„vattán nem lehet élni”

Nincs könnyű helyzetben ma egy kamaszlány, hiszen nemcsak szüleinek, az iskolának, de a szikével Barbie-vá rajzolt fiktív nőideáloknak is nem árt ha megfelel. Ez utóbbi nem könnyű, főleg, ha a csonka családban felnövő lány, Angi édesanyja még mindig nincs anyai szerepben.

Február 14-én mutatták be B32 színpadán a Nézőművészeti Kft. evés-és testképzavarral foglalkozó Súlyos című darabját. A tantermi előadás szakértők bevonásával készült kifejezetten általános-és középiskolásoknak.

Kovács Gabi Gyulay Eszter rendezővel, és főszereplőkkel, Szőke Abigéllal és Soltész Bözsével beszélgetett.

Az előadás az evés -és testképzavar problémáját járja körbe. Rendezőként miért foglalkoztatott ez a téma?

Gy.E.: Egyrészről sajnos sok helyen jött szembe velem ez a téma. Az utóbbi években elsősorban talán az online térben való túlzott létezés miatt, egyre többször hasonlítgajuk magunkat másokhoz, egyre inkább előtérbe kerül a tökéletes hajhászása. Úgy éreztem, elengedhetetlen hogy beszélgessünk erről a témáról a fiatalokkal, és a színház eszközeivel próbáljunk kérdéseket feltenni és válaszokat adni az okokra, és keresni közösen a megoldásokat arra nézvést, miként érezhetnénk jobban magunkat a bőrünkben.

Másfelől a drogfüggőségről szóló A gyáva című előadásunk kapcsán beszélgettünk róla, hogy vajon milyen módon jelenhet meg a fiatalabb generációknál egy családon belüli függőségi minta. Hogy nem ritka, amikor például a szülői alkoholfüggőség, a gyerekeknél valamilyen evészavar formájában jelenik meg. Persze semmiképpen nem szabad általánosítani, hiszen ahogy a szakemberek is mondják ez egy multifaktoriális betegség, és számos nagyon különböző ok állhat a háttérben.

A Súlyos című előadásunk főszereplője esetében mi nem erre a transzgenerációs  örökségre építettünk, de a család szerepe a mi előadásunkban is hangsúlyozottan van jelen.

Akkor ez nemcsak egy evészavarról szóló történet, hanem szorosan egy anya-lánya kapcsolat bemutatása, egy csonka családot ismerhetünk meg.

GY.E.: Igen, igen, abszolút így van.

De miért anya-lánya történet és miért nem az apákról szól, vagyis miért nem az apa-lánya viszonyról beszéltek?

GY. E.: Ez egy női téma. Miközben természetesen a férfiaknak is van viszonyuk a testükhöz, és számukra is nagyon fontos a testkép, de azért az talán nem véletlen, hogy statisztikailag ez a betegség jóval nagyobb arányban érinti a női nemet.

És bár a történetünk fókuszában egy kamaszlány áll, legalább annyira fontos az anya karaktere. Hiszen önmagunk elfogadásának nehézsége, vagy az önbizalom és önszeretet problémák nem csupán a kamaszkor „betegségei”. Életünk során újra és újra napirendre kerül(het)nek. Két női sors fut itt egymással párhuzamosan.

Emellett, bár a téma már régóta foglalkoztatott, mégis csak akkor mertem belevágni, amikor megláttam Bözsében és Abiban egy csodás anya -lánya páros lehetőségét.

Tehát a színészek határozták meg a darab történetét?

Gy.E.: Egy picit igen. Azt tudtam, hogy egy mindenképpen ifjúsági előadást szeretnék készíteni. Soltész Bözsével már dolgoztam korábban, számomra ő maga a kirobbanó energia. Gyermekei révén pedig igencsak elkötelezett a fiatalok iránt, rendkívül jól érti a gyerekeket, és remekül kommunikál is velük. Nagy mértékben építettem a személyes tapasztalataira. Emellett olyan szinten egészségtudatos életet él, amilyet a színészek közül csak nagyon kevesen. Tudtam, hogy ehhez a témához erősen tud majd kapcsolódni.

Abigélben hasonlóan nagy az empátia és elköteleződés a különböző szociális ügyek iránt. Nem csupán színészként, sokkal inkább társalkotókként voltak ők velem, akik rengeteg saját történettel segítettek abban, hogy összeálljon az előadás.

Bözse, szereped szerint barátnői viszonyt próbálsz kialakítani a lányoddal: közös Tik Tok videók, közös programok erőltetése, ugyanaz a szleng, nyelv használata… Végül mit nem csinál jól ez az édesanya, miért nem veszi észre, hogy mi történik a lányával?

S.B.: Ez egy fontos és izgalmas motívuma a szerepemnek, és a betegség  megoldásának is. Azt hinnénk, hogy ez a darab csak egy evészavaros lányról szól, de nem tud csak róla szólni, mert az ilyen típusú betegségek összefüggenek a család és a szűk környezet életével és közös dinamikájával is.

Megérthetjük az Anya figuráján keresztül, hogy valahonnan ő is hoz valamit, ami felborítja közös életük harmóniáját. Ezért jó, hogy ezt a konkrét esetet meg lehet mutatni, miközben úgymond tragikus dolog nem is történik a szereplőkkel. Sok családban hasonló a helyzet, egy válás után egyedül maradt a középkorú anya, aki ráadásul változókorban van, egy változó korú gyerekkel. Az egyik befelé lép a hormonális életbe, a másik meg éppen kifelé tart belőle. Az anya, aki magára maradt, elkezdi partnerként kezelni a gyerekét, megoszt vele olyasmit, amit más a partnerével vagy a barátaival, szaknyelven parentifikálja őt. A darab azt szeretné megmutatni, hogy sok minden, látszólag semminek tűnő családi gond mégis mennyire lényeges és nem elhanyagolható. Tehát nincsen dráma a dologban, de mégis ott van valami furcsa, ami nem jó. Örömmel mutatom meg ezt, mert közben kortársaink között sokszor azt látom, hogy az anyák hajlamosak kicsit túllendülni önmagukon, túlzásba viszik az önmegtalálást, kilépnek szülői szerepükből, őrülten keresik magukat, mindenféle egészségtudatos életmóddal, extrém fogyókúrákkal vagy végletes spiritualizmussal próbálkoznak. Egy ilyen bizonytalan szülő mellett -a darabban is végig kísérhető a folyamat -, nem egy érzelmileg magabiztos gyerek nő fel. A média is kiveszi részét a psziché megzavarásában, ez sajnos mindenkire hatással van, de legnagyobb veszélyben mégis az önmagukkal ismerkedő tinédzserek vannak, akik próbálnak megfelelni a hamis képeknek, ábrándoknak, insta-filtereknek, óriásplakátoknak.

Abigél, lépésről lépésre építi le magát a darabban az általad alakított fiatal Angi, evésrohamai vannak, bulimiás. Ez mennyire egy átlagos kamasz története vagy ez inkább kirívó eset?

Sz.A.: Elég gyakori ez a betegség, sok tinédzserrel megtörténik, főleg lányokkal ebben a korban. Angi fokozatosan kerül ebbe az állapotba. Ahogy Bözse is mondja, kívülről ez a betegség alig észrevehető, a betegek akár évekig is tudják titkolni. Aki érzékeny, és a körülmények úgy hatnak rá, könnyen belecsúszhat az evészavarba. A betegek sokszor érzik, hogy nem tudják kontrollálni a környezetüket, így az evésben próbálják irányítani magukat.  Angi úgy érzi, nem tudja befolyásolni az anyjával való viszonyát. Azt látja, hogy az anyja olyan mint egy gyerek, el van veszve, és rá támaszkodik: parentifikálja. Angi nem tud gyerek lenni a kapcsolatukban, mert vigyáznia kell Tündére, aki érzelmileg rá támaszkodik, és barátnőként kezelni.  Közben a média is frusztrálja: a virtuális szépségideálok amiknek nem tud megfelelni, a trendek amikkel nem tudja tartani a ritmust, és hogy hogy online mindenki tökéletesnek tűnik. Nem tud ezzel a rengeteg érzelemmel megküzdeni, miközben ő is változó korban van és nem találja a helyét. így jut el oda, hogy túl akarja kontrollálni az evést. Miután ez nem megy neki, mert vattán nem lehet élni, elveszti az irányítást, és falásrohamok törnek rá. A telítettség érzést pedig utálja, és bűntudata van, hogy megint nem sikerült, ezért az önhánytatáshoz fordul. 

Monológok, zenés betétek jellemzik az előadást. Sőt, interakcióba is kerülnek a színészek  a közönséggel. Hogyan működik a darab, milyen dramaturgia szerint?

Gy.E.: Két fő szempont volt számomra. Az egyik, hogy a nézőkről semmiképpen sem szabad megfeledkezni. A tizenéves középiskolás korosztály a célcsoportunk és a tervek szerint iskolákban játsszuk majd az előadást, mindenfajta díszlet meg egyéb segítő eszköz nélkül. Vagyis puszta színészetből kell megteremteni majd az állapotokat és a hitelességet.

A másfelől tudtam, hogy a történetben mindenképpen egyfajta értékvesztést szeretnék bemutatni. Vagyis azt a folyamatot, hogyan válik a egy jobb sorsra érdemes, tehetséges, kedves fiatal lány élete a függőség által egy elszürkült, beszűkült valósággá. Az egy nagyon hosszú kálvária, amit az ezzel a betegséggel küzdő emberek bejárnak, ráadásul annyira tabusított és sok titokkal teli, hogy valószínű mi egy teljes életutat semmiképpen sem tudtunk volna bemutatni. A darabban az látszik, hogy honnan kezd el megcsúszni egy kislány és mi az a mélypont ahova jut. Tehát mi a gyógyulás útját, azt hogy miként lép ki a függőségéből, már nem mutatjuk be. Ez az előadás utáni feldolgozó beszélgetésnek lesz a témája.

Tehát akkor ez egy érzékenyítő tantermi előadás, amelyet középiskolások láthatnak és a darab végén beszélgetés is van a gyerekekkel és pszichológusokkal.

Gy.E.: Igen, pszichológus szakértői beszélgetés lesz az előadás után. Fontos megemlítenem, hogy a darab létrehozásban is nagyon nagy segítségünkre voltak olyan szakemberek, mint például. a Belvárosi Evészavar Műhely pszichológus munkatársai. Az ő szakmai visszajelzéseik nagy mértékben formálták a darabot, csakúgy, mint a tapasztalati szakértőink meglátásai.

Már említettem, hogy interaktív az előadás, a nézők egy tesztet is kitölthetnek a saját evési szokásaikról, és a végén az eredményt is megkapják. Úgy érezhetjük, hogy ez közös probléma mi is a részesei vagyunk.

Gy.E.: Az előadásban előkerülő teszt, egy valós evés függőségi kontroll teszt, ami egy online felületen kitölthető, és első körben sokat segíthet annak, aki saját evési szokásaival kapcsolatban bizonytalan.

Abigél, eddig leginkább filmes alkotásokban szerepeltél. Most milyen volt neked színházi körülmények között dolgozni?

Sz. A.: Igen, én nem nagyon szoktam színházat vállalni. Eszter amikor megkeresett a szereppel, nagyon megtisztelő volt. Megnéztem a legtöbb darabjukat, és így, jól megfontolva tudtam, hogy olyan emberek közé jövök, ahol biztonságban érezhetem magam. Alapvetően nem vágyok színpadra, de a tantermi előadások küldetése olyan fontos, hogy azt éreztem ennek abszolút van értelme, és fontos nekem annyira, hogy játszani akarjam. Ez a darab nem akarja tündérporral elvarázsolni nézőket, hanem a valóságról akar beszélni. Sok játékkedvvel próbáltunk és azt éreztem, hogy sokat fejlődők a színpadi kiállás dinamikusságától, bátrabb lettem. Másrészt nagyon nehéz túllépnem vagy meglovagolnom azt a tényt, hogy emberek ülnek, és nézik, ahogy játszom. Ez nekem abszolút nem komfortos, de hiszem, hogy ebben tudok fejlődni. A főpróbahéten minden próbára hívtunk embereket, és mivel az előadás interaktív, tudtam ezt gyakorolni egyre nagyobb közönség előtt.

Bözse, a darab végén az anya azt mondja, hogy a lánya elárulta őt, amiért titkolta az evés problémáit. Ez is azt mutatja, hogy az anya sincs a helyén igazából.

S.B.: Igen, konkrétan ez az anya, tényleg nem azon a helyen van ahol lennie kéne, mint szülő tulajdonképpen támogatásra szorul, ő is el van veszve. A lánya betegsége végre szülői szemszöget ad neki, talán felnő ő is a feladathoz. Tehát attól a pillanattól kezdve, – mert az még az előző életükre vonatkozik, hogy elárultál, mint barátnőt, és nem voltál velem őszinte –, az anya rájön, hogy a saját lábára kell állni, kezébe kell vennie a dolgok irányítását. Ez egy vízválasztó, amitől az anya végre anya szerepbe kerül, elnyeri a funkcióját.

Ami nagyon fontos, hogy itt egy egész rendszernek kell meggyógyulnia. Ezután a mélypont után esélye van például ennek a nőnek is kilábalnia saját, egészségközpontú függőségéből együtt a lányával. Ettől a helyzettől az anya is felnő  és valószínűleg együtt fognak elindulni azon az úton, hogy letegyék a hátizsákjaikat, amiket feleslegesen cipelnek.

Fotók: Ács István