„A színnek térképző ereje van.”- Interjú Kontra Ágnessel
A természet látványából indul ki, de festészetében mára egyre inkább a fény, a szín, a tér és az érzékelés egymásra hatását igyekszik megragadni. Kovács Gabi a művésszel – többek között – arról beszélgetett, hogyan válik egy alapvető élmény absztrakt képpé, miként képes a szín kilépni a vászon síkjából, és intenzív tapasztalattá válni. Kontra Ágnes képzőművész A szín jelenlétében című kiállítása szeptember 24-ig látogatható a B32 Galériában.
A művészeted a természetből indult, de mára szinte teljesen elvonttá, absztrakttá vált. Megfogható az a pillanat, amikor egy természeti látványból megszületik benned egy ilyen egy absztraktabb kép?
A természethez való viszonyom nem tűnt el a képeimből, inkább átalakult. Egyre kevésbé maga a látvány érdekel, és egyre inkább az, ami a látás közben történik, például az, ahogyan a fény megváltoztat egy színt. Az absztrakció nálam nem feltétlenül „elvonatkoztatás”. Nem úgy történik, ahogyan például Piet Mondrian gyakran idézett Virágzó almafáján lekövethető: hogy egy látványból fokozatosan eltűnnek vagy leegyszerűsödnek a felismerhető képépítő elemek. A képnek lehet természeti eredetű tapasztalata anélkül, hogy a természet képét ábrázolná. Engem nem egy motívum vezet, hanem egy alapvető élmény. Ezt talán a zenélés közben tapasztaltam meg a legerősebben. Kilenc éven keresztül hegedültem, és amikor zenekarban játszottam, nagyon intenzív élmény volt, ahogyan az általunk létrehozott hang zenévé, a zene pedig szinte térré vált körülöttünk. Valami hasonlót keresek a festészetben is: színből és térből szeretnék egy olyan erőteret létrehozni, amely körülveszi a nézőt.
A kiállítás címe, A szín jelenlétében, azt sugallja, hogy a szín nem egyszerűen eszköz vagy anyag, hanem szinte önállóan létező világ. Mit jelent a szín jelenléte, hogyan lehet megfogalmazni?
A színnek térképző ereje van. A színek egymáshoz való viszonya, intenzitása, mélysége, a felületen létrejövő finom vagy nagyobb mozgások és változások olyan teret képesek létrehozni, ami már nem csak a vászon síkján érzékelhető, tehát a szín számomra nem egyszerűen a kép egyik alkotóeleme. Amikor a szín jelenlétéről beszélek, erre a hatásra gondolok: arra a fizikai és érzéki tapasztalatra, ahogyan a szín kilépni látszik a kép síkjából, és kapcsolatba kerül a körülötte lévő térrel és a nézővel. Egy intenzív színű festmény például a színreflexek által a környező fehér fal érzékelhető színét is megváltoztatja. De a szín nemcsak fizikailag alakítja a teret, hanem mentálisan is hat ránk.
Gyakran nagyon kevés színnel dolgozol, és rendkívül sok ecsetkezeléssel. Így jönnek létre ezek a gazdag, vibráló felületek. Mikor érzed, hogy kész a kép, nincs szükség több színre?
A sok réteg és ecsetmozdulat ellenére nem egy tökéletes, lezárt felületet keresek. Nekem fontos, hogy a kép megőrizzen valamiféle nyitottságot és belső mozgást. A sterilitásra sem törekszem. A rétegek nem elfedik egymást, hanem egymáson keresztül is jelen vannak, ettől válik a felület élővé. Aknai Katalin a cangiante és a sfumato technikáját hozta párhuzamként a festészetemmel, arra a módra utalva, ahogyan a színek egymásba játszanak, a rétegek pedig egymáson keresztül is jelen maradnak. Szóval látszólag kevés színnel dolgozom, valójában minden színem kevert szín. Hogy mikor kész a kép? A kép egy érési folyamaton megy keresztül. Mindennek meg kell érnie, és ez minden esetben egy sajátos dramaturgiát követ. Amikor összeérnek minden irányból a rétegek, és működik a sajátos belső mozgás, amit keresek, és lélegzik a kép, ha akkor tovább dolgoznék rajta, ez elveszne és bemerevedne.
Sulyok Miklós szerint a képeid szinte „beszippantják” a nézőt, és azt javasolja, hogy „tágra nyílt szemmel” nézzük őket. Ráadásul a munkáid a plafontól a padlóig speciális installációként is megjelennek. Hogyan nézzük a műveidet, és mit jelent számodra ez a rendhagyó elrendezés?
Nem szeretném meghatározni, hogyan kell nézni ezeket a képeket. Inkább olyan helyzetet szeretnék létrehozni, amiben a megszokott nézőpont egy kicsit kibillen, és a néző időt ad annak, hogy a szín és a tér hatni kezdjen rá. A képek egymásra hatásából létrejön egyfajta zenekari élmény: az egyes művek önállóak, de együtt egy nagyobb egységet hoznak létre. Ezért is fontos számomra, hogy a képek ne kizárólag a megszokott módon, szemmagasságban jelenjenek meg. Az installációban a festmények a tér különböző pontjaira kerülnek, például a sarokba vagy a mennyezetre, így maga a kiállítótér is a kompozíció részévé válik. A néző nem egyszerűen képek előtt halad el, hanem belép egy általuk létrehozott térbeli helyzetbe. (Több ilyen nagyobb térre tervezett kiállítás is van a fejemben, ezért is örülök, hogy egy kisebb részt itt a galériában meg tudunk valósítani.) Ebben az elrendezésben művészettörténeti utalások is megjelennek. Ilyen Malevics gesztusa, amikor a Fekete négyzetet a terem felső sarkába, hagyományosan az ikon számára fenntartott helyre tette. Számomra itt elsősorban az a radikális gesztus fontos, hogy a kép elhagyja a számára megszokott helyet, és ezzel megváltoztatja a térhez és a nézőhöz való viszonyát. Ebben a gondolkodásban közel áll hozzám James Turell vagy Sanford Wurmfeld munkássága is. Sanford különösen azon a munkái, amikben a szín kilép a hagyományos kép keretei közül, és körülveszi a nézőt. Nem egyszerűen egy színes felületet látunk, hanem a saját helyzetünk, mozgásunk és figyelmünk is része lesz annak, amit érzékelünk.
Azt mondod a körről: „saját világot jelölök ki a határtalan univerzumban”. Amikor kijelölsz egy ilyen kört a vásznon, de most téglalap forma is megjelenik, valójában mit jelölsz ki: egy határt, egy belső teret vagy a saját világodat?
A kör számomra egy nagyon alapvető, ösztönös forma. Archaikus jel, amely újra és újra megjelenik a világban, egészen különböző léptékekben és helyzetekben. Nem egyetlen jelentést társítok hozzá, inkább egy elemi forma, amihez újra és újra visszatérek. Hét évvel ezelőtt a Kijelölt tér című képeknél azt mondtam, hogy „saját világot jelölök ki a határtalan univerzumban”. A kijelölés volt fontos, egy határtalan térben létrehozni egy formát, egy helyet, amelyre a figyelem összpontosul. De a kör számomra nem feltétlenül lezár vagy elhatárol. Egyszerre jelöl ki valamit, és kapcsolja azt egy nála nagyobb térhez. A most megjelenő geometrikusabb formák egy másik festészeti hagyományhoz is kapcsolódnak. Josef Albers munkái is fontosak számomra. Nála a négyszög egyszerű, redukált formája elsősorban a színek közötti viszony és a szín érzékelésének terévé válik. Engem is az érdekel, hogyan képes egy egyszerű forma koncentrálni a színt, miközben maga a szín túllépni látszik ennek a formának a határain.
A festés hosszú, aprólékos és koncentrált folyamat, amely szinte meditatív állapotot teremthet. Mi történik közben? A kép végig követi azt a belső utat, amellyel elkezded a munkát, vagy a festés során maga a kép is elkezd kapcsolatba kerülni veled, esetleg a mű irányít?
A festés számomra valójában a figyelem egy nagyon koncentrált formája, a figyelem meghitt gyakorlata. A festés közben egy nagyon koncentrált, de emelkedett állapot jön létre, szeretek ebben az időn kívüli dimenzióban lenni. Van egy kiindulópontom, egy elképzelésem, ha úgy tetszik belső vízióm, de a kép nem egy előre meghatározott terv végrehajtása. Ahogy dolgozom rajta, minden újabb réteg megváltoztatja azt, ami előtte volt, és nekem újra meg újra reagálnom kell arra, ami létrejött. Technikailag is. Egy idő után valóban kialakul egyfajta párbeszéd köztem és a kép között. Nem mondanám, hogy a kép „irányít”, inkább egyre pontosabban jelzi, hogy mit enged meg és mit nem.
Fotó: Aczél Márk