A B32 Galéria és Kultúrtér következő évada ismét a kortárs kultúra sokszínű találkozóhelye lesz. Színház, zene, képzőművészet, irodalom és film találkozik majd a Bartók-negyed szívében, miközben számos új bemutatóval, visszatérő kedvenccel és friss alkotói hanggal várjuk közönségünket.

Új bemutatók a színpadon

Befogadjuk az SZFE 2024-ben végzett osztályának Vilmányi Benett által rendezett Színész, szegény című előadását, amely várhatóan nálunk először 2026 szeptemberében lesz látható.

Októberben két új produkciót köszönthetünk színpadunkon: Szolnokról érkezik hozzánk a Nézőművészeti Kft. új érzékenyítő előadása, A semmi ágán, avagy hagyj el, mert szeretlek!, amely a mentális egészség, a stigmatizáció és a családi kapcsolatok kérdéseit járja körül.

Október 31-én Titánium-nyertes bemutatónk lesz: Marie Aubert regényének színpadi adaptációja Sándor Júlia rendezésében a Felnőtt emberek, amely humorral és őszinteséggel beszél a felnőtté válásról, a testvérkapcsolatokról és a gyermekvállalás dilemmáiról.

Tavalyi Járókeret-pályázatunk Tradíció kategóriájának nyertesei várhatóan novemberben kerülnek először itt közönség elé: Somorjai Réka BOJZ című darabja, amely egy széteső család és állami gondozásban élő fiatalok történetén keresztül beszél összetartozásról, veszteségről és túlélésről, valamint a Polcz Alaine szövegei alapján készült Alaine – Ideje a meghalásnak, amely Markó-Valentyik Anna előadásában, Ladányi Andrea rendezésében a méltó öregedés és elmúlás kérdéseit vizsgálja egy különleges, színházi, táncos és bábos formanyelven.

2027 februárjában érkezik Martinkovics Máté rendezésében a Fasiszta lelkek, amely Szirmai Rezső 1946-os interjúkötetéből indul ki, és a történelem legsötétebb fejezeteinek emberi hátterét próbálja megérteni. Az előadásokat szakértői beszélgetések is kísérik majd.

A tavasz egyik fontos premierje lesz Tózsa Mikolt alkotása, az Az elesés koreográfiája (munkacím), amely családi emlékezetet, örökséget és háborús múltat vizsgál személyes történeteken keresztül.

Színpadon marad

Színpadon maradnak közönségkedvenc produkcióink is. Továbbra is műsoron Hajdu Szabolcs előadásai: a Bobby, az Egy százalék indián és a Kálmán-nap, valamint a Nézőművészeti Kft. sikerdarabjai, a Leenane szépe és a Pánik. Visszatérnek az érzékenyítő előadások – a 7 Nap, a Súlyos és a Kalap –, továbbá látható marad a Túlélő, A Menedék, valamint Háy János művének színpadi változata, A bogyósgyümölcskertész fia is.

Galéria, zene, irodalom és még sok más

A B32 Galéria, a Trezor Galéria és a Karinthy Szalon tereiben a következő évadban többek között Szajki Bálint, Kontra Ágnes, Gera Noémi, Baranyai Levente és Kovács Lehel munkáival találkozhat a közönség. Emellett új alkotók és friss művészeti nézőpontok is bemutatkoznak majd. A kiállítások mellett akusztikus koncertek, beszélgetős estek, könyvbemutatók, filmes programok is lesznek. Az új évadban több új formátummal is készülünk. Elindul a Levélváltás, ahol történelmi és személyes levelek elevenednek meg rendhagyó felolvasásokon (nem lőjük le előre a poént), valamint a Kultúrflipper, amely játékos formában kapcsolja össze a különböző művészeti ágakat és alkotókat. Visszatér a közönségkedvenc Lemezjátszó, miközben új együttműködéseket indítunk könyvkiadókkal, középiskolákkal vagy épp a Margó Irodalmi Fesztivállal.

Találkozzunk a következő évadban!

Egy új évad mindig meghívás közös gondolkodásra, felfedezésre és találkozásokra. A B32-ben továbbra is az a célunk, hogy a kortárs kultúra különböző területei találkozzanak egymással és veletek. Köszönjük, hogy velünk voltatok az elmúlt évadban – ősszel új történetekkel, új alkotókkal és új élményekkel várunk benneteket!

Június 12-én nemcsak lezártuk a 2025/26-os évadot, hanem kedvcsinálót is adtunk mindabból, ami rátok vár a nyári szünet után. Az Open Nite-on megtelt a B32 nevetéssel, zenével és művészettel – pont úgy, ahogyan azt szeretjük.

Az este apropója az volt, hogy lezárjunk egy csodás évadot, és megmutassuk, milyen új színházi produkciók, kiállítások, koncertek, könyves és filmes programok érkeznek hozzánk ősszel, miközben persze műsoron maradnak közönségkedvenc előadásaink is, köztük a Bobby, az Egy százalék indián, a Kálmán-nap, a Leenane szépe, a Pánik, a Túlélő vagy A Menedék.

A B32 Vizsgadrukk improvizációs játékában a már évek óta nálunk alkotó, valamint a jövő évadtól hozzánk csatlakozó művészek álltak színpadra, a rendhagyó tárlatvezetésen pedig az épp aktuális kiállítások mögötti személyes nézőpontok kerültek fókuszba, Tózsa Mikolt segítségével. Az estét DJ Mahagonee zárta, a nyáresti nappalivá vált előterünkben és az ideiglenes teraszon pedig még sokáig beszélgettünk. Az este olyan remekül sikerült, hogy szeretnénk hagyományt teremteni, megvolt a legelső, alig várjuk, hogy szervezhessük a következőt!

Most egy rövid nyári szünet jön, de mi már nagyon várjuk az őszt is. A következő hetekben folyamatosan érkeznek majd az új kulisszatitkok és programhírek, ezért érdemes figyelni felületeinket és feliratkozni hírlevelünkre.

Ősszel újra nyitjuk a házat, addig is: szép nyarat, és köszönjük, hogy velünk voltatok 2025/26-ban is!

Tárt ajtókkal és tárt karokkal várunk június 12-én! Legyetek a vendégeink egy laza nyárestére! Nézzetek körbe, találkozzatok a művészeinkkel és velünk, és ismerjétek meg, miket tervezünk a jövő évadban! Laza impróműsorral, kortárs tánccal, rendhagyó tárlatvezetésekkel, DJ-vel, fröccsel és limonádéval készülünk, meg persze azokkal a spontán beszélgetésekkel, amikből a legjobb esték születnek.

Az Open Nite egy nyár előtti összejövetelünk, ahol megünnepeljük a mostanit és megmutatjuk nektek a jövő évadunkat.
     

Részletes program:

18:00: Kapunyitás. Zárjuk az évadot, nyitjuk a házat!

19:00–20:00: B32 Vizsgadrukk: színházi improvizációs játék az itt alkotó művészekkel (velünk lesz Erdős Lili, Gelányi Imre, Hajmási Dávid, Kovács Máté, Martinkovics Máté, Sándor Juli, Szabó Domokos, Szalontay Tünde, Tózsa Mikolt, Varga Ádám)

20:15–21:00: Rendhagyó tárlatvezetések, sztorik, személyes nézőpontok

21:00–22:30: DJ Set, DJ Mahagonee-val.

A B32 Open Bar egész este fröccsökkel, limonádékkal, harapnivalókkal vár.

A programokon a részvétel INGYENES, a bárban kártyával is tudtok majd fizetni! 

Egyéni élmények, a világ megtapasztalása, hangulatok, mediatív hatás – érzések, amiket mind-mind átélhetünk Kondor Attila Jelenlétkertjében. A jelenben vagyunk, az idő múlása váratlanul kint reked a képek befogadás közben. Egy emberek nélküli világ többet árul el rólunk, mint velünk együtt, mintha ábrázolva lennénk.

Kondor Attila képzőművész Jelenlétkert című kiállítás 2026. június 25-ig látható a B32 Galériában.

A művésszel Kovács Gabi beszélgetett.

A Jelenlétkert című kiállítás központi motívuma a kert. Szabályosan nyírt kerteket látunk többféle távolságból, hullámzó vizeket, elhagyott régi épületeket, lépcsőket. Azt mondja, hogy ezek valójában kódolt önarcképek. Mit mutatnak meg ezek a munkák a mostani életéből, a jelenkor világból?

Azt, hogy a festményeim kódolt önarcképek lennének sohasem mondtam, mert a hangsúlyt sohasem az önközlésre helyezem, hanem a munkámat inspiráló gondolatok minél világosabb kifejezésére. Ez a gondolat, hogy egy festmény kódolt önarckép, az “ogni pittore dipinge se stesso” (minden festő önmagát festi) olasz reneszánsz mondásból származhat. Daniel Arasse francia művészettörténész sokat foglalkozott ezzel a mondással. Arasse kutatásairól egyébként több esszét is írtam, legutóbb az Új Művészet 2025 novemberi számában.

A Jelenlétkert cím inkább az egyéni élményeket, hangulatokat meghaladó személyes tapasztalatot fejezi ki. Ez a szó a saját költői szóösszetételem, amivel arra akarok utalni, hogy a “kert” téma csak utalás az ábrázolt jelenségnél fontosabbra, ami nem más, mint a tudatos jelenlét.

Festményeiben gyakran ember nélküli tájakat látunk, mégis nagyon személyesnek hatnak ezek a képek. Hol vannak az emberek? Valamikor ott voltak?

Örülök, hogy nagyon személyesnek találja ezeket a képeket. Az, hogy nem szerepel ember ezeken a képeken – egy tudatos döntés. Mivel nagyon régóta festek ember nélküli tereket, tulajdonképpen azon kellene elgondolkozzam, hogy miért is kellene embert ábrázolnom? Vagy, hogyan is ábrázolnék embert? Ez egyébként nagyon is érdekel, mint jövőbeli téma. E kérdést tehát nyitva hagyva, azt tudom mondani, hogy sokkal többet és hangsúlyosabban lehet az emberről, az ember szellemi igényeiről úgy beszélni, hogy az ember alkotásait: kerteket vagy városokat ábrázolok. Ez ugyanakkor nem teljesen kivételes a festészetben. Ami újszerű lehet a néző számára, az a szemléletmód, vagyis a kifejezés belső oka. Ezeken a képeken a néző a szereplő és a táj sokkal inkább egy belső meditatív tapasztalatot oszt meg. Ha megfigyeljük magunkat, azt vehetjük észre, hogy a jelenben való időzés nagyon ritka tudatállapot. Általában a múltunk eseményeit próbáljuk megérteni, néha szinte rágódunk ezeken, miközben a jövőt próbáljuk meg elképzelni, eltervezni.  Saját személyes jelenidőnkben így „alig vagyunk jelen”, pedig csak a jelenben tehetünk olyan belátásokat, amelyek a valóság megismeréséhez vezetnek. A kert téma ezért csak egy lehetséges pont, hogy megmutassam: a festészet gyakorlása és szemlélése révén a jelenben időzhetünk.

A képei egyszerre idézik meg az európai tájképfestészetet és a japán vizuális hagyományokat. Hogyan találkozik ez a kétféle szemlélet az alkotói világában?

Valóban van, aki a japán művészethez is hasonlítja a munkámat. A keleti szemlélet nagyon sok mindenben inspirál, azonban nincsenek direkt átvételek. Ez inkább egyfajta szellemi, szemléletbeli rokonság.

Több művében hangsúlyos az épített környezet és a természet viszonya. Ön szerint lehetséges harmónia emberi tervezés és a teremtett világ között?

Ez csak a szándékainkon múlik. Ha keressük ezt a harmóniát, akkor ez létrejön. A régi távolkeleti építészet erre valóban jó példa. De a modernitás előtt a nyugati kultúrában sem volt ismeretlen a természettel harmonizáló építészet.

Festményanimációi különleges, meditatív élményt adnak, mintha az idő is másként működne bennük. Miért fontos Önnek a mozgókép, mint kifejezési forma a festészet mellett?

Az, hogy ezt mondja, már önmagában is öröm a számomra, mert azt jelenti, hogy e film által sikerült valamit Önnek is átadni azokból a tapasztalatokból, amelyek a festményeket és a filmet egyaránt inspirálták!

Hogy miért fontos a film, mint kifejezési forma nekem? Talán épp azért, mert rá tudok mutatni a befogadás folyamatszerűségére és arra, hogy milyen gyümölcsöző dolog ezt tudatosítani a magunk számára. Ha az egész világot, mint egyetlen hatalmas műalkotást tudjuk szemlélni, akkor ez a szemlélés egy befogadási folyamat. A világ ekkor már nem csak tények és hatások puszta halmaza, hanem Teremtéssé válik, vagyis Jelenlétkertté.

A kiállítás finoman reflektál korunk ökológiai és civilizációs kérdéseire is. A Jelenlétkert figyelmeztetés, egyfajta eszképizmus, vagy pusztán csak meghívás a szemlélődésre?

Semmiképpen nem kívánok eszképizmust sugallani. Ezért is foglalkozom annyit a minket körülvevő városi térrel, amit a Jelenlétkerttel párhuzamosan a Resident Art Galériában – nem messze a B32 Galériától – a Láthatatlan város című kiállításban 2026. május 23-ig meg is tudnak tekinteni.

Tehát igen, meghívás a szemlélődésre, ugyanis azt gondolom, hogy a meditatív hozzáállás valójában nem kilépés, hanem éppen kulcsot ad ahhoz, hogy olyan belátásokat tegyünk, amelyek a környezetünkre is jó hatást gyakorolhatnak.

Fotó: Novák Doro

A japán kokeshi babák első pillantásra finom, csendes tárgyaknak tűnnek, mégis sorsokról, veszteségekről, újjászületésről és láthatatlan kapcsolódásokról mesélnek. Az Életutunk kereszteződése, a kokeshi című kiállítás alkotójával arról beszélgettünk, hogyan válhat egy faragott tárgy spirituális társsá, miként találhat egymásra mester és tanítványa a kultúrákon keresztül, és hogyan kelhetnek új életre a töredékek – akár a fában, akár önmagunkban. Aoki Ryoka és Tóth- Vásárhelyi Réka közös kiállítása a B32 Trezor termében június 19-ig látható.

Kovács Gabi Tóth-Vásárhelyi Rékával beszélgetett.

A kiállítás címe, Életutunk kereszteződése, a kokeshi erősen utal a sors és a választás kapcsolatára. A kokeshi babákhoz vezető utad elrendelt találkozásnak tartod vagy inkább tudatos döntések sorozatának látod?

A kokeshi japán fababákkal való kapcsolódásom egyértelműen sorsszerűen alakult egészen a kezdetektől. Még akkor is, ha néha szerettem volna tudatosan irányítani egy-két fordulópont esetében, azonban olyankor elakadt a történetem egészen addig, míg ismét el nem engedtem az irányítási szándékaimat. Visszatekintve az elmúlt tizenöt évre számos meglepő esemény úgy megcsavarta a történetet, ahogy azt gondolom még egy élénk fantáziájú írónak sem biztos, hogy sikerült volna.

Aoki Ryoka mesterrel való kapcsolatod nemcsak szakmai, hanem mélyebb, akár spirituális kötődésnek is mondható. Hogyan lehet kulturális és generációs távolságokon át ilyen intenzív alkotói párbeszédet kialakítani? A babák ebben is segítenek.

Itt ismételve önmagam, szintén csak a magasabban elrendelt égi rendezők szándékos játékának látom a mi kapcsolódásunkat mesteremmel. Nehézkes nyelvi kommunikációnk ellenére sokszor éreztem azt a közelében, hogy tökéletesen megértjük egymást szavak nélkül is, még azokban a helyzetekben is, amikor a körülöttünk lévők csak értetlenül álltak. Ezt a jelenséget nagyon nehéz elmagyaráznom, mert nem egy szociálisan megszokott kommunikációs csatorna a miénk, és valóban a kokeshik sokszor segítenek minket. Például erre a kiállításra készültem, festettem és javítottam a mesterem által rám bízott megkezdett babákat. Az egyik babát 3 különböző darabból próbáltam összerakni, egy új alkotást létrehozni, azonban a rajta lévő kendő kifaragott rojtja egy helyen ki volt törve. Picit csalódott voltam és tanácstalan, hogy hogyan pótoljam a hiányzó részt, biztos furcsának tűnik, de megkérdeztem a babától, hogy most hogyan folytassam. Ahogy forgattam a kezemben, a benne lévő csapolás fúrt lyukából kipottyant a hiányzó darab. Ennek nagyon megörültem, de egyben le is döbbentem, mert rengetegszer utaztattam, pakoltam, ládából ládába és egyetlen egyszer sem esett ki útközben az a kis elrejtett hiányzó darab, amit valószínűleg amesterem tett oda, hogy majd egyszer vissza lesz ragasztva. Azonban az időzítés sorszerű volt. A kokeshi címe a „Szakadt ruhám titka” lett. 

A kiállításon a „Női szemek” című installációban, csupa szem nélküli és megfestett szemű vagy félig kész kokeshi látható összetömörülve. Mit látnak ezek a babák? Mi az üzenete számodra ennek az installációnak?

A kiállítótér egyik sarkába japán tolóajtókat imitáló paraván mögé tettem be rengeteg olyan kokeshi fa alapot, amit Aoki Ryoka meseteremtől hoztam el Shibukawából. Ezzel egyrészt szerettem volna bemutatni a látogatóknak azt, hogy milyen állapotban kapom azokat a kokeshi részeket, amikből alkotok. Sok alap csak éppen el van kezdve, van ami azért lett félretéve, mert el lett rontva, vagy eltörött, ráborult a tinta…stb. Kezdetben azt gondoltam, hogy mindet teljesen le kell tisztítanom, hogy újra kezdhessen őket. Azonban ahogy mesélni kezdtek a babák, mint a kirakós darabjai megtalálták hiányzó részeiket. A szemeket viszont azért festettem rájuk, mert minden babát azzal kezdek. A szemét meg kell nyitnom a babának ahhoz, hogy „életre” keljenek és a jövőbe tekintsenek. Nagyon erősnek érzem azoknak a kokeshi babáimnak az üzenetét, akiknek még csak a szeme van megfestve, mert így minden fókusz oda irányul, ráadásul a kiállításon az ő szemmagasságukba le kell hajolni, hogy a szemükbe lehessen nézni, mert a földre helyeztem el őket.

Munkáidban gyakran beszélsz a fa „lelkéről”, az intuícióról és arról, hogy az alkotás során mintha valami átáramlana belőled a babákba. Hogyan lesz egy tárgyból élő, üzenetet hordozó alkotás?

Azt gondolom, hogy ez az a kérdés, amit nehéz lenne egy-két mondatban megválaszolnom, mivel ez egy sokkal mélyebb, összetettebb benső folyamat, amihez több mint 30 éve tudatosan dolgozom önmagamon, mégsem feltétlenül szándékosan irányítva nyilvánul meg.

Az alkotásaim indirekt üzenetei talán a szavak nélküli interaktív párbeszédek kapcsán továbbítódnak. Először az alkotás és az én kapcsolódásomból született mondanivaló születik meg, majd a néző és az alkotás találkozásán keresztül, minden esetben egyéni módon, személyre szabottan egyedi üzenetként interpretál.

A történetedben hangsúlyosan jelen van az újjászületés motívuma – Aoki Ryoka mester műhelyének pusztulásától a főnix szimbólumig, sőt a saját átalakulásodig. Mit tudtál ebből az erőből megmutatni Ryoka mester babáin és a te babáidon keresztül?

Az átalakulás, az újjászületés mind -mind külső és leginkább benső erő együttes hatásával valósulhat meg. Fával dolgozni és fából alkotni elsősorban rengeteg fizikai erő összpontosításával lehetséges, de a fizikai erőt az alkotási folyamat részeként csakis benső erővel lehet működtetni. A fa kivágása, a fa halálát okozza, ezután a fadarab megmunkálása, kifaragása, kifestése során, a fa lelkéig kell eljutnunk, hogy ott új értelmet adva létének, az újjászületéshez segítsük azt. Minden szüléshez és születéshez erőre van szükség, ami nem más, mint az életerő. Ebből az aspektusból vizsgálva, talán a kokeshi az életerő szimbóluma is lehet.

Fotók: Novák Doro

Valami nagy-nagy tisztaságról szeretnék most beszélni Önöknek. Egy olyan fajta tisztaságról, vagy inkább letisztultságról, ami a matematika és a művészet számára egyaránt kihívást jelent, és egyaránt évezredek óta szeretnék elérni: a lehető legkevesebb szóval, eszközzel sokat, lehetőleg mindent elmondani.

Megtalálni ehhez az utat nem egyszerű, bejárni ezt az utat pedig még kevésbé. Sokan sokféleképpen próbálkoztak és próbálkoznak ezzel, de érintettségem okán – matematikus lévén – hagy idézzem ide elsőként Euklidészt, aki először talált rá erre az útra: 2000 évvel ezelőtt megmutatta, hogy a geometria, a tér csodálatosan gazdag világa valójában felépíthető néhány nagyon egyszerű elemből: pontból, egyenesből, körből, a köztük lévő kapcsolatokból, illetve az ezekről tett állításokból, amit Euklidész axiómáknak nevezett. Elemek című munkája valóban elementáris erejű mű, amiben a fent említett néhány alapelemtől elinduló út, ha követjük, a végsőkig gazdaggá tesz minket.

Nos, Sebestyén Sára hasonló útra hív minket. Rendkívül kevés eszközzel, szinte axiomatikus szigorral dolgozva, és ezeket az eszközöket konok következetességgel alkalmazva jönnek létre az alkotásai. Két ponton keresztül pontosan egy egyenes húzható – ha kimondjuk, nyilvánvalóvá válik, de valakinek, Euklidesznek rá kellett jönnie, hogy ezt ki kell mondani, és hogy ezt kell, és így kell kimondani. Sára ugyanígy rájön, hogy ezt a konkrét térrészt le kell fényképezni, és ezt kell, és így kell lefényképezni. Ugyanakkor több is ez, mint egy axiomatikusan felépített rendszer, hiszen a precíz, szabatos struktúrák néhol akár szabados érzelmeket is felfednek: munkáinak lényegi eleme a játékosság, az érzelmi vagy érzéki meglepetés, sőt, akár az erotika.

Sokféle értelemben fel kell készülnünk tehát, ha el akarunk indulni vele ezen az úton, cserében Sára valami nagyon erős, elemi, intim térélményben részesít minket, persze csak ha kellő figyelemmel követjük az útját. Pilinszky János szavaival élve, ez az út nyílegyenes labirintus. Nyílegyenes, amennyiben nagyon egyértelmű, határozott irányt látunk itt kirajzolódni a képeken, de labirintus, amennyiben ez az út mégis tele van meglepetésekkel, kinyíló és bezáruló ajtókkal, kiszögellésekkel, tükrökkel, titkokkal, érzelmekkel, élettel, önhasonló vagy meghasonlott elemekkel. Úgy tűnik, ezeket Sárának – belső késztetésből – fel kellett fedeznie, az ajtókat kinyitnia, bezárnia, a tükörbe belenéznie, a titkokat, a titkait felfednie és felfedeznie. És Sára ezt megteszi, önmagáért és értünk, helyettünk is, aminek az eredményét ezen a kiállításon élhetjük át, ha végigkövetjük a fizikai értelemben is kijelölt utat.

Euklidészt említettem, mint a letisztult geometriai útkeresés legszebb példáját, de a költészetből is hozhattam volna példát. Sokan hasonlítják Sára képeit a jól ismert japán haikukhoz, de, miközben éppen a letisztultság és feszesség szempontjából nagyon is értem az analógiát, számomra Sára alkotásaiban több a játék, az érzelem és a szabadság. Hasonló hatással talán éppen a fent említett Pilinszky János költészete bír – pár jól megválasztott, csendes, akár szikár szó által döbbenetesen erős érzelmek és világok tárulnak föl az ő verseiben – csakúgy, mint Sára képeiben.

Képzeletemben, ha nem is látjuk őket, Euklidész és Pilinszky karonfogva sétálnak ezen a kiállításon. Csendesen beszélgetnek, Pilinszky dohányzik, de Euklidészt ez nem zavarja. Azt látják, hogy Sárának, ha más eszközökkel is, de sikerült az, ami nekik is sikerült a saját területükön, sőt Sárának sikerült az ő gondolataikat valamilyen értelemben fuzionálnia is. Azt hiszem, együtt örülnek annak, hogy a geometria és a költészet legletisztultabb és legerőteljesebb formái találkoznak az itt látható alkotásokon. Törékeny monumentalitás. Leheletfinom brutalitás. Hajszálvékony vonalakkal megrajzolt irdatlan tömeg. Izzó, játékos szürkeség és véresen komoly színek.

Sárának sikerül az, hogy a legkevesebb elemmel a legtöbbet mondjon: pont, egyenes, kör – és az ezekből összeálló mindenség.

Nem magától értetődő az, hogy ez sikerül. Pilinszky János idézi föl Baudelaire gondolatait a képzeletről: „a teremtő képzelet, amennyiben kombinatív, kombinációinak analízisében, és ezen analízis során nyert felismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza.” A teremtő képzelet tehát a képzelet odaadása, a teremtő képzelet a fölösleges fantáziálásról való lemondás, a csodálatos, tiszta és puszta lényeg felmutatása, barokkos elemektől való megtisztítása, szépségének elvesztése nélkül. Azaz, minden játékosságával együtt, nagyon gondos, konok, kemény összpontosítást igénylő munka. Ennek a munkának az eredményét, a hihetetlenül letisztult, de elementáris erővel és érzelmekkel bíró térélményt és az abban kijelölt út bejárásának örömét nyújtja nekünk ez a kiállítás. Nyújtja pedig mindezt a térélményt a szó szoros és átvitt értelmében is, hiszen ez a kiállítás nem csupán falra akasztott képek sorozata, hanem ennek a különleges helyiségnek a belakása, a térré formálása. Az elkopott kifejezés, a „kiállítótér” itt új értelmet nyer: a kiállított alkotásokat felerősítő, hangsúlyos térbe lépünk be, ami partnerként vezet minket végig az úton.

És hogy történetesen fényképezőgéppel készültek ezek az alkotások? Lehet. Mégis – sajnálom, ha valaki esetleg egy fotókiállításra érkezett volna, mert ezek nem fotók. Nem fotók, hanem gyönyörű, fénnyel festett alkotások, absztrakt térélmények. Még akkor is, ha fotó mivoltukban őriznek valamit abból a hihetetlen geometriai érzékenységből, ami talán Moholy-Nagy és Kepes György sajátja volt, amivel egy hétköznapi épületben, villanypóznában, villamossínben meglátták a geometria élményét. Geometrikus fotók voltak ezek valószerű helyszínekről (ahogy ez illik is egy fotóhoz).

Ezt az erős hagyományt viszi tovább Sára, miközben meg is haladja azt. Ezeken a képeken ugyanis már nem csak a térben elhelyezkedő objektumok részletei vannak megörökítve, hanem a tér maga. Az objektív elveszti objektivitását, a kép elveszti tárgyszerűségét. Rejtélyes módon Sára körül mintha maga a levegő is fényérzékeny lenne. Értsük jól: valamit a térben sokféle művészi eszközzel meg lehet ragadni, de a teret magát, a tér elemi élményét megragadni – ehhez zsenialitás kell. Én is le tudok, Önök is le tudnak fényképezni egy házsarkot, a térben elhelyezkedő épületet – Sára viszont lefényképezi nekünk a teret magát. Ha figyelünk, Sára segítségével megérthetünk valamit a térről, a tér segítségével megérthetünk valamit Sáráról, végül megérthetünk valamit az ebben a térben elhelyezkedő önmagunkról is, és nem csak akkor, ha a tükörbe nézünk. Ennyivel gazdagabbak vagyunk tehát vele és általa, amit a geometria rajongójaként és műélvezőként ezúton, és itt is, mindannyiunk nevében, nagyon köszönök neki.

A kiállítást megnyitom.

Meditatív csend, vibráló színek és a természetből születő absztrakt formák találkoznak Ernszt András festményein. A B32 Galériában március 11-én nyíló Sűrített csend című kiállítás olyan képi világot tár a néző elé, amelyben az organikus formák dinamizmusa és a kompozíciók nyugalma különös egyensúlyt teremt.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

A kiállítás címe nagyon erős, költői kép. Mit jelent ez a „sűrített csend”, és hogyan jelenik meg a festményein?

Az alkotás folyamata, a munkafolyamat számomra egy meditatív állapot: egyfajta befelé fordulás, elmélyülés, mely révén egy koncentrált jelenlét jön létre.

Ilyenkor csend vesz körül és csend jelenik meg belül – egy olyan csend, ami spontán ráérzésekhez, felismerésekhez vezet.

Ebben az élő figyelemben megszülető, beérő motívumoknak a sűrített, koncentrált kivonata egy-egy alkotás. Amellett, hogy alapvetően mozgalmas, dinamikus képi struktúrák ezek, igyekszem úgy alakítani a munkákat, hogy létrejöjjön egyfajta összhang, kiegyenlítődés, egy nyugalmat, egyensúlyt sugárzó festőiség. Képeim inspirációs forrásai olyan természeti látványokból eredeztethetők, melyek eredendően hordoznak egyfajta harmóniát, egyfajta idillt.

Festészetében régóta meghatározó az organikus formák absztrakciója és a természet inspirációja. Hogyan alakul át egy konkrét természeti élmény – például a fény, a víz vagy a növények világa – festői formává a képein?

Alkotásaim kiindulópontja a természeti látvány. Általában a természetben tett séták során szerzett élményekből, emlékekből, valamint a növényekről általam készített fotókból inspirálódom. Ezeket az első impressziókat kezdem fokozatosan átalakítani, vizuálisan átértelmezni. Az ilyen átfogalmazások során fontos számomra, hogy a készülő festmény világa tükrözze azt az elvonatkoztató látást, ami akkor nyer teret bennünk, mikor nyitottsággal, élő figyelemmel szemlélünk valamit, például egy erdőrészletet, a fény és árnyék játékát, a nap vibrálását, a foltok ritmusát, a növényi rendszerek rétegzettségét, egymásra épülését. A rendszer, a ritmus, a színek és formák sajátos kapcsolódása ott van minden vizuális élményben. Ezek a jelenségek markánsan befolyásolják az alkotásokat, s megidézik bennem a készülő festmény színkompozícióját, lehetséges formarendjét, kompozíciós arányait. Emellett egy adott hangulatot is szeretnék közvetíteni – akár egy napszak atmoszféráját, akár a fény–árnyék játékából születő, belső vízió képét.

A műveiben gyakran jelenik meg a rétegzettség, a transzparens festékhasználat és a struktúrák egymásra épülése. Milyen szerepe van ennek a technikai folyamatnak a képek jelentésében vagy atmoszférájában?

Az adott festmény felépítése, rendszere a kiválasztott természeti kép világára reflektál. Az összképet a különböző, egymás fölé, alá vagy mögé helyezett, átlátszó (transzparens) és fedett felületek alakítják ki. A festészet adta lehetőségek segítségével ezeket a formákat és színeket átértelmezem és újrarendezem. Ezek a festészettechnikai megoldások hozzájárulnak a látvány elvonatkoztató, szabad átírásához.

Az elmúlt években kifejezetten foglalkoztat a képrétegek egymásra hatása, valamint a transzparens hatás vizsgálata. Az alkotói folyamat során fokozottan figyelem, hogy például egy adott kép felsőbb festékrétegei mögött milyen formák és színrendszerek érvényesülnek. Tehát az alsó rétegek miként befolyásolják a felsőbb rétegek karakterét, és hogyan hatnak az összkép dinamikájára. Nyilván ennek a fordítottja is érdekes és szintén a megfigyelésem tárgyát képezi.

Festményeit a pécsi festészeti hagyományokhoz is kapcsolják, például Keserü Ilona, Martyn Ferenc vagy akár Rippl-Rónay József örökségéhez. Hogyan látja a saját helyét ebben a tradícióban?

Keserü Ilona volt a mesterem a doktori képzés alatt, így ezáltal is bekapcsolódhattam ebbe a pécsi festészeti tradícióba. Ahhoz nyilván hosszabb időnek kell eltelnie, hogy az ember tisztán érzékelje akár a saját alkotói pozícióját ebben a művészeti örökségben. Az nem kérdés, hogy nagyon fontos előképek az itt felsorolt művészek, s ahogyan az ő alkotói gondolkodásmódjukban is – valamint sok Pécshez kötődő művész festőiségében is- a szín kiemelkedő szerepet játszik, úgy saját alkotói munkámban is ez meghatározóvá és karakteresen fontossá vált.

Az, hogy oktatóként és mesterként magam is több évtizede dolgozom fiatalokkal, ez a művészetoktatói tevékenység szintén egy közvetlen kapcsolódási pont lehet az említett elődökhöz.

Több sorozatban az – például az Illatmező, a Ráközelítés, vagy a Lélegző táj  – különböző módon közelíti meg a természetet. Miben különbözik ezeknek a sorozatoknak a gondolati vagy festői kiindulópontja?

A gondolati kiindulópont tekintetében nem feltétlenül van számottevő eltérés. Egy kötetlen, kísérletező festői attitűd van jelen a kezdeteknél, egy lendületes, szabad gesztusokra épülő alkotói folyamat, ami egy-egy sorozat esetében időközben eltérő képépítési irányokat jelöl ki.

Többször említi, hogy az alkotás során szinte meditatív állapotba kerül. Hogyan hat ez a koncentrált, elmélyült munkafolyamat a képek ritmusára és hangulatára?

Természetesen a képalkotás folyamata eltérő munkafázisokat ölel fel. Vannak az alkotói folyamat során kevésbé intenzív, sűrített figyelmet kevésbé igénylő szakaszok, illetve vannak tűéles koncentrációt igénylő momentumok és a valódi elmélyülés fázisai. Nem feltétlenül van relevanciája ennek a kategorizálásnak, de annyiban talán mégis fontos, hogy az elmélyülő jelenlét olyan vizuális ráérzéseket, közvetlenebb meglátásokat hoz, ami többnyire egy „gépiesebb” munkafázisban nem tudna megszületni.

A festményeiben egyszerre jelenik meg a természet burjánzó szabadsága és a formák strukturált rendje. Ez inkább feszültséget vagy harmóniát jelent?

Valóban egyszerre jelenik meg a munkákon egy jó értelemben vett feszültség az organikus formák dinamikája, vibrálása révén, ugyanakkor reményeim szerint egyfajta képi harmónia is létrejön a formák egymáshoz való viszonyában, nyitott rendjében, ritmusában, színében. Ezek együttélése, együttes jelenléte fontos számomra, a képek sajátos lüktetését adja, egyensúlyt teremt.

Festőként és egyetemi oktatóként is jelen van a művészeti életben. Hogyan hat egymásra a tanítás és a saját alkotói munkája?

A saját művészeti munkám és az oktatás számomra kiegészítik egymást. Sokat tanulok a hallgatóimtól és a velük való munka inspiráló számomra. Arra is ösztönöz, hogy folyamatosan kutassak, tájékozódjak a festészet világában. Mindenesetre élmény figyelni minden egyes hallgató esetében a fejlődésük különféle állomásait, sikereit.

Bízom benne, hogy valóban tudok nekik segíteni abban, hogy mélyebbre lépjenek a saját alkotói útjukon.

Fotók: Aczél Márk

Maróti Viktória Matter in motion című kiállítása a mozgás és az anyag határterületeit vizsgálja, azt, ahogyan a textil eltűnik, és a porcelán mégis megőrzi az emlékét. A február 5-én nyíló tárlat a B32 Trezor Galériában az átalakulás, a hiány és az érzékelés kérdéseit járja körül.

Kovács Gabi a művésszel beszélgetett.

A kiállítás címe a mozgásra utal, miközben a porcelán megkövült anyag. Mit jelent számodra ez az ellentmondás, és hogyan jelenik meg a kiállított munkákban?

A mozgás számomra egy olyan metafora, amely az anyagok szimbiózisából fakadó átváltozást jelképezi. Munkáimat textil és porcelán – vagy kerámia – együtteséből hozom létre; ezek az alkotások az égetést követően, a porcelán megkövült állapotában őrzik a textil emlékét. A kiállításon látható munkák egy részében megjelenik egyfajta színlelt mozdulat is, amelyet a textilszálak gesztusainak „lefagyasztásával” érek el.

Alkotásaidban a textil és a kerámia határai elmosódnak. Mikor vált világossá számodra, hogy ez a médiumok közötti „hibrid tér” lesz a saját vizuális nyelved alapja?

A textil és a porcelán kapcsolatával 2015-ben kezdtem el kísérletezni. Ez a folyamat 2018-ra érett be: kerámiatervező művész mesterdiploma-munkám volt az első olyan plasztikasorozat, amelyben ezt a sajátos technológiát már kiforrott formában alkalmaztam. Az évek során a kifejezésmódom egyre gazdagabbá vált, és ma már számos módon tudok építkezni ebből a vizuális nyelvből. A rendszeres kísérletezésnek köszönhetően alkotásaim és technikai megoldásaim folyamatos előrehaladáson mennek keresztül. Szisztematikusan kutatom alkotói tevékenységem fejlődésének lehetőségeit.

A magas hőfokú égetés során a textil eltűnik, mégis meghatározó nyomot hagy. Hogyan gondolkodsz erről a hiányról mint jelenlétről?

A magas hőfokú égetés egyfajta alkímia, ahol a textil fizikai valósága információvá alakul át. Ez a hiány számomra a mozgás megkövült bizonyítéka. A textil szálai irányították a porcelán áramlását, és bár a szálak hamuvá válnak, a feszültségük és a ritmusuk ott marad a porcelánban. A hiány tehát nálam nem a valami hiányát jelenti, hanem a valaha volt érintés és struktúra véglegesített formáját.

A mozgás nálad nemcsak fizikai értelemben jelenik meg, hanem az idő, a metamorfózis és az érzékelés szintjén is. Milyen belső folyamatokat tükröz számodra ez a folyamatos átalakulás?

Belső szinten ez a folyamatos átalakulás a kíváncsiság és a határok feszegetésének tükre. Nem szeretem a statikus állapotokat sem az életben, sem a művészetben. A ‘Matter in motion koncepciója a belső nyugtalanságomat csatornázza be: minden egyes égetés egy újabb válasz a ‘mi lenne, ha?’ kérdésre. Ez a folyamat megtanított arra, hogy az átalakulás nem veszteség, hanem szintlépés – a textil eltűnése nem végpont, hanem egy új minőség kezdete, ami a megújulás képességét jelenti számomra

Munkáid gyakran vizuálisan „megtévesztik” a nézőt: puhának tűnnek, miközben törékenyek és kemények. Mit gondolsz, mit árul el ez az érzéki bizonytalanság a porcelánról. és rólunk, szemlélőkről?

Ez a megtévesztés valójában egy meghívás az érzéki felfedezésre. A nézőben reflexszerűen támad fel a vágy, hogy megérintse a tárgyat, mert a szeme és a tapasztalata ellentmondásba kerül egymással. Ez a bizonytalanság arra tanít minket, hogy az érzékelésünk korlátolt: a porcelán itt a textil ’emlékét’ hordozza, és ez a kettősség vibrálást hoz létre a tárgy és a szemlélő között. Arra emlékeztet minket, hogy a dolgok lényege sokszor túlmutat az első benyomáson.

Az alkotói folyamatodban a tapintás kiemelt szerepet kap. Hogyan működik együtt nálad a kéz, az anyag és a gondolkodás?

Számomra a tárgykészítés nem egy lezárt folyamat, hanem egy végtelenített láncolat. A kezem, az anyag és a gondolkodásom egy folyamatos párbeszédben áll egymással: sosem egy üres papír előtt ülve születnek meg a válaszaim, hanem munka közben, a műhelyben.

Minden egyes tárgy magában hordozza a következő csíráját. Ahogy a kezemmel érzékelem a porcelán és a textil ellenállását vagy alakíthatóságát, gyakran olyan váratlan helyzetek adódnak, amelyeket nem lehet előre megtervezni. Egy véletlen gyűrődés, egy sajátos anyagi reakció az, ami elindítja a következő gondolatot. Ebben a láncolatban maga a készítés folyamata a legfőbb inspirációm: az éppen készülő munka veti fel azokat a kérdéseket, amelyekre a következő tárggyal igyekszem válaszolni. Így a kiállításon látható darabok nem elszigetelt alkotások, hanem egy folyamatos metamorfózis állomásai, ahol minden forma az előző tapasztalataiból építkezik.

A kiállításon porcelánplasztikák és muráliák egyaránt szerepelnek. Miben különbözik számodra a térrel való kapcsolat ezeknél a műtípusoknál?

A porcelánplasztikák és a muráliák számomra két különböző módot jelentenek a tér és az idő megragadására.

A plasztika egy sűrített energia: egy olyan autonóm lény, amelynek saját tere van. Körbejárható, minden oldalról más-más arcát és mozgását mutatja meg, így a nézőt is fizikai mozgásra készteti. Ebben az esetben a tárgy határozza meg a környezetét.

Ezzel szemben a murália az építészeti tér szerves részévé válik. Itt a fal már nem csak egy háttér, hanem a mű kiterjesztése. A muráliáknál sokkal intenzívebben tudok játszani a fény-árnyék hatásokkal: a porcelán jellege és a textil emlékét őrző struktúrák a fal síkján egyfajta ‘vizuális szövetet’ alkotnak. Míg a plasztika a tárgy belső mozgásáról szól, a murália a tér ritmusáról és a fény folyamatos változásáról.

Ami közös bennük, az a metamorfózis: mindkét műtípusnál ugyanazt a kísérleti folyamatot használom, csak más dimenziókban engedem szabadjára az anyagot.

Fotók: Novák Doro

Személyes emlékek, kollektív traumák és a jelenkor erőszakos eseményei fonódnak össze a Postmemory című kiállításon, amely január 30-ig látogatható a B32 Galériában. A művész munkái a háború és a terror hatásait vizsgálják, különösen a gyerekekre és az emlékezés folyamatára fókuszálva.

Kovács Gabi Hámori Anett festőművésszel beszélgetett.

Miért a nizzai terrortámadás vált ennek a sorozatnak a központi referenciájává, és mikor vált személyesen feldolgozandó képi anyaggá?

Nizzában, az École Nationale Supérieure d’Art hallgatója voltam 2009-ben Erasmus-ösztöndíj keretén belül. Számomra a legfontosabb művészi attitűd a társadalommal kapcsolatos kérdések, gondok, a politikai és gazdasági helyzet alakulása, egyáltalán a jelenkorra történő reflexiók megjelenítése. Mindez a Franciaországban töltött tanulmányaim alatt realizálódott bennem. Olyan egyetemen tanulhattam, ahol meglehetősen nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy minden országból csak egy cserediák kerülhessen be. Így alakult ki, hogy számos ország és különböző kultúrák voltak együttesen jelen: kolumbiai, indiai, amerikai, kanadai, szlovák, holland, német… stb. Mindemellett a tanáraink is különféle nációt képviseltek. Ez a fajta internacionális közeg a mai napig meghatározó a munkáimnál, termékeny közeget biztosít számomra. Továbbá ez a multikulturális közeg irányította a figyelmem teljes mértékben a különféle társadalmi és politikai helyzetek kutatására: gyerekkatonákra, katasztrófákra (pl. Fukusima), a kirgizisztáni háborúkra, Ukrajna és Oroszország viszonyára, majd a migrációra és annak következményeire.

Mindazonáltal nagyon erősen kötődöm az itt töltött időszakhoz, a helyhez, ami erőteljesen összefonódik a szabadság, a nemzeti sokszínűség, a kultúra és a művészet fogalmával. Nekem is ezeket jelenti. Ez a térség, a város, és azon belül is a Promenade Des Anglais az előbb említett fogalmak jelképe. Magam is itt éltem a mindennapjaim, és a gyerekkorom tisztaságát idézte fel bennem, olyan emlékeket, amik a boldogságot jelentik, és a tapasztalataim szerint, ezt más emberek is így érzik. Amikor a nizzai mészárlás megtörtént, olyan volt mintha belegázoltak volna ebbe a biztonságos gyermeki létbe. Nagyon megrázott engem is.

A nizzai mészárlás sorozat nem a központi tematika a Postmemory kiállításon, inkább egy része a folyamatnak, melynek kiindulópontja a háború, és annak az emberekre, a gyerekekre gyakorolt hatása. Egyéni és kollektív emlékezés, valamint trauma ez.

Hogyan értelmezi Marianne Hirsch postmemory fogalmát a saját művészeti gyakorlatában?

„a másodlagos emlékezetet, amely közvetett módon, de mélyen hat az egyéni identitás formálódására, különösen olyan esetekben, amikor a személyes tapasztalat és a történeti trauma közvetlenül nem érhető el (Hirsch, 2008)

A postmemory sorozatban a személyes gyerekkori traumáimat ábrázolom, napjaink háborús helyzeteiben. Ez a folyamat egyfajta vizuális emlékezet kutatás, traumafeldolgozás a részemről.

A munkái gyakran mediális képtöredékekből építkeznek. Mit jelent az, hogy egy trauma „képeken keresztül” válik emlékké?

Számomra a vizualitás mindig is meghatározó volt, egész kicsi koromból (2 éves) is vannak képi emlékeim. Olyan élmények „képkockák” ezek, amiket napjainkra tudtam csak értelmezni, mégis az egész életemet végigkísérték és hosszú folyamat volt, mire valójában rendszereztem őket. Walter Benjamin szerint az egyénnek létezik egy alapvetően vizuális és „öntudatlan”, nem reflektált világképe vagy inkább képarchívuma, amely meghatározza nemcsak a képekhez, de a világhoz való viszonyát is. Ez a bizonytalan körvonalú és kiterjedésű archívum maga az optikai tudattalan.” Ezt a tudattalan képi világot szerettem volna tudatosítani úgy, hogy az kollektív szinten is megjelenítse a néző háborúhoz, szenvedéshez való viszonyát. Azt gondolom, hogy a transzgenerációs örökségünknek köszönhetően minden embernek van valamilyen viszonya a háborút- és annak következményeit illetően.

Miért fontos a papír, illetve az akvarell törékeny, átmeneti jellege ebben a sorozatban?

A papír egy nagyon finom anyag, mégis erős hordozó. A pauszpapír egy hártya, ami bizonyos elemeket átenged és bizonyos részeket elfed (főleg, ha egymásra rétegezve installálom), van egy sajátos játéka. Olyan ez, mint az emlékezet. Mindemellett nagyon személyes teret képes létrehozni. Az akvarell, mint műfaj kifejezetten „tetszetős” hatást kelthet, én pont ezt állítom éles ellentétbe a munkáim témájával. Ez a kontraszt az egyik meghatározó eleme a művészi attitűdömnek.

A képeken gyakran hiányzik a konkrét narratíva vagy a tér. Miért döntött így?

Mert a fókusz mindig a mondanivalón van, és semmiképp sem szeretném elterelni róla a figyelmet. Napjainkban olyan sok felületen „fogyasztunk” képeket, hogy szinte immunisak lettünk az erőszak képeire, hozzászoktattak és hozzászoktunk a látványhoz. Ezért döntöttem úgy, hogy nem ábrázolom a „hátteret” és nincs konkrét narratíva, így kénytelenek vagyunk észlelni a képeket.

Mindemellett a képek megjelenítik a hiányt, ahová mindannyian behelyettesíthetjük saját fájdalmainkat, félelmeinket abba a végtelen űrbe, amit a papír fehér volta, sok esetben a halott testek fehér látványa áraszt felénk.

Hogyan kapcsolódik ez a kiállítás a korábbi, személyesebb történeteket feldolgozó munkáihoz?

Számomra a legfontosabb művészi attitűd a társadalommal kapcsolatos kérdések, gondok, a politikai és gazdasági helyzet alakulása, egyáltalán a jelenkorra történő reflexiók megjelenítése. Témáim kiválasztásában alapként szolgál az internet, vagy egyéb hírcsatornák, újságcikkek, fotók, sajtófotók, dokumentumfilmek. Jelen van egyfajta dokumentarizmus és társadalomkritika a részemről, de legfőképpen a személyes viszonyulásom döntő a témához.

Sorozatokat készítek, melyek egymás folytatásaként külön-külön és egyben is értelmezhetőek. A Postmemory sorozatban realizálódik a korábbi alkotásaimhoz való személyes viszonyulásom, hogy miért fontos számomra a háború, és annak az emberekre, a gyerekekre gyakorolt hatása és hol vagyok én ebben a történetben.

Van-e határ etikai értelemben a trauma ábrázolásában, különösen egy ilyen erőszakos esemény esetében?

Ahogy Jacques Derrida írja: „A média legfőbb problémája az, amit épp nem közvetít”.1 A média az eredendő együttérzésünket távolította el azáltal, hogy „hozzászoktatta” szemeinket az erőszak látványához. Én semmiképp sem szeretném esztétizálni a halál és a szenvedés képeit, ezért is választottam a hiányt, mint képalkotó eszközt az alkotásaim létrehozásában. Úgy gondolom, sokkal erősebb hatást vált ki ha nincs ott valami, amit mindannyian tudunk, hogy ott kellene lennie, például a csecsemő az édesanyja- vagy édesapja kezében, a gyerekek játékai elhagyatottan hevernek a földön, a babakocsik üresek…stb.

Milyen emlékezeti vagy érzelmi folyamat indulhat el a látogatóban a kiállítás megtekintése után?

Sokféle művészi attitűddel találkozhatunk a galériák, múzeumok falain kívül és belül is. A művészet mindenhol jelen van. A művészi attitűd pedig nagyon sokféle úton alakulhat ki: aktivista, békeaktivista, provokatív, szemlélő, kritikus, traumafeldolgozó, historizáló, propagandajellegű stb. Úgy gondolom, mindannyiunk közös célja, hogy felhívjuk az emberek figyelmét valamire, amit ők nem képesek, vagy amit nem akarnak meglátni. Tehát a művészek az alkotásaikon keresztül lehetőséget adnak a nézőnek, hogy közösen gondolkozzanak, válaszokat keressenek a művek által generált kérdésekre. Az alkotók egy kicsit olyanok, mint a tudósok: kutatást végeznek, majd a feltárt információt a lehető legtöbb aspektusból vizsgálják, így a néző nem direkt válaszokat kap, hanem többféle lehetőséget az értelmezésre, gondolkodásra.

„Az emlékezőképesség művészete az egyénre tartozik, neki tartogat kész technikákat emlékezőképessége kidolgozására. Egyéni képességek kifejlesztéséről van tehát szó. Az emlékezés kultúrája ellenben társadalmi kötelezettségek betartása körül forog: az emlékezés kultúrája a csoport ügye. Középpontjában a következő kérdés áll: »Mit nem szabad elfelejtenünk?«”2

A háború, a terror és az erőszak ábrázolása a művészetben nagyon sarkalatos pont, hiszen egyfelől a művészet összekapcsolódik a politikával, másfelől, ha nem kontextualizáljuk, akkor érvényét veszíti. Azt gondolom, a művészet a legmegfelelőbb eszköz, hogy realizáljuk, majd feldolgozzuk a történteket.

A B32 Galéria Trezor termében november 19-én nyílik Horn Enikő designer legújabb kiállítása, EH’armony – Pirosban, kékben címmel. Az ENIHORN márka alapítója ezúttal nemcsak táskáit és ruháit mutatja be, hanem egy személyes és gondolatébresztő utazásra is hívja a látogatókat. Az alkotóval a fenntarthatóságról, a színek jelentéséről, a furoshiki táskákról és az alkotói út állandó kérdéseiről beszélgettünk.

A designerrel Kovács Gabi beszélgetett.

A kiállítás címe az EH’armony, ami játékosan utal a márkád nevére és a harmóniára is. Mit jelent számodra ez a „harmónia” – az alkotásban, a színekben vagy akár az életedben?

Folyamatosan törekszem rá, mindenben, de nem tudatosan, sosem volt tudatos, egyszerűen így érzem magamat jól, így vagyok egyre nagyobb békében a környezetemmel és önmagammal is. A kiállításon két szín kapott szerepet, a piros, ami korábban nem tartozott a számomra kedvelt színek közé, valamint a kék, amiért gyerek korom óta rajongok. Egy ideje elkezdtem összhangba hozni, magamban egymás mellé helyezni ezt a két színt és egyre jobban, magabiztosabban érzem magam mindkettővel kapcsolatban.

A tárlat ötlete az újrahasznosításból indult, például az alumíniumdobozok felhasználásából. Hogyan kapcsolódik ez a fenntarthatósági szemlélet a márkádhoz?

Én 2009-ben diplomáztam a Modart Francia Divatiskolában. Itt már az iskolaévek alatt is minden feladat megoldásánál törekedtem a fenntarthatóságra (talán akkor még szavunk sem volt rá). Sokszor régi alapanyagokat, csipkéket, elhasznált ruhákról leszedett gombokat, cipzárakat használtam fel, szabásnál pedig már akkor törekedtem rá, hogy a leeső “hulladékot” is felhasználjam kisebb alkatrészekhez, zsebekhez, gallérokhoz. Az első kollekciómhoz 2010-ben gyártóktól vettem meg a megmaradt 1-2 méter fantasztikus francia és olasz textileket, náluk az utolsó méterek csak “kallódtak” a varrodákban. Amikor 2013-ban elindítottam az ENIHORN márkát természetes volt, hogy az lesz az egyik misszióm, hogy beszéljek arról, hogy a táskáim készítésekor is minden centi bőrt igyekszünk teljesen felhasználni.

A kiállításban a piros és a kék színek dominálnak. Miért pont ezek, és milyen érzelmeket hordoznak számodra?

Az ötletet a piros színű kólás dobozok adták. Egy ideje már gyűjtöttem őket, úgy éreztem, hogy nem helyes ezt is a szemétbe dobni, szerencsére közben az alumínium dobozok is visszaválthatók lettek. A piros szín korábban nagyon távol állt tőlem, korral járhat, hiszen az elmúlt években elkezdtünk közeledni egymáshoz. A kék szín mindig megnyugtatott, talán ezért is sok ruhadarabom és táskám is kék. Egyszer még egy autóm is kék volt, sőt! Gyerekkoromban kék Zsigulink volt.

Az ENIHORN márka több mint tíz éve sikeresen működik, miközben a divat világa folyamatosan változik. Hogyan tudsz egyensúlyozni a saját stílusod és az aktuális trendek között?

Legalább harminc éve figyelemmel követem ezt a folyamatosan változó, megújuló és sok formában, részletben vissza-visszatérő világot. Azt hiszem ezt nem is annyira a munkám miatt teszem, inkább olyan, mint egy hobbi. Régen, ha külföldre utaztam az volt az első, hogy megvettem egy (vagy inkább sok) divatmagazint. Ma pedig inkább végignézem online az aktuális bemutatókat. Biztos vagyok benne, hogy hatnak rám, hiszen az utcákon az épületek, autók és a természet, a kertem is hat rám folyamatosan. Engedem áthaladni magamban a látottakat, élményeket, de az előző mondatban szereplő dolgok mindig is jobban inspiráltak, mint kész ruhadarabok, kollekciók.

A kiállítás szövegében olvasható, hogy gyakran felmerül benned a kérdés: „kell-e még egy táska a Földre?”. Mit gondolsz, milyen felelőssége van ma egy designernek a túlfogyasztás korában?

Szerintem nagyon nagy a felelősségünk, bár már egytől egyig minden földlakónak nagy a felelőssége a Földdel szemben, akkor is, ha ezt még a többség inkább elhárítja magától.

A kiállításon régi és új táskák, textilből készült furoshikik és különleges anyagkísérletek is szerepelnek. Mit szeretnél, a látogatók mit felfedezzenek ezekben az újraértelmezett tárgyakban és anyagokban?

Nekem jól esik foglalkozni ezekkel, jó felújítani vagy másmilyenné varázsolni a régi táskáimat, illetve a kiállításon régi, 2013-14-es makettek is szerepelnek, megújulva, természetesen pirosan, kéken.

Mesélnél a furoshiki táskákról, hogyan találtál rá erre a tradicionális formára?

A furoshiki igazából egy textilkendő, amit különböző ajándékok csomagolására lehet használni (természetesen környezetbarát módon), valamint a csomózási technika segítségével praktikus táskákat, bevásárló és egyéb “batyukat” lehet pillanatok alatt összeállítani. Erre a technikára is a fenntarthatóság irányából találtam rá. Hasznos, praktikus megoldást kerestem a textil fogásminták felhasználására, így jutottam el a furoshikihez, majd 2024 tavaszán furosiki (furoshiki) oktató képzésen vettem részt, így hivatalos furosiki oktató lettem.