Martin McDonagh négyszemélyes családi tűzfészkében mindenki megégeti magát, a nők a gyilkos szeretet miatt, a férfiak a nők által. Kovács Gabi Kovács Lehel rendezővel és Maureent alakító Jankovics Annával beszélgetett.

Hogyan találtatok egymásra?

K.L.: Tavaly a kecskeméti Katona József Színház Leonce és Léna rendezésénél találkoztam először igazán Annával. Odakerült a dadus szerepére, elkezdtünk dolgozni és azt láttam, hogy nagyon jó vele próbálni, könnyen terhelhető. Örömteli volt vele a találkozás, illetve az a pici rokon dolog is eszembe jutott, hogy a magyar viszonyok között az alkatunk miatt nem könnyű főszerepet vagy hangsúlyosabb szerepet kapnunk, ezért kicsit a periférián is vagyunk. Én viszont úgy gondoltam, hogy nagyon szívesen adok olyan tehetséges színészeknek lehetőséget, akiknek a főszerep a kinézetük miatt nem adatott meg a pályán. Így választottam Annát Maureen szerepére.

J.A.: Amikor Kecskemétre kerültem és megtudtam, hogy Lehel fog rendezni, már előre nagyon örültem, annak ellenére, hogy nem igazán ismertük még egymást annyira. Viszont kíváncsi voltam rá, és a munka közben elképesztően élveztem azt a hatalmas energiát és kreativitást, amivel hozzáállt az egyébként a nehéz és szövevényes Leonce és Lénához. Ritka, hogy valaki egyszerre jó dolgokat mond szakmailag és közben egyáltalán nincs benne feszültség vagy felsőbbrendűségi érzés. A kecskeméti próbafolyamat így játékos és szórakoztató volt, talán csak egyszer volt összezördülés, de Lehel nem húzta fel magát, pici szünetet kért, majd mindenki megdöbbenésére beállított egy tálca sütivel.

Igazából rendkívül meghatónak találtam, hogy Leenane szépe szerepét rám osztotta. Ráadásul én már dolgoztam a Nézőművészeti Kft-vel, de Kapával (Mucsi Zoltán) még soha, és ez is egy hatalmas megtiszteltetés volt számomra, féltem is tőle az elején.

Anna, neked ez a második olyan szereped, amelyben kiszolgáltatott és bántalmazott vagy. A 7 nap című darabban iskolai támadásoknak vagy kitéve a testalkatod miatt, mostani előadásban a szeretet nevében pusztító, verbális erőszak vesz körbe.

J.A.: Ha az erőszak köréről beszélünk, akkor a Leenane szépében az áldozat is átfordul bántalmazóvá. Nekem a 7 napban az volt a nehéz, hogy én igazából nem vagyok lelkileg mártír alkat, és jellemzően nem is szoktam ennyire visszafogott figurákat vagy áldozatokat játszani. A McDonagh darabnál más volt, mindjárt az elején az általam játszott Maureen egy olyan hangos, erőszakos mondattal indít, amiben benne van az elmúlt húsz évének összesűrített minden lefojtott feszültsége. Tehát egyrészt nincsen nagyon bevezető rész, másrészt Maureenból egy olyan fajta keserűség árad, amit én még nem éltem át, ahova én még szerencsére magánemberként nem jutottam el, és ezt jól meg kellett fogni. Nem volt egyszerű a keserűség és a fájdalom színeit gonoszságba fordulva megjeleníteni a színpadon. Ráadásul még az elején nagyon sokszor egyszerűen elvitt a szöveg is, full gonoszt akartam játszani, szerencsére ebben Lehel nagyon jó kontroll volt mellettem.

Vagyis?

J.A.: Például alapvetés, hogy egy gonosz mondatot nem kell gonoszul mondani, különben is Maureen ennél sokkal összetettebb jellem. Ami Maureenban belül van, azzal sokkal jobban tudtam azonosulni, mint akivé vált. Szerencsére Lehel rendezésében nem két gonosz ember acsarkodik egymással, a hangsúly a szereplők belső fájdalmán és sérülékenységén van.

Maureen szerepe mit tanított meg neked?

J.A.: Leginkább azt, hogy így ne, hogy bármi áron, de így ne éljünk egymással. Én egy nagyon biztos családi környezetből jövök, ahol mindig intelligensen beszéltünk egymással, ráadásul nekem eleve nehéz konfrontálódni. Maureen viszont mer összetűzésbe keveredni, ezt például megtanulhatnám tőle, csak nem így. Én tíz évente jó, ha egyszer felemelem a hangom, Maureen ehhez képest eléggé heves és temperamentumos.

Lehel, láttad ennek a darabnak más színházi feldolgozását, például az Örkény színházi változatát?

K.L.: Belenéztem. A Maget játszó Béres Ilonának komoly jelenléte van. Szerintem teljesen jó, hogy mindenki máshogy nyúl a darabhoz, nem beszélve a fordításról, hiszen az Upor és a Parti Nagy fordítás között nagyon nagy különbség van.  Parti Nagy erőteljes hangsúlyt helyezett a népi, csilingelő nyelvre, amit a helyiek ott beszélnek, én ezt picit megpróbáltam nyersebben bemutatni, aminek az Upor-féle fordítás jobban kedvezett.

A Leenane szépe legközelebbi előadásai: november 3., november 16.

Október 8-án mutattuk be hatalmas sikerrel a Nézőművészeti Ktf. új előadását.

Martin McDonough története Kovács Lehel rendezésében elevenedik meg újra a B32 színpadán! A címszerepben Jankovics Anna, partnerei Mucsi Zoltán, Katona László és Kovács Krisztián. A Mezei Néző és a Színházatnekünk blog beszámolói.

„… Kovács Lehel rendezésében láthatóan arra törekszik, hogy a szereplők viszonyait árnyaltan mutassa be, nem vonja el róluk a figyelmet, ez nem ún. „rendezői színház”, a darab színészbarát volt és az előadás ezúttal is azzá válhatott. Ezt mind a négy szereplőnek jó játszani, nekünk pedig jó őket nézni. Megtekintését szívesen ajánlom mindenkinek….

…Négy remek színészt nézhetünk közel két órán keresztül, akiknek elhihetjük mindazt, amit csak jeleznek.

Ahogy a McDonagh darabok többsége, ez is fekete komédia – sokat nevetünk még erőszakos jeleneteken is, kénytelenek vagyunk rá – a darab most is működik. Szórakozunk, de közben átjön a szereplők sorsának tragikuma is – nem remélhetünk nekik jobb életet.

A „Leenane szépe” egyik fő témája a „sehol se jó élni”, se azoknak, akik otthon maradnak, sem azoknak, akik egy jobb élet reményében elmentek. Patthelyzet ez az ír falu lakosainak, hiába szép a természeti környezet, még azt sem tudják élvezni – folyton esik és sár van (konkrétan is és átvitt értelemben is értelmezhetőek McDonagh darabjainak az időjárással kapcsolatos gyakori megjegyzései). A közösség jövője is kilátástalan, egyre-másra távoznak el végleg a tagjai, akikben a honvágy ellentmondásos érzeteket kelt. Ehhez kapcsolódik a családon belül vagy egyedül átélt magány, amely feloldhatatlan.

Hogy lehet a perspektívátlansággal együttélni, miként tudjuk magunkat előre vonszolni az életben, ha egyszer racionálisan olyan könnyen belátható, hogy nincs miben bízni? – Ez lehet a mű egyik alapkérdése, amely bennünk is felvetődhet, ha netán összemérnénk saját sorsunk a szereplőkével.

Ezek a kérdések saját magunkban is időről-időre felmerülnek, épp tegnap írta le szinte ugyanezt egy régi tanítványom, de miközben ezen gondolkodunk, nem szoktunk olyan jól szórakozni, mint amikor a Leenane szépét nézzük színházban. Ebben a rendezésben a feketeség és a komédia is érvényesül, kellő egyensúlyban ráadásul…”

(Mezei Néző Blog) A teljes írás itt olvasható!

„[…] Kifejezetten szimpatikus, hogy a színpadi játék hűen követi a dráma cselekményét. Beleértve a végkifejlet fordulatát is, melyhez nem árt vagy ismerni a drámát, vagy megfelelően tudni elvonatkoztatni ahhoz, hogy megértsük, pontosan miben is áll ez a fordulat. Kovács Lehel nagyon szép és emlékezetes előadást rendezett ebből az egyáltalán nem könnyen emészthető történetből…

…Az est talán legnagyobb durranása mégis Mag, azaz az anya (!) szerepében látható Mucsi Zoltán. Partnerei a történet szerinti lánya, Maureen (Jankovics Anna), valamint a Dooley testvérek, Pato (Kovács Krisztián) és Ray (Katona László). Az alapkonfliktus anya és lánya között áll fenn. Együtt élnek, és első perctől látszik, hogy nem teljesen önszántukból. Sokkal inkább a nyomor kényszere szülte ezt a helyzetet. Persze lehetne egy ilyen együttélés békés is, ám ebben a kapcsolatban folyamatos a kavarás, a szekálás, egymás szurkálása, a szüntelen adok-kapok. Nem hogy nem tudnak leállni, de egyre durvább és sötétebb dolgokat követnek el egymással szemben. Nehéz eldönteni, hogy az anya, vagy a lány magatartása vérlázítóbb-e. Érzésem szerint mégis az anyától indul a rohadás a történetben. Nyilvánvaló, hogy birtokolni akarja Maureen-t, és az egészen kegyetlen eszközöktől sem riad vissza annak érdekében, hogy célját elérje. A cél pedig nem más, mint magához láncolni és maga mellett is tartani, kisajátítani a lányt. Nem vesz tudomást arról, hogy Maureen-nak is lehetne egy saját élete. Márpedig a történet mutat Maureen számára kiutat ebből a posványból.

Drukkolunk is végig a lánynak, hogy sikerüljön kimenekülnie a kilátástalanságból. Látjuk, hogy maradt benne még valami jó. Hogy a lelkét nem nyomorította még meg teljesen a fizikai és lelki szegénység. Hogy vannak még dédelgetett álmai, és van esélye a szerelemre is. Igaz, hogy csak egyetlen egy: Pato. Aki egyébként szimpatikus fickó, látszólag komolyan is veszi a nőt és annak szerelmét. Látva azonban anya és lánya egyre eldurvuló viszonyát, legyőzi undorát és elvonatkoztatja mindezt attól, amit Maureen iránt érez.

Maureen és Pato is megjárták már Angliát, ahol egyikükre sem várt könnyű élet. Mégis más volt, mint Leenane kilátástalansága. Mert hiába a gyönyörű táj és a csodálatos természet, belülről rohad az egész az ott élő emberek gátlástalan rosszindulata és folyamatos pletykálkodása miatt. Így aztán nincs ép eszű ember, akit ez meg nem fojt, és aki nem próbál meg menekülni innen. Azért ez a történet sokunk számára ismerős lehet, akik életük bizonyos szakaszában a vidék látszólagos nyugalma elől a fővárosba menekültek, ahol az emberek nem ütik az orrukat olyan dolgokba, amihez semmi közük. És bizony saját tapasztalatból mondhatom, hogy a vidéknek ez a csodásnak egyáltalán nem nevezhető bája a mai napig él bizonyos körökben.

Szóval a levegőért meg kell küzdeni…” 

(Színházatnekünk.hu) A teljes írás itt olvasható.

Szeptember 1-jén a B32-ben nyílt kiállítás, és ahogyan a résztvevők is mondják, nagyszerű közös játéknak is tekinthető. „A tárlat Köő Adrien fotós, Horváth Károly színész-kurátor és kilenc nagyszerű képzőművész: Bukta Imre, ef Zámbó István, Gaál József, Jovián György, Király Gábor, Mata Attila, Szotyory László, Vojnich Erzsébet és El Kazovszkij baráti együttműködéséből születhetett meg.” Kovács Gabi Köő Adriennel és Horváth Károllyal beszélgetett.

Közel két éve, egy filmes munka során találkoztak. Mi volt az, ami ennyire inspiratív volt a másikban, hogy aztán rövidesen közös projektben kezdtek el együtt dolgozni?

Adrien: Olyan érzés volt már az első alkalommal, mintha ezer éve ismernénk egymást, számomra nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb majd együtt fogunk dolgozni, és ez szerencsére meg is valósult.

Károly: Hamar kiderült, hogy hasonló dolgokért lelkesedünk, sőt, azt hiszem ízlésünkben, értékrendünkben is rokon lelkek vagyunk.

Fokozatosan alakult ki a közös kiállítás ötlete, vagy rögtön megvolt?

Adrien: Mély benyomás tett rám a pár évvel ezelőtt a Műcsarnokban látható Sandro Miller kiállítása, ahol John Malkovich parafrázisai voltak láthatóak. Az adta az alapötletet. Károlyi színészi vénája meg csak segítette az abszurd képek megvalósítását.

Műterem látogatásokkal, fotókkal kezdődött a közkedvelt művészekkel. Ebből aztán hogy lett fotó-performansz?

Adrien: Régóta nagy kortárs képzőművész rajongó vagyok, és nagyon inspirálók számomra a magyar alkotók munkái. A műterem látogatásoknál közelebbről is megismerhettem ezeket a művészeket, és Károllyal elmélyedve született meg a játék lehetőségének gondolata. A performanszoké, amelyeket különböző helyszíneken több variációban is eljátszott, én pedig sokféleképpen fotografáltam.

Ez a munka mennyiben volt új?

Adrien: Huszonöt éve foglalkozom portréfényképezéssel. Egy képben megjeleníteni egy életművet, a művészek személyiségét, ez mindenképpen újszerű feladat volt és egyáltalán nem egyszerű.

Károly: Tudom, hogy furcsán hangzik, de sose szerettem, ha engem fényképeznek. Ebben a közös játékban viszont Adrien jóvoltából megtanultam, hogy a fényképezés a „modell” – de itt inkább mondjunk szereplőt – számára bizony kemény munka. Neki köszönhetően ma sokkal nyitottabb vagyok az objektív „támadására”, sőt, élvezem az ilyen feladatokat.

A fotó-performanszok nem illusztrálnak, a fotók a képzőművészek személyét, munkásságuk valamilyen esszenciáját próbálják megmutatni. Hogyan kell ezt elképzelni?

Károly: Elképzelni? Hát azt nem kell. Meg kell nézni a kiállítást. A fotókon, reményeim szerint a mi, sajátos, egészen szubjektív elképzelésünk jelenik meg ezekről az alkotókról. Ahogy mi látjuk őket, amiket mi gondolunk róluk. A szemlélő ezt fogja látni, és egyáltalán nem biztos, hogy ugyancsak róluk, az ő elképzelése hasonló lenne a miénkhez.

A plakáton Károly és felesége, Ambrus Asma látható. Ez is nagyon érdekes játék, megdöbbentő a sok hasonlóság a két félbevágott arc között.

Adrien: Számomra is meglepő volt a hasonlóság, hogy az évek alatt mennyire összeértek.  Jó látni, hogy két ember ennyire szinkronban élnek egymással.

Károly: Ezt a hasonlóságot Adrien fedezte fel. Töprengtünk, hogy melyik fotója kerüljön a plakátra. Fekete-fehér, Yin-Yang, hatos és kilences, csupa kettősség, hát akkor legyen ez.

Rendhagyó évforduló, születésnapi tárlat, illetve pont nem az, mert 69.

Hogyan alakult így?

Adrien: A címben szereplő 69-es szám sok mindent takar, többek között Károly születésnapját is.

És végezetül van-e olyan kedvenc munka, amely valamiért igazán megérintette a kurátor-színészt és a fotóművészt?

Adrien: Nekem mindegyik nagy kedvencem, nem tudnék választani a képek közül. Ha van egy titok, amit elárulhatok, hogy nem ez lesz az utolsó közös alkotásunk Károllyal, már készülőben van a következő projektünk.

Károly: Nekem a feladat a kedvencem (iszonyú szó), amit magam választok, és az abban résztvevő kiválóságok közül nem fogok senkit kiemelni kedvencként.

Kovács Gabi

Vakarhatják a fejüket a nézők a Harmadrosta Csoport Mein Kampfja kapcsán. Míg az elsöprően sikeres Hamlet adaptáció mégis csak a sokak számára ismert Shakespeare drámát dolgozta fel, George Tábori könyvét kevesebben ismerik. Szigeti Balázs rendező koncepciója nem egy hitleres érzékenyítő darab volt, sokkal inkább az ébredő gonosz, a kisiklott életek, a szerethetőség kérdései izgatják.  Premier szeptember 7-én a B32-ben. Kovács Gabi Szigeti Balázs rendezőt kérdezte.

A Harmadrosta Csoport Hamletje igazi kapudrogként képes működni kezdő színházba járóknak – olvasom egy kritikában. Mi a helyzet a Mein Kampf című új előadással? Igazi függést okozhat?

Reméljük, de ezt majd a közönség fogja eldönteni. Nagyon más ez, mint a Hamlet, amelyet így vagy úgy, mélyen vagy hallomásból, de mindenki ismeri, talán látta már többször, elvárásai vannak. A Mein Kampfra az átlagos néző sokkal több kérdőjellel ül be: a cím ismerős, de nyilván nem az, ami eszünkbe jut, viszont akkor micsoda. Nagyon izgalmas maga a szöveg és rengeteg értelmezési lehetőséget vet fel. Dübörgő groteszk humor, amiből viszont kihámozható a félelem és fájdalom is.

A darab szatirikus reflexiónak mondható, nem egy dokumentarista előadást adaptáltatok a színpadra. A főszereplő sem maga Adolf Hitler, hanem Herzl, a zsidó könyvárus. “Hitler a tűzijáték, de Herzl az égbolt.”

Így van, Hitler itt teljesen fiktív. Nekem annyi kellett belőle, ami a hétköznapi köztudatban él róla. Hogy amikor belép a színpadra, akkor történelmi tudásunk tudja hova tenni, annak tükrében nézzük. Fontos, hogy nem Hitlert akarja megérteni a darab, ezért is épít nyíltan fikciót: egy ilyen szörnyeteg nem érdemel megértést. De emberként akarom ábrázolni, mert hajlamosak vagyunk démonként elkönyvelni, mint akit az ördög küldött, rajtunk kívülálló sötétség, de ezzel pont a társadalmi felelősséget távolítjuk el magunktól és ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy ilyen aligha történhet meg újra. És ebből az alapállapotból lehet aztán építkezni és elszakadni a történelemtől és helyette más, hétköznapibb kérdésekre is összpontosítani: milyen, amikor valakinek kisiklik az élete, milyen az ébredő gonosz, milyen az, ha valaki nem tud mit kezdeni azzal, ha szeretik. Ha Hitler lenne a főhős, akkor egy történelmi drámát kapnánk. Hertzl központi szerepével a darab – szerintem – általánosabb emberi kérdéseket tesz górcső alá.

A Mein Kampf mennyire szól a kortárs mindennapjainkról? Vagyis nevezhető-e egy olyan szatírikus előadásnak, amelyben sokszor ráismerünk önmagunkra, vagy arra a társadalmi összhangulatra, amiben élünk?

Szerintem mindenképpen, ahogyan ez a színháznak feladata is. És elsősorban azt szeretném, ha önmagunkra ismernénk rá, ami nehéz dolog, hiszen egy olyan párost nézve, amelynek az egyik tagját Adolf Hitlernek hívják, rögtön arra csábulunk, hogy eltávolítsuk önmagunktól a történetet és a rajtunk kívül álló közéleti folyamatok letükröződését keressük benne. Ez az egyszerűbb út, de nem feltétlenül az izgalmasabb. Ez a darab elsősorban nekünk tart tükröt, nyilván nem Hitlerben látjuk meg magunkat, hanem az egyes helyzetek rezonálhatnak. De persze a társadalmunknak is tartja azt a bizonyos tükröt. Annak, hogy mennyire váratlan helyeken ébredhet a sértettség, a hatalomvágy, és hogy milyen könnyű féktelenül belerohanni egy történelmi tragédiába.

A Harmadrosta Csoport a B32 színházi mentorprogramjának első fecskéi, akik nemcsak szakmai tanácsokat és segítséget kapnak Gyulay Eszter dramaturgtól, a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetőjétől, de a próbafolyamat során Tárnoki Márk rendező és Rába Roland színész/rendező is jelen van a közös munkában.

Rába Roland rendezte 2010-ben George Tábori Mein Kampfját a Nemzeti Színházban. Mit jelent számodra, hogy ő is mentorál?

Ez egy óriási dolog a B32 részéről, hogy ilyen lehetőséget nyújtanak a társulatunknak. Rába Rolandnak külön örülök az említett kapcsolódás miatt, ráadásul Rolandot én régebbről ismerem, még a balatonföldvári színésztáborból, ahol tőle és Fullajtár Andreától rengeteget tanultam. A nemzetis Mein Kamfot sajnos nem láttam, csak kritikát, rövidebb videórészleteket és képeket ismerek róla és úgy látom, hogy nagyon máshogy közelítünk ehhez az anyaghoz. Ezt rettentő izgalmasnak tartom, ezért szeretem nagyon a színházat: hogy egy nyersanyag mennyire mást tud mondani más-más alkotóknak. Alig várom, hogy beszélhessünk róla.

Szigeti Balázs rendezőként dolgozott már gimnazistákkal Budapesten, amatőr felnőttekkel Ausztráliában, illetve világszínvonalú marionettművésszel is, akivel legutóbbi közös színházi produkciójuk szerepelt a világ legrangosabb bábfesztiválján és elnyerte a lengyel színészkamara különdíját is. A színház mellett főállásúdocens az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskolán.

Kovács Gabi

Muhi András Pires öt évig forgatta Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnokról készült Egy mindenkiért című dokumentumfilmjét. A mozi egyszerre mutatja be az élsportoló mindennapjait és magánéletének rejtett pillanatait. Áron sikersorozatának nincs vége, idén a kairói vívó-világbajnokságon egyéniben is aranyérmet szerzett. Kovács Gabi Muhi András Piressel beszélgetett.

A Nemzetközi Sportújságíró Szövetség versenyében legjobb európai portréfilmként a második díjat nyerte el a film, ezt a versenyt kevesebben ismerik. Mit kell tudni róla?

Rangos, komoly pénzdíjjal járó verseny. A világ sportújságíróinak krémje szavazza meg a három legjobbat, 11 kategóriában, sok száz pályamunkából. Hónapokon át tartó, többlépcsős előzsűrizési folyamat végén Dohában adták át a díjakat egy látványos ceremónia keretében. De legalább ennyire büszkék vagyunk a Magyar Mozgókép Fesztivál dokumentum-kategória fődíjára. Nem számítottunk rá, hisz itt nem sportfilmek ellen versenyeztünk, ráadásul a Magyar Film Akadémia tagsága, a filmes kollegák választották meg az év legjobbjának az Egy mindenkiértet, ami különösen megtisztelő.

Azt mondtad, hogy a film népszerűségét közvetlensége adja. Mit jelent ez pontosan, Áron természetes, manírok nélküli viselkedése vagy valami más játszik közre?

Egy „aranyba öntött” főhős, akit a publikum mindig győzni lát, a róla készült filmben élete egyik legválságosabb időszakába enged mély betekintést. Ez a sztereotípiákkal szembemenő attitűd, a vívás ismeretlen világával kombinálva. Számomra ez közvetlenség, Áron nem emelt falakat. De az is közvetlenség, hogy senki sem játszotta meg magát a film „kedvéért”, sem Áron, sem a vívócsapat tagjai, sem én. A történet fonala, stílusa is elég természetesen fejlődött az évek során, nem kellett különösebb kreatív koncepciót ráerőltetni. Nézők százezrei lehetnek hálásak, hangsúlyozottan nem csak Áronnak, hanem az egész környezetének, a vívó válogatottnak. A maximális nyitottságuk nélkül nem jöhetett volna létre az a bizalmi légkör, amelyben ez a film megszületett.

A közszolgálatiság is a célja a filmnek. A Nemzeti Tehetség Központ programjának keretében sokfelé bemutatták filmet, hol jártatok, hogyan fogadták?

Eddig Kassán, Nagyváradon, Kolozsváron, Madridban és Berlinben jártunk, hogy a tehetséggondozás ügyét, a Nemzeti Tehetség Központ ösztöndíjprogramjait népszerűsítsük a határontúl élő magyarok körében, közönségtalálkozókkal. Mindenhol szeretettel fogadták a filmet, szívmelengető kulturális program, igazi közösségformáló erő volt a helyi magyarságnak. De az NTK-projekt fénypontja mégis az, amikor külföldi magyar iskolákat látogattunk meg. A gyerekeknek fantasztikus élmény Áronnal találkozni, amit általában meg is ragadnak, értsd: sokkal keményebb kérdéseket tesznek fel neki, mint amiket a sajtótájékoztatókon vagy a tévéműsorokban kap.

Olvastam, hogy akció-portrénak is mondták már a filmedet. Valóban nem szokványos sportfilm, van benne dráma, szerelem, ismeretterjesztés, home video, közelít a játékfilmhez. Nekem a Fehér tenyér is az eszembe jutott …

Rám is hatással volt, mégis a Küldetés és a Tűzszekerek voltak azok a sportfilmek, amik igazán meghatározóak voltak, ezeken nőttem fel. Tengernyi érzelem, filozófia, narratív szimbolika összpontosul egy jól eltalált sportfilmben. Igazán mégis akkor tud a műfaján túlmutatni, ha a sportoló emberként van ábrázolva, aki nem elsősorban az eredményeitől válik nagyszerűvé.

Hogyan választottad ki Szilágyi Áront? Hanem ő, akkor ki lett volna még esélyes?

Egyértelmű volt, hogy vele akarok dolgozni, függetlenül attól, hogy családilag kötődtem a víváshoz. Éreztem, hogy a sportág és a projekt iránt elhivatott partner lesz. De ha Áron nemet mondott volna, én is szívesen forgattam volna Hosszú Katinkával például, vagy kajak-kenusokkal – utóbbit egyébként tervezem is. Ha távolabbra tekintünk, Kovács Katalin, Janics Natasa, Farkas Péter, Kozma István, Papp László, Guttmann Béla, Takács Károly, csak pár példa, akik mind filmre kívánkozó alakjai a magyar sportnak. Én ezeknek a történeteknek már alaposan utána jártam, de két kisgyerek és a reklámproduceri munkáim mellett egyszerűen nincs elég életidőm, hogy méltóképpen foglalkozzam minden tervvel. Az utóbbi időben gondolkodom is rajta, hogy érdemes lenne beindítani egy sportfilmfejlesztő műhelyt, hatékonyabb lenne végre csapatban dolgozni.

Kovács Gabi

A Sóvirág című színházi előadás 2015-ben készült el a kilencvenhárom éves Auschwitz-Birkenau-túlélő Fahidi Éva és Cuhorka Emese nemzetközileg elismert táncos közreműködésével. Kettejük duettjéről Szabó Réka, a Tünet Együttes vezetője és a darab rendezője filmet is forgatott A létezés eufóriája címmel. Kovács Gabi Szabó Rékát kérdezte.

Már a színházi próbafolyamat elején érezted, hogy ez egy olyan anyag lesz, amivel érdemes foglalkozni?

Persze, első pillanattól kezdve izgalmasnak tűnt a produkció, hiszen egy olyan kilencven éves emberrel kellett dolgoznunk, aki nem professzionális előadó, miközben mozgást, fizikalitást is használó előadás készítésébe vágtunk bele. Ez egy elég veszélyes és különleges vállalás volt, arról nem beszélve, hogy Éva az utolsó tanúk egyike, aki ott járt Auschwitzban. Úgy gondoltam, hogy bármi lesz is a végkimenetele ennek a próbafolyamatnak, jó, ha egy kamera velünk van, és végigkísér az úton.

Éva könnyen megszokta a kamera jelenlétét?

Igen! Évában egy nagy adag önironikusan bevallott exhibicionizmus is van, másrészt az operatőr, Kovács Klaudia fantasztikusan érzékenyen volt a próbafolyamat során és nagyon erős kapcsolatot alakított ki a szereplőkkel. Így Éva és Emese könnyen elfogadta a kamera folyamatos figyelő tekintetét.

Fahidi Éva az egyik interjúban elárulta, hogy nem igazán szereti a testét, ezzel persze sok nő van így.

Igazából szerintem Évában nagyon erős, mindkét szélsőséget magába foglaló ambivalens viszony van ezzel kapcsolatban. Egyrészt nagyon nehezen viseli az öregedés folyamatát, és ahogyan ő fogalmaz: egyszerűen szörnyű azt megélnie, hogy sokszor gusztustalannak látja a testét. A másik véglet viszont az, hogy nagyon fontos neki a test, és szerintem bizonyos értelemben tudatában van annak, hogy kilencven évesen is gyönyörű, és úgy viseli a saját testét, olyan viszonyban van vele, amitől az emberek valóban szépnek látják, annak ellenére, hogy a bőr az ráncos. Évának a test és a testtel való kifejezés rendkívül sokat jelent, mozdulatai borzasztó fiatal lélekről árulkodnak, és úgy látom, hogy ezt a fiatal, szárnyaló lelket a testén keresztül is nagyon szerette volna megmutatni.

A filmben azt mondja Éva, hogy tizenhat éves kamasznak érzi magát, fiatal nyurga lánynak. A lelke fiatal, a teste viszont törékeny, gondolom, hogy végig figyelni kellett rá.

Vigyázni kellett rá és nagyon bízni abban, hogy ő is tud vigyázni magára, mert aki látta, vagy megnézi majd a filmet, az azt tapasztalja, hogy elképesztő dolog született a vásznon és a színpadon egyaránt, és Éva fizikálisan is fantasztikus dolgokra képes. Ez a film a létezés eufóriájáról szól, arról, hogy szeretem saját magamat és az életemet, és erről nem beszélni vagy írni kell, ezt el kell táncolni, hiszen a tánc közös nyelvünk, amit mindenki ért. Éva egész életében jelen volt a mozgás. Nyolc hónapot töltött egy női munkatáborban, ahol voltak olyan társai, akikkel előadást csinálhatott, táncolt, így próbálták életben tartani a lelküket és a testüket.

Éva mindjárt kilencvenhét éves. Mennyire aktív, vagy hogy alakult az élete?

Fantasztikusan aktív és folyamatosan részt vesz ilyen-olyan projektben, a holokauszttal foglalkozó beszélgetéseken, de rengeteget jár Németországba is a témával kapcsolatos filmvetítésekre és találkozókra. A Sóvirágban már nem játszik, de ennek az elsődleges oka, hogy Emese a második gyermekét is megszülte és most nem tud színpadra lépni, bár az is igaz, hogy Éva sincs már abban a fizikai állapotban, hogy táncoljon.

Augusztusban a B32 Parkmozi keretei között újra látható lesz a film. Szokták még fesztiválokra, vetítésekre hívni A létezés eufóriáját?

2019-ben volt a bemutatója és fantasztikus díjözönnel, fesztivál-és meghívássorozattal indult el. A Covid azért közbejött sajnos és megakasztotta ezt a folyamatot, de persze időnként még hívják ide-oda. Mi, a Tünet Együttesben is nagyon fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk a filmről és Éva történetén keresztül a 20. századi történelemnek ezen, a mai napig feldolgozhatatlan, sötét időszakáról, ezért középiskolásoknak szoktunk beavató foglalkozást tartani. Ilyenkor levetítjük a filmet, és utána beszélgetést tartunk Évával. Ez a programunk ősztől folytatódik.

Kovács Gabi

Balassagyarmaton működik egy mesekör, ahol fogvatartott apák a gyerekeik előtt játszanak. Visky Ábelt – többek között – ez is inspirálta, amikor leforgatta első egészestés dokumentumfilmjét. Börtönökben járt, így találta meg azt három fiatal apát, akik végül megírták a gyerekeiknek a meséket. A rendező két évig követte a családokat, jelen volt az életükben és a mesék világában.

Eléggé népszerű volt a filmed a 2020-as bemutató után, tehát rengetegen készítettek veled interjút, nagyon sokan, nagyon sok helyről megkerestek. Ha ezt az egészet így végig nézed, mitől lehetett ez az elképesztő népszerűség?

Haha, az elképesztő népszerűséget azért egy erős mondatnak érzem, nem volt elképesztően népszerű, csak érdekes ötletnek tartották, hogy börtönben lévő apák a gyerekeiknek meséket írnak és ennek alapján mesefilmeket készítenek közösen. A kreatív munka során sok minden kiderült. Láthattuk a szereplők emberi oldalait, az örömeiket, a veszteségeiket, és talán a mesék is jól sikerültek. Úgy gondolom, hogy vizuálisan eléggé izgalmasak lettek a történetek, jelentésükben pedig elég mélyek, és ezáltal a szereplőkre is nagy hatást gyakoroltak, igazi katarzist éltek át, a művészet tisztító ereje a szereplők arcán is visszatükröződött, és úgy tűnik, hogy ez a nézőkre is átragadt. Másfelől a mese egyfajta jóvátétel is lett a családjaik felé.

Azt is tudom, hogy úgy választottad ki a szereplőket, hogy a létező összes börtönbe felhívást küldtél ki a filmes csapatoddal.

Talán nem az összesben, de azért elég sokban jártunk. Olyan szereplőket kerestünk, akiknek nyolc, tíz éves gyerekeik lehettek, és akikről azt gondoltuk, hogy korosztályukból fakadóan még nyitottak a mesére, a mesealkotásra. A másik szempont az volt, hogy a férfiak családi viszonyai reményteljesek legyenek. Tehát olyan párkapcsolatokat kutattunk, ahol az anya visszavárja az apát, és fordítva, ahol a viszonyok még nem hűltek ki véglegesen és az érzelmek még nem koptak meg teljesen, így lehetett nekik szurkolni.

Azért az is kiderült a két éves forgatás alatt, hogy az érzelmek nagyon felörlődnek, nagyon eltávolodnak egymástól az emberek ebben a helyzetben. Ez érdekelt, ez a fajta dráma, vagy pedig a fikció és a valóság keveredése?

Ez így alakult. Nem képzeltem előre az eseményeket. Amikor találkoztam ezzel így, ennek a valóságával, az rám leginkább negatívan hatott. Eredetileg azzal a kicsit naiv elképzeléssel vágtunk ebbe bele, hogy majd a forgatás során a mesekészítéssel szorosabbá tesszük a kapcsolatokat családokon belül és ezen keresztül segítünk gyerekeknek is apát találni, meg az apáknak gyereket. Úgy hittük, hogy az a folyamat, ami generációról generációra ismétlődni szokott, megszakad, és a gyerekek nem viszik tovább az apák bűneit. De amikor láttam, hogy a valóságot nem lehet felülírni, először csalódott voltam, de aztán rájöttem, hogy ez a valóság, ezzel kell szembenézni, és ettől függetlenül egy alkotói folyamatnak van relevanciája még akkor is, ha a valódi kapcsolatok vagy nagyon meggyengülnek vagy szinte megszűnnek, úgyhogy így végül ennek a kettőségnek a dokumentuma lett ez a film.

A valóság repedezik, a fikcióban pedig felépülnek a helyzetek.

Igen, a képzeletben, a mesében egy belső helyreállított világot látunk. Szóval felfedeztem, hogy valószínűleg így fog működni a film is, mert hogyha ez a kettőség nem lenne meg benne, akkor nem lenne köze a realitáshoz.

Madjnem minden filmedben keveredik a fikció és a valóság, van elképzelésed arról, hogy esetleg ezt a témát folytatod másképpen?

Konkrétan a börtönöset nem tervezem folytatni, de továbbra is érdekel, nem is a valóság és a fikció, hanem inkább a valós emberek belső világát képivé tenni. A fikció egy második lépés, láthatatlan valóságnak hívom, és ennek kell nyelvi formát találnom, amin keresztül az emberek valódi belső világát is megismerhetjük.

A Mesék a zárkából nemcsak a legjobb magyar filmnek járó díját kapta meg  2021-ben a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, hanem A megbocsátás birodalma szekció különdíját is.

Kovács Gabi

A Nézőművészeti Kft. új produkciója, Kovács Lehel rendezésében októberben érkezik a B32 színpadára!

Martin McDonagh Leenane szépe című darabja 1996-ban debütált Írországban, majd később Londonban is sikerrel ment és négy Tony-díjat nyert el. Magyarországon 1997-ben mutatta be a Vígszínház, majd 1998-ban a Kaposvári Csiky Gergely Színház, 2004-ben pedig az Örkény Színház.

Szereplők: Mucsi Zoltán, Jankovics Anna, Katona László és Kovács Krisztián

Kukkantsatok bele az olvasópróbába!

Fotók: Ács István

A galéria és a jegypénztár június 23-án és június 29-én 17 órától zárva lesz!

Július 11-24 között pedig két hetes pihenőre megyünk, de utána elképesztően izgalmas programokkal várunk Titeket! Addig is és utána is gyertek be hozzánk és látogassátok programjainkat.

Augusztusban parkmozi, szeptemberben gyermekkönyvünnep, folyamatos kiállítások és két új színházi bemutató is tervben van.

Látogassátok honlapunkat ás kövessétek továbbra is facebook oldalunkat, hogy ne maradjatok le semmiről!

A Pillangóhatás című kiállítás az elmúlt három évben született munkákból válogat. Így digitális-és QR-kóddal leolvasható képeket, kollázsokat, új, kísérletező, színes digitális printeket, videókat is láthat a közönség a B32 Trezor termében július 1-ig.

Haász Ágnes Munkácsy Mihály – díjas képzőművésszel, kurátorral Kovács Gabi beszélgetett.

Digitális triennálék 2015 óta kerülnek megrendezésre, a Magyar Elektrográfiai Társaság /MET és szekszárdi partnereivel  közös szervezésben. Mi hívta életre ezeket a nemzetközi megmérettetéseket, egyáltalán, mi az, hogy triennálé?

Először is a triennálé fogalmára térnék ki. Három évente megvalósuló, általában képzőművészeti eseményt jelent. Fontos szempont, hogy ezeken a tárlatokon csak digitálisan készült műveket – elektrográfiákat – digitális nyomatokat, videókat, fény-mobilobjekteket, installációkat mutatunk be. Hiánypótló rendezvény, mivel e fiatal műfajnak Magyarországon még nincs állandó fóruma, bemutatkozási lehetőséget biztosítunk, nemzetközi kitekintéssel, keresztmetszetet adva a műfaj gazdag és változatos, újszerű vizuális világáról.

A beérkező műveket a képzőművészeti szakma jeles művészeiből, művészettörténészeiből álló nemzetközi zsűri válogatja. A DIGITÁLIS AGORA Nemzetközi Triennálé rendezvényeit a Magyar Elektrográfiai Társaság / MET, a szekszárdi Művészetek Házával és a Babits Mihály Művelődési Központtal együttműködve hozta létre 2015-2024 közötti időszakra. A triennálék pályázatát két kategóriában írjuk ki, két kategóriában, szabad és tematikus témában.

2015. évet az UNESCO a FÉNY nemzetközi évének nyilvánította, így az első triennálé e tematika jegyében készült műveket várta, fogadta el.

2018-ban a tematikus kiírást Szüret témában adtuk meg, kapcsolódva Szekszárd város Bornapok című programjához.

2021-ben a témával a 125 éve született TRISTAN TZARA, a dadaizmus egyik atyjára emlékezünk. A 3. triennálén, Szekszárdon 143 magyar és 65 külföldi művész – 14 országból (Argentína, Dél-Korea, Franciaország, Hollandia, Horvátország, Japán, Kanada, Németország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Thaiföld, Ukrajna, USA) közel 300 műve lett kiállítva.

Évek óta szabad és tematikus témákban versenyeznek a pályázatra jelentkezők. Idén tematikus bontásban, Pillangóhatás címmel a szabad kategória anyagából láthatunk merítést.

Jelen tárlaton 45 művész 62 műve látható. 47 digitális print, és 5 videómű. A kiállítás témáját Pető Hunor: Pillangóhatás című műve ihlette. A jelenségre reflektáló műveket láthatunk.

A létezés során – akár ember és állat, növény által- előidézett, létrejövő, akár apró változtatások is véletlenszerű folyamatoka, láncreakciókat indíthatnak el, melyek pozitív és negatív visszacsatolások révén nagymértékben megváltoztathatják, befolyásolhatják világunk hosszútávú működését…

A kiállított művek ezt  az effektust mutatják be vizuálisan megfogalmazva, nagyon változatosan, gazdagon és árnyaltan  a digitális technika művészi alkalmazásával.

A tavalyi triennálén Kecskés Péter lett a győztes, az ő művét is láthatjuk a kiállításon. Mesélne a művészről és a kiállított munkájáról ?

Kecskés Péter XI. kerületi képzőművész, társaságunk aktív tagja. Igen nagy büszkeséggel tölt el bennünket, hogy a 2021. évi digitális triennálé fődíját neki ítélte a zsűri.

Három digitális printje – mely triptichont alkot – Amerikában, New Yorkban, 2018-ban készült hagyományos, analóg fotótechnikával. A teljes sorozat címe: „Architects of Dusk versus the Envoys of Light”. Utal a közel-keleti, perzsa fénymisztikára, a fény és sötétség harcára. Annyiban rendhagyó a mű kivitelezése, hogy a művész a filmet többször, egymás után visszafűzte a fényképezőgépbe, így az újabb és újabb létélmények képrétegei, véletlenszerűen kerültek egymásra. Utólagosan, digitálisan igazából csak a színekbe nyúlt bele, a végső, igen gazdag képfelület megteremtéséhez.

A tárlaton láthatjuk 2019-ben készült „Ecstatic Enstasis” című videóját is, mely egyszerre utal egy táncos eksztatikus / önkívületi állapotban teremtődő, extrovertált / kitárulkozó megjelenítésre és egy meditatív, befelé forduló állapotra.

---

A triennálé művei Budapesten rangos galériákban folyamatosan látogatható 2022. február – október közötti időszakban.

Megvalósult kiállítások: Vízivárosi Galéria, Próféta Galéria, Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége MKISZ Galériája, B32 TREZOR Galéria 

További, tervezett kiállítások szeptember – október között: MET Galéria, Próféta Galéria, Újpesti Galéria.