„Direkt hibák” – Interjú Rejka Erikával
Az In-perfect című kiállítás a porcelán törékeny anyagán keresztül a hibák és az egyediség kapcsolatát vizsgálja. Az alkotó, aki mindennapi munkájában a sorozatgyártás fegyelméhez szokott, most tudatosan fordult a tökéletlenség felé – hogy megmutassa, a hiba nem ellenség, hanem inspirációforrás. Rejka Erika keramikusművész tárlata október 10-ig látogatható a B32 Trezor termében.
Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.
Az „In-perfect” kiállítás központi témája az azonos minőség és a hibák vizsgálata. Mi inspirálta ezt a koncepciót?
Keramikustervezőként sokszorosítással dolgozom – megszoktam egyfajta formai „rendet”. A sorozatgyártás a mindennapjaim része, így az azonos minőség fenntartása szinte reflexszerű elvárássá vált. Ez olyan berögzült munkamorált kíván meg, amelynek alapja a technológiai problémák folyamatos megoldása és a következetes minőség biztosítása.
Megrendeléseim zömét kávés szettek teszik ki, de gyakran keresnek meg egyedi igényekkel is, s időnként nagyobb volumenű munkákat is vállalok. Ilyenkor különösen fontos, hogy a megrendelői igényeket pontosan megértsem és kielégítsem. Az első konzultációk során általában tisztázzuk a részleteket, mert ezt követően a megrendelők már többnyire csak a kész tárgyak átvételére érkeznek. Ezért az előzetesen megbeszélt formai és színkompozíciós kérésekhez ragaszkodnom kell. A hibák elkerülésére itt fokozottan figyelni kell – még ha számomra, mint tervező számára ezek esetenként érdekesek vagy inspirálóak is –, hiszen a megrendelők azt várják, amit kértek. Ezeket tehát feltétlenül kezelnem kell. Ugyanakkor a munka során számos meglepő és izgalmas eredmény is születik.
Korábban a hibákkal szemben küzdöttem, vagy igyekeztem elkerülni őket. Egy ponton azonban felmerült bennem a kérdés: képes vagyok-e direkt hibázni? Nem véletlenül, hanem tudatosan alkalmazva, irányítva őket. Tudok-e úgy hibázni, hogy az ne rontsa, hanem gazdagítsa a végeredményt? Képes vagyok-e ezeket az elemeket ugyanolyan bátran használni, mint ahogy máskor elkerülni igyekszem őket?
Ez az új megközelítés számomra metaforikus jelentéssel is bír, hiszen hibáinkat általában igyekszünk eltitkolni vagy letagadni. Ebben a munkafolyamatban viszont elfogadtam a hiba létezését, és tudatosan együtt dolgoztam vele. Megvizsgáltam, milyen pozitív hozadékai lehetnek, és elkezdtem alkalmazni őket.
Így végignéztem néhány számomra izgalmas hibát, és megvizsgáltam, milyen technológiai okok húzódnak meg mögöttük. Ezután egy kis méretű öntőformát használtam, amelynek üregében különböző verziók születhettek – egy állandó keretet adva a munkának, amelyben az általam választott és irányított hibák rá- vagy beleépülhettek a tárgyakba.
Így születtek meg azok a sorozatok, amelyekben az alapforma változatlan maradt, de a hibák – mint lenyomatok, egyedi karakterrel – új jelentéstartalmat adtak az ékszereknek.
Az öntőforma tehát nem csupán technikai eszközzé, hanem koncepcionális elemmé is vált: egy állandó formai „keret”, amely lehetővé tette, hogy a hibák ne csupán megtörténjenek, hanem tudatosan alkalmazva, az önkifejezés eszközeként jelenjenek meg.
Hogyan jelenik meg a hibák és az egyediség kérdése a porcelán munkáiban?
A reprodukálhatóság biztosítja számomra azt az azonos alapszituációt, ahonnan elrugaszkodva újabb és újabb irányból vizsgálhatok meg egy-egy gondolati felvetést. Ez az állandó kiindulópont egyfajta keretként működik. Az In-Perfect és a Pure ékszercsalád alapformái megegyeznek. A Pure ékszercsaládot terveztem meg először, amelynek kialakításánál arra törekedtem, hogy a forma minél egyszerűbb, neutrálisabb és jól sokszorosítható legyen, miközben a részletek felett végig megőrzöm az irányítást. Fontos szempont volt az is, hogy az elemek variálhatók és akár sorolhatók legyenek egymással.
Mivel már a tervezéskor tudtam, hogy ezekre az alapformákra fogom „ráengedni” az In-Perfect ékszereket, különösen lényeges volt, hogy a formavilág visszafogott maradjon – hiszen csak így tudnak érvényesülni a hibák a felületen.
Szeret mindig sorozatokban gondolkodni, ez miért izgalmas?
Kifejezetten sorozatokban gondolkodom. Olyan régóta dolgozom így, hogy már az számít ritkaságnak, ha egy gondolati felvetésre csupán egyetlen tárgy készül el. Izgalmasnak találom ezt a fajta kötöttséget, mert rendszerint megtalálom a szabadságot a kereteken belül – számomra ez így sokkal érdekesebb, kreatívabb metódus. Úgy érzem, a sorozatok segítségével jobban ki tudom bontani, körbe tudom járni az adott formai elképzelésemet.
Szinte minden munkám folytatható, alig akad olyan, amit lezártnak tekintek. Nagyon szigorú vagyok abban, hogy mikor lépek tovább. Tudatosan próbálom építeni a tárgyaim sorát, egyfajta alkotói ívbe szerkesztve őket. Sokkal több tárgy van megtervezve, mint amennyit végül elkészítek – sokkal többet is lehetne csinálni –, de tartom magam a „tervhez”, és tudatosan választok közülük.
Amikor úgy érzem, hogy egy sorozattal valóban körbejártam a számomra fontos kérdéskört, akkor lépek tovább a következőre.
Milyen kapcsolatban állnak a kiállított tárgyak a korábbi „Eliptic” sorozattal és a játékos kísérletezéssel?
Mivel gyakran kell párhuzamosan autonóm és designtárgyakat is készítenem, az Eliptic szettek sokszor összeérnek a mobilokkal és az ékszerekkel. Sokáig teljesen mázazott felületű használati tárgyakat készítettem, de mivel az ékszer és mobil láncoknál szinte mindig natúran hagyom a színezett porcelán felületét – amit rendkívül szépnek találok és ugyanúgy jól működik –, ezek a mázatlan felületek fokozatosan megjelentek a kávés szetteken is.
Nagyon izgalmas kontrasztot ad, amikor a natúr és a mázazott porcelánfelületek egymás mellett jelennek meg. Előfordul, hogy a porcelán színmélysége is megváltozik attól, hogy színtelen máz kerül rá – ezt a hatást egy ideje már tudatosan használom a designtárgyakon is.
Gyakran megesik az is, hogy egy kávéskészlet színkompozíciója inspirálja az ékszerek és láncok színvilágát – vagy éppen fordítva.
A látogatók reakcióját tekintve, mennyire interaktív, mennyire motiválja közös gondolkodásra a látogatókat a kiállítás?
Nos, akik ellátogatnak erre a kiállításra, nyilván azért jönnek, mert felkeltette az érdeklődésüket. Ez már önmagában feltételez egyfajta rokon gondolkodásmódot. A mobil struktúráim meglepőek, ugyanakkor játékosak – a mozgatásuk egyfajta tanulási folyamat is. Itt különböző karakter működik együtt egy nagyobb egészen belül, s nem egyformák-s bár nem mindegyik ugyanolyan tökéletes, ugyanúgy fontos része képes lenni a nagy egésznek.
A hibával való együttműködés metaforikusan is értelmezhető – ez tudatos célom volt. Akár a struktúrákban, akár az ékszerekben, a „nem túl tökéletesség” itt inkábbelfogadott, sőt, üdvözölt jelenség. Azzal foglalkozom, hogyan lehet együtt létezni a tökéletlenséggel – nem legyőzni kell, hanem elfogadni, hogy létezik, és megtalálni vele az együttműködéslehetőségét. Úgy tapasztalom, hogy ezt a látogatók is értékelik: felismerik benne a saját élményeiket, és nyitottan kapcsolódnak hozzá.
Mit gondol, mit üzenhet a porcelán, mint anyag az autonóm és az alkalmazott művészet összekapcsolásáról a kiállításán keresztül?
Hogy nem válik ez annyira szét egymástól.
Fotók: Novák Doro
