„Manapság inkább állítani kell, nem pedig opponálni”  – Interjú Gábor Imrével

A B32 Galéria új, szeptember 10-én nyíló kiállításán, a Sztálinvárosi lepel című anyagban Gábor Imre Iván grafikusművész, Somogyi József szobrászművész Martinász című alkotását idézi meg, az idő, és a személyes emlékezet elhalványodása, az egykori remények eltűnésén keresztül.

A kiállítás október 3-ig tart nyitva.

A művésszel Kovács Gabi beszélgetett.

A Sztálinvárosi lepel cím már önmagában nagyon erős és szimbolikus. Mit takar ez a lepel?  És miért pont most érezte időszerűnek elővenni ezt a témát?

Már 2018-ban készítettem egy sorozatot „Arctalan közös tudatunk” címmel, melyben a történelem vagy a kultúrtörténelem ikonikus figuráit használtam fel, olyan szereplőket vonultattam fel, amiket jórészt mindenki ismer. Emberméretűek voltak, monotípiával nyomtattam őket, arcuk helyett csak egy buta maszk bámult a világra. Ezek most a Modem gyűjteményét gyarapítják. Most 2025-ben véletlenül találkoztam azzal a technikával, miszerint a hypo kimarja a színeket az anyagból. Pólókat készítenek így, leveleket, különböző organikus anyagokat nyomtatnak vászonra, és nagyon látványosak. Azonnal úgy gondoltam, hogy tovább tudom gondolni a 2018-as sorozatomat, azzal, hogy a Somogyi-féle martinászt használom fel, csak most más tartalommal. Túl adekvát lenne a dunaújvárosi vasmű és a város gazdasági hanyatlását látni benne, bár ez is benne van. Nekem inkább a személyes emlékezet fakulása, az idő, az egykori mítosz és remény – ami most az akkumulátorgyártás – eltűnése, a talán igaz sem volta van benne, mint a Torinói lepel valódisága feletti vita.

A kérdés második része a térkép használata. Találtam otthon sok térképet, ami gyakorlatilag papírszemétté vált, merthogy senki nem használ már térképeket, csak Googe Maps-ot. Mindig is imádtam a térképeket, és úgy gondoltam, remek inspiráló alapot szolgáltatna rajzokhoz, felszabadító erővel bírna a munka során. A fehér papír ijesztő, és én mindenféle önkontroll nélkül akartam rajzolni. A térképek és a rajtuk szereplő rajzok között semmilyen tartalmi összefüggés nincs. Arra már csak Andrási Gábor remek ajánlószövegéből döbbentem rá, hogy ezekben a munkákban is jelen van az idő kérdése.

Ön Sztálinvárosban született. Milyen emlékeket őriz a gyerekkori városról, és milyen módon tért vissza ezekhez az élményekhez az alkotás során?

Ambivalens érzéseim vannak. Egyrészről a szocialista realizmus építészete, a környezet, hovatovább a baloldali művészet teljesen otthonos nekem. Nagyon sok munkámban foglalkoztam a várossal, vagy legalábbis annak az emlékével, ami él bennem, de nem szeretem a nosztalgiát, mert csalfa. Már nem találom meg az emlékeimet, az a kép, ami él bennem a városról már nem létezik. És akkor ezzel itt visszakanyarodtam a lepel üzenetéhez.

A kiállítás középpontjában egy térkép áll, amely az idők során átalakul, sőt átcsúszik a fikció világába. Mit jelent ez a térkép az Ön számára, és milyen történeteket hordoznak az erre épülő mindennapi jelenetek?

Most nem a térképre készített munkáimat gondolom a kiállítás középpontjának, inkább a nagyméretű vásznaimat. Más attitűddel is készültek. Sokkal tervezettebbek, másfajta gondolati háttérrel. A térképes munkák célja az volt, ahogy már mondtam, hogy felszabadítsam magamat, és hogy a térkép adta szigorúság, pontosság, és a rajzok meglepő önkéntelensége együtt egy szokatlan hatást keltsenek, még számomra is.

Az Ön munkáiban gyakran felfedezhető az irónia és a groteszk látásmód. Milyen új megközelítést talált most, amikor a hétköznapokból ellesett mozzanatokat dolgozta fel?

Valahogy rajtam ragadt ez az irónia jelző, pedig nem tartom ironikusnak a munkáimat. Sőt nincs is szándékomban ironizálni. Ahogy például fiatal koromban imádtam Frank Zappa zenéjét, annyira képtelen vagyok most hallgatni. Szerintem manapság inkább állítani kell, nem pedig opponálni. Egyszerűen új dolgokat, új formanyelvet szeretnék alkotni, olyat, ami ma érvényes tud lenni, ami tud valamit adni, de nem didaktikus tartalmi megközelítéssel, és nem is olcsó esztétikai hatásokkal, hanem érzetekkel operál. Úgy is mondhatnám, hogy a kritikai és az esztétikai megközelítés között garázdálkodik.

A Sztálinvárosi lepel többféle technikát vonultat fel. Miért tartotta fontosnak, hogy ennyire változatos eszköztárral közelítsen a témához? És milyen technikákat alkalmaz?

Nagyon inspirál az, hogy mindig a lehetőségeimhez mérten dolgozzak, vagy másképp fogalmazva szeretem lekorlátozni az eszközeimet, egyfajta low-budget művészetet művelni, kísérletezni egyszerű anyagokkal. Van a „Lepel” ami fekete anyagra vitt hypoval készült, lesz ezen kívül három nagyobb méretű vászon, amire könyvlapokat ragasztottam, majd rajzoltam rájuk, szerepel még kettő hagyományos, keretre feszített festővászon, térképekkel, fénymásolatokkal, lakkfilccel készítve, na meg a térképre készült rajzok. Jórészt mind olyan munka, ami még nem szerepelt kiállításon.

Régóta tanít a METU-n és más intézményekben. Ön mit kap vissza a tanításból, ami az alkotói munkájába is beépíthet?

A fiatalok nagyon frissítőek. Nem szeretnék beleragadni generációm rutinjaiba, önsajnálatába, a múltban ragadt művészetében való gondolkodásában. Úgy érzem, ha nekik tetszik, amit csinálok, akkor jó úton járok. Egyszóval ez egy adok-kapok viszony, és csak remélem, hogy tudok nekik olyanokat mondani, ami segíti őket, de ez csak amolyan búvópatakként szokott kiderülni. Önző módon én sokat merítek belőlük. Amit ők tudnak, vagy fognak tudni, az az érvényes.

Mit szeretne, milyen érzésekkel vagy gondolatokkal távozzon a látogató a kiállításról?

Az ezévi diplomavédő prezentációknál az egyik lány, akinek nem voltam a témavezetője,nekem is köszönetet mondott a diplomamunkája végén, pedig egyáltalán nem dolgoztam vele. Ez visszautal az előző kérdésre adott válaszomra. Kiderült, hogy eljött az áprilisi Fugá-ban rendezett kiállításomra, sőt a tárlatvezetésre is, és azt írta a köszönetnyilvánításában, hogy az én kiállításom mozdította ki őt a holtpontról munkája során. Ennél többet én nem várhatok, ez engem boldoggá tett. Ha csak egy ember úgy távozik a kiállításról, hogy kimozdítottam a dobozaiból, már örülök.

Fotók: Novák Doro