Cseppenés, csobbanás megkomponált zajai, a galéria terébe állított elnyűhetetlen, robosztus kamionabroncsok, karkaszok, negyven liter víz, sajátos módon elkészített „erdős” festmények, vagy éppen mesterséges intelligenciával generalizált vizualizált hangképek is láthatók, hallhatók június 4-től Cseke Szilárd DROP című kiállításán a B32 Galériában.

Sok minden látható a kiállításon a nagy méretű absztrakt képektől kezdve a tér- és hanginstallációig minden. Még kertjéből is elhozta a kamion abroncsokat, és úgy tűnik, hogy ezeket a munkákat a víz, a vízcseppek kötik össze.

Pályám kezdete óta többféle alkotást készítek és több médiumot átfogó egyéni kiállításokat rendezek. Már az egyetemi évek alatt is a „vegytiszta” festészet mellett igyekeztem a képzőművészet más területeire is kalandozni.  Végzősként az első nagyobb egyéni kiállításom 1994-ben volt a Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében. Már ott is a festészeti munkák mellett a tér méreteire specifikált mobil installációt, valamint interaktív objekteket is bemutattam. Az együtt-értelmezhetőség a koncepcióban, valamint a stiláris kapcsolatban rejlett. A helyzet most harminc évvel később sem változott, a DROP című kiállításomra a legfrissebb festészeti anyagom mellett a kiállítótér adottságait figyelembevéve megterveztem egy különös tér-, víz- és hanginstallációt. Az installáció lényegi részét képezi hat darab kamion abroncs, vagy ahogy nevezik a szakmában, karkasz. A karkasz, az abroncs szinte elnyűhetetlen teherhordó, újrahasznosítható része. Banális tárgyi metaforája a mindent túlélő szintetikus emberi kreációnak. Ez a hat karkasz 2012 óta a legtöbbször kiállított „Deep Look” című installációm részét képezi.

Tulajdonképpen az egyik korábbi alkotásom alkotóelemeit az abroncsokat „vettem kölcsön”, és ezen a kiállításon újrahasznosítottam, valamint egy teljesen máslényegű műként alkottam újjá. Tipikus újratervezés. A hat kamion abroncs vagy karkasz mellett még negyven liter víz is szerepel a kiállításon. A víz itt szintén metaforikus elem a természet, a földi élet szállítója, ami szintén újra és újra megváltozik, megújul. A kiállításon Varsás Gábor elektronikus hangművész, vízhanggyűjtő közreműködésével a különös helyzetbe került víz hangját is hallhatóvá tettük.

Színes, rusztikusan festett erdőrészletek, másutt a már említett növényekkel benőtt gumiabroncsok a kertjében… Az elmúlás és az újjászületés egyszerre van jelen a képein.

A kiállítás legautonómabban értelmezhető részét képezik az abszolút festői, látványos, színes „erdős” festményeim. A tájélmény, a tájtapasztalat előhívása nem direkt festészeti leképezés által jelenül meg. Meggyőződésem, hogy az elektronikus telefon képernyőn megjelenített világunkban az érvényes képzőművészeti, festészeti realitás leginkább az absztrakción keresztül közelíthető meg. Az általam sajátos módon kidolgozott festészeti módszerrel, három markánsan elkülönülő absztrakt rendszert egymásra festek. Az így létrehozott festői illúzió a legszemélyesebb természeti élményeket, tájról alkotott tapasztalatainkat képes előhívni. A kiállítás másik absztrakt festészeti anyaga az igazi összekötő kapocs az „erdős” festmények és a vízhang-installáció között. A kevésbé színes, de mégis nagy aurájú festmények inspirációja a digitalizáció vagy a mesterséges intelligencia által megjelenített absztrakt vízhang, vízhullám, rezgéshullámok vizualizált hangképei voltak.

Tárlaton a zene, a hangművészet, a víz csepegő hangja is hat a látogatókra Varsás Gábor elektronikus hangművésszel dolgozott együtt, aki folyók, források hanggyűjtője is egyben. Hogyan alakult a közös munka?

Gáborral először egy családi rendezvényen, műteremlátogatáson találkoztam, aki egyébként az egyik gyermekem barátja. Megemlítette a különféle patakok, források helyszínein, speciális módon rögzített hanggyűjteményét. A hanggyűjteményből eddig csak keveset hallgattam meg, de a gyűjtői koncepció és a szándék nagyon tetszett. Legutóbb a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának galériájában egy csoportos kiállítás megnyitóján hallhattuk elektronikusan manipulált zaj-zene koncertjét. Egyik korábbi projektem esetében már pozitív élmény volt egy hangdesignerrel való zenei együttműködés.

A 2015-ben megrendezett Velencei Képzőművészeti Biennálén bemutatott Sustainable Identities című kiállításom zenei hátterét Gryllus Ábris médiaművésszel készítettük. Most Varsás Gábort a vízhangok specialistáját kértem meg a zenei háttér megkomponálására. Itt is elsőként a zaj alapokat vettük fel. Az abroncsok kör alakú belső tere tulajdonképpen egy speciális hangcsapda. A beletöltött víz csobogtatása, cseppenésének hangja analóg módon interferálódik. A bemutatásra kerülő karkasz- vagy gumiabroncs-installációt összeraktam a kertemben a gyümölcsfák közt, feltöltöttem a rendszert vízzel és beépítettem egy automata vízkeringtető, vízlevegőztető elektronikát. Ezt követően Gábor a vízhang gyűjtésére kifejlesztett mikrofonjaival felvett különféle hangcsoportokat, amelyeket a stúdiójában szólamokká alakított. A cseppenés, csobogás komponált zajai a kiállításon tovább interferálnak az installáció valós idejű hangjaival, képeivel, ahogy a médiából áradó digitalizált tájélmény is interferál az emlékeinkben élő természeti környezetünkről alkotott képekkel, tapasztalatainkkal. A totálisan komplex, valós természetélmény egyre ritkább az urbanizált, virtualizált társadalmunkban, mint ahogy egyre ritkább a csalódásmentes, tiszta, emberi hulladékok nélküli természetélmény is. Ahogy átalakította a plein air tájfestészetet – a természetmegfigyelés legalaposabb módját – a természetfotózás, most valószínű, hogy a mesterséges intelligencia által kreált mindenféle képek, hangok befolyásolják gondolatainkat a tájról.

Cseke Szilárd weboldala: https://www.csekeszilard.com/#/illusion-of-progress/

Bocskor Bíborka Toldi Miklós énekes-dalszerző társával olyanok, mint a tűz és a víz váltakozva, és gyakran egymásba bonyolódva Nincs karcos ellentét közöttük, inkább arra törekednek, hogy duójuk azt a közös halmazt mutassa meg, amelyben gondtalanul együtt vannak. Húsz év zenei terméséből válogatott a Magashegyi underground duó most, és olyan dalokat is hallhatunk, amelyek teljes felállásban csak ritkán, vagy soha nem játszanak. Bocskor Bíborka – Toldi Miklós (Magashegyi Underground) duó május 24-én a B32 színpadán.

Kovács Gabi Bocskor Bíborkával beszélgetett.

Az elmúlt 20 év anyagából válogattál a koncertre Toldi Miklós énekes-dalszerző társaddal, ez egyfajta összegzésnek tűnik.

Igen, valóban tűnhet annak, de egyébként minden egyes fellépés, valaminek a szinopszisa, minden koncert egy időben is mérhető tapasztalat párlata. Mi ketten azokat a dalokat válogattuk most bele ebbe az előadásba, amelyek egyenként úgy érintenek meg, hogy közben megteremtenek egy közös halmazt bennünk, és ez által a befogadóval is.

Régóta működtök, zenéltek együtt, hogyan egészítitek egymást?

Harmonikusnak mondanám a kettőnk zenei kapcsolatát, olyanok vagyunk mint az olyan tűz, aki szereti a vizet, annyi, hogy van mikor én vagyok a tűz, és van mikor ő.

Miklóst egy eszméletlenül tehetséges embernek tartom zenészként, producerként, dalszerzőként is, nagyon szeretem azt a világot, amit együtt tudunk teremteni.

Az új albumod (Egymáshoz rövid út) közel hét év után jelent meg, tíz új dal hangzik el rajta, a szövegeket Tariska Szabolcs írta. Ezekből is hallhatunk?

Most másodjára veszem észre, hogy megtisztelsz azzal, hogy nekem adod a megvalósulásokat a személyes raggal, de ez az album a mi albumunk, az én „magashegyis mozgásom” különösen ügyel a mi fogalmára, ez egy alkotó közösség volt mindig is számomra, és szeretném is ha ez így maradhatna. 

Videóklip is készült a lemez címadó dalából, itt angyalként jelensz meg, erős szimbólum, mit jelent?

Igen, az angyal szimbóluma egy rendkívül összetett fogalom, még a keresztény mitológián gondolkodók között is folyamatos vitákat generál az értelmezése. Mi egy hasonló kérdéskört járunk körbe, mint a Berlin fölött az ég alkotói, azt ugyanis, hogy az emberi és természetfölötti lét közötti ide vagy oda vágyakozásnak vannak-e megtalálható közös elemei. Magyarán: az elég nyilvánvaló, hogy mi anyagi emberek szeretnénk természetfölöttiek lenni, de van-e olyan lelki vagy más tartalmunk, amit akár egy angyal is csak kívánhat magának –például a szerelmet.

Elég sok időt vártatok az új lemezzel, miért?

Soha nem az idő volt az ami behatárolt vagy alkotásra késztetett minket talán éppen ezért telik el néha hosszabb néha rövidebb belőle amíg megszülünk végre egy anyagot.

Az egyik legismertebb, legjobb írónő Tóth Krisztina szövegeiből is születtek dalok, (Titkos életem). Miért szereted az írónőt, egyáltalán neked van titkos életed?

Az írónőt személyesen és művei által is megszerettem, először a műveket aztán az embert, sok a közös érték–érzet bennünk, ezért. Igen, természetesen van titkos életem és ez így van jól. El tudok képzelni természetesen egy titkok nélküli világot is, de az csak akkor tud eljönni, ha mind, egyszerre kitakarjuk hazugságainkat, még a legkisebbeket is.

Azt nyilatkoztad, hogy az új lemeznél visszatértetek a gyökerekhez. Ezt mit jelent pontosan?

Azt jelenti, hogy úgy gondoljuk, hogy az alkotó természete felülvizsgálni, hogy a kezdetek lelkesülése mivé érett, olyan, mint mikor a szerelemre vágyó emberpár visszameditálja magát az első napok szerelmi hevületébe azért, hogy megérthesse miért marad még együtt, és ha ez szerencsésen sikerül, akkor további boldog, közös életidő következhet. Nekünk, az együttesnek úgy tűnik szerencsénk van.

Rád jellemző módon számodra fontos a vizualitás, akár a saját ruháidra gondolok, vagy a koncert megjelenéseidre. Most hogyan tervezted meg a koncert arculatát?

Igen, szeretem a formát konstruálni, saját testemen keresztül, önmagamat inspirálva, vannak spontán alakulások is ezekben, de szándék is van mögötte. Az utóbbi időben nagyon foglalkoztat, hogy ne a külső, hanem a belső dolgok irányítsanak, így legtöbbször utolsó pillanatig hagyom a lehetőségeket, nem döntöm el előre. Színházi környezetben minden felerősödik, az arányokban szeretek szárnyalni.

Azt olvastam, hogy egy igazán boldog lemezt szerettetek volna kiadni.

Azt gondolom, hogy nem a boldogság, hanem az emberi pozitív transzformáció volt a terv, ami minket is, és a közönségünket is formálhatja.

Húsz év anyagából hallhatóak dalok, időközben született egy kislányod is, ez hogyan változtatta meg a zenei világodat, ha megváltoztatta?

Az életem tapasztalataival magamban énekelek le minden hangot, így teljesen természetes, hogy változott mégpedig nagyon, most bontogatom éppen magamban a koncerteken, a lemezkészítés és az új projektek alatt ezeknek a szálait. 

Hasonló színű selymek és kövek, vibráló anyagok, vakító zöld-kék labradorit, borvörös gránát és még lehetne sorolni hányféle anyag, karakteres forma látható Fürjes Dóra ékszertervező ötvös iparművész és Müller Rita textiltervező iparművész közös, Metszéspontok című  kiállításán.

A tárlat május 16-án nyílik a B32 Kultúrtér Trezor Galériájában.

Kovács Gabi a művészekkel beszélgetett.

Metszéspontok a kiállítás címe, hogyan találkozik a finoman mívelt ezüstékszer és a lágy selyem egymással, hol vannak a közös pontok?

M.R.: Metszéspontok-ra többféle síkon is lehet gondolni. Fizikai szinten az ezüst egy szilárd fém, amelyből finom, érzékeny formákat lehet létrehozni, Dóri ékszerei erre remek példák. A selyem lágy, leheletfinom áttetsző anyag, amely karakteres színeket, formákat és mondanivalókat tud hordozni, jelen kiállítási anyagomban ez volt az egyik legfőbb törekvésem. De Metszéspontokat jelentenek azok a bemutatott darabok is, amelyek egymás munkáinak ihletésére készültek.

F.D.: Többféleképpen közelítettük meg a kérdést. Egyrészt formákban, másrészt színekben. Rita tervezett olyan selyemkendőket, melyek az én formakincsemet, vagy az általam használt kövek színét vagy épp mind a formát, mind a színt követik. Már korábban is szemet szúrt, mennyire hasonlítanak a Rita által kevert színek, például az egyik kedvenc kövemhez, a vakítóan zöld-kék labradorithoz, de akár a borvörös gránáthoz. Én ékköveket használok az ékszereimhez, amiket a természet színez, Rita pedig a természet színeit festi selyemre.

Hasonlóság lehet az is, hogy mindketten a természetből, a környezetükből inspirálódnak.

F.D.: Mindkettőnket lenyűgöz a természet világa, a benne rejlő formák, színek. Csak nyitott szemmel kell járni és tálcán kapjuk a megoldásokat. A vonalak hullámzása, a színek játéka, a formák letisztultsága; hogy minden részletnek oka van, miért épp olyan, amilyen. Ha egy növényt tanulmányozunk, mennyi meglepetés rejlik benne, miképp kapcsolódnak össze a részei, hogy fonódnak össze a vonalak.

Gondolom régi barátság köti össze Önöket, erről mit lehet tudni, illetve hogy szervezték, alakították egymáshoz a kiállítás anyagát?

M.R.: A kiállításra készülve hamar oda jutottunk, hogy a legjobb, ha mindketten járjuk a magunk útját, elmerülünk a saját, háborítatlan alkotói folyamatunkban és közben igyekszünk éberek lenni azokra a pontokra, ahol kézzelfoghatóan össze tudnak érni ezek az egyéni utak.

F.D.: Én kicsit korábban végeztem az Iparművészeti Főiskolán, mint Rita, de egy időben jártunk a MIF Menedzserképző Intézetébe. Valójában ott ismertük meg egymást több, mint 20 éve, és később sokszor állítottunk ki közös térben. De akkor szerettem igazán bele Ritába és a munkáiba, amikor egy asztalt osztottunk karácsonyi iparművészeti vásáron. Nem mindegy, az ember kivel állít ki. Nagyon fontos a harmónia. Ha ránézek a kiállított alkotásokra, azok emeljék egymást és ne elnyomják. Kettőnk munkája tökéletesen harmonizál egymással. Az már csak hab a tortán, hogy a szeretet és a tisztelet is megvan közöttünk.

Fürjes Dóra kispédányszámú, egyedi ékszereket készít, amelyekben ritka köveket használ és ezek köré építi ékszereit. Milyen kövekkel jó dolgozni?

F.D.: Nagyon szeretek ásványbörzékre járni. Ott igazi kincseket lehet lelni. A ritka szépség sokszor abban rejlik, hogy kézzel csiszolt egyedi darabot találok, ami megszólít és már ahogy ránézek, látom körülötte az ékszert. Ez nem függ a kő fajtájától, nagy a repertoár. De azért vannak kedvenceim. Ezek közé tartoznak a labradorit különböző változatai, a borvörös gránát vagy a különböző színű zárványtűkkel átszőtt kvarcok és a vörös korallgyöngy.

Letisztult egyedi ékszereinek nem véletlenül a mottója egy Szabó T. Anna vers: SIMA. TISZTA. Tiszta mágia, könnyed fegyelem. Figyelem, odaadás: kegyelem. Nézni öröm, sosem unnád, mindig új, mindig van titka. Fény súlya tart. Röptet. Térrács. Marokkő. Vagy szívkalitka.

F.D.: Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az első alkalommal megrendezett Ékszerek Éjszakája rendezvényen Szabó T. Anna néhány kiválasztott ékszerhez verset írt és az én alkotásom a kiválasztottak között lehetett.

Müller Rita hasonlóképpen gondolkodik a munkáiról, vagy másképpen tervezi meg a mintákat, a festményeit?

M.R.: „Figyelem, odaadás: kegyelem…mindig új, mindig van titka.”, ez nagyon kifejező számomra is. Kíváncsinak maradni az anyag iránt, egyben hálával és alázattal viszonyulni hozzá.

Hogyan jutott el az anyagtervezéstől kezdve a selyemképekig?

M.R.: Mindig is vonzott a belső terek világa, legyen az egy otthon vagy közösségi tér. Ez a hívás vitt el oda, hogy képeket is fessek.

Olajfestményeket is készít, ezek hasonló témájúak, mint a selyemre festett képei?

M.R.: Témában nyilván vannak hasonlóságok, átfedések, a selyem és az olaj között, de azért ez két külön világ, amelyek között közlekedhetek. Amit tud az egyik anyag, nem tudja a másik, és fordítva ugyanígy…nagyon izgalmas, hol az egyikben, hogy a másikban elmerülni.

A hagyomány mindkettőjüknél fontos, ez hogyan látható a munkáikban?

M.R.: A selyem festése, ahogy dolgozom, alapvetően hagyományos technikán alapul, de időről időre valamilyen kísérletezésen kapom magam, legyen ez technikai, formai vagy tematikai kísérlet. A hagyomány és az újítás dinamikájában érzem magam otthonosan…

F.D.: Az egyik legfontosabb megnyilvánulása a hagyomány tiszteletének nálam az anyaghasználat. Nem célom új anyagokkal kísérletezni, maradok az ezüstnél és az ékköveknél. Az ékszerek kidolgozása is hagyományos kézi technikával történik, és a formákban sem az extravaganciát keresem, hanem a nőies finomságot. Mindemellett ezen a kiállításon kicsit elengedtem a fantáziámat és lesznek igazi meglepetések, ahol igyekeztem az ötvöstechnikai tudásom korlátait feszegetni.

Fotók: AMPictorial

Verebics Katalin festőművész most épp a belvárosban lakik a Ferenciek tere mellett, és igazi jó megfigyelőként a körülötte lévő házakat, szobrokat vizsgálja, dolgozza bele új képeibe. Amit mi nem veszünk észre a városból, ő megmutatja szürreális, több dimenziós munkáiban.

A művész Fríz című kiállítása május 8-án nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabi Verebics Katalinnal beszélgetett.

Saját lakókörzetednek, az ötödik kerületnek az arculatát, pontosabban a Ferenciek terét tanulmányozod, képrészleteket gyűjtesz, rajzolod-fested a látottakat. Az ember szinte rácsodálkozik mennyi minden szépség van körülötte. Te hogy látod?

A Belvárosban élni kettős érzés számomra. Pontosan emlékszem főiskolás koromból arra a házra a Ferenciek terén, ahol most élek. Áthatja a templom misztikuma, a közvetlen közelsége. Szeretem azt a pezsgést, ami nagyon közel van, az épületeket, még a zajokat is és a harangot, amihez kevesebben lakhatnak közelebb nálam. Már sok éve érlelem azt a gondolatot, hogy a saját eszközeimmel megörökítsem valahogyan a város azon részleteit, amelyek tükrözik a jelent és a múltat is, ahogyan most vannak, figyelnek és rajtuk keresztül azt, amit én bele tudok még tenni, látni…

Kétlaki életet élsz. Kairó és Budapest között ingázol a Szíva-oázistól a belvárosig. Úgy tűnik nyitott vagy mindenre. Nem volt nehéz megszokni a mostani életedet?

Nagyon könnyű volt ebbe a környezetbe beépülni, mintha mindig is itt laktam volna, egy templom tetején, illetve annak közvetlen szomszédságában. Az oázis pedig egy szürreális valóság, ahova szinten haza megyek, ha ott járok, annál is inkább, mivel van egy saját földdarabunk, már csak egy ház hiányzik róla.

Technikád a rétegzés, nem is képek, szinte háromdimenziós festmények. Transzfer eljárással készülnek. Vagyis hogyan?

A transzfer egy képátviteli technika, igen egyszerű, ám gyakorlatot kíván, mire eléred azt, amit, és ahogyan szeretnéd, hogy a végeredmény erős is legyen. Amióta, 2015-től alkalmazom szinte folyamatosan, sokat kísérleteztem vele. Valóban az a többrétegűség, amit ez a technika megoldhatóvá tesz, szinte több dimenziót enged nyitni így mélyebbé válhat a kép is.

Korábban fotóztad a számodra érdekes dolgokat, aztán ezeket a fotókat is beleapplikáltad a műveidbe. Most is így tettél?

Igen, a korábbiakhoz hasonlóan, ugyanígy készültek ezek a munkák is, beépülnek részletek, és így kollázsszerű gondolatokként jelennek meg vizuálisan.

Szeretsz portrékat festeni, de kicsit másképpen, egymásba úsztatsz arcokat, jeleneteket és ettől álomszerűvé válnak a munkáid. Ezeken az absztrakt freskószerű festményeiden te is rajta vagy: egy szem, egy profil, egy mozaikszerű arcrészlet.

Egy érdekes momentuma volt a kutatási résznél az, amikor anyaggyűjtés közben észrevettem, hogy az egyik oromzaton lévő portré reliefen szinte ugyanaz az arc volt, mint az én karakterem, de ez már csak ilyen. Több hozzám közelálló személy arcát vagy karakterét fedezem fel múzeumokban kiállított, többnyire ókori szobrokon is. A szemek most sem maradnak el, a koncepció részeként megjelennek az anyagban…

Jelen és múlt szoros összefüggésben látható a munkáidon. Van olyan képed, amelyik a sivatagi oázist mutatja meg. Ezek hogyan illeszkednek a városi képeidhez?

Meghatározó hely a város is, legfőképp az a közvetlenebb környezet, ahol sokat megfordulok, egyszerűen kihagyhatatlannak éreztem, hogy beépítsem a munkáimba olyan részleteit, amikhez inkább egyfajta érzelmi kötődés is társul, ahogyan az oázis dantei infernójához hasonló, romos városrészletek is helyet kaptak már egy-egy munka részeként.

Részt vettél egy jordániai művésztelepen. Ez hogy hatott rád? Teljesen beolvadtál már az ottani életbe?

Jordániában most jártam másodszor, ezúttal egy művésztelepen dolgozhattam. Az a fajta közvetlenebb attitűd, amit itt, illetve más arab országokban tapasztaltam eddig, úgy érzem, mindig frissen tartja, inspirálja a munkáimat.

Pálmafák, homok, szél, sós víz, és itt-ott a természetben megjelenő ember látható Mucsy Szilvia fotográfus kisméretű fotóin. A fotóművész szubjektív szűrőjén mutatja be a sokszínű mediterrán tájat. A Palm Sea Land című kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2024 hivatalos programjának része.

A kiállítás plakátján egy fiú ugrik épp egy szikláról a tengerbe. Sok mindenre lehet asszociálni: ifjúság, gyerekkor, szabadság és még sorolhatnám… Miért ez lett a kiállítás arca?

Az az igazság, hogy nekem tulajdonképpen szinte minden kép a kedvencem, és ezt a képet a kurátor Somosi Rita választotta. Valószínűleg azért, mert ez egyfajta esszenciája ennek a kiállításnak, illetve azért is, mert ebben a kiállításban nagyon kevés emberábrázolás van. Összesen négy kép lehet talán, amin az ember megjelenik és szerintem Somosi Rita fontosnak tartotta, hogy ebben ember is és táj is együtt legyen látható.

Miért nincsenek emberek a képein?

Csak erre az anyagra jellemző, mert általánosságban abszolút fotózom az embereket, és a többi anyagban fontos szerepet töltenek be. Viszont ez a kiállítás a tájról szól, tehát ez egy tájkép anyag, amiben természetesen az ember is megjelenik, de indirekt módon.

A képeinek többsége a mediterrán térség partvidékét mutatja meg, hétköznapi helyzetek láthatóak egyfajta szubjektív dokumentarizmussal. Ez pontosan mit jelent?

Ez egy műfaji meghatározás a fotográfián belül, azt jelenti, hogy a valóságot ábrázolom, tehát dokumentarista képek, viszont nagyon erősen az én szűrömön keresztül jönnek létre, és ez így lírai anyagnak is nevezhető. Ez a fajta lírai megközelítés a legfontosabb: a mediterrán térség, az elemi erők amik formálják az ottani táj, a növények, a tájegységek. Vagyis azokat az apró jelenetek, pillanatok mutatom be, amelyek ezt a fajta lírai narratívát szolgálják.

Olvasom, hogy formák, fények hangulatok kötik össze a képeket, hogyan válogatott a kiállításra?

Ez a kiállítás az első teljes bemutatkozása ennek az anyagnak, amelyet 2016 óta készítek. Ezen a tárlaton most minden látható, amin azóta dolgozom, ugyanis ez egy folyamatában lévő sorozat, amelyben a legfontosabb az, hogy megpróbálom azt a csendes hangulatot átadni, amely ezeket a miniatűr tájképeket jellemzi. Megszoktuk, hogy a tájkép a képzőművészet történetében mindig nagyméretű, azonban ebben az anyagban direkt kisméretű, tehát 23 x 23 cm képek kerülnek bemutatásra. Így a nézők közel mennek a képekhez, így sokkal bensőségesebb, intimebb kapcsolatba kerülnek a fotókkal, többet is időznek egy kép előtt, így remélem, hogy azt a hangulatot, amit én ott megfogtam a néző is mélyebben képes átérzi, vagyis jobban tud kapcsolódni a látottakhoz.

A spiritualitás mennyire van jelen a képein?

A spiritualitás mindig jelen van nem csak a képeimen, hanem a világban, a valóságban. Ebben a mostani tájkép anyagban: a növényekben, vagy egy szikla részleteiben ez ugyanúgy tetten érhető.

Sokszor dolgozik társművészekkel, zenészekkel például. Itt nem gondolkozott azon, hogy a zenét és a fotót összeköti valamilyen módon?

Most nem ez volt a célom. Azt gondolom, hogy ez az anyag, nagyon sokrétű, vagyis a képeken különböző tájegységek, színek, formák hangulatok láthatóak és ez így már elég gazdag ahhoz, hogy önállóan szóljon, és nyilván, amikor társművészekkel dolgozunk, akkor a különböző műfajoknak az egysége adja meg azt a hangulatot, amit kifejezni szeretnénk.

A pálmafákról még nem beszéltünk, sűrűn előfordulnak a fotóin, szimbolikus jelentésük is van.

Igen, saját művészi megfogalmazásomban úgy szoktam beszélni róluk, hogy valahogy mint egy őrtorony állnak a partszakaszokon, és így választják el a vizet a szárazföldtől. Nekem van egyfajta érzelmi kötődésem a pálmafákhoz, nem tudom miért, lehet, hogy valami előző életből jön ez. Sokszor élhettem olyan területen ahol pálmafák voltak, de ebben az életemben is sokat voltam közöttük, hiszen Görögországban is öt évig éltem, odajártam a képzőművészetire. Fontos számomra ez a növény, mert nagyon sok mindent szimbolizál. Egyrészt kiváló hőmérséklet tűrő, bírja a szárazságot, másrészt nagyon erős, szikár és a különböző fajtái még gyümölcsfaként is jelen vannak. Számomra a pálmafa nagyon erős szimbóluma egyrészt a tengerpartnak, másrészt a kitartásnak a szívósságnak és a szépségnek egyaránt. A pálmafa törzse is gyönyörű egyébként, ha valaki megnézi közelebbről láthatja, hogy a kérge olyan, mint egy csodálatos szőttes, a dús leveleiről nem is beszélve, amelyek nagyon erősen visszaadják a mediterrán térségnek a szenvedélyes megjelenését. Ezt a tájat nagyon erős elemi erők formálják mint a szél, a sós víz, a sós pára, az erős nap és valahogy ezek természeti jelenségek nagyon összefüggnek a pálmafával.

Fotók: Aczél Márk

Nagyméretű újrahasznosított alumíniuminstalláció, hatalmas fa dézsa pici, mesebeli erdővel a peremén, a kékfestő mesterség eszköze, másképpen az ember és a természet kapcsolata jelenik meg Gálhidy Péter április 4-én nyíló Mezsgye című kiállításán.

Két szomszédos föld között a határt jelölő, megműveletlenül hagyott keskeny, kiemelkedő földcsík a mezsgye. Kiállítása hogyan kapcsolódik ehhez az értelmezéshez, kell-e keresnünk kapcsolódást? 

Alapvetően a cím a határ, határérték, választóvonal tartalmakat szeretné megjeleníteni egy egyértelmű természeti környezetre való utalással. A szobor és az installáció között ingadozó mű egyszerre akarja felidézni a többi kiállított plasztikával együtt a víz fizikai jelenlétének a hiányát. Ez a fizikai hiány azonban a víz lelki-szellemi tapasztalását segítheti. Maga a mű egyazon bükkfa szeletek hajlított és elcsúsztatott elemeiből áll, egy az enkausztikához hasonló patinával idézi fel a természet építő, romboló erőit, az ereszcsatorna és a növényi vízszállító képességek jellemzőit. A cím egy tájszó, mely az eresz egy számomra ideillő változata.

Öt munka látható a tárlaton, amelyek korunk ökológiai problémáira igyekeznek reflektálni, de meglepő módon a művek nem szorongást keltenek, nem az elrettentést célozzák, hanem meghökkentő ötletekkel, sokszor a játékosság eszközével gondolkodtatnak el.

Bár az ökológiai katasztrófát elkerülhetetlennek látom, mégis maga a kiállítás csak másodsorban foglalkozik az aktualitással. Létszemléletem alapján a probléma gyökere nem anyagi, fizikai, technológiai kérdés, hanem alapvetően metafizikai. Munkáim a szobrászat anyagi lehetőségeit felhasználva elsősorban metafizikai irányokba orientálják a szemlélőt. Ez csendet kíván. A harsány tiltakozás, például műtárgyak megrongálása és más indulatból létrejött akciók gyakran csak az agresszivitást fokozzák, melyből nem az szökken szárba, amit az alapgondolat remélne. A játékosság és a talán gyerekek számára is érthető paradoxonok használata célravezetőbbnek tűnik számomra.   

Először jelenik meg újrahasznosított anyag a kiállított tárgyai között. A Metszet című alkotásában ipari fém és a természeti anyag keveredik egymással.

Újrahasznosított anyaggal korábban is foglalkoztam, ahogy újrahasznosított tárgyakkal is. Metszet című munkám egy rátalálásból indult el, amikor is egy magyar manufakturális találmányként induló alumíniumhabra rácsodálkoztam. Mint a céggel való kapcsolatfelvétel után kiderült Kaszab István a cég alapítója, bátyámnak gimnáziumi osztálytársa volt, és ennek a felfedezésnek az öröméből nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátott kísérletezésre paneleket. Az újrahasznosítás és a technológia manufakturális jellege miatt alapvetően az iparnak nem az elidegenített mechanizált verzióját látom ebben az anyagban, hanem sokkal inkább az organikus természeti elemek hibákkal telített rendjét. A relief leginkább egy faszeletre emlékeztet, a vízszállító pászták, szöveti szerkezetek vannak megidézve.

A tárlaton főleg nagyméretű szobrok láthatóak, mit jelent Önnek a monumentalitás? Az ember óhatatlanul is eltörpül egy ilyen látvány mellett, erre példa az Ereszet című, tizenöt méter hosszú installációs műve is. 

A monumentalitás a szobrászatban nem a mérettől függ. Lehet egy kisplasztika is monumentális, és lehet egy fizikailag hatalmas méretű mű is jelentéktelen. Maga az Ereszet anyaghasználatában szerény súlyú alapanyagokból ad egy nagyon határozott térelválasztást. Úgy is mint az edény jellegből adódóan a külső és belső terek. A szobor a belső térhez igazítva tűnik monumentálisnak. A kiállításon ellenpontként szerepel két kisméretű mű is, melyek a kiállítás tematikájának kibontásához legalább úgy hozzájárulnak, mint a nagyobb volumenű művek.

Művészetének fő témája az ember és természet együttélése, egymásra hatása. Mit gondol, hol tartunk manapság ebben a viszonyban, hova formálódott ez a kapcsolat? 

A technooptimista, technofil jövőkép tempójával szemben álló csendélet jellegű munkák egymásra hatásának lelassító szándékából hozom létre a kiállításaimat. Rendkívül összetett problémának látom a természet kizsigerelését egy (nagyon leegyszerűsítve)­ féktelen pazarlásra, teljesen fölösleges tevékenységekre, tárgyak sorozatgyártására, fegyverkezésre, robotizálódásra vagy Marsra költözési vágyhoz felhasználva azt. Ha kis reményt keresek, akkor a Kisvakond egyik epizódja jut eszembe, ahol kipukkad a lakótelepi gumiszoba és a főhős visszakerül a természetbe. A viccet félretéve a szobrászat a XXI. században egy lassú, nehézkes kifejezési formának tűnik, ha nem a szórakoztató ipar által generált sekélyes igényeknek akarjuk kiszolgáltatni magunkat.                                                                             Számomra éppen ezek a korszerűséget nehezítő tényezők váltak a szobrászat értékeivé, melyek hasonlítanak arra a ritmusra, amikor az ember a természet és a természetfölötti közelségében képzelte el magát és napjaink energiafelhasználásának töredékével megelégedve is képes volt teljes életet élni.   

Képek: Aczél Márk

Huszti Kinga nemezes iparművész bakonyszücsi művésztelepén évek óta visszajáró művészek inspirálódnak egymás munkáiból a természetből, a faluból és zavartalan környezetéből. Mindnyájan máshogyan használják a gyapjút, dolgozzák fel nemezzé, és akad olyan is, aki grafikusként vagy illusztrátorként van jelen. IV. Bakonyszücsi Művésztelep – PÁRLAT című kiállítása március 20-án nyílik.

Kovács Gabi Huszti Kingával beszélgetett.

Kiállító művészek: BÓDI KATI grafikus, illusztrátor; BOROS ANIKÓ nemezes iparművész; HUSZTI KINGA nemezes iparművész; KOVÁCS GABRIELLA textilművész; PÓCS JUDIT nemezes iparművész; VOTIN DÓRA festőművész.

Valaha könyvrestaurátor voltál, csak később, folyamatos keresgélés után fedezted fel a gyapjút. Mi bűvölt el benne?

A végtelen lehetőség. Ebből az anyagból szinte mindent el lehet készíteni:  ruhadarabokat,  szőnyeget a lábunk alá, táskát vagy tárolót a holminknak, képet a falra, sőt magát a hajlékot. Könnyebb felsorolni, hogy mi nem készíthető el gyapjúnemezeléssel. Nem lehet megunni.

Négy éve létrehoztál bakonyszücsi házadban egy művésztelepet. Nagy vállalkozás. Mire gondoltál, mikor ezt eltervezted?

Több helyiség van a házban, a volt istálló és tároló is rendelkezésre áll, nagy a kert, békés zsákutca falu a miénk. Ez a bőség szülte a gondolatot, hogy ezt megosszam másokkal is. Így született a művésztelep. Votin Dóra festőművészt kértem, hogy ő a képzőművészek közül, én pedig az iparművész barátok és becsült kollégák közül hívok meg évről évre néhányat.

Sokféle gondolkodású művész dolgozik veled: van aki kavicsos ékszereket készít, van aki a nemezelést szövéssel keveri, más térplasztikán át a falitextilig a textilkészítés különböző területeivel foglalkozik, és még lehet sorolni, de az biztos, hogy a nemezelés, a gyapjú mindenkinél jelen van.  Mit kezdenek ők a művészteleppel, mennyire inspiráló együtt dolgozni?      

Épp az az érdekes, hogy különbözőképpen használjuk fel ugyanazt az anyagot. Izgalmas az is, hogy betekinthetünk más területen alkotók világába. Ezért nagyon inspiráló együtt dolgozni. Esetleg korábban csak olvasmányainkból ismert technikákat most élőben figyelhetünk meg. Váratlan ötletekkel állhatunk elő egymás számára, gazdagítjuk egymás világát.

Akad olyan festő is, aki nemezelés helyett, talált tárgyakra festi műveit. Ez hogy kapcsolódik művésztelep filozófiájához?

A résztvevők között nem a nemezelés az összekötő kapocs. Így nem meglepő, hogy van aki nem foglalkozik gyapjúval a művésztelepen. Bár már kettő festőművésznél is előfordult, hogy gyapjút alkalmazott a Bakonyszücsön készült munkájában.

Ha van a művésztelepnek filozófiája, – inkább talán célkitűzése van – az az, hogy lehetőséget biztosítson a felszabadult alkotásra.

“Amikor az élet akadálypályáján előrejutva, végre együtt vannak a művészek, akkor teljes figyelmüket az alkotásnak szentelhetik. Engedik, hogy a jelen, az adott pillanat kihívásai és lehetőségei alakítsák munkájukat, ezeket az érzéseket, állapotokat képezik le”. Ez talán a kiállítás mottója. Művészet és jelenben levés mit jelent a számodra?  

Az idézet a művésztelepet bemutató szövegből származik. A művészet és a jelenben lét számomra a rácsadálkozásnak azt a pillanatát jelenti, amikor egy épp létrehozott alkotás tükröt tart nekem. Megmutatja, hogy az anyag és az én találkozásomból mi született, mi van bennem éppen most.

A nemezelés egy elég régi technika, mit fedezhet fel benne a 21. század?                             

Mindenki felfedezheti személyesen, a saját igényeinek megfelelő formában. Hiszen már egy óvodás is képes játékot gyúrni magának a gyapjúból, de hangszigetelő panel is készülhet belőle ipari technikával. A gyapjúnemez több ezer éves jelenléte bizonyítja létjogosultságát és sokoldalú felhasználhatóságát, melyet az emberi találékonyság ki is aknáz.

Képek: Aczél Márk

Bár már nem látogatható az a pop-up kiállítás, amely a REFLEXIÓ pályázat nyerteseinek a pályaműveiből nyílt meg február 5-én a B32 Galéria és Kultúrtérben, mégis úgy gondoltuk, érdemes online is bemutatni a hattagú szakmai zsűri értékelése alapján kiválasztott legjobb alkotásokat.

BANGÓ REBEKA

MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézet, képi ábrázolás szak

A KÖTELÉK, linómetszet és varrás  

REFLEXIÓ VASALI KATALIN fotóművész MAJD LESZ MÁSIK című kiállítására

Munkám fő inspirációját a fotóművész egyik képén látható vörös fonál, egy másik művéről pedig a tulipán-szimbólum jelentették. Linómetszetemen egy női kézzel érzékeltettem az anyát, aki elveszítette a magzatát. Ezért látható mögötte teljesen fekete háttér, ami az ürességet, a negatív érzelmeket szimbolizálja. Az elhervadt tulipánnal az elveszett magzatra utaltam, a köztük lévő vörös fonál az anyát és gyermekét tartja össze és az el nem engedést szimbolizálja a szülő részéről. A köztük lévő fehér tér jelenti a távolságot, akár egy másik dimenziót, ami anya és gyermeke között jött létre az elmúlás következtében.

BÁRÁNY TERÉZIA                                                             

Budapesti Metropolitan Egyetem, képalkotás szak 

IDŐUTAZÁS I-II., vegyes technika                                                         

REFLEXIÓ Az EKLEKTIKÁTÓL A BRUTALIZMUSIG // 2017-2022 között feltárt építészeti értékek Budapesten című kiállításra             

A képsorozat az építészeti emlékek hiteles reprodukcióinak beépítésével, transzfertechnika alkalmazásával, matériás technikával, saját keverésű anyagba való beágyazással, rusztikus felületképzéssel reflektál a kiállításon látottakra. A szép és a rút találkozása jelenik meg a két képből álló sorozaton fekete-fehérben, a múltra utaló elhalványuló kontrasztokkal ugyan, de mégis láttatva a finomság és a brutalitás megjelenését az építészeti elemeken. A képeken szembeállítva mutatom be az eklektikától a brutalizmusig eltelt időszak építészeti emlékeit kívülről és belülről. A szépség és a szörnyűség találkozását fejezik ki a matériás technikába karcolt és repesztett felületek részletei is.

BORKOVICS-VÁLINT INGRID

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, kerámiatervezés MA (üveg)

L-ÉLEK I-II., olvasztott, majd ragasztott síküveg; casting

REFLEXIÓ KUNGL GYÖRGY (1955-2023) keramikus, szobrászművész BEFEJEZETLEN KIÁLLÍTÁS című kiállítására

Kungl György kiállítása révén az útkeresés, az önismeret, a bűnök, a vívódás, az ember fizikai és lelki életének kérdéseihez kapcsolódtam az üveg anyagának segítségével. Életünk során – önmagunkat keresve – számtalan ellentétes értékű végpont vonzásában vagyunk. Ezek hatására folyamatosan változunk és helyezkedünk, akár egy kifeszített cérnán csúszkáló gyöngy. Anyagi és szellemi határán teljességre, egészségre, belső csendre és ragyogásra törekszünk.

DANKÓ BOGLÁRKA

Pécsi Tudományegyetem, festőművész szak

EGGSTER BUNNY, mixed media

REFLEXIÓ KUNGL GYÖRGY (1955-2023) keramikus, szobrászművész BEFEJEZETLEN KIÁLLÍTÁS című kiállítására

Jelen munkám a nyúl és tojás motívumokat ragadta ki Kungl György kiállításából. Ezekkel szerettem volna játszani olyan részleteket beemelve alkotásomba, amelyek az eredeti munkán is megjelentek, mint például a kikerekedett, nagy pupillák vagy az ánusz megjelenítése. A tojáshoz kapcsolódóan még a húsvét kommercialista felfogását is igyekeztem némi iróniával felvillantani: hogyan jön a képbe a tojás létrehozásához a nyúl, avagy a nyúl tojja a tojást? A sokféle metálfényű anyag használatára pedig azért esett a választásom, hogy a kiállításon szereplő nyulak szinte bionikus robotlábra emlékeztető végtagjait megidézzem vele.

HORVÁTH RITA

Magyar Képzőművészeti Egyetem, képzőművész MA

AZ ERDŐ MÉLYÉN, olaj, akrilspray, monotípia, vászon

REFLEXIÓ KUNGL GYÖRGY (1955-2023) keramikus, szobrászművész BEFEJEZETLEN KIÁLLÍTÁS című kiállítására

Munkámmal a galéria hátsó terében elrendezett posztamens-szobor kapcsolatra reflektáltam. A fehér térben megjelenő fehér posztamenseken megvilágított fehér porcelánok látványa fogott meg először, majd az elrendezésük, a véletlenszerű helyzetük a térben. A megjelenített látvány a valós tér parafrázisaként is értelmezhető, kísérlet egy teljesen paradoxon helyzetbe való átültetésre.

KÓSA LILI                                                                          

Budapesti Metropolitan Egyetem, környezetkultúra alapszak

VÉGTELENÍTVE, gipszöntés                                                                         

REFLEXIÓ Az EKLEKTIKÁTÓL A BRUTALIZMUSIG // 2017-2022 között feltárt építészeti értékek Budapesten című kiállításra  

Az Eklektikától a brutalizmusig című építészeti kiállításra reflektáló művet készítettem el gipszből kiöntve. Maga a mű egy burkolatterv részletét mutatja be, amelyet a kiállításon láthatott homlokzatok ihlettek meg, illetve hatással voltak rá az ott bemutatott modern, brutalista és ipari stílusok. A mintázat első ránézésre rendszertelennek tűnik, de alaposabban megvizsgálva felsejlik az útvonal, mely egyetlen vonal pozitív és negatív megjelenése. Így szerettem volna kialakítani egy rendszert a (látszólagos) káoszban.

KOZMA ZSÓFI                                                                                       

Budapesti Metropolitan Egyetem, kézműves tárgykultúra, textil speciali-záció       

ÜDVÖZLETTEL, képeslap, hímzés                                                                                       REFLEXIÓ Az EKLEKTIKÁTÓL A BRUTALIZMUSIG // 2017-2022 között feltárt építészeti értékek Budapesten című kiállításra     

A kiállítás kapcsán engem elsősorban az emlékezés, ezen belül is az foglalkoztatott, hogy hogyan szelektálunk; hogy mire érdemes emlékeznünk egyéni és társadalmi szinten. Az általam beszerzett négy képeslap mind egy-egy emlék: feladóik valamikor úgy döntöttek, hogy meg szeretnék őrizni őket, és megosztani valakivel, viszont az idők során mégis egy antikváriumba kerültek, tehát az adott emlék már elvesztette fontosságát. A képeslapokon látható brutalista épületekre eklektikus csempemintákat hímeztem, ami által az épületek esztétikájának kontrasztossága is megjelenik, és a különböző stílusú épületek megőrzésének fontosságát is hangsúlyozni szerettem volna.

LENGYEL RENÁTA                                                              

Pécsi Tudományegyetem, festőművész szak

FÉNY-VÍZIÓ sorozat, akril, vászon, kaméleon fólia                     

REFLEXIÓ ZAGYVAI SÁRI fotóművész AITOTÍPIA című kiállítására   

Zagyvai Sári Aitotípia című kiállítására reflektálva készítettem el Fény-vízió sorozatomat, amely egy festményből és két kamera nélküli fotográfiai technikával készített képből áll. A kiállítás anyagának létrehozásában központi szerepet játszott a mesterséges intelligencia által tárolt képtár. Ezt a gondolatot felhasználva hoztam létre saját eszköztáramat, amely fotogramokból és lumen printekből áll. Ebből kiragadva választottam kettőt, amelyek meghatározó elemei a létrejött produktumnak, emellett hasonló fénynyomatok részei voltak a kiállított műalkotásoknak is. Ezeket alkalmazva hoztam létre egy fiktív környezetet, amely a természet azon részleteit jeleníti meg, amelyek megtalálhatók mind kisebb, mind nagyobb komponenseiben – a nézőre bízva, hogy milyen miliőbe illeszti be a kiragadott jelenetet.

MIHÁLYI BÁLINT                                                                

Magyar Képzőművészeti Egyetem, festőművész szak        

TÚLÖMLÉS, SZÉTHULLÁS, vegyes technika                                      

REFLEXIÓ GÓRA ORSOLYA festőművész és SOMOGYI EMESE szobrászművész RÉTEGSZEKVENCIÁK // LAYER SEQUENCES című kiállítására    

A képem hátterében megjelenő imaginárius, alapvetően kietlen és üres tájban a tér és az idő széthullik. Az egyes elemek poligonálisan torzulnak, geometrikussá válnak, a formák éles határokat vesznek fel. Bizonyos mértékben fluidok, ugyanakkor az egyik legfőbb rendezőelv a simaság, a bomlás pedig mindvégig higiénikus, sebmentes marad. Mindemellett fontos kiindulópont számomra a virtualizálódás mint egyfajta alapállapot, így gyakran képeimnél is a számítógépes háromdimenziós grafika, illetve a videójátékok esztétikájához nyúlok.

M. TÓTH ZSUZSANNA

Budapesti Metropolitan Egyetem, képi ábrázolás

BEVÁLT KUDARCOK, akril, tus, festékelhagyásos monotípia, linómetszet, vegyes technika papíron, vásznon, üvegszövet felhasználásával szürkelemez alapon                                                                         

REFLEXIÓ CZEBE ISTVÁN üvegművész HÁLÓ NÉLKÜL című kiállítására

A Háló nélkül című kiállításra készített reflexióm kiindulópontja – mint számomra új anyag – az üvegszövet, illetve maga a kísérletezés folyamata volt, ahol néha a tapasztalat által diktált, bevált megoldások a legkevésbé hasznosak és a legfurcsább ötletből is kerekedhet valami izgalmas. Az üvegszövettel és egyéb hálós anyagokkal, grafikai és festészeti technikákkal is kísérletezve főleg festékelhagyásos monotípiákat készítettem, amelyeket olyan elrendezésben komponáltam, ami a kísérletezés közbeni flow érzést mutatja be. Az anyagok és munkák egyfajta ritmikusságot, eshetőséget és variálási lehetőséget szimbolizálva kerültek fel az alapra, nem felragasztva vagy az alapra festve, hanem tűzve, kiemelve azt, hogy a kísérletezés közben nincsenek kőbe vésett szabályok vagy egyetlen helyes komponálási mód. A vision board jellegű alapon visszaköszön az üvegszövet mintája, melyen játékos, megengedő egymásutánban láthatók a különböző anyagok, nyomatok és rajzok, melyeket a pauszpapír hol sejtelmesen elfed, hol jobban kirajzol, utalva ezzel arra, hogy az alkotás is kísérletezés közben fedi fel magát, illetve magára az ismeretlenre, a képzelet szabadságára és az állandó interakcióra alkotó és anyag, illetve alkotó és műve között.

SCHLEMMER LAURA

Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, képi ábrázolás szak                                        

1+1=1+1, videó

REFLEXIÓ A HOMMAGE À DUCHAMP – Fotóalapú válogatás a Tóth Csaba Gyűjteményből című kiállításra

1+1=1+1 című videómunkámhoz vizuálisan főleg Kismányoky Károly Hommage à Duchamp, valamint Magyar Ádám Stainless B. 14536 (slit camera, Paris) című alkotásából merítettem inspirációt, tartalmilag viszont az egész Hommage à Duchamp kiállításra kíván reflektálni. A kiállítás anyagában megfogott a művek letisztultsága, mely a legegyszerűbb és legtöbbet hallott matematikai példát juttatta eszembe: Mennyi egy meg egy? A dadaizmus felveti a kérdést, hogy mi is a művészet? Bármi, amit a művész annak nevez. És ki a művész? Aki művészkedik? Ezt a gondolatmenetet jeleníti meg a loopolt videó, mely nem ad megoldást az egyszerű feladatra, mégis helyes egyenlet jön létre: egy meg egy az egyenlő egy meg eggyel.

SPANYÁR JUDIT                                                                               

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, fotográfia MA

DRESSED FOR BRUTALISM, fotó                                                                                          REFLEXIÓ Az EKLEKTIKÁTÓL A BRUTALIZMUSIG // 2017-2022 között feltárt építészeti értékek Budapesten című kiállításra     

Az építészetben lenyűgöz a változatosság, a funkcionalitás és az esztétika összefonódása, ezért választottam inspirációul ezt a témát. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia mesterszakán találkoztam Keszeg Anna kultúrakutatóval, aki az Instagram oldalán egy ideje brutalista, szocialista realista épületek előtt Dressed for Brutalism címmel posztol önmagáról képeket. Nagyon szeretem ezeket a képeket, ezért megkértem, legyen a modellem a Mónus János tervezte OKISZ-székházban (Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége) a Thököly u. 60-ban. Anna az épület – minden szépelgéstől mentes – jellemzőihez alkalmazkodva egyszínű szürke nadrágot és tapintható struktúrájú, szintén egyszínű felsőt öltött magára. Öltözéke egyszerűségével, szoborszerű megjelenésével a látszó testrészeket emeltük ki. Az épület előadótermében valaha Kádár János is tartott beszédet, a korszakot megidézve itt fotóztam Annát.

SZALAI REBEKA ANNA

Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, Design és Médiaműveszeti Intézet, tárgyalkotás szak, fém specializáció                                                                                   

SZILUETT BROSS, rozsdamentes acél, műanyag fólia         

REFLEXIÓ OLÁH SÁNDOR ötvösművész IDŐUTAZÁS – A Magyar Állami Operaház központi csillárjának restaurálási és rekonstrukciós munkálatai című kiállítására  

A tervezés során a csillár teljes befoglalóformáját vettem alapul, amit leegyszerűsítettem. A stilizált sziluett alapján megszerkesztettem a hajtogatás sablonját. A kialakult minta szerint készítettem el a bross ékét képező műanyagplasztikát.

SZELI KAMILLA                                                                       

Magyar Képzőművészeti Egyetem, szobrászművész szak 

KERTEMBEN NEM TEREM, nylon harisnya, vatelin, hajóskötél                                                                                                                               REFLEXIÓ VASALI KATALIN fotóművész MAJD LESZ MÁSIK című kiállítására  

A málna öröm, áldás, sokk. A boldog asszony gyümölcse nem mindig boldog. Ha szomorú, sír. Kertemben nem terem, lelkemben szüntelen, szívtelen, szemtelen világ.

TÓTH ORSOLYA

MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézet, fotográfia szak

LISZTANGYAL, fotó

REFLEXIÓ A HOMMAGE À DUCHAMP – Fotóalapú válogatás a Tóth Csaba Gyűjteményből című kiállításra

A Hommage à Duchamp című kiállításra egy performansz dokumentálásával reflektálok, amely látványában egyfajta önleleplező érzéki csalódás. A szüleim gyerekkorában előfordult, hogy annyi hó esett, hogy akár több napra leállt a közlekedés, bezártak az oktatási intézmények. Az én gyerekkoromban pedig annyi esett, amennyi elegendő volt egy hóember elkészítésére vagy szánkózásra. Az elmúlt 5-6 évben már ennyi sem esik, nagyrészt sarasak és esősek a telek, mindez az emberi tevékenység okozta klímaváltozás miatt. Azt tűztem ki célul, hogy látvány tekintetében ezt a környezetet idézem meg, illetve belehelyezem magamat abba a gyermekkori emlékbe, amikor hóangyalt készítek. Fontos szempont volt az emlékem reprodukálása és a cselekvés nyújtotta impulzusok megszerzése. Azon élmény átélése, amely abból eredeztethető, hogy a képalkotás a testtel, illetve a test mozgatásával jön létre egy másik anyagban.

Fotók: Aczél Márk

Többféle anyaggal dolgoztam, folyamatosan tanulok, próbálok fejlődni, most a kerámián van a hangsúly – mondja magáról Tomay Katalin iparművész, akinek Metamorfózis című kiállításán anyagok feszülnek egymásnak és alakulnak át. A kiállítást még február16-ig láthatja a közönség a B32 Trezor Galériájában.

A kiállítás mottója egy Mrożek idézet, amelynek végszava: „Csak határok között élünk.” Ez hogy kapcsolódik a tárlathoz?

Azért választottam ezt az idézetet, mert úgy éreztem ez a pár mondat fejezi ki a legjobban, amit jelen helyzetben érzek, ahogy most látom a világot, mely remélem a kiállított munkáimon is érzékelhető.

Metamorfózis a kiállítás címe, és valóban a geometriai tárgyai, ha jól látom, épp a teljes átalakulás folyamatában vannak.

A címadás elsősorban a térplasztikákra vonatkozik. Ezeknél a tárgyaknál a geometrikus konstrukcióként indult formák a hő hatására érik el végleges formájukat. Az alapanyag tiszta, konstruktív részként, formaként jelenik meg a tárgyak egészében, a módosított rész segédanyagok hozzáadásával torzított formákat, felületeket hoz létre, mely megváltoztatja a tárgy egész jellegét. A változás az égetés során jön létre. Az alapanyag és a módosított anyag közötti feszültség, a létrejövő interakció ellentéteket hoz létre. A súlyos geometrikus részek nyomása, az anyag átalakítása és a külső, belső hatások által létrejött állapot, az összeomlás, az ember sérülékenységét, kiszolgáltatottságát kívánja szimbolizálni. Munkáimban jellemzően kontraszthelyzeteket hozok létre. Feszültség megteremtése formával, „formátlansággal”, anyaggal, agyagmódosításokkal, felülettel. A kiindulási pont, az absztrakció, a geometrikus formák szimbólumrendszere, melyet párhuzamba állítok az ember külső és belső történéseivel. A falon látható reliefszerű tárgyak esetében technológiailag nincsen köze a térplasztikákhoz, mondanivalójában azonban hasonló az elgondolás. Ezek a képek dobozba „csomagolt” porcelán elemek készültek az elmúlt hónapokban.

Üvegtervező és szilikát specialista, de dolgozott vagy dolgozik üveg mellett betonnal, porcelánnal és a kerámiával is. Most, ha jól látom, erre a kiállításra kerámiákkal készült. Miért döntött így?

Végzettségem szerint formatervező művész vagyok, szilikát szakiránnyal. Középiskolai tanulmányaim kezdetétől az egyetem befejezéséig az üveg volt az elsődleges anyag, amivel dolgoztam. Az élet úgy hozta, – felsőoktatási intézményváltás miatt -, hogy kerámiával és betonnal is volt lehetőségem jobban megismerkedni ez alatt az időszak alatt. Igazán sem üvegtervezőnek, sem szilikát specialistának nem tartom magam. Többféle anyaggal dolgoztam, folyamatosan tanulok, próbálok fejlődni, most a kerámián van a hangsúly. A hétköznapi életben kerámia tárgyak kivitelezésével foglalkozom, ebből adódhat, hogy jelenleg ebben az anyagban tudok gondolkodni művészeti munkák megvalósítása során is.

Almádiban vezet egy kerámia-alkotóházat, az épületet édesapja alakította át. Milyen foglalkozások, munkák zajlanak a házban?

Évekkel ezelőtt tartottam kerámia foglalkozásokat felnőtteknek és gyerekeknek is, valamint nyári táborok megvalósítása is történt. Később egyre több megrendelés és kivitelezési munka adódott, melyek miatt a foglalkozásokat abbahagytam. Itt elsősorban használati és dísztárgyakra gondolok. Alkalmanként más művészek is dolgoznak a házban, illetve szimpóziumokat, workshopokat is tartunk.

Édesapja Tomay Tamás építész, akinek szintén volt kiállítása Trezorban, milyen kulturális örökséget hagyott Önre, mit tanult tőle?

Édesapámnak 2017 decemberében volt kiállítása a Trezorban. Már akkoriban felmerült, hogy én is kiállíthatnék, ami végül elhúzódott, úgy érzem nem voltam kész erre akkoriban. Most már bánom természetesen, hogy nem csináltam meg korábban, hiszen akkor ő is jelen lehetett volna. Jó lenne hallgatni most is a gondolatait… Tomay Tamás azonkívül, hogy az édesapám, a példaképem is volt, ahogy a mai napig is az. Néhányat említve a fontosabbak közül, amiket kaptam, tanultam tőle az talán a kereső gondolkodás, morális, etikai értékrend, a világlátás, az alázat, a jóra való törekvés, a bizonyosság, a miértek örök keresése….óriási űrt hagyott maga után….

2006-ban ArtZept megmérettetésen nyert a Falatozó-tányér művével. Mesélne erről? Nagyon beszédes cím.

A pályázati kiírást „Snack bowl set” címmel hirdették meg, a tárgyaknak nem volt külön címük. A pályaműveknél elsősorban a funkcionálisat, ugyanakkor művészi és esztétikus, lehetőleg progresszív és környezettudatos tárgyakat vártak el. Én porcelán és üveg párosításával készítettem a tálakat, mely megnyerte a zsűri tetszését, így első helyezéshez volt szerencsém.

Fotók: Aczél Márk

Retteg, ha ki kell lépnie a színpadra, szövegvilága csupa rejtély, legyen szó az IKEÁ-ról vagy a csokievésről. Költő, műfordító, a slam poetry sikeres alakja. Simon Márton február 12-én Csupa új versét mutatja be a közönségnek.

Simon Mártonnal Kovács Gabi beszélgetett

Egy interjúban azt mondtad, hogy a verseidben személyesség változó erősséggel mindig jelen van. A témák tekintetében pedig szeretsz olyan verseket írni, amelyek közel állnak a hétköznapokhoz, és ráadásul műveidnek van egy önmagán túlmutató jelentése is. Az új munkáidat hasonló módon írtad?

Szerintem az új szövegeim állnak eddig a legközelebb az első kötetem verseihez, vagyis igen, bár nagyon más az egész, bizonyos értelemben ugyanolyan: ezek hétköznapi helyzetek, motívumok, mondatok. Hogy sikerül-e ténylegesen verset csinálni belőlük, az az egyik első kérdés. Ez derül ki az esten.

„Az éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni” utolsó kötetedben finom töredezettség látszik a mondatokon, és az új műveid is, –  ha jól tudom – ebbe az irányba mennek. Ráadásul jó címekkel dolgozol: Jézus és a dinoszauruszok. Mesélnél a mostani alkotói folyamataidról?

Köszönöm, igen, a címek tekintetében elvadultam kissé, de nagyon örülök neki – felsorolni se tudnám most a vadabbnál vadabb darabokat. A mondatokat, ahol lehetett, még tovább tördeltem, viszont most nagy hangsúlyt kapott a szövegek lendülete, egy ötlet, egy nagyobb lélegzetvételnyi svung, ami magával ragadja az olvasót. Gördülékeny, képszerű és furcsa szövegeket szerettem volna írni. Szerintem összejött.

Szövegeid gyakran önmagad és az életed újrafogalmazására, újrakeretezésére tett kísérletek – mondtad egy interjúban. Hogyan huzalozták át a mostani verseid a személyiségedet?

Ezek nem vallomások, csak beszélgetések az önképemről az önképemmel, vizsgálgatásai a viszonyaimnak és az azokról írható mondatoknak. Mindegyik E/1-ben íródott szinte, de egyiket sem én mondom. Holott mind az én számból jön ki. A jelenlegi legfontosabb tanulság, hogy nem kell mindent olyan iszonyúan komolyan venni.

Ahogy mondod: „két ellentétes irány jelenik meg a szövegeimben: legyen bennük valami nagyon egyértelmű, és valami nagyon nem egyértelmű, valami titok...” Ez most is így volt?

Abszolút. Szerintem ez a szövegvilág csupa rejtély, miközben az IKEA-ról szól, meg a csokitortáról.

Mit érzel akkor, amikor a tejesen friss szövegeiddel kilépsz a közönség elé?

Rettegek.

És mi a helyzet E/1. terrorral?

Megérdemlik.

Amikor megjelent a Polaroidok című köteted elképesztő sikert hozott neked. A fiatalok, mint egy kis helyi bibliát hurcolták a hónuk alatt mindenfelé. Most mit gondolsz a népszerűségről?

A népszerűség nem indikátora semminek, sem pró, sem kontra – a népszerű dolgokat utálni a leglustább ízléspótlék. Másfelől meg ilyen helyzetbe kerülni, mint én, szép is és rossz is, de összességében nekem a szövegekkel való viszonyommal kell foglalkoznom, vagyis azzal, hogy mit írok. Ha rossz a vers, a fene megette, hogy mennyien szeretnek. Bár ettől még persze nagyon örülök neki.