„Számomra ez a kiállítás a jelenről szól” – Interjú Kéri Gáspárral

Naplótipológia véletlenszerűen fotózott égről, amelyet épületkomplexum ölel körül, hajnali futásokról szinte szertartásszerűen készített panorámafotók megszokott pozíciókból, vagy talált pénzek tárgyfotói, ezek mind mind Kéri Gáspár autonóm fotográfus és művésztanár Time-lapse című kiállításának szekvenciái, sorozatai, képpárjai, amelyek az idő kimetszett pillanatait igyekeznek megragadni.

A tárlat június 6-ig látogatható a B32 Trezor Galériájában.

Kovács Gabi Kéri Gáspárral beszélgetett.

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2025 hivatalos programjának része.

Time-lapse a B32-ben látható kiállítás címe, ez egy időzített fényképezési technika, visszajátszva felgyorsítja az időt. Egyes képein magas házak közé szorult ég felhős fotóit láthatjuk. Folyamatos napló a címe. Mit olvashatunk ki ebből a naplóból?

Ennek a munkának a keletkezéstörténete valójában több mint négy évtizedre nyúlik vissza. A világra történő gyermeki rácsodálkozásaim néhány máig meghatározó momentuma között fontos helyet foglal el a pesti belvárosban található Piarista köz passzázsa, amit Hültl Dezső műépítésznek a piarista rend számára tervezett épületkomplexuma ölel körül. Ha erre sétálva felfelé tekint az ember, akkor az épület megnyílik az ég felé és keretbe foglalja a folyamatosan változó látványt. Számomra ez az együttállás a nyolcvanas évek elején – amikor az utca még Pesti Barnabás nevét viselte és az ELTE BTK működött az épületben – úgy épült be az ősélményeim közé, mint a gyermekkor íz- és illatemlékei. Akkor a 8-as busz még itt kanyarodott fel az Erzsébet-hídra, hogy hazavigyen Pestről Budára, és soha nem szalasztottam el az alkalmat, hogy a busz ablakán át ezen a ponton felnézzek az ég felé. Valójában egy meghatározó vizuális ősélményről van szó, amit már a kilencvenes években elkezdtem fotografálni, de igazából mostanra érett be a dolog. Naplótipológiám első fotóját 2022 márciusában lőttem, és azóta is, amikor erre járok, mindig felnézek és csinálok egy képet az ég felé a mobilommal. A szabály annyi, hogy direkt soha nem jövök ide fotózni, csak ha erre van dolgom. Ezzel a folyamatosan gyarapodó vizuális naplóval valójában egy gyermekkori attitűdöt rekonstruálok. A kilenc felvétel – ami a kiállítási plakátra is felkerült – csak egy része az anyagnak, ennél több is készült már. Ugyanakkor nehezíti a folytatást, hogy újabban belógatnak a térbe mindenféle tárgyat, molinókat stb. Például hónapokon keresztül egy hőlégballon méretű Holdat, ami ugyan látványelemként jól nézett ki, de közben zárójelbe tette a Hültl által megálmodott exteriőr különleges atmoszféráját. Pedig ez egy bensőséges szeglete Budapestnek, igazi rejtett építészeti látványosság.

Hajnali futásai alkalmával készített egyazon pontból a képeket (Normafa -Futónapló). Ismerek olyat, aki például magáról készít fotókat futásai után, így próbálja megfogni az időt vagy teljességében látni az időt és önmagát. Önnek sem az évszakok változásainak rögzítése volt a célja. Mit szeretett ebben a munkában, mire volt kíváncsi?

Több mint húsz éve járok fel a Normafára heti rendszerességgel futni, jellemzően hajnalban vagy kora reggel. A síháztól a János-hegyi kilátóig, majd vissza, de előfordulnak hónapok, amikor növelem a távot. Aki rendszeresen fut, megtapasztalja, hogy ez a tevékenység függőséghez vezet, hiszen jelentősen megnő a szervezet endorfintermelése. De ez még csak a fiziológiai magyarázat. A futás tökéletesen alkalmas arra is, hogy levezessük az összegyűlt feszültséget, hogy egy aktuálisan bennünket foglalkoztató kérdésre válaszokat találjunk, vagy éppen ellenkezőleg: lenullázzunk minden gondolatot és csak a tájra, a természeti környezetre koncentráljunk, amiben benne vagyunk. A futás tehát nem monoton tevékenység, hanem a világ egyik legvagányabb elfoglaltsága. Murakami Haruki csodálatosan összefoglalja ezt Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című művében. Évek, sőt évtizedek óta egyazon helyen futni ugyancsak izgalmas tevékenység, ha nyitottak vagyunk a bennünket körülölelő környezetre. Persze elengedhetetlen az inspiráló közeg. Az én esetemben ez az inspiráció a hegy, vele az erdő, ahol izgalmas megtapasztalni az évszakok ismétlődését, vele a színek, illatok és a fények ciklikus váltakozását. Az egyik legmisztikusabb dolog például az, amikor a felhő és a hegy találkozik egymással. Több olyan fotó is van a Futónaplóban, amikor felhőben futottam. Az állatok is viszonylag rendszeres szereplői a futásoknak, mivel a szarvasbogártól a vadnyúlon át az őzekig vagy a vaddisznókig gazdag tud lenni a korai órákban a felhozatal. Amikor első alkalommal találkoztam egy vaddisznócsordával, rendesen megilletődtem, ugyanakkor általában az a jellemző, hogy ők jobban megilletődnek, mivel nagyon félnek az embertől. Állítólag a génjeikbe van kódolva, hogy évezredek óta leöljük őket. Közben érdekesek a pillanatnyi emberi találkozások is. A korai futók egy intéssel mindig köszönnek egymásnak, miközben vannak olyanok, akikkel éveken át találkozom. Aztán megváltozik az időbeosztás, az életritmus, vagy maga az élet, és soha többé nem látjuk egymást. Ebben a sorozatban is az élet folyamatos előrehaladása és annak képi reprezentációja foglalkoztat. Azért beszélek jelenidőben, mert a kiállítással nem maradt abba a fotózás. Minden futásom után most is beállok a megszokott pozícióba, majd készítek a mobilommal egy panorámaképet. Sokszor akkor is megyek futni, amikor inkább aludnék még egy órát, de a fotó miatt mégiscsak felkelek, teljesen mindegy, hogy esik, fúj, vagy leesett az első hó. Néha azért futok, hogy mindenképp meglegyen az az egy kép, tehát itt pont fordított a szándék, mint a Folyamatos napló esetében. Valójában tizenhárom éve kezdtem bele az első futónaplómba, amit később egy másik követett, ez pedig most a harmadik napló, egy harmadik pozícióból. Utóbbit több mint három éve csinálom, a kiállításban pedig 250 felvétel látható. Ami 250 futást,1403 kilométert és 1823250 lépést jelent. A felvételek és a száraz adatok mögött a személyes életem jelenik meg, miközben a tájjal kialakult egy szoros spirituális kapcsolatom. Igazából ez egy nagyon intim sorozat, amibe nem fér bele semmiféle szelfi. Egyébként sem szeretem magam fotózni, ráadásul anélkül, hogy általánosítanék, a rendszerszintű szelfizést tömény nárcizmusnak tartom. A szelfi ugyanis a külvilágnak szól, egy olyan önreprezentációs konstrukció, ami gyakran teljesen elszakad a valóságtól és hamisságot közvetít az expozíció pillanatára begyakorolt mimikával és megválasztott környezettel. Korunk egyik legabszurdabb használati tárgya amúgy a szelfibot, amit ha ráhelyeznénk egy posztamensre, megkapnánk a nárcizmus apológiáját. De tényleg nem akarok általánosítani, hiszen vannak, akik őszintén tudják művelni ezt a műfajt és van, aki kiforgatja és poénra veszi a jelenséget. Arról nem is beszélve, hogy a kortárs képzőművészetben, de a fotográfiában is néhány alkotó konkrét életművet épített fel az önreprezentáció vizsgálatára. Ott van példaként Cindy Sherman kritikai szemlélete – és itt legújabb munkáira is gondolok –, vagy a holland fotográfus, Rineke Dijkstra mostani munkái. Saját gyakorlatomban pedig teljesen abszurdnak érezném, ha hátat fordítanék a tájnak és kulisszává alacsonyítanám.

A tárlaton arra is választ kaphatunk, hogy mi az összefüggés a Ligur-tenger végtelennek ható horizontja és a Bükk-hegységben évmilliókkal ezelőtt kialakult kőszikla között. Mi derül ki, mi az összefüggés?

Az első és talán leginkább nyilvánvaló összefüggés az, hogy mindkét esetben évmilliókkal ezelőtt kialakult állapotokkal van dolgunk. Amióta megjelent az élet a Földön, a tenger horizontja állandó és biztos tájékozódási pont, természetesen nem pusztán fizikai értelemben. A Bükkben található mészkő-szikla pedig ugyanez a történet, pontosabban ennek a történetnek a közvetlen folytatása, ami ugyancsak évmilliókra nyúlik vissza. Számomra ez az egyik olvasata annak a munkámnak, ahol utazásaim során olyan tájakat rögzítettem, amelyekhez meghatározó lélektani pillanatok kötnek. A négy képből álló sorozatnak Enyészpontok a címe és Caspar David Friedrichnek ajánlottam őket. Friedrich tájképfestészete meghatározó referencia számomra évtizedek óta, annak spirituális vonatkozásai miatt is. A leíró tájképfestészetet továbbgondolva ugyanis ő volt az egyik első alkotó, aki rátalált a zsáner lélektani aspektusaira. Sorozatomat egyébként az élet hozta össze. Az elmúlt három év során egyszerűen csak elkészültek ezek a fotók, majd a kiállításra készülve bekattant, hogy az egymástól akár ezernyi kilométer távolságra rögzített tájak és tájkép-részletek egymás mellett is működnek. Elvégre ugyanabból a szándékból születtek. Annyi csavar még van a történetben, hogy grafikai elemként a milliméterpapírok zöld hálórendszerét helyeztem rá a fekete-fehér felvételekre. Az a vizuális probléma is legalább húsz éve foglalkoztat, hogy hogyan hozhatnék össze saját gyakorlatomban szabványos grafikai elemeket a fotográfiáimmal. Ez a gondolat pedig az idő és a tér összefüggéseinek aktuális vizsgálata során ért be először.

Szekvenciák, sorozatok, képpárok mutatják meg – ahogyan ön is mondja –, a kimetszett időt, amely pillanatokról szól, nem folyamatos időmúlásról. Ez így a valóságban nem létezik. Mi izgatta ebben a témában?

Erre leginkább azt tudom válaszolni, amit a kiállításom szinopszisában is megfogalmaztam. Míg az arisztotelészi értelemben vett klasszikus időfelfogás folyamatos és folytonos változásként tekint az időre, addig a time-lapse szaggatott és kimetszett pillanatok sorozataként érzékelteti azt nem csak mozgóképen, de a kiállításban látható szekvenciák, sorozatok és képpárok esetében is. Jelen alkotói módszereimmel arra is szeretnék rávilágítani, hogy az időre nem feltétlenül egyenletesen folyó entitásként tekinthetünk. Ráadásul Kant szerint az idő nem önmagában létező valami, hanem az emberi megismerés egyik formája, s ezzel a gondolatmenettel éppen a kiállított munkáim okán vagyok hajlamos rokonszenvezni. A time-lapse ugyanis saját praxisomban ugyanezt a konstrukciós jelleget hangsúlyozza, hiszen sorozatokba, szekvenciákba és képpárokba rendezett felvételeim összekapcsolásával olyan időérzetet kívánok kelteni, amely a valóságban, legalábbis ebben a formában nem létezik. És hogy miért akartam a valóságtól, pontosabban a valóságábrázolástól elrugaszkodni? Sokan azt gondolják napjainkban is, hogy az ábrázolóművészetek fő feladata a látvány hű visszaadása. Ez totális félreértés, bár a művészet történetében a trompe-l’œil technikától, valamint a németalföldi csendéletfestők munkáitól a hatvanas-hetvenes évek hiperrealista festészetéig számtalan fontos példát találunk. Ám ezekben az esetekben sem a látvány primer visszaadása volt az elsődleges cél, hiszen hol a mulandóságra figyelmeztető vanitas képekbe, hol pedig a konzumkultúra vagy a fennálló politikai rendszer kritikájába ütközünk. Saját munkáim kapcsán pedig némileg ellentmondásosnak tűnhet, hogy az idő múlását pont a pillanat megragadására alkalmas médium, a fotográfia segítségével akarom megjeleníteni. Pedig a fotográfia az idő kiterjedését is képes megjeleníteni úgy technikailag, mind filozófiai értelemben. Elég a legkorábbról fennmaradt, nyolcórás expozícióval készült fényképre gondolni, ami Joseph Nicéphore Niépce nevéhez kötődik; de megidézhetjük Hiroshi Sugimoto komplett életművét is.

Talált pénzek az egyik fotósorozatának a címe, readymade tárgyak új keretben. Milyen története van ezeknek a pénzeknek?

A kiállításban látható talált pénzek igazából fotográfiák, műfajilag tárgyfotók, de szándékosan úgy fotografáltam le a papírpénzeket és érméket, hogy első látásra akár valódi tárgyként fogadjuk el őket. Annak dacára, hogy fekete-fehérek a felvételek. Ezzel a gesztussal igazából a megtévesztésre játszó, fentebb említett trompe-l’œil szándékaival is próbáltam élni. Ugyanakkor a technikai megvalósításnál lényegesebb, hogy a sorozat több mint negyven évet ölel fel, hiszen gyerekkorom óta gyűjtöm ezeket a pénzeket. Megtalálásukhoz ugyan személyes emlékek fűznek, de mindenki, a kiállítás látogatói is rögtön fel tudnak magukban idézni könnyen jött pénzzel kapcsolatos élményeket. A gyűjteményemben ott van például az a százpengős, amit egy antikvár könyvben találtam, de hogy eredeti tulajdonosa megtakarításként tette-e félre abban az időben, amikor a jól ismert kuplé szerint „Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel”, azt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre ha igen, akkor átkozhatta a sorsot az elfelejtett rejtekhelyről. Van még a sorozatban kilencvenes években Bécsben talált húsz schillinges, vagy Kolozsváron utcáról felszedett egy lejes bankó, valamint a velencei tengerparon sétálva talált egy eurócentes is. Egyébként amikor kitaláltam ezt a sorozatot, keveselltem a képszámot, egy pénz még nagyon hiányzott az elképzelt installálási módhoz. Ekkor történt, talán két nappal az ötlet megszületése után, hogy a budai BAH-csomópontról hazafelé sétálva egyszer csak az orrom előtt hevert az aszfalton egy meggyűrt tízezres. Azt hiszem, ilyenre mondják azt, hogy nincsenek véletlenek. 

Egy interjúban olvastam, hogy mindig is vonzódott a konceptuális művészethez, mint nem direkt kifejezési formához. A Time-lapse kiállítás fotói sem konkrétan beszélnek az élet múlásáról, sokféle történet olvasható ki a sorozatokból és minden más megjelenésből. Ezt hogyan látja?

Amennyiben a művészet, az alkotások személyes befogadásáról van szó, nincsenek különösebb preferenciáim. Igazából műfajilag mindenre nyitott vagyok, mindenben megtalálom a számomra fontos jelenségeket a művészet történetéből. Legutóbb húsvétkor Nápolyban járva festőművész feleségemmel beléptünk a Pio Monte della Misericordia templom centrális terébe, ahol a főoltáron Caravaggio Az irgalmasság hét cselekedete című festménye látható. Még most is tartó revelációként hat, hogy nem egy múzeumi enteriőrben, hanem eredeti rendeltetési helyén, funkcióját ma is betöltve, egy szakrális térben áll annak a festőnek a műve, akit saját korában számtalan helyről fogadott értetlenség, vagy talált meg a blaszfémia igaztalan vádja. Persze az idő Caravaggiót igazolta, ezek az összetett élmények pedig inspirálóan hatnak és épülnek be saját gyakorlatomba is. Az alkotásban a konceptualitás gyakorlata pedig azért foglalkoztat, mert többnyire nem a primer látványt akarom megragadni, hanem azokat a gondolatokat, amelyek valamilyen módon képpé, alkotói programmá konvertálhatók. És valószínűleg van egy másik oka is annak, hogy vonzódom a konceptuális dolgokhoz, miközben nagyon nem szeretem, ha blöffel találkozom. Egész gyermekkoromat végigkísérte az a családi-baráti képzőművészeti közeg, amely a Kádár-korszakban leginkább a tűrt és tiltott határán egyensúlyozott. Szüleim sokat vittek kiállításmegnyitókra, jártam gyerekként művésztelepekre, vendégségekbe, sokan jöttek hozzánk is, így óhatatlanul belém ivódott az a szerteágazó vizuális kifejezésmód és nyelvrendszer, ami a hamisságot és a faék egyszerűségű üzeneteket hordozó szocialista realizmussal és szocialista modernizmussal szemben határozta meg magát.

Művészcsaládban nőtt fel, édesapja festőművész, édesanyja pedig tárgyrestaurátor. Diplomáját a MOME Vizuális Kommunikáció Tanszékén, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművész-tanár szakán szerezte. Miért a fotót vagy a videót választotta?

A fotó tizenhárom éves korom környékén talált rám, amikor Major János grafikusművésztől évekre kölcsönkaptam a kisfilmes fényképezőgépét. A mai napig fel tudom idézni az első tekercsem képkockáit, persze mind a negatív, mind a róluk készült nagyítások megvannak még. Az egykor az Iparterv-csoporthoz is tartozó Majortól egyébként nem csak a fotografálás és a nagyítás alapjait kaptam meg, de remek stratégaként sakkozni is megtanított. És persze édesapámnak, Kéri Ádámnak is alapvető kapcsolata volt és van a fényképezéssel, bár az ő hatása másképp épült be a gondolkodásomba. Végül nyolcadikban felvételt nyertem a Kisképző fotó szakára, ahol Tőry Klára és Keller Katalin voltak a tanáraim. A rajztanárom pedig Bodóczky István volt, akinek már tizenévesen nagyon sokat köszönhettünk azért, hogy megtanította befogadni és értelmezni a kortárs művészet törekvéseit, majd alkalmazni a különféle stratégiákat. A mozgókép iránti érdeklődésem is ekkor keletkezett, módszeresen jártam mozikba és egyformán végignéztem a filmtörténet ismert és kevésbé idézett darabjait, valamint a kilencvenes évek legújabb alkotásait. Bár a MOME-előd Magyar Iparművészeti Egyetemre még fotóra vettek fel, ám az alapképző után átjelentkeztem a videó – jelenleg media design – szakra. Közben felvételt nyertem a kilencvenes években még működő Balázs Béla Stúdióba is, ahol néhány filmben operatőrként, illetve segédoperatőrként működtem. Diploma után pedig néhány évig reklámfilmekben is dolgoztam, majd kiszálltam a pörgésből és elmentem fotót tanítani. A számtalan kanyar ellenére kiállító művészként végig megmaradtam a fotográfiánál. Az utóbbi években elméleti síkon is kapcsolódom a szakmához, hiszen külsős szerzőként rendszeresen írok cikkeket és készítek interjúkat a Punkt Magazin számára, de publikálok a Heti Fortepanra is.

Teniszpálya [kettős hiba tükörrel] című munkájával megnyerte 2016-ban az Esztergomi XX. Fotográfiai Biennálé Fődíját. A múlt mindig is érdekelte és annak új szemszögből való megvilágítása. Ennek a mostani kiállításnak hogyan van, egyáltalán van-e köze a múlt újragondolásához?

Számomra ez a kiállítás a jelenről szól, az esetleges múltba tekintéssel is mostani jelenlétemet vizsgálom a világban. Az utóbbi három évben sokat kezdtem gondolkodni az időről, aminek értelemszerűen része a múlt bevonása is. Az pedig már automatikusan következett, hogy alkotói folyamatokba csatornázzam a gondolataimat. Az idő iránti kitüntetett érdeklődésem ugyanakkor annak is köszönhető, hogy az utóbbi években teljesen magával ragadott Jón Kalman Stefánsson regényeinek a világa. Amit ő művel a prózával, az valójában költészet, és szerencsére nagyon jók a magyar fordítói. Az idő kapcsán pedig egészen elképesztő mélységekbe és magasságokba képes elvinni az olvasót, miközben fényévnyi távolságra tudja elkerülni a pátoszt. És van még egy érdekes fejlemény. A kiállításom megnyitására Pion István költőt kértem fel, akiről ezt követően derült ki, hogy pont őt is erőteljesen foglalkoztatják az idő kérdései. Sőt van egy installációm a kiállításban, ami Neil Armstrong által a Holdon hagyott első emberi lábnyom fotójának parafrázisa. Ennek az objektnek például István adott címet, s ezzel a lendülettel úgy néz ki, hogy elindult közöttünk egy közös gondolkodás is az időről. Mindezek mellett a bő két év alatt elkészült Time-lapse anyag munkálatai közben, részben annak elágazásaként egy másik koncepció gondolata is megfogalmazódott bennem, amin talán már a nyáron elkezdek dolgozni.