elemeket a fotográfiáimmal. Ez a gondolat pedig az idő és a tér összefüggéseinek aktuális vizsgálata során ért be először.

Szekvenciák, sorozatok, képpárok mutatják meg – ahogyan ön is mondja –, a kimetszett időt, amely pillanatokról szól, nem folyamatos időmúlásról. Ez így a valóságban nem létezik. Mi izgatta ebben a témában?

Erre leginkább azt tudom válaszolni, amit a kiállításom szinopszisában is megfogalmaztam. Míg az arisztotelészi értelemben vett klasszikus időfelfogás folyamatos és folytonos változásként tekint az időre, addig a time-lapse szaggatott és kimetszett pillanatok sorozataként érzékelteti azt nem csak mozgóképen, de a kiállításban látható szekvenciák, sorozatok és képpárok esetében is. Jelen alkotói módszereimmel arra is szeretnék rávilágítani, hogy az időre nem feltétlenül egyenletesen folyó entitásként tekinthetünk. Ráadásul Kant szerint az idő nem önmagában létező valami, hanem az emberi megismerés egyik formája, s ezzel a gondolatmenettel éppen a kiállított munkáim okán vagyok hajlamos rokonszenvezni. A time-lapse ugyanis saját praxisomban ugyanezt a konstrukciós jelleget hangsúlyozza, hiszen sorozatokba, szekvenciákba és képpárokba rendezett felvételeim összekapcsolásával olyan időérzetet kívánok kelteni, amely a valóságban, legalábbis ebben a formában nem létezik. És hogy miért akartam a valóságtól, pontosabban a valóságábrázolástól elrugaszkodni? Sokan azt gondolják napjainkban is, hogy az ábrázolóművészetek fő feladata a látvány hű visszaadása. Ez totális félreértés, bár a művészet történetében a trompe-l’œil technikától, valamint a németalföldi csendéletfestők munkáitól a hatvanas-hetvenes évek hiperrealista festészetéig számtalan fontos példát találunk. Ám ezekben az esetekben sem a látvány primer visszaadása volt az elsődleges cél, hiszen hol a mulandóságra figyelmeztető vanitas képekbe, hol pedig a konzumkultúra vagy a fennálló politikai rendszer kritikájába ütközünk. Saját munkáim kapcsán pedig némileg ellentmondásosnak tűnhet, hogy az idő múlását pont a pillanat megragadására alkalmas médium, a fotográfia segítségével akarom megjeleníteni. Pedig a fotográfia az idő kiterjedését is képes megjeleníteni úgy technikailag, mind filozófiai értelemben. Elég a legkorábbról fennmaradt, nyolcórás expozícióval készült fényképre gondolni, ami Joseph Nicéphore Niépce nevéhez kötődik; de megidézhetjük Hiroshi Sugimoto komplett életművét is.

Talált pénzek az egyik fotósorozatának a címe, readymade tárgyak új keretben. Milyen története van ezeknek a pénzeknek?

A kiállításban látható talált pénzek igazából fotográfiák, műfajilag tárgyfotók, de szándékosan úgy fotografáltam le a papírpénzeket és érméket, hogy első látásra akár valódi tárgyként fogadjuk el őket. Annak dacára, hogy fekete-fehérek a felvételek. Ezzel a gesztussal igazából a megtévesztésre játszó, fentebb említett trompe-l’œil szándékaival is próbáltam élni. Ugyanakkor a technikai megvalósításnál lényegesebb, hogy a sorozat több mint negyven évet ölel fel, hiszen gyerekkorom óta gyűjtöm ezeket a pénzeket. Megtalálásukhoz ugyan személyes emlékek fűznek, de mindenki, a kiállítás látogatói is rögtön fel tudnak magukban idézni könnyen jött pénzzel kapcsolatos élményeket. A gyűjteményemben ott van például az a százpengős, amit egy antikvár könyvben találtam, de hogy eredeti tulajdonosa megtakarításként tette-e félre abban az időben, amikor a jól ismert kuplé szerint „Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel”, azt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre ha igen, akkor átkozhatta a sorsot az elfelejtett rejtekhelyről. Van még a sorozatban kilencvenes években Bécsben talált húsz schillinges, vagy Kolozsváron utcáról felszedett egy lejes bankó, valamint a velencei tengerparon sétálva talált egy eurócentes is. Egyébként amikor kitaláltam ezt a sorozatot, keveselltem a képszámot, egy pénz még nagyon hiányzott az elképzelt installálási módhoz. Ekkor történt, talán két nappal az ötlet megszületése után, hogy a budai BAH-csomópontról hazafelé sétálva egyszer csak az orrom előtt hevert az aszfalton egy meggyűrt tízezres. Azt hiszem, ilyenre mondják azt, hogy nincsenek véletlenek. 

Egy interjúban olvastam, hogy mindig is vonzódott a konceptuális művészethez, mint nem direkt kifejezési formához. A Time-lapse kiállítás fotói sem konkrétan beszélnek az élet múlásáról, sokféle történet olvasható ki a sorozatokból és minden más megjelenésből. Ezt hogyan látja?

Amennyiben a művészet, az alkotások személyes befogadásáról van szó, nincsenek különösebb preferenciáim. Igazából műfajilag mindenre nyitott vagyok, mindenben megtalálom a számomra fontos jelenségeket a művészet történetéből. Legutóbb húsvétkor Nápolyban járva festőművész feleségemmel beléptünk a Pio Monte della Misericordia templom centrális terébe, ahol a főoltáron Caravaggio Az irgalmasság hét cselekedete című festménye látható. Még most is tartó revelációként hat, hogy nem egy múzeumi enteriőrben, hanem eredeti rendeltetési helyén, funkcióját ma is betöltve, egy szakrális térben áll annak a festőnek a műve, akit saját korában számtalan helyről fogadott értetlenség, vagy talált meg a blaszfémia igaztalan vádja. Persze az idő Caravaggiót igazolta, ezek az összetett élmények pedig inspirálóan hatnak és épülnek be saját gyakorlatomba is. Az alkotásban a konceptualitás gyakorlata pedig azért foglalkoztat, mert többnyire nem a primer látványt akarom megragadni, hanem azokat a gondolatokat, amelyek valamilyen módon képpé, alkotói programmá konvertálhatók. És valószínűleg van egy másik oka is annak, hogy vonzódom a konceptuális dolgokhoz, miközben nagyon nem szeretem, ha blöffel találkozom. Egész gyermekkoromat végigkísérte az a családi-baráti képzőművészeti közeg, amely a Kádár-korszakban leginkább a tűrt és tiltott határán egyensúlyozott. Szüleim sokat vittek kiállításmegnyitókra, jártam gyerekként művésztelepekre, vendégségekbe, sokan jöttek hozzánk is, így óhatatlanul belém ivódott az a szerteágazó vizuális kifejezésmód és nyelvrendszer, ami a hamisságot és a faék egyszerűségű üzeneteket hordozó szocialista realizmussal és szocialista modernizmussal szemben határozta meg magát.

Művészcsaládban nőtt fel, édesapja festőművész, édesanyja pedig tárgyrestaurátor. Diplomáját a MOME Vizuális Kommunikáció Tanszékén, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművész-tanár szakán szerezte. Miért a fotót vagy a videót választotta?

A fotó tizenhárom éves korom környékén talált rám, amikor Major János grafikusművésztől évekre kölcsönkaptam a kisfilmes fényképezőgépét. A mai napig fel tudom idézni az első tekercsem képkockáit, persze mind a negatív, mind a róluk készült nagyítások megvannak még. Az egykor az Iparterv-csoporthoz is tartozó Majortól egyébként nem csak a fotografálás és a nagyítás alapjait kaptam meg, de remek stratégaként sakkozni is megtanított. És persze édesapámnak, Kéri Ádámnak is alapvető kapcsolata volt és van a fényképezéssel, bár az ő hatása másképp épült be a gondolkodásomba. Végül nyolcadikban felvételt nyertem a Kisképző fotó szakára, ahol Tőry Klára és Keller Katalin voltak a tanáraim. A rajztanárom pedig Bodóczky István volt, akinek már tizenévesen nagyon sokat köszönhettünk azért, hogy megtanította befogadni és értelmezni a kortárs művészet törekvéseit, majd alkalmazni a különféle stratégiákat. A mozgókép iránti érdeklődésem is ekkor keletkezett, módszeresen jártam mozikba és egyformán végignéztem a filmtörténet ismert és kevésbé idézett darabjait, valamint a kilencvenes évek legújabb alkotásait. Bár a MOME-előd Magyar Iparművészeti Egyetemre még fotóra vettek fel, ám az alapképző után átjelentkeztem a videó – jelenleg media design – szakra. Közben felvételt nyertem a kilencvenes években még működő Balázs Béla Stúdióba is, ahol néhány filmben operatőrként, illetve segédoperatőrként működtem. Diploma után pedig néhány évig reklámfilmekben is dolgoztam, majd kiszálltam a pörgésből és elmentem fotót tanítani. A számtalan kanyar ellenére kiállító művészként végig megmaradtam a fotográfiánál. Az utóbbi években elméleti síkon is kapcsolódom a szakmához, hiszen külsős szerzőként rendszeresen írok cikkeket és készítek interjúkat a Punkt Magazin számára, de publikálok a Heti Fortepanra is.

Teniszpálya [kettős hiba tükörrel] című munkájával megnyerte 2016-ban az Esztergomi XX. Fotográfiai Biennálé Fődíját. A múlt mindig is érdekelte és annak új szemszögből való megvilágítása. Ennek a mostani kiállításnak hogyan van, egyáltalán van-e köze a múlt újragondolásához?

Számomra ez a kiállítás a jelenről szól, az esetleges múltba tekintéssel is mostani jelenlétemet vizsgálom a világban. Az utóbbi három évben sokat kezdtem gondolkodni az időről, aminek értelemszerűen része a múlt bevonása is. Az pedig már automatikusan következett, hogy alkotói folyamatokba csatornázzam a gondolataimat. Az idő iránti kitüntetett érdeklődésem ugyanakkor annak is köszönhető, hogy az utóbbi években teljesen magával ragadott Jón Kalman Stefánsson regényeinek a világa. Amit ő művel a prózával, az valójában költészet, és szerencsére nagyon jók a magyar fordítói. Az idő kapcsán pedig egészen elképesztő mélységekbe és magasságokba képes elvinni az olvasót, miközben fényévnyi távolságra tudja elkerülni a pátoszt. És van még egy érdekes fejlemény. A kiállításom megnyitására Pion István költőt kértem fel, akiről ezt követően derült ki, hogy pont őt is erőteljesen foglalkoztatják az idő kérdései. Sőt van egy installációm a kiállításban, ami Neil Armstrong által a Holdon hagyott első emberi lábnyom fotójának parafrázisa. Ennek az objektnek például István adott címet, s ezzel a lendülettel úgy néz ki, hogy elindult közöttünk egy közös gondolkodás is az időről. Mindezek mellett a bő két év alatt elkészült Time-lapse anyag munkálatai közben, részben annak elágazásaként egy másik koncepció gondolata is megfogalmazódott bennem, amin talán már a nyáron elkezdek dolgozni. 

A szelfizés korát éljük, a szűrők és különböző szépítő applikációk sokszínű használatáról szól az életünk, de van egy másik alkalmazás is, a BeReal, amely pont ellenkezőleg, random pillanatokban a valóság rögzítésére kéri a felhasználót. Ennek a speciális fotózási módszernek apropóján készítette el Csortos Szabó Sándor belsőépítész, producer, fotóművész fényképsorozatát, amelynek első darabja édesapjának születésnapjára esett. Egy évig fényképezte környezetét, a helyszíneket ahol járt. A 62 című Trezor Galériában április 10-én nyíló tárlaton 366 képből 31 fotó kerül bemutatásra.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2025 hivatalos programjának része. 

Egy éven át adott időpontokban fényképezte az önt körülvevő valóságot. Mi izgatta ebben a témában, mi az, amit megismert önmagából és a környezetéből?

Nem érzem úgy, hogy bármit is megismertem volna önmagamból azáltal, hogy egy éven át fotóztam a környezetem. Azt gondolom, hogy egy ilyen munkának nem az a célja, hogy az önismeretet segítse. Az önismeret ennél sokkal több erőfeszítést igényel. Bár tudom, hogy az az önsegítő könyvek jelentős része azt sugallja, hogy csak el kell olvasni ezt, vagy azt a művet, és hopp, már meg is ismertük magunkat, mitöbb, még a hibáink is varázsütésre megszűnnek, de ez önáltatás. Az én fotósorozatom sem arról szól, hogy az önismeretem jobb lett.

Karcagon szülővárosában kezdte a fotózást, a többi kép ott készült gondolom, ahol éppen járt. Hogyan választotta ki az adott helyszínt, hogy mit fényképez? Vagy ez is random módon alakult?

Mindegyik fotó ott készült, ahol éppen voltam, a helyszínek teljesen random módon alakultak. Az a véletlenen múlt, hogy a legelső fotóm Karcagon született. Anyám a mai napig a városban él, hozzá mentem látogatóba, egy nappal a születésnapom előtt. De ez a nap az apám születésnapja volt (ő már nem él), aznap készült a sorozat első képe. Azaz egy kicsit csaltam, mert az első fotóm nem a születésnapomon készült, hanem apám születésnapján. Mondjuk úgy, hogy a nulladik napon készült az első kép és a második fotó az, aminek az elsőnek kellett volna lennie.

Háromszázhatvanhat fotóból harmincegyet válogatott a kiállításra. Hogyan szelektált?

A válogatás részben az alapján született, hogy melyik kép tetszik jobban, részben pedig, hogy melyik az, amelyik fontos nekem. Hogy a mondat második fele jobban érthető legyen: minden képhez van egy rövid leírás. Ezeket a leírásokat azon a napon írtam, amikor a képet fotóztam, és ezek a feljegyzések ahhoz kapcsolódnak, amit a kép ábrázol. Vagy konkrétan arra reflektál a szöveg, ami a fotón látható, vagy eszembe jut a képről valami, tovább gondolom és azt rögzítem. Amikor válogattuk a képeket, akkor nemcsak a fotók voltak fontosak, hanem az is, hogy a képhez milyen szöveg kapcsolódik. Szerettem volna megmutatni a nézőknek a képek mögötti történetet is, ezért a kiállításon nemcsak a fotók lesznek kint, hanem a kapcsolódó leírások is.

Az ön számára fontos a technika, és persze ezzel együtt a tartalom is. Ennél a fotósorozatnál mennyire számított a fényképezés módja, volt-e utómunka a képeken?

Minden képemen van utómunka. Nem hiszek abban, hogy a digitális géppel készített fotó tökéletes. Azt gondolom, hogy szerkeszteni, vágni kell, képjavító szoftverrel alakítani a fényviszonyt, a tónusokat, stb. Az analóg fotónál is az előhívás, nagyítás esetében kézi munkára van szükség, és a digitális fotográfiánál is szükség van egyfajta kézi munkára. Ez a kézi munka az adott fotósnak egyfajta védjegye is lehet. Ez persze nem azt jelenti, hogy a képeket manipulálni kell, kivenni az oda nem illő fát, vagy betenni még három madarat, mert akkor az a kép már nem a valóság, hanem annak „földi mása”.

Egy interjúban azt is mondta, hogy a fotózás, az ön számára meditáció: „abból, amit látok, nekem kell megtalálnom azt, ami érdekel. Vagy meglátom, vagy nem.” Most is így érzi?

Igen, most is úgy érzem, hogy a fotózás számomra meditáció, mondjuk így, hiszen a figyelmemet kell úgy szűkíteni, hogy a nagy egészben meglássam azt a kicsi részt, ami engem érdekel. Ez nem változott most sem.

Egyébként ön szokott szelfi képeket készíteni?

Nagyon ritkán szelfizek. Fényképeken is keveset szerepelek, ami nyilván abból adódik, hogy a kamera másik oldalán vagyok, nem az objektív előtt, hanem az objektív mögött. Ez alól kivétel, ha a 3 éves unokámmal fotózkodom.

Mit gondol mennyire lesz, vagy népszerű ez a BeReal alkalmazás? Mit jelent az, hogy az embereknek szüksége lett egy ilyen típusú kép rögzítésre?

Nem tudom, hogy mennyire népszerű a BeReal. Azt látom, hogy a fiatalok egy részénél ez népszerű, még a saját korosztályomnál is van, aki a BeRealt szereti. A Facebook ma már többé-kevésbé valamiféle önreklámfelület, mindenki a legszebb pillanatait, a legcsodálatosabb élményeit és a legörömtelibb eseményeit osztja meg. A hétköznapi világ, a valóság eltűnt a Facebookról. Az Instagramon meg lehet, hogy sose volt. A BeReal egy fokkal közelebb áll a valósághoz. Talán. De ez attól is függ, hogy hogyan használja az ember.

Ahogyan Weöres Sándor műveiben Farkas Zsófia alkotásaiban is egyszerre van jelen a játékosság és a transzcendentális. Üvegszobrai hol szigorú absztrakt művek, hol groteszk plasztikák. „Pillanat, mely kilóg az időből” című kiállítása február 6-án nyílik a B32 Trezor termében.

Kovács Gabi Farkas Zsófia szobrászművésszel beszélgetett.

Sokáig zenésznek, zongoristának készültél, de fel kellett adnod egy ízületi gyulladás miatt. Végül is mégsem kerültél messzire, művész lettél, üvegszobrász. A mostani kiállításod bevezetőjében említed, hogy a zene és az absztrakt szobrászat kapcsolódik egymáshoz. Mégis mi a legszorosabb kapocs ezek között?

Az absztrakt szobrászat és a zene közötti kapcsolódást talán az időn kívüli-séggel tudnám leírni. A zene nagyon ősi, egyszerű, egyetemes alapegységeket, motívumokat használ. Az absztrakt szobrászat is szerintem az ősformákból építkezik, az emberiség közös, archetipikus jeleiből, mint a négyzet vagy hasáb, a kör vagy gömbforma. A zene is képes arra, amire az üvegszobrok: a világ pillanatnyi állásán túlemelkedve eljutni az ős-motívum-kincshez és abból felépíteni egy alkotást.

A kiállítás címe Weöres Sándor Örök pillanat című verséből származik. Hogyan találtál rá erre a műre és miként jelképezi a mostani munkáidat?

„…Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből…jövője nincs és múltja nincs, ő maga az öröklét.” Szerintem ennél tömörebben és szebben nem is lehet leírni azt, amiről szól ez a kiállítás és amely egyúttal számomra a művészi alkotást jelenti. Mindannyian a tér és idő szorításában rohangálunk itt a földön félelmek, problémák közepette és azt hisszük, hogy csupán ez a valóság. Azonban létezik egy magasabb rendű valóság is, amely átélhető, ebből születnek az alkotásaim és pontosan erről az időn kívüli állapotról szól Weöres Sándor idézett verse is.

Művészcsaládban nőttél fel (édesapád Farkas Ádám szobrász, édesanyád Rákosy Anikó festő, apai nagymamád Györffy Anna grafikus, anyai nagypapád Rákosy Zoltán festő). Ez mennyire volt inspiratív vagy éppen teher a számodra a saját utad megtalálásában?

Számomra a képzőművészet, mint életforma természetes volt, ebben nőttem fel. Körülöttem mindenki alkotott, elmélyedve a saját világában. Ez egyfelől egy nagyon szabad világ volt, hiszen magunk osztjuk be az időnket és rendezzük be az életünket, másfelől viszont sokkal nagyobb felelősséggel jár, mint amikor az embernek egy munkahelyen megmondják, hogy mit csináljon, mi a feladata. A megélhetés is bizonytalan, kiszámíthatatlan. Ez a művészi szabadság ára. Számomra a saját út megtalálása nem volt kérdés, kellően öntörvényű voltam mindig is, jártam a saját utamat, nem riadtam vissza a nehézségektől, amit például a nehéz fizikai munka jelenthet nőként a szobrászatban, vagy a sok előtanulmány, amely ahhoz kellett, hogy felvegyenek a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára.

Egy interjúban azt mondtad, hogy mindig az absztrakt szobrok érdekeltek, sőt a geometrikus, rendezett dolgok. Számomra alkotásaid egy része furcsa lényekre, mozgékony sejtekre emlékeztetnek kevesebb szigorúsággal.

Igen, a szigorúbb, geometrikusabb művek inkább a pályám kezdetén voltak jellemzőek. Egy idő után rátaláltam erre az organikusabb formavilágra, amelyben szabadabb, természetesebb, életszerűbb, néha egészen groteszk lényszerű plasztikák is születtek.

„A szobrászatban azt élveztem és élvezem a mai napig, hogy játék. Hogy a két kezemmel teremtek valamit a semmiből.” A mostani kiállításod miféle játéknak bizonyult?

Számomra az üvegszobor készítés afféle jutalomjáték. Nem mindig foglalkoztam üveggel, pályám első negyedszázadában bronzból, alumíniumból és különböző műanyagokból készítettem alkotásaimat. Az üvegre csak három éve találtam rá, bár több évtizedes vágyam volt ebből az anyagból alkotni. Azonban akármilyen anyaggal dolgozom is, a semmiből teremtés csodája ma is meghatározó a számomra. Organikus fém-, vagy műanyagszobraimnál – már csak a technológiából adódóan is – a lendületes alkotás felszabadító ereje, a méretekkel való játék adja meg ezt az élvezetet. Az üvegszobrászattal egy kicsit más a helyzet, itt a technikai rész nagy precizitást és fegyelmet követel és a szellemi tartalom is – mint fentebb említettem – átlényegültebb, éteribb, mindezzel együtt alkotói életem kiteljesedéseként élem meg az üvegszobrászatot. Talán ez ugyanaz a világszemlélet, mint Weöres Sándoré, akinek művészetében párhuzamosan van jelen a gyermeki játékosság és a transzcendentális tartalom.

Jubileumi tárlatot láthatunk a B32 Galériában, de Nagy Márta keramikus február 5-én nyíló REBBENÉS/70 című kiállítása mégsem életművének összesítése és válogatása, hanem egyfajta visszatekintés a közelmúltra és  a 2025-ben alkotott munkáira.

A kiállított munkák pillanatképek, felvillantják az ízlésének legkedvesebb műveit. Mely kerámiák vállalhatók, szerethetők a régmúltból és mely alkotások hitelesítik a jelent?

A kiállítás tárgyainak válogatásakor fontos volt számomra, hogy a tárlat gerincét a több évtizedes munkásságot átölelő személyes jubileum ellenére zömében ne a távolabbi múltból idézett, hanem többnyire a közelmúltban készült, illetve néhány egészen friss, 2025-ben alkotott mű adja.

A jelent jó esetben az egész mögötte álló múlt hitelesíti, de természetesen mindig vannak olyan munkák, amelyek valamiért fontosabbak, szerethetőbbek, mint a többiek. Ezek azok, amelyekben valahogy a legtöbb a személyesség és az absztrakció ellenére a szenvedély.

Sokáig élt Pécsen, tanított a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. Nemrégiben visszaköltözött Budapestre. Ez hogyan hatott a munkásságára?

Hosszú idő után költöztem vissza a szülővárosomba. Harminc évig éltem Pécsen, ahová személyes történetem vitt és ami egy csodálatos város és szellemi közösség. Pécs befogadott, munkát adott és szeretett. Életem fontos, meghatározó, szép időszaka az ott eltöltött néhány évtized.

Az egyetemen nemcsak tanítottam, de a nevemhez és a velem együttműködő kollégáim nevéhez kötődik az ottani kerámia szak elindítása is. Sok munka volt, de megérte.

Ami az alkotómunkát illeti, elsősorban belső történés, nem befolyásolják nagy mértékben a földrajzi helyszínek. Ha néhány alapvető munkakörülmény adott, vagy megteremthető, bárhol működik.

Mely műveit tekinti mérföldkőnek az életében és miért?

Ezt a kérdést azért nehéz megválaszolni, mert munkásságom mindig több szálon futott párhuzamosan és mindegyik fontos számomra.

Az edénytervezés, a kis szériás stúdió kerámiától az ipari termékként nagy sorozatban gyártott darabokig, a képzőművészet, az egyedi alkotások, valamint az építészeti környezetbe tervezett és ott megvalósuló munkák, mint a pécsi Tudásközpontban található Kaptár nagy kerámiamozaikja, vagy a hollandiai Delftben levő biciklis alagút kerámia falburkolata mind sok izgalmas pillanatot és számomra kedves eredményt adott. Egy jól megtervezett csésze és egy nagyobb volumenű munka sikeres megoldása fölött érzett öröm nagyon hasonló tud lenni.

Mindig jellemző volt a műveire, hogy szereti absztrahálni a bennük rejlő történetet, tömöríteni a jelentésüket. Ez változott az évek során?

Nem, ez nem változott az idők során, sőt, volt olyan időszak, amikor szándékosan annyira eltávolodtam a történetmeséléstől, – még, ha az addig is mégoly absztrakt módon fogalmazódott is meg a munkáimban, – hogy már szublimált történet sem jelent meg a munkákban. Ebben az időszakban a szellemi tartalom végletes tömörítésére törekedtem, visszatértem az anyaghasználat és formálás alapjaihoz. Ez történt, amikor az „Origó” című installációs kiállításom darabjait gyúrtam a természetben talált vakondtúrások anyagából. (Kiállítva: Museion No.1 Galéria Budapest, 2018; Ludwig Múzeum, Budapest, 2021)

Egy interjúban Türk Pétert idézi: „A művészet történjen, mint az évszakok változása, ne én csináljam!” Ezt még most is így tartja?

Türk Péter szellemi nagysága, műveinek mélysége csodálatos. Magatartásának, a művészet csinálásnak ez az őszintén alázatos, természetes megközelítése igen ritka manapság és példa értékű számomra.

Igen, az idézett mondatot ma is érvényesnek és irányadónak tartom.

Egy tavalyi beszélgetésben a mostani munkáiról azt mondta, hogy a korábbiaknál sokkal nyersebbek, töredezettebbek, tökéletlenebbek. Ennek mi az oka?

Dühösebb vagyok a világra. Sok minden megy olyan irányba körülöttünk, ami nem ad okot a vidámságra… Másrészt ebben az alkotói szabadságnak az az üdítő foka is megnyilvánul, amelyben mindennemű külső elvárásnak fittyet hányhatok.

Gyakran használ aranyfüstöt a kerámiáin. Ez vajon dekoráció vagy valaminek a metaforája?

Az aranyfüst alkalmazása sohasem dekoratív szándékú. Az arany, ez a csodálatos, tompa, belső ragyogású anyag számomra egészen mást jelent. Eltávolítja a művet a rögvalóságtól, a szellemi világba emeli át, akkor is, ha épp csak felvillan a munka egy részletén és nem számít, ha az csak egy töredékes forma. Közvetít valamiféle időtlenséget is, kifejeződik benne valami általános, örök érvényű minőség.

Munkáiról azt mondja, hogy az egész történetmesélés. Hol tart most a saját dramaturgiájában?

Szinkronban vagyok vele. Ez a mindenkori jelenidejűség a munkám mozgatórugója. Korábbi történetekhez visszanyúlni érdektelen lenne, előre szaladni velük pedig nem lehet…

Bráda Tibor Munkácsy Mihály-díjas festőművész közel hatvan éves életpályája alatt rendkívül sokféle területen alkotott. A B32 Galéria magasföldszinti kiállítótermében olaj-, akvarell- és pasztellképei láthatóak, míg a Trezor Galéria a mozaik, üvegfestészet és egyéb muráliák terén végzett munkásságát mutatja be.

A december 11-én nyíló Bráda Tibor festőművész emlékkiállításról lánya, Bráda Judit öltözékkiegészítő tervező mesélt Kovács Gabinak.

Bráda Tibor sok műfajban alkotott, és bár több világi művet is festett, alapvetően szakrális festmények jellemzik művészetét. Hogyan válogattak az emlékkiállításra?

A kiállítás anyagát édesanyám, Deák Ilona festőművész állította össze. A válogatás célja az, hogy édesapám sokszínű tevékenységéről adjon egy keresztmetszetet. A kiállított művek az 1970-es évek eleje és 2022 között készültek. Ezalatt a hosszú időszak alatt több műfajban is kipróbálta magát a festészeten belül. A kezdeti útkeresés után hamar rátalált a saját hangjára, arra a formanyelvre, amely bár az idők során változásokon ment keresztül, de felismerhetővé teszik a munkáit. A szakrális művek a pályája utolsó harmadának eredményei, de az egyházi megrendelések mellett folyamatosan készültek személyesebb témájú olajképek, pasztellek is.

Gyakran jártál édesapád műtermében, miképpen alkotott, voltak-e korszakai és idővel hogyan változott az érdeklődése?

Egy időszakban az egész család egy műteremházban dolgozott, így közelről láttuk apát munka közben. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy szenvedélyesen szerette a hivatását. Ő egy nagyon életigenlő, tevékeny ember volt. Ugyanazzal a lendülettel fogott bele egy vázlatrajz elkészítésébe, mint egy nagyméretű üvegfestmény kivitelezésébe.

Egy közel hatvan éves életpályának nyilván voltak korszakai a témaválasztás, az alkalmazott technikák és festészeti eszközök tekintetében, de alapvetően egy nagyon egységes életműről beszélhetünk.

Nagyon szerette a murális műfajokat, a figurális ólmozott üvegképeket. 2021-ben Pro Cultura Christiana-díjat is kapott az egyházi vonatkozású művei miatt. Azt lehet tudni, hogy miért szerette az üvegfestészet műfaját és mit jelentett számára a szakralitás?

Annak, hogy miért kezdett el a pályája második felében az ólomüveg festészettel foglalkozni, több oka is van. Ahogy mesélte, gyerekkorában a lakóhelyükhöz közel lévő beregfürdői üveggyárból származó színes üvegdarabokkal játszott. Elbűvölték a színes, átlátszó „kincsek”. Lenyűgözte az alapanyag szépsége.

A Képzőművészeti Főiskolára kerülve a festészet mellé felvette a murális szakot is, itt foglalkozott először az üvegfestészettel. Azt hiszem alkatilag is alkalmas volt, és kihívásnak tekintette az alkalmazott festészetnek ezt a területét művelni, ahol egy konkrét térhez alkalmazkodva, sokszor megadott témát feldolgozva, de mindig a saját egyéniségén, látásmódján átszűrve hozta létre a munkáit.

Mindezek mellett ismerte, és tisztelte az európai képzőművészet hagyományait, amelynek egy jelentős része a szakrális művészet területén született meg. Ezekhez a hagyományokhoz kapcsolódott ő is, de egy sajátos csak rá jellemző eszköztárat kialakítva.

Volt-e kedvenc témája, olaj-, akvarell- vagy pasztellképeket készített legszívesebben?

A témaválasztása nagyon változatos volt, úgy ahogy az alkalmazott technikák is. A kiállítás egyik fő célja éppen az, hogy ezt a sokszínűséget bemutassa.

Ahogy mondja: Isten társadalmi munkásnak teremtette. Bráda Tibor festői munkásságán kívül a Festészet Napja programsorozat megalapítója, Szt. Lukács napi ünnep kitalálója, tanított a Képzőművészeti Egyetemen, vagyis igazi közösségi ember volt. Hogyan tudott ennyi mindent egyben tartani?

Édesapám nagyon fontosnak tartotta a képzőművészetről folytatott szakmai diskurzusokat, akár a Képzőművészeti Egyetemen a hallgatóival, akár a kollégáival. Szeretett csapatban dolgozni, szervezői képességeit szívesen állította a szakmai közösség szolgálatába. Művészbarátaival közösen hozták létre az évről-évre megrendezésre kerülő Festészet Napja programjait. Amelyik témát fontosnak ítélte, abba rengeteg energiát volt képes befektetni.

Az egész Bráda-család művészettel foglalkozik: édesanyád Deák Ilona festőművész, testvéred Enikő keramikus, te öltözékkiegészítő tervezőként dolgozol. Mennyire volt meghatározó a szülői minta számodra?

A testvéremmel, Enikővel együtt olyan közegben nőttünk fel, ahol a szüleink a nap nagy részében alkottak, de még a beszélgetéseik is sokszor a képzőművészet körül forogtak. Barátaik is legtöbben ezen a területen tevékenykedtek. Így számunkra ez volt a természetes környezet. Nem csoda, hogy ha nem is a képzőművészetet, de egy-egy társterületet választottunk hivatásunknak.

Földi Kinga textiltervező számára az alkotói munka önmegismerő és öngyógyító folyamat. Óriási piézett, selyem shantung szobrait bár természeti formák ihletették, de mindig mesélnek valami másról is. A Kigubózva című kiállítás november 13-án nyílik a B32 Trezor termében.

A művésszel Kovács Gabi beszélgetett.

A kiállításon több kisebb és egy nagyobb, közel hét kilós gubó formájú selyem shantung szobor lóg lefelé a Trezor terem plafonjáról. Egyikük másikukba akár el is bújhat az ember. Hogyan találtál rá erre a témára?

Az első burok tematikához kapcsolódó tárgyat tavaly készítettem. Ez szintén szerepel a mostani kiállításon, Hámló Burok címmel. Ez akkor inkább egy formai kísérlet volt, viszont gyakran előfordul, hogy az elkészült szobrok később számomra is többletjelentéssel telítődnek. Idővel én is visszafelé tudom felfejteni, hogy az adott élethelyzetben miért éppen azok a formák vonzottak, miért éppen azt éreztem szükségszerűnek megformálni, amik végül kikerültek a kezem alól. A szobraim bár természeti formák által ihletettek, de mindig mesélnek valami másról is. Ezek mindig nagyon személyes jellegű témák, amelyek nem feltétlenül tudatosan jelennek meg a munkáimban. A gubó téma viszont egy nagyon tudatos választás, a burok fogalmának kicsit mélyebb kibontására tett kísérlet. Tudatos abból a szempontból, hogy az a saját élethelyzetemből indul ki, az aktuálisan engem foglalkoztató gondolatokból, és egyben egy nagyon őszinte önmegismerő, feltáró folyamat fontos része. A kiállítás központi eleme egy nagy méretű tárgy, amelybe valóban bele lehet bújni. Itt összekapcsolódik a gubó tematika által sugallt ölelő formavilág és a régi vágyam, hogy olyan mérettartományban tudjam alkalmazni az általam kidolgozott technológiát, ami emberméretű tárgyak létrehozását is lehetővé teszi. A technológiai kíváncsiság és az a gondolat, hogy a tárgy olyan közelségbe kerüljön, hogy az ember eggyé tudjon válni vele, együttesen támogatta ezeknek a szobroknak a létrejöttét. Amikor négy évvel ezelőtt elkészítettem első piézett selyem szobromat már mögöttem volt egy évtizedes jelmez és öltözéktervezői múlt. Akkor tudatosan távolodtam el az emberi testtől, olyan önálló tárgyakat szerettem volna létrehozni, amik önmagukban értelmezhetőek, nem az emberi testre öltve. Ez a nagyméretű gubó egy kis visszakacsintás a hordható szobrok, ruhaszobrok felé. A gubó vagy burok elnevezés szintén utal a ruhára, mint védelmező textilre, ami körülfogja testünket.

A gubó, mint természeti forma, az átalakulás egyik fázisa, egy speciális védett burok. Ez hogyan kapcsolódik a mai életünkhöz?

Az, hogy burokból gubóvá alakult a kiállítás tematikája, utal arra a különbségtételre, hogy a gubó egy átmeneti állapot. Egy védett hely, ahol belül azért nagy átalakulások zajlanak. A gubót a benne lakó jórészt saját maga készíti. Bár saját élményekből táplálkozik az a folyamat, amin végigvezet a kiállítás, azt gondolom, hogy olyan témafelvetésekkel találkozik a látogató, amit talán saját maga is átélt. Bízom benne, ahogy nekem egy önmegismerő és öngyógyító folyamat volt a tárgyak elkészítése, a velük, bennük való együttélés, a nézők számára is mutathat ismerős szituációkat és talán némi bíztatást is a nehezebb élethelyzetekben. Az ember minden életszakaszában előkerülhet egy ilyen gubó-szituáció, amikor valami miatt begubózik, mert védelemre, elvonulásra van szüksége. Aztán eljön az az idő is, mikor szükségszerűvé válik, hogy levegye ezt a burkot, mert már nem védelmez, nem nyújt biztonságot, inkább korlátoz és elzár a külvilágtól, élményektől. Mégsem olyan egyszerű a megszokott burkunkat levetni és hátrahagyni, még ha oly csábító is a gubón kívüli világ. Néha pedig kifejezetten rémisztő tud lenni, ha ezt a gubót nem saját döntésünk alapján hagyjuk el, nem mi fejtjük fel óvatosan belülről, hanem kívülről tépi szét egy külső erő. És hogy aztán ezt a sebet be tudjuk-e gyógyítani, befoltozni a burkot, az megint csak nagyban múlik azon, hogy milyen volt a gubón belüli báb-állapotunk.

A selyem nemcsak alapanyag, de ahogyan megfogalmaztad: az emberi lélek folyamatos átalakulásának jelképe. Ezt hogyan érted, az érzékeny selyem a lélek sérülékenységének metaforája lehet?

A selyem állandó alapanyaga munkáimnak. Talán a címválasztásban is szerepet játszott. Óhatatlanul eszünkbe jut a gubóról a hernyóselyem. Mikor dolgoztam a tárgyakon, folyamatosan jelen volt nemcsak mint természeti forma, hanem a témához kapcsolódóan is rengeteg párhuzam, ami miatt ez a metafora valóban helytálló. A hernyó védett környezetet hoz létre maga körül, amelyben békében, elzártan tud fejlődni, hogy átalakulva végül egy másfajta minőségű létállapotban tudjon kilépni a világba. A selyem rendkívül erős anyag, az acélnál is erősebb a szakítószilárdsága, antibakteriális hatásának köszönhetően sebgyógyító, melegben hűt, hidegben melegen tart. Számtalan tulajdonsága van, ami miatt nem csak anyagi szempontból, de kultúrtörténeti jelentőségét tekintve is egy rendkívül értékes anyagról beszélhetünk. Ugyanakkor, ha a selyemre, mint egyetlen finom filamentre gondolunk, elsősorban a lágyság, finomság, sérülékenység szavak jutnak eszünkbe. Ez a kettősség jelenik meg a kiállított munkák kidolgozásában is, a többféle textiles technika használata lehetővé teszi, hogy egyazon alapanyagnak megmutassam az erős, burkoló karakterét és a finom, sérülékeny mivoltát is.

Sokféle tárgyat, objektet készítesz textilből: ékszert, bútort, lótuszszobrot, organikus térkompozíciókat… Hogyan fedezted fel a textilszobrot, mint különleges művészeti formát?

Évekig dolgoztam öltözék- és jelmeztervezőként. Ezeknél a munkáknál sem a ruhaszerűség, a funkcionalitás foglalkoztatott, hanem az, hogy hogyan tudok létrehozni egy olyan textilkupacot, ami testre öltve életre tud kelni, a viselője által megmozdul, élő szoborként viselkedik. Éreztem viszont a korlátait annak, hogy nem önálló tárgyakként viselkednek a ruhák és a funkcionalitás, valahol mégiscsak kompromisszumokra kényszerített. Szerettem volna megélni a teljes szabadságot az alkotói folyamatban, amikor a tárggyal szembeni saját elvárásomnak kell csak érvényesülni, ami nagyon egyszerűen úgy fogalmazható meg, hogy jó érzéssel készüljön és a nézőben is hasonlóképp jó érzéseket keltsen.

Hosszas kísérletezés és tervezgetés után 2020-ban készült el első piézett hernyóselyem szobrom, ami megnyitotta az utat számomra, hogy szabadon tudjam megformálni gondolataimat a textil nyelvén.

„A piézés az a technika, ami végigkísérte eddigi alkotói pályámat, és ma is munkáim alapját képezi” – mondtad egy interjúban. Ez egy évszázadok óta használt díszítővarrás. Most is piével dolgoztál?

A piézés nagyon régi felfedezésem, még az egyetemi éveim alatt használtam először egy felületmanipulációs feladat során. Rengeteg kézműves technikával megismerkedtem, amik mind évszázados múltra tekintenek vissza és rendkívül bonyolultak, mint a csipkeverés, különböző szövési, csomózási technikák. Magam sem gondoltam volna, hogy éppen a piézés lesz az, ami hosszú évekre szolgáltat alapanyagot és inspirációs forrást. Talán éppen az egyszerűsége az, ami miatt olyan könnyen alakítható, változtatható. Még most is fedezek fel benne új lehetőségeket. A kézműves technikák használatában mindig az izgatott, hogyan tudom őket átalakítani, a megszokottól eltérően használni? A piéket eredetileg egymástól egyenlő távolságban varrták le, és levasalták. Én annyit változtattam ezen, hogy egymáshoz közelebb helyeztem őket és nem sík díszítményként alkalmazom, hanem az anyag szerkezetét, struktúráját megváltoztató technikaként. A piézett anyag vastagsága megváltozik, bár a hajtások nem nyithatók szét, mégis egy rendkívül rugalmas, fluid alapanyag jön létre, amiből könnyedén tudok organikus formákat létrehozni. Ez az organikusság, ami egységbe foglalja munkáimat. Nem csak a formákat jellemezhetjük így, hanem magát az alapanyagot, a shantung selymet és a piézésnek köszönhetően a megformálás folyamatát is. Az előzetes terveimhez képest mindig változik a forma. Nagyon szeretem azt az improvizációs jelleget, amivel ez a technika felruházza az alapanyagot. Olyan irányokat tud mutatni, amire nem számítottam a tervezés során, én pedig nagyon szívesen követem azt az irányt, ami a piézett alapanyag számára természetes. Nem szeretem erőszakkal alakítani a formákat, az a legizgalmasabb része a folyamatnak, mikor párbeszéd alakul ki az anyag és köztem, ez rendkívüli harmóniát tud kölcsönözni a tárgyak megjelenésének.

A selyem shantung egy fényes, ropogós kemény anyag. Mit szeretsz benne a megmunkálás során?

A shantung legalább olyan régóta alkotótársam, mint a piézés. Mivel ez egy nagyon szoros kapcsolat, számomra elválaszthatatlanná vált az anyag és a technika. A már említett organikusság a shantung selyem esetében az egyik legfontosabb alaptulajdonság. Az anyag felületén kisebb-nagyobb csomók, fonalegyenetlenségek láthatók. Ez annak köszönhető, hogy a selyemfeldolgozás során keletkező rövidebb szálakat – amik gyakran amiatt jönnek létre, mert a hernyó kirágja a gubót, „tönkretéve” ezzel az értékes selyem alapanyagot – szintén belefonják a fonalba. A látvány is gyönyörű, de a filozófia szintén fontos számomra, amit ez a mozzanat hordoz. Nemcsak a tökéletes, fényes sima felület tud csak értékes lenni, sőt a hibásnak tűnő, gyönyörűen strukturált alapanyag még izgalmasabb. Emellett az alapanyag tisztelete, hogy nem tekintjük hulladéknak ezeket a rövid szálakat sem, szerintem sok szempontból értékes üzenetet hordoz.

A shantung nem olyan tulajdonságokkal rendelkezik, ami elsőre eszünkbe jut a selyem szó hallatán. Ez egy ropogós, papírszerű anyag, fénye is sokkal tompább, mint egy szaténé. Könnyen hajtogatható, vetülék irányban, ami megkönnyíti a piék levarrását. Emellett további keményítéssel méginkább alkalmassá tehető arra, hogy a tárgyaimat jellemző csíkritmusokat létrehozzam. A shantung gyakran két eltérő színű fonal összeszövéséből jön létre, ez a sanzsán selyem képes változtatni a színét attól függően, hogyan esik rá a fény, de alkalmat ad egy izgalmas felületalakítási játékra is. Amikor roncsolással dolgozom, vagyis felvágom a piék tetejét és kihúzom a vetülékfonalat, láthatóvá válik a láncfonal színe, ezáltal tudok játszani azzal is, hol melyik szín jelenjen meg, illetve a felvágott szálak bársonyos puha felületté rendeződnek össze, kontrasztot alkotva a keményebb, határozott piézett sávokkal.

A művészi hivatás számodra nem választás kérdése, hanem egy létforma. Ezt hogyan éled meg a mindennapokban?

Volt egy időszak az életemben, amikor nem tudtam alkotómunkával foglalkozni. Tulajdonképpen ez a hiányérzet döbbentett rá, mennyire fontos számomra az, hogy tárgyakat hozzak létre. Ugyanerre az időszakra visszagondolva értettem meg azt is, hogy miért. A textil számomra az elsődleges nyelvvé vált. Sokkal könnyebb számomra rajta keresztül kommunikálni, mint szavakkal. Ez a nyelv, rendkívül árnyalt, finom, nem direkt kommunikációra épül. A piézés a maga monotonitásával képes olyan meditatív állapotot létrehozni, ahol nagyon könnyen megnyílnak csatornák a gondolatok, érzelmek, gyakran rejtett rétegek számára is. Ebben a lelkiállapotban gyakran olyan gondolatok is elhangzanak a textil nyelvén, amik egyáltalán nem tudatosak. Egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni, hogy amikor ez nincs, amikor nem tudok ebben a tevékenységben elmerülni, az olyan, mintha némaságra kényszerülnék. Ezért a művészi alkotófolyamat számomra létszükséglet, a lelki jól-létem alapfeltétele, és mint ilyen szükségszerű, hogy jelen legyen a mindennapjaimban.

Király Fanni ékszertervező legújabb munkáiban az erdőt idézi meg. Apró gombák, pergamenből készült zöld levelek, mohák, zuzmók, színes drágakövek, apró csontmadarak mind-mind a művész kollekciójának kedves színei és formái. A B32 Trezor Galériájában október 17-én nyíló ERDŐ című kiállításán a természet körforgását kísérhetjük figyelemmel a tervező finom, törékeny, változatos ékszerein keresztül.

Mindig is inspirált a természet, az organikus formák, növények, virágok látványa. A mostani kiállításod konkrétan az erdőt idézi meg. Milyen a te erdőd, mi az, amit szeretnél bemutatni belőle az ékszereiden keresztül?

Az én erdőm egy árnyas zöld rengeteg, sok-sokféle növény és állat élettere. Üdítő menedék. Szimbolizálja számomra az egymásrautaltságot, az együttélést, néha akár a vetélkedést is. Az élet és a halál körforgását, ahol a ledőlt öreg törzsek számtalan fajnak adnak otthont, és számos kis csemetének teremtenek egy kis fényt, hogy megindulhassanak. Nagyon elgondolkodtatott Peter Wohlleben jól ismert könyve, a Fák titkos élete. Én mindig is úgy éreztem, – tudásom persze nem volt róla –, hogy a fák sok évszázad tanúiként megtestesítik az erőt, méltóságot, kitartást, együttműködést.

Gyerekkorodban mindig tele volt a zsebed kaviccsal, apró termésekkel, erre a tárlatra miket gyűjtöttél össze a tematikát tekintve?

Igen, gyűjtögető voltam, és az is maradtam. Hétvégi túráinkon fakéregdarabok, termések, hullott falevelek, szúette botok húzzák a hátizsákomat. És fotózom a fényeket, a párás távlatokat a fatörzsek között, az esőcseppeket az ágvégen, a mohák, zuzmók párnáit. A korhadt fatörzseken élő színpompás gombák látványukkal épülnek be az új kollekcióba, míg az előbb említett erdei kincsekről viaszlenyomatot is tudok venni, és struktúrájuk az ezüstelemek felületén köszönnek vissza.

Sokféle anyaggal dolgozol: ásvánnyal, gyönggyel, fával, pergamennel és még lehetne sorolni…  Most ez hogy alakult, miket használtál fel a tárlatra?

Az ERDŐ sorozat pergamenékszerekből áll, de sok helyen használok fából és elefántcsontból készített elemeket is. A pergamenelemek főként a lombkorona érzetét keltik, az elemek összefogását kicsiny ezüstmadarakkal oldottam meg. Máshol a pergamenelemek formái gombákat idéznek, és absztrakt formájú strukturált felszínű ezüstelemek rögzítik őket. Felfüggesztésnél mattra csiszolt szodalitot, korallt, jadét használok, mert ezen ásványok színei a csipkebogyóra, a kökényre, a szederre emlékeztetnek. Izgat az a változás is, ahogy a halványzölden csillogó újszülött levelek kiteljesednek, erőssé és árnyat adóvá válnak, majd ősszel színűket váltva meleg sárga és vörös árnyalatúvá lesznek és megérlelik a terméseiket a fák és bokrok, kedvemre csemegézhetek az erdő ajándékaiból. Az ékszereimben az évszakok váltakozásával végbemenő körforgást, a színek változását, a tojással megtelő, majd kiürülő fészkeket is megidézem. Ritka éjszakai sétáim éjkék lombjai, vagy az alkonyi órákban az erdőbe laposan besütő vörös sugarak is megihlettek.

Egy interjúban olvastam, hogy Leon Bakst a szentpétervári orosz balett jelmeztervezője nagy hatással volt rád, pontosabban az, ahogyan ő az ékszereket használta, hol a karon, hol a háton, vagy a bokán, lapockán, egyszóval bárhol. Az Erdő ékszereit is kötetlenül viselhetjük?

Az új sorozat ékszereiben talán az a különleges ebből a szempontból, hogy sokukat aszimmetrikusan kell viselni, illetve a plakáton is szereplő Lombkorona nyakéket hátul egy hosszú lánccal szabályozhatjuk, végein apró csontmadarak himbálóznak a hátunkon. A játékosság nagyon fontos nekem.

Hogyan látod, alkalmi vagy éppen a mindennapokban is hordható ékszereket készítesz?

Én néha attól félek, hogy a nagyobb méretű ékszereimet – bár én nem kifejezetten alkalmi ékszernek szánom – nem merik viselni az emberek. És Operabál csak egyszer van egy évben. De szerencsére mindig megnyugtatnak azok a fantasztikus nők, akik hordják a darabjaimat, hogy ne aggódjak, ők télen, nyáron, – persze a megfelelő egyszínű ruhával –, de hordják a nagyobb, különlegesebb nyakékeimet is. A kisebb ékszerek pedig tényleg hétköznapi öltözékhez is viselhetőek. Én is mindig  viselek ékszert, ha elmegyek itthonról. Erről a belső folyamatról, a kortárs ékszerhez fűződő személyes viszonyról mesélnek egyébként a portréfotók, amik 2022-24 között Rákossy Péter fotóművésszel együttműködésben születtek. Modelljeim azok a gyűjtők, lelkes ékszerrajongók, akik megmutatkoznak saját kedvenc ékszerükben, és mesélnek is róluk. A Tárlaton az Ékszereink üzenete kibővített fotósorozatot is bemutatjuk Péterrel.

Az ékszerkészítés számodra meditatív tevékenység, ilyenkor mindent kizársz a külvilágból. Sokan egy sétát a természetben, egy erdei utat is így élnek meg. Látsz hasonlóságot?

Ez a sorozat épp azért olyan kedves számomra, mert ahogy mondod, mindkét tevékenység alapvető szükségletem a testi-lelki jólétem szempontjából, és valóban meditatív állapotnak élem meg. Kitölti a teljes időmet, a hétköznapok alkotómunkája és a hétvégi erdei barangolás gyalog, vagy kerékpáron. Ahogy az emberek vágynak a vízpartra, én úgy vágyom az árnyas erdőbe. Az hogy ezt a szenvedélyes vágyakozást az új ékszereimben tárgyiasíthatom, nagy örömmel tölt el.

A kiállításhoz katalógus is készült melyet 2004 óta sorozat formájában is publikálsz. Ez lesz az ötödik a sorban, amely tartalmazza az elmúlt négy év munkáit. Így látható lesz az új ERDŐ pergamenékszer-sorozaton kívül, az előző évben készült CSODAKAMRA és DEBUSSY kollekció is. Miért tartod fontosnak azt, hogy a munkáidról mindig katalógus készüljön?

Az általam készített ékszerek az életem részei. Jó érzés tudni, hogy attól hogy már nincsenek a birtokomban, bármikor kézbe vehetem ezeket a kis sorozatként megjelent köteteket, és fel tudom idézni, hol tartottam az életemben, amikor készültek. Modellként a lányaim szerepeltek bennük, az első kötetben a nagyobbik négyéves volt. A katalógusok által a munkáim messzebbre is eljutnak, mint konkrét valóságukban, hiszen 1000 példányt osztok szét azalatt a pár év alatt, amíg az új kötet elkészül. A mostani ötödik katalógus az általad felsorolt sorozatokat tartalmazza, és a B32 Galériában tartott kiállításon is feltűnik majd egy vitrinben a Lótusz sorozat egy-két markánsabb darabja. Míg az elmúlt egy évben készült és hazai kiállításon még nem bemutatott Debussy és Talált Kincsek/Csodakamra ékszerei az Erdő mellett nagyobb hangsúlyt kapnak a tárlaton.

Meztelen lábak, rendhagyó testábrázolások, napozók a szabadban, házak, és lecsupaszított modulok, mint a lét megtestesítői Szenteleki Gábor Fedetlenül című kiállításán. A tárlat szeptember 19-én nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

Fedetlenül a kiállítás címe, ez egyszerre jelenthet kiszolgáltatottságot, de a szabadság is eszünkbe juthat róla. Ön hogyan látja?

Valóban mindkettőt jelenti egyszerre. Egy szabad állapot, bizonyos fokú kockázatot is jelent. Készenlétet, reakciókényszert, éber létet, mozgást, aktivitást, de ugyanakkor a valódi élet érzetét. Ahogy a magyar nyelvben is nagyon találóan mondjuk, „a bőrünkön érezzük”. Gyakran negatív kontextusban használjuk ezt a kifejezést, pedig a közvetlen kapcsolatot jelenti a világgal. A bőrünk a legnagyobb szervünk, érzékszervünk. Fedetlenül ki vagyunk téve a külvilág valódi ingereinek. A valóságnak. Érezzük a valóságot. Persze emberi leleményességünk, kreativitásunk épp ezeket a test által szabott korlátokat tolja ki, tágítja. Így hódítottuk meg a világ azon részeit, amiket „fedetlenül”, különböző védelmet nyújtó héjjak, páncélok nélkül nem tudtunk volna. Kiterjesztettük az emberi létezés formáit, de ezzel a visszakérdezés felelőssége is nő. Kik vagyunk mi most? Merre tartunk? Hasonlítunk-e még Ádámra és Évára?

Utalva a kiállítás címére, a mostani tárlaton lecsupaszított emberi testrészeket láthatunk szinte a végletekig leegyszerűsítve. Hogyan látja, milyen az Ön pihenő családja?

Paradicsomi. Vajon miért van az, hogy az általunk formált világból a paradicsomba vágyunk? Elsősorban profán vonatkozásban értem. A partra. Leheveredni a víz mellé. Lecsupaszítani testünk és lecsitítani elménk. Leheveredni a fűbe. A nem munkával töltött időt szabadságnak nevezzük, amit ha nem egy idilli, természetközeli helyen töltünk, akkor nem is az igazi. A modern társadalmak ezt a végletekig feszítik. Robotmunka, majd trópusi luxusutazás. A strand egy olyan hely, ahová senki nem viheti a státuszszimbólumainak jelentős részét.  Egalizál. Valamilyen fokú, ha nem is teljes mértékű egyenlőséget teremt. Be kell vállalni a közelséget, a fedetlenséget és akkor megmártózhatunk a szabadságban.

Az Otthon sorozatában testábrázolásként különböző lakóházakat láthatunk egymás mellett vagy egymással finom interakcióban. Egy korábbi beszélgetésben utalt rá, hogy az új ház megalkotása, vagy a családi újrakezdés a valóságban is jelen volt az életében. Most mit jelent önnek a ház, mint jelkép?

A ház is egy héj. Védelem, menedék, de ennél sokkal-sokkal több. Emberi mivoltunk megtölti kultúrával, szeretettel, melegséggel. Örökül kapjuk őseinktől és örökül hagyjuk gyermekeinkre. Nyomot hagyunk benne és alakul az új kihívások, új generációk igényei szerint. Számomra a mindent jelenti. Képeimben egyesítem a ház emblematikus alakját a testábrázolással. Testünk, mint a léleknek otthont adó kehely, számomra szinonimája a lakóháznak. A Modul sorozatomhoz hasonlóan, amikor egységnyi kockává redukáltam az emberi testet, a házak is a továbboszthatatlan társadalmi egységre, az egyénre utalnak.

Egy interjúban azt mondta, hogy az önismeret, a jól megélt életre való törekvés jelenti a kiteljesedést a munkában, a családban egyaránt. Ezt most is így gondolja? Ez hogyan jelenik meg a képein?

A képeim az évek során elcsendesedtek. Ábrázoltjaim megnyugodtak, megálltak. Időtlenséget és békét sugallnak. Ez szöges ellentétben van a külvilág ingereivel. Egy nyüzsgő világváros egyik legforgalmasabb utcáján élek, de otthonunk a béke szigete. Csend és nyugalom. Ez a ház adottságaiból és családunk mentalitásából létrejövő együttállás. Hálás vagyok, hogy eldönthetem, bekapcsolódok-e az ajtónk előtt hömpölygő életbe, vagy az otthon meditatív csendjében alkotok és élek egyszerre családi életet. A kettő nem válik igazán el egymástól. A műterem az otthon része, sőt a közepe. Az hogy alkotok, a mindennapi élet szerves részét képezi. Az arányok, a komponáltság nem pusztán a festményeim szerkezetét jelentik, hanem igyekszem az élet minden területét tudatosan megkomponálni és jó arányok közt tartani.

Látszólag kicsi elmozdulásokkal, apró jelekkel különböznek egymástól a formák. Mint mondja ezek sebek, a napégés nyomai vagy ruhadarabok például. Szűkre szabott eszközökkel dolgozik, de mégis ezektől lesz személyes, intim a kép üzenete.

Emberi létünk lényegi része az egyéniségünk. Babusgatjuk, fényezzük. Bizonyos életszakaszokban fontosabb, máskor kevésbé. Bizonyos nézőpontból, akár egy globális cégéből viszont olyan egyformák vagyunk. Erre a kettősségre is próbálok utalni képeimben. Miközben eltüntetem a hagyományos karakterjegyeket, mint arc, kéz, testalkat, a privát történelmet feltárom valamelyest. Végtére is az életutunk nyomai tanúskodnak egyéni alakulásunkról.

Képek: Horváth-Völgyi Alexandra

Monori Anita keramikus egyedi, törékeny porcelánjainak elkészítéséhez modern technikákat, CNC marást és 3D nyomtatást is használ. Tárgyaiban keveri a modernt a tradicionálissal. Szereti a madármotívumokat, mostani sorozatában egy tizenkilencedik századi japán festett állványból átemelt daru képei láthatóak.

A Párhuzamok és kereszteződések című kiállítása szeptember 13-ig látogatható a B32 Galéria Trezor termében.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

Beszédes a kiállítás címe: „Párhuzamok és kereszteződések”, de ez nem véletlen, hiszen a kiállított tárgyakban a modern technológiát keveri a tradicionálissal. Ez most hogyan jelenik meg a kiállításán?

Ez egy folyamatosan jelenlévő kísérletezés nálam, mivel az élet úgy hozta, hogy nem csak a kerámia művészeti munkáimból élek, hanem grafikai és dekorációs kivitelezésekkel is foglalkozom. Az ilyen jellegű munkáim során természetes, hogy digitális eszközökkel is dolgozom és ezeket hol többé, hol kevésbé beépítem a művészeti munkáimba is, így ez egy állandó párhuzamot képez az életemben. Viszont azt gondolom, hogy nem szakadhatunk el teljesen a kerámiaművészet tradicionális technikáitól sem, mivel ez az alapja és részben ez adja a „lelkét” is a tárgyaknak. Ezért próbálom mindig a megfelelő arányokat és az egyensúlyt megtalálni ezek közt a technológiák közt.

A mostani tárlatban megjelenő, konkrét technológiai kereszteződések például, hogy a porcelán dekoráció területén jellemző, hagyományos mázalatti díszítéseket helyeztem előtérbe, ami hozta magával a pecsételés lehetőségét is. Ezekhez digitálisan rajzoltam meg vagy át a mintákat és lézer gravírozással készítettem el a pecséteket hozzá. Egyes tárgyakon szerepelnek 3d nyomtatásból eredő „digitális motívumok” rátét-mintaként.

A hagyományos fröcskölt dekorációt is megpróbáltam újraértelmezni, a fújt minták -és a szórópisztoly lehetőségeivel kísérletezve. A máz feletti dekoráláshoz, plottervágott sablonokat készítettem, szintén digitálisan megrajzolt, vektoros anyag alapján.

Eddig főleg a formára a felületek megmunkálására fókuszált, azonban az utóbbi időben a tárgyak grafikai oldala izgatja. Miért fordult erre az érdeklődése.

Voltak korábbi tárgysorozataim is, ahol hangsúlyosak voltak a grafikai minták.  Viszont az elmúlt három évben, amikor – az MMA ösztöndíj keretein belül – mélyrehatóbban tudtam kísérletezni olyan digitális eszközökkel mint a CNC maró, a 3D nyomtató vagy a 3D scanner, akkor elsődlegesen az eszközök használatának az elsajátítására és a formák és felületek létrehozásának módjára fókuszáltam és a sok új impulzus miatt a grafikai kifejezésmód a háttérbe szorult, pontosabban nem maradt rá időm…

Így most – az Újbuda Mecénás ösztöndíj keretein belül – alapvetően ezt a hiányt szerettem volna pótolni.

Gyakran használ madármotívumot, mi vonzza ebben a madárformában?

A daru motívum azt hiszem egy nagyon sorsszerű találkozás volt. Azok a tárgyak, amelyeken a darvak szerepelnek, az első darabjai a most bemutatott sorozatnak és a Nemzetközi Kerámia Stúdió, „Gyökerek” című szimpóziumán készültek. A szimpózium célja az volt, hogy az ott készülő alkotásokkal a  Néprajzi Múzeum gyűjteményére reflektáljunk, egyéni módon. Én itt a tradícionális dekorációs technikákkal és a mintákkal, motívumokkal kezdtem el foglalkozni. Ebből a kutatásból származik ez a daru motívum, ami egy 19. századi – Japán festett állvány mintájából lett átemelve. Ekkor elsőként csak arra fókuszáltam, hogy melyek lehetnek azok a minták és motívumok, amelyek számomra, egy új közegbe helyezve, organikusan felhasználhatóak lehetnek, amelyek köré egy új „történetet” írhatok. Majd ehhez automatikusan társult a tartalmi jelentés is, ami egy újabb individuális értelmezési lehetőséget ad a tárgyaknak.

Ahogyan a kiállításról írja, a tárgyak motívumvilágában az élet és az örök élet szimbólumai jelennek meg, mint: víz, eső, vihar, de az emberi természet árnyoldalát is ábrázolja. Ezek miért fontos témák az ön számára, vagy hogyan fontos témák?

Az egész sorozat egy hosszabb folyamatot jelenít meg. Ugyan nem szándékosan indult így, de a témákba egy ponton belefonódtak a saját életem történései és lelki megtapasztalásaim is. A pozitív hozadéka ennek az lett, hogy végül egy nagyon önazonos tárlat jött létre. Vannak érzések amelyeket az adott pillanatban átéltem és úgy fest fontos volt ezeket valamilyen módon „kiadni” magamból, de a témák amiket érint, örökérvényű részei az életnek, így talán más számára is elgondolkodtatóak lehetnek. … Néha szükségszerű az újrakezdés, az alapok újragondolása…hiába törekszünk egyensúlyra, az néha felborul….és előfordul, hogy meghasonlunk önmagunkkal vagy másokkal… –

Fontosnak tartottam, hogy a kiállításon ne hosszas motívum elemző szövegek legyenek, hanem inkább csak egy-egy gondolatfelvetést akartam megjeleníteni, amivel mindenki a maga útján értelmezheti a látottakat.

„Fő inspirációs forrásom, ha valami olyat hozhatok létre, ami másoknak is örömet okoz. Mindig figyelem a környezetemben zajló eseményeket, igyekszem követni az aktuális trendeket, hogy naprakész ötletekkel állhassak elő”- mondja önmagáról. Ez a gondolat az esztétikumról szól, vagy arról, hogy a technika és a forma tekintetében is mindig szeret naprakész lenni?

Nem lehet csak az esztétikum irányából közelíteni, szerintem fontos a forma és a technika felől is naprakésznek lenni, mivel ezek szervesen összekapcsolódó dolgok, lehetetlen is lenne ezeket elválasztani egymástól.  A tárgyak tervezése és megalkotása akaratlanul megkívánja, hogy legyen egy problémakör/ gondolati háttér, ami mentén el lehet indulni. Ez nálam gyakran az új megoldások keresése felől indul, de akaratlanul is társulnak hozzá a belső gondolataim, az élet történéseivel kapcsolatos reflexióim..

De a gondolatoknak, témáknak is nagyon aktuálisnak kell lenniük, ezért is fontos lépést tartani minden szempontból, hiszen belső igényből, de nem csak önmagam számára készítem ezeket a tárgyakat.

Szeret kutatni, új dolgokat felfedezni, mik foglalkoztatják még mostanában?

Egy kiállítás befejezése után mindig marad olyan „feladat” ami nemsikerült vagy nem úgy sikerült, ahogyan azt elterveztem, így egy kis pihenés után ezekkel fogok elsőként foglalkozni. Mindig a legújabb téma foglalkoztat leginkább, ami jelenleg az „egyensúly”, az „egyensúlyban maradás” – A kiállításon látható, ehhez kapcsolódó tárgy, valójában több darabos sorozatnak indult, de sajnos két eleme tönkrement, így most kicsit magányosan áll a térben. Ezt és az ehhez kapcsolódó sorozatot mindenképpen szeretném folytatni és ha lehet „megtalálni az elveszett egyensúlyt.”

Ezenkívül is vannak már őszre tervek, mert novemberben lesz egy páros kiállításunk Strohner Márton keramikusművész barátommal, illetve részt veszek a Friss Termés Iparművészeti szalon és vásáron, amire szintén sok mindennel szeretnék még készülni.

Fotók: Aczél Márk / @ampictorial

Válltáska, oldaltáska, shopper táska, övtáska…és még lehetne sorolni a ma divatos és népszerű ruhakiegészítőinket. Csipes Antal szerint manapság a hátizsákok a legjobban keresett darabok, lehet kicsi vagy nagy, ezekből fogy a legtöbb.

A Válogatás Csipes Antal táskagyűjteményéből című kiállítás június 13-án nyílik B32 Galériában.

Csipes Antal iparművésszel Kovács Gabi beszélgetett.

„Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy…”-hallható a nyolcvanas évek Neurotic slágerében. Mit árul el rólunk a táska?

A Neurotic slágere csak részben fedi az igazságot. Nem akarom részletezni, hogy miért, mert arról hosszasan kellene válaszolnom, amire most nincs időm. A táska ma már legalább olyan fontos a nők számára, mint a többi ruhakiegészítő. A táska formáját, a belső szerkezetét, az anyagát és a méretét figyeli a tudatos vásárló. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy neves ruha- és táskagyártók termékeit megvegyék, míg a piacon a hasonló „divatos” fazonokat olcsóbb áron elérhetik és minőségi termékként hordhatják nap mint nap vagy csak alkalmanként. Persze gyakran látni olyan személyeket, akik „filléres” koppintott márkájú táskákat viselnek, amit messziről kiszúr az ember!

„A divat elfelejt és újraformál” – írja A divatról komolyan című könyvében. Megnéztem milyen új táskatípusok vannak manapság: válltáska, oldaltáska, shopper táska, övtáska, utazótáska, ridikül, alkalmi táska, borítéktáska… Elképzelhető, hogy ezeknek a daraboknak létezik múltbeli változata is.

Elképzelhető, hogy ezeknek a daraboknak létezik múltbeli változata is.

Igen! A divat elfelejt és újraformál. Ugyanakkor a táskadivat az utolsó 35-40 évben nem sokat változott. Napjainkban a hátizsákok a legnépszerűbb darabok, amelyek különböző anyagokban és méretekben láthatók. A női apró és közepes méretű hátizsákok reklámjai megjelentek a neves divatmagazinokban. Az átütő sikert csak a kilencvenes évek második felében figyelhettük meg. Design szempontjából egyedülálló, hogy a Prada logóval díszített átlátszó műanyag szatyorból több mint egymillió darabot adtak el. A következő „nagy dobása” az 1995/96-os övtáska volt, amellyel robbantotta a táskapiacot.

Hányadik női táskánál tart és hol tárolja őket? Férfitáskák nem érdekelték?

Soha nem számoltam meg hány darab táskám van. Egységes méretű dobozokban becsomagolva tartom őket. Férfi táskáim is vannak, de csak egy-egy darab, amelyek már a gyűjtés előtt megvoltak.

Hol tudott ennyiféle táskára szert tenni? Vagyis hol szerezte be őket?

Felsorolni hosszú lenne, hogy honnan sikerült beszerezni őket!  Az olvasó fantáziájára bízom. Egy biztos, hogy az első darabot 1987-ben vásároltam egy fotófelszereléseket forgalmazó antikváriumban!

A kiállításon kortárs iparművészek munkái is láthatóak lesznek, így például: Szilvitzky Margit, Balogh Rozália, majd Bráda Judit és még sorolhatnám…

A gyűjteményem töredéke a mai magyar kortárs táskatervezők darabjai. Itt elsősorban az utolsó 35-40 év munkáiból sikerült egy tucatnyit összegyűjtenem. Itt is a design dominált. Ma már nem gyűjtöm a táskákat! A célom eredménye (a könyvem) hamarosan elkészül.

A divat, ahogyan írja, az egész társadalomra hatással van. Ki gondolta volna azt, hogy ma egy apró Gucci vagy Prada táskáért a nők ölre tudnának menni?

Részben válaszoltam már. Magyarországon kevesen mennének ölre az ismert divatházak termékeiért. Ugyanakkor azoknak az ismert divatcégeknek, akik Budapesten nyitottak üzleteket, nem az utolsó trendnek megfelelő női táskáik díszelegnek a kirakataiban.

Fotók: AMPictorial/ @AMPictorial