„Karcsit még nem találtam.” – Interjú Szajki Bálinttal
Szajki Bálint, a 24.hu fotóriportere hónapokon át járta a magyar vasút kevéssé ismert világát. Az Idő-Állomás című kiállítás fekete-fehér képei a múlt nyomait, a vasutasok mindennapjait és az emberi történetek apró pillanatait örökítik meg. A B32 Galériában október 29-ig látható tárlatról és a fotózás során született különleges találkozásokról beszélgettünk. Szajki Bálintot Kovács Gabi kérdezte.
Nagy József novemberben megjelenő Mozdonyfüst című könyvéhez készítette ezt a fotóanyagot. Hogyan változtatta meg a fotózást az, hogy eleve egy könyv részeként kezdte el járni a magyar vasút világát, és mikor vált el a kötettől, lett önálló sorozat a képanyag?
Az anyag fontos dokumentációja a könyv fejezeteinek, a könyvben megszólalók portréi, abban szereplő a helyszínek és fontos motívumok mind a könyv fonalát követték, azonban voltak olyan helyszínek, amik fotográfusként annyira megragadtak, hogy elkezdtem visszajárni, és alaposabban feltérképezni őket. Ezeken a helyszíneken olykor “történeteket a történetben” találtam, amik már nem kapcsolódtak szorosan a könyv dokumentálásához.
A kiállításon a fekete-fehér fotók fölött az ön személyes naplójának részletei olvashatóak. Miért volt fontos, hogy ne csak a képek, hanem a fotózás közben született személyes benyomásai is jelen legyenek?
A naplóbejegyzés-jellegű idézetek olyan benyomások, amik engem értek az anyag készítése során. Személyesebbé és átélhetőbbé tesznek egy olyan történetet, ami leginkább a hétköznapi ember elől zárt terekben játszódnak. Kiemelik, hogy számomra is voltak könnyebb és nehezebb pillanatai a munkának, és nekem is új tanításokat tartogatott.

A naplórészletekben olyan apró, érzéki benyomások jelennek meg, mint a vaspor, a köd, a mínusz öt fok vagy az, ahogy néhány óra után már vágyott valamilyen más természeti formára. Mit tud hozzátenni ezeknek a személyes mondatoknak a jelenléte a fotókhoz?
Ezek többnyire olyan érzékszervi vagy mentális benyomások, amik a vizualitáson túl hozzá tudnak tenni a fényképekhez. A nézőt a hőmérséklet, a szagok, a levegő vagy éppen a formák elképzelésével a fotókon túlmutató élményt tud szerezni.
Meglehetősen üres térben egy nagy asztal előtt ülő férfi, máshol kicsi karácsonyfát díszítő ember, aztán vasutas, aki épp cigarettára gyújt és még sorolhatnám a fotók témáit. Mindenütt magányos embereket, egy elszigetelt, talán valahol máshol, szinte egy idegen bolygón élő világot látunk. Ön hogyan látta, milyenek az itt dolgozók?

Az ott dolgozókat többnyire rendkívül elkötelezett embereknek láttam, akik minden nehézség vagy hiányosság ellenére élnek-halnak a vasútért.
A hétköznapi szemnek olyan lehet, mint egy idegen bolygó, hiszen a vasúti kocsikon, az állomáson és a menetrenden kívül – átlag felhasználóként – igen kevés elemével találkozunk a vasútnak, pedig az utazóként látható felszín alatt egy külön világ rejlik.
A képek egy része olyan hatást kelt, mintha negyven évvel ezelőtt készült volna, miközben nagyon is friss felvételekről van szó. Ön szerint mitől tud a mai magyar vasút világa ennyire erős időutazásélményt kelteni?
Sok helyszín, és az infrastruktúra több helyen akkori állapotokat tükröz. Nem ritka, hogy, nemcsak a hangulat rímel, hanem tényleg évtizedekkel ezelőtti tárgyak, terek, eszközök vannak a képeken. A vasútban és az azt körülvevő indusztriális terekben pedig van valami időtlenség. Ezt erősítheti még az is, hogy jóval kevesebb fiatallal találkoztunk a munkák során, sok területen a szakemberek jelentős része már idősebb.
A Keleti pályaudvar tetejétől a járműjavító műhelyekig egészen közel került a vasutasok mindennapjaihoz. Volt olyan találkozás vagy helyzet, amely különösen megmaradt önben, és amelyből később fotó vagy naplórészlet is született?
Az egyik kedvenc emlékem az istvántelki gőzösjavító műhelyéből van, ahol az egyik utolsó fényképem a karácsonyfát állító vasutas. Már elköszöntem mindenkitől, de Karcsit még nem találtam, ezért elindultam körbenézni, és a csarnok egyik sarkában találtam őt, az ünnepek előtt pár nappal állította a fát. Az egész jelenetből valami addig nem látott finomság áradt ebben az ipari környezetben, ahogyan a munkája szünetében gondosan rendezgette az égősort a karácsonyfán, a pókhálós sarokban.
A Mozdonyfüst könyv, a kiállítás képei és a fölöttük olvasható naplórészletek három különböző módon mesélnek ugyanarról a világról. Mi köti mégis legjobban össze őket?
A sínek.
Borítókép: Telenkó Zsombor