A június 17-i Gárdonyi Piknik egyik akusztikus fellépője a manouche swinget játszó Canarro zenekar lesz. Django Reinhardt által ismertté vált gypsy jazz igazi táncos bulit ígér mindenkinek.

Kovács Gabi Szakál Tamással, a zenekar vezetőjével beszélgetett.

Harmonika-hegedű duóval kezdődött a Canarro pályája, akkoriban mindenféle műfajt kipróbáltatok: a bossanovától a tangóig, de játszottatok sanzonokat, színházi kuplékat is. Hogyan lett ebből később manouche swing?

Mindenféle stílussal próbálkoztunk, ami szembe jött. Eleinte a manouche swing is csak egy volt a sok különböző zene közül, ami érdekelt minket, de a harmonika, hegedű, gitár, bőgő hangszerelésünknek ez állt talán a legjobban. A stíluskeresés talán akkor állt meg, amikor két manouche gitár is lett a zenekar felállásában. Adta magát, hogy ennek a hangszerelésnek jól álló dalokat és feldolgozásokat játszunk, de a mai napig szerepelnek zenék a repertoárunkban más stílusban természetesen.

Mit szerettél meg Django Reinhard muzsikájában?

Django és Stéphanne Grappelli muzsikája nagyszerű. Mint hegedűs nagyon izgalmas volt Grappelli játéka, aki Django zenész társa volt, és akivel megteremtették kvázi ezt a műfajt. Nehéz elmondani. Szerintem meg kell hallgatni őket és az magáért beszél.

Nem tartottál attól, hogy erre a speciális zenei világra kevesebben lesznek kíváncsiak?

Nem feltétlen szűkült be a zenekar színessége. Ugyanúgy játszunk sok mindent, de azt nehéz felsorolni, mivel is foglalkozunk. Így hangzana: ismert dallamok, bossa nován és tangón át, a régi magyar szalonzenei dallamokon keresztül, keresztezve a francia manouche swing virtuóz stílusával. Mivel a felállásunk egy tipikus manoche swing zenekar a két Django gitár és hegedű miatt, ezért egyszerűbb manouche swingként utalni ránk. De számos helyen ki van írva alcímnek, hogy swing manouche, magyar zenei ízekkel fűszerezve, egy csipetnyi Párizzsal, és a jazz zenei szabadságával.

Természetesen minden hagyományos elektronikát és mai trendeket nem használó és nem követő formációra kevesebben kíváncsiak manapság – legyen az magyar cigány zene, tangó, manocuhe swing, akár bossa nova, vagy bármi rendes akusztikus hangszereken játszott, a zenének nevezett dologhoz közel álló stílus. Ha nincs benne valami hangos, dübörgő zaj, és nem vonaglik valaki színes hajjal vagy tetkókkal a fején teljesen feleslegesen a színpadon, akkor már nehéz a hangerőhöz és műanyag hangokra épülő eltorzult zenei piacon megjelenni.

A mi zenénkből ez a zaj szerencsére hiányzik. Hát igen…, anyagilag rendes zenét rendes hangszereken csinálni nem egy jó befektetés sajnos. De ez a huszonegyedik századi globális ízlésficamnak köszönhető. Éljenek a zenei műsorszerkesztők, szorgalmasan közbenjártak, hogy ez így alakult.

Kilencen vannak benne a zenekarban, és ha jól tudom, mindannyian szeretitek az akusztikus megszólalást, és soha nincs elektromos hangzás.

Az alap Canarro zenekar öt tagú: hegedű-ének – Szakál Tamás, Jakab Viktor – kísérő gitár, Sidoo Attila / Lakatos Vilmos – szóló gitár, Soós Márton – nagybőgő, Marosi Zoltán – harmonika. Mind akusztikus hangszer, nem igényel semmi elektronikát. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy kellemes hangerővel egy jazz gitárral ne tudnánk elmuzsikálni.

Legújabb lemezünkre ehhez vendégül beszállt Báró Maszkura (Bíró Szabolcs) és az Ephemere duó két énekesnője. Ez a 2022-ben megjelent, New York, Párizs, Budapest című albumunk, idén Fonogram Magyar Zenei Díj jelölést kapott. A lemezen szerepel Lakatos Vilmos, másik szólógitárosunk is, érdekesség, hogy nagyon ritkán van olyan fellépésünk, ahol mind a két szólógitáros együtt muzsikál. A lemezen ilyen felvételünk is van. Koncerteken általában vagy az egyik, vagy a másik zenész társunk van velünk.

A pandémia alatt megszületett egy kissé szomorkásabb hangulatú együttes: a Blue Canarro. A közönség hallhat ezekből is dalokat? Vagy inkább most egy lüktetőbb, latinos szvinges muzsikával készültök?

A Blue Canarro Group egy teljesen másik zenekar. Más tagokkal. A Canarro a pandéima alatt majdnem megszűnt. A Canarro csatornáin elkezdtünk más zenészekkel egyre többet zenélni, más stílusban. Bár az akusztikus hangzáshoz közel maradva, dee a manouche vonalat teljesen hátra hagyva. Így nagyobb teret kapott ebben a felállásban a bossa nova is akár.

Mivel a Canarro csatornáin mutatkozott be az új formáció a pandémia alatt, így megtartottuk a Canarro nevet, de meg is kellett jól különböztetni az újat a régitől. Ez azonban nem annyira sikerült, mert az emberek addig jutnak, hogy Canarro Canarro és akkor biztos ez ugyanaz. Lehet, hogy a formáció egy teljesen másik nevet fog kapni a jövőben.

Mivel más hangszerelés, más jellegű dalokkal, más tagokkal, ezért nem játszunk a Blue Canarro Group anyagából. Tényleg csak névrokon a kettő.

Várunk minden kedves érdeklődőt június 17-én, szombaton a Gárdonyi Pikniken!

Szirányi István képző- és fotóművész sokoldalú alkotó, grafikai munkák mellett tipográfiával, művészkönyvek készítésével is foglalkozik. „Rétroviseur” című kiállításán egy régi franciaországi utazás emlékeit eleveníti fel.

Kovács Gabi Szirányi Istvánnal beszélgetett.

Megnyitó: 2023.06.15., csütörtök 18:00

Márton Orsolya Fischer Annie-díjas hegedűművész kíséri az eseményt játékával.

 „Rétroviseur” – a cím visszapillantó tükröt jelent, de szabad fordításban visszanéző embert is jelenthet franciául. A kiállítás egyfajta összegzése a munkásságának, vagy csak a franciaországi életére reflektál?

A kiállítás összegzés, merítés és visszanézés az elmúlt évek, évtizedek munkáiból. A hely szűkössége miatt nem lehet életmű-kiállításról beszélni. Inkább csak egy-egy érdekes, eddig még be nem mutatott, mappákban és grafikai tárolókban vagy gyűjteményekben őrzött művekből mutat be válogatást.

A kiállítás címe („Rétroviseur”/Visszapillantó”) is utal erre a szándékra és utal a Franciaországban töltött évekre is. Az ott készült alkotásokból csak néhány látható és művészkönyvből is csak egy tárgy kerül bemutatásra (A szilvásszentmártoni hegyközség naplófőkönyve).

Nagyon sok mindennel foglalkozik: művészkönyveket készít, fest, fotózik és még sorolhatnám.

A legtöbb kép saját fotóim felhasználásával készült, mivel régebben aktívan fotóztam, laboráltam, kísérleteztem a fotográfiával, neo-avantgard szellemiségben. A fotográfia mára csak védjegy, alapkő, kiindulási pont. Szitanyomatok, tusrajzok, művészkönyvek követték a sort.

Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának elnöke, ön menedzseli ezt a különös művészeti ágat, sokak előtt ismeretlen ez képzőművészeti műfaj, és gyakran összetévesztik a szép albumokkal.

Mint a Magyar Művészkönyvalkotók Társasága elnöke komoly szervező és kurátori munkát folytatok annak érdekében, hogy egy progresszív, friss szellemiségben alkotó művészcsoport működjön. Sikereinket külföldi meghívások is jelzik (Bázel, Helsinki, Marseille, Offenbach am Main, Párizs). Hogy nem csupán szép albumok alkotóiról van szó, azt a Társaság összetétele is sugallja; festők, grafikusok, szobrászok és textilesek, tehát művészek, akik a saját módjukon könyvet csinálnak.

Zagyvai Sári fotóművész a mesterséges intelligenciát használva folyamatosan kísérletezik az interneten fellelhető természeti elemek szintézisével. A június 14-én nyíló AITOTÍPIA című kiállításán tájképei, természetfotói egyszerre analóg és digitális képek, vagyis hibrid alkotások.

Zagyvai Sárival Kovács Gabi beszélgetett.

Megnyitó: 2023. június 14. 18 óra

Már az egyetemen (MOME) érdekelt a fotográfia határterületeinek a kutatása az experimentális irányok, a kibertér és fizikai terek különbségei. Most a hagyományos tájfotózást kérdőjelezed meg, létrehozva egy digitális és analóg eljárások fúziójából megalkotott hibrid képet. Miért izgalmas ez számodra?

Egy olyan időpontban élünk, amikor a környezetünk folyamatosan medializálódik és virtualizálódik. Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az élményt, mintha rétegek halmaza venne minket körül, amelyben a fizikai terek és virtuális terek felváltva és egyszerre vannak jelen. Ennek az élménynek a rétegszerűségét szerettem volna letapogatni és rögzíteni a fotópapíron. Az új munkáimon nem fényképekből indulok ki, hanem olyan tájképekből, amelyeket AI, vagyis a mesterséges intelligencia segítségével készítek. A tájképeket generáló AI tanul az interneten található fényképekből. Korábban hasonló munkamódszerrel én magam állítottam össze montázsokat képzeletbeli sivatagokról, hegyekről és óceánokról, és én tanultam a távoli tájakról a kibertérben barangolva.

A kiállításra készítesz úgynevezett fotogrammokat is, ezt hogy kell elképzelni?

A fotogrammok úgy keletkeznek, hogy dolgok érintkeznek a fotópapírral és negatív sziluettjük rögzül a papíron. Az én képeim esetében az egyik réteget a digitális képernyőről levetülő kép alkotja, a másikat pedig kamera nélküli eljárásokkal készülő képek, ennek egyik lehetősége a fotogrammok.

A táj és a természet szinte minden munkádban jelen van, sőt a diplomamunkád is ehhez kapcsolódott: ”Termelt természet, digitális táj.” Itt különböző digitális és fizikai terekkel foglalkozol. Mi izgatott ebben a témában?

A diplomamunkám egy hét csatornás videóinstalláció volt és a videóportré médiumában alkottam. Számomra az nagyon érdekfeszítő, hogy a fényképekkel szemben a mozgóképek úgymond kényszerítik nézőjüket, hogy bizonyos ideig figyeljék a képet. Napjainkban villanásnyi ideig látunk fotókat az interneten, nem időzünk el a képek előtt, nem mélyedünk el szemlélésükben. A videóportéimon a modellek hosszú percekig álltak a fényképezőgépem előtt. Számomra izgalmas volt a figurákat montázs technikával természeti tájakba helyezni és valamiképpen a nézőket is bevonni ebbe a kiállítási térbe.

Háromszor nyerted el a Pécsi József-ösztöndíjat; munkáidban az idegenség és a távolság, másképpen a magány van jelen.

Az idegenség és távolság a turista utakon készülő fényképek felhasználása révén épült be az alkotásaimba. Önmagában nincsenek egzotikus tájak, mi hívjuk életre ezt a tapasztalatot azáltal, hogy valamit másnak érzékelünk a sajátunktól. Az individualisták érzékelik az egzotikumot igazán, hiszen csak az erős egyéniségek tudják pontosan és érzik, hogy kik ők, és honnantól más valami, mint ők maguk.

Piros halacskák, vízi növények, távoli tájak, tengerparti alkonyat. Őry Annamária jellegzetes természeti festményein hosszú ideig lehet időzni, képei segítenek kikapcsolni a mindennapi pörgésből. Május 17-én Nyugalom címmel új kiállítása nyílik a B32 Galériában.

Kovács Gabriella Őry Annamáriával beszélgetett.

Régóta festi a „vietnami” képeit. Sokat járt az országban, és most is ott él. Hogyan szeretett bele Vietnamba?

Valójában Magyarországon éppen annyira élek, mint Vietnamban. Mondjuk úgy, hogy kétlaki vagyok. Férjem Le Thua Tien szintén képzőművész, így ezért is alakult ki szorosabb kötődés Vietnammal. Először 2006-ban jártam az országban, mint kiállító művész, de már gyerekkoromban szerencsém volt megismerni Vietnam kultúrájának szeleteit, mivel nagyapám gyermekorvosként többször is dolgozott az országban. Később a szüleim is beleszerettek az országba, sok vietnami barátjuk volt, akik anno Magyarországon tanultak ösztöndíjjal. Ekkor láttam először kis vietnami házi oltárt, ami minden családban megtalálható ott. Egy titokzatos izgalmas világnak láttam akkor. 2017-től hosszabb-rövidebb periódusokat töltöttem az országban, kiállításokat is szerveztem. A képeim hol témában, hol technikailag kapcsolódnak a távol-keleti kultúrához, leginkább a tus-kalligráfia festészet hagyományaiból merítettem sokat. 2013-ban készült Rózsa sorozatom, éppen arra tett kísérletet, hogy a nyugati-és keleti kultúrában honos technikai, és jelentés tartalmakat ötvözze. Munkáim eredendően a nyugati festészeti tradíciókból indulnak, ha egy Vietnamit kérdezek, ők nagyon is „Nyugatinak” látják a képeim. Persze a kortárs képzőművészetben nincsenek már ilyen szigorúan vett határvonalak, hiszen legalább négy évszázad kultúrtörténeti kölcsönhatásai alakították.

Szemlélődés és Távol-Kelet mint közös pont, írja Sulyok Miklós a kiállítás kurátora a munkái kapcsán, de a víz is összekötő eleme a képeinek.

A Víz, mint a Taoista hagyományokból eredő öt elem egyike, talán a legmeghatározóbb a vietnami kultúrában. Ez az ország éghajlatából is adódik. Párás a levegő, és alapvetően sokat esik, főleg télen az esős évszakban. Egy agrárkultúrában pedig kiemelten fontos. Tájfunok tombolnak október-november környékén, amit a tradicionális forma-szimbólum világ Sárkányokként fest le. Az olykor tomboló természeti erőket pedig az emberek mindig valamilyen formába képzelték el, oltára van a sárkányoknak is, és a többi természeti elemnek is, amit próbálnak kiengesztelni.

A nézést, a velük levést és a festés örömét is érezni a képeken, és ebben rejlik festményeinek fő ereje, hogy érződik rajtuk, hogy élvezettel, szeretettel és odaadással készültek – mondja Schneller János művészettörténész a képeiről. Most is ezt érezhetjük, szereti azt, amit csinál, nem véletlenül Nyugalom a címe a kiállításnak.

A Nyugalom vagy mondhatnám más szóval elégedettség, itt nem csak egy érzelmi állapotra utal. Sokkal inkább a létalap értékének az elfogadására, az egyszerűség értékére. Az ember mind egyénileg, mind társadalmilag hajlamos a vágyak által vezérelve, különböző anyagi vagy szellemi dolgok felhalmozására, például ilyen vagy olyan akar lenni, nagyobb kocsit akar, stb. Amikor ezt eléri, tovább folytatódik a felhalmozás, és ez elégedetlenséghez, csalódottsághoz, állandó nyugtalansághoz vezethet. Tehát itt ennek az elutasításáról vagy nem követéséről van szó. Habár nincs sok javam, az alapélethez szükséges boldogság bennem van. Jó erre néha figyelmeztetnie magát az embernek. A festői munka figyelem és szemlélés, ami magában hordozza ezt az értéket.

Milyennek látja a kortárs vietnami, távol-keleti képzőművészetet?

Sokszínű és sokrétű.

Hogyan hatott az ön művészetére?

Mind technikailag, mind gondolkodásban sokat merítek belőle. Anyag használatban például elkezdtem különböző anyagokkal kísérletezni, az új képek közül sok a vegyes technikával készült festmény.

Százötvenéves szövőszék áll Nyíri Katalin textilművész Jövő szövő című május 18-án nyíló kiállításának a középpontjában. A ma is kiválóan működő eszközből síkban és térben mozgó szövetfolyamok ömlenek a Trezor Galériába.

Kovács Gabi Nyíri Katalinnal beszélgetett.

 A kiállított anyagok családi örökségből mentett és megtartott négy nyüstös, fekvő szövőszéken készültek. Minden régi tárgynak története van, gondolom ennek a szövőszéknek is.

A szövőszéket egy borsodi kis falu, a Hernád völgyében fekvő Gesztely egyik házának padlásáról mentettem ki, nagyapám szakértő segítségével. Diófából készült, rusztikusan faragott lábakon álló, robusztus szerkezet, biztosan több mint százötven éves, és immár harminc éve része az életemnek. Kisebb felújításokkal a mai napig megbízhatóan működik.

Síkban és három dimenzióban mozgó, térben csavarodó textilfelületek várják a látogatókat. Mint különleges színes, futurisztikus lények, tagolják a teret. Milyen anyagok, szőttesek ezek?

Mindig lenyűgözött az a pillanat, amikor a lassan, centiméterről-centiméterre készülő szövet sok méteres gurigája lekerül a szövőszék hengeréről. Ez a textilfolyam már a feldolgozás – vagyis a darabokra vágás – előtt láttatja a benne rejlő lehetőségeket. A B32 Galéria felkérése vezetett arra a gondolatra, hogy bemutassam azt a folyamatot, mely során a „végtelen” textil különféle szövésű, természetű darabokra bomlik szét. Ezek a darabok azután kifeszülnek a fal felületén, a pillérek és a fal közötti térrészekben, térplasztikává vagy az alapanyag karakterét megőrző öltözékké válnak. A Trezor terébe tervezett installáció ezáltal egy korábbi NKA ösztöndíjas projektem témáját (Síkból a térbe) is illusztrálja, miközben lehetőséget ad az általam használt technikák, szövésminták és színvilágok megismertetésére.

Különféle szövésfajtákat variál: sávolykötést és atlaszkötést, de készít ikatot is. Mit kell ezekről a mintákról tudni?

Alapvetően három, egymástól karakteresen különböző szövésképet alakítok ki. Az elsőnek alapja a sávoly és vászonszövés váltogatása: az eltérő szövetszerkezet a síkból kissé kiemelkedő bordák sorát hozza létre. A második különlegességét a rugalmas lycra poliészter szálak beszövése adja, ezek ugyanis nedvesség (áztatás) hatására összehúzódnak és szabálytalanul zsugorítják az anyag felületét. A harmadik szövetfajta szabászati maradék anyagok, rongy-csíkok felhasználásának köszönheti rusztikus képét. A síkfelületből itt-ott kilógó, gyári mintázatú, ám eltérő színű és plasztikus sávok teszik egyedivé ezt a szövetet.

Látványruhákat készít, legalábbis így nevezi a munkáit. Ezekből láthatunk néhány alkotást? Miért hívja így őket?

Látványsport, látványpékség – kissé veszélyes ezzel a divatos és eléggé lejáratott fogalommal kapcsolatba hozni a kiállított öltözékeimet. Miért nevezem őket mégis így? Azért, mert nem a hétköznapi értelemben vett, hordható, vagyis praktikus ruhákról van szó. Célom ebben az esetben is az volt, hogy a különböző anyagkarakterek érvényesüljenek. A test vonalait követő hosszú ruha a rugalmas anyag sajátosságait emeli ki. A kötényruha négy darab, kötényre emlékeztető textillap egymásra rétegzéséből alakul ki. A harmadik öltözék szoknyája drapéria mintájára redőződik, szinte lebeg. Ezek a kiállítás miatt eltúlzott gesztusok bármikor visszaszelídíthetőek és valódi ruhává vagy az átlagos viselet kiegészítőjévé tehetők. Általában egyszerű alapvonalú ruhaformákat készítek, ezzel is a szövet természetét kívánom megtisztelni.

Jövő szövő a kiállítás címe, és sok mindent gondolhatunk erről… tervek és ruhák szövögetése, modernitás és tradíció, még lehetne sorolni.

A címmel a budakeszi Punktum Galéria évnyitó beszélgetésén találkoztam és elkértem tőlük. Hiszen mennyivel gazdagabb értelme van ennek a kedves szójátéknak egy textiles kiállítás esetében! Persze, nem csak anyagokat szövögetek, hanem terveket is. Keresem a helyét, próbálom igazolni a létjogosultságát ennek a hagyományos kézműves szakmának a mai globális, posztindusztriális világban. Nem könnyű, pedig tökéletesen megfelel a fenntarthatóság szempontjainak. De hogy tovább gombolyítsuk a cím megfejtését, biztosan nem véletlen, hogy a mítoszokban és népmesékben oly gyakran előjön a fonal és a szövés témája. Ariadné és a párkák fonala igazán életbe vágó. Egy lett népmese címében a leány főhőst segítő három öregasszony neve Fonó, Motringozó és Szövő. A görög mitológiából kevésbé ismert Arakhné története, aki szövő és hímző tehetségével kérkedve kihívta Pallas Athéné haragját, és noha gobelin készítő vetélkedésük döntetlen lett, a bölcsesség és a művészetek istennője pók formájában adta vissza életét. Nagyon remélem, hogy a kiállítás szebb jövő szövésére inspirálja majd látogatóit.

Nincsenek jó szavaink egy baba elvesztésére. Kínban vagyunk, lefagyunk, gyenge vigasztaló mondatokat küldünk a másiknak, annak az embernek, aki megélt veszteségét legtöbbször nem is tudja igazán elmondani. Még nem is volt baba. – motyogjuk, és csak reméljük, ez elég éppen akkor, elég vigasztaló mindannyiunk számára.

Vasali Katalin fotóművész Majd lesz másik című kiállítása április 20-án nyílik a Trezor Galériában.

Kovács Gabi Vasali Katalinnal beszélgetett.

Tizenhat fotó: portrék nőkről, testrészek, növények, egymásba kacsolódó emberek és több mint száz szöveg látható a kiállításon. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz?

Igen, ez azért is különleges projekt nekem, mert a szövegek hamarabb jöttek hozzám, mint a képek. Amikor 2021-ben elvesztettük a kisbabánkat a 18. terhességi hétben, akkor a feldolgozás folyamatához segítséghez folyamodtam. A pszichológus mellett beléptem egy csoportba egy közösségi oldalon, amiben olyan nők voltak, akik már átéltek perinatális veszteséget. Ott nagyon sok történetet olvastam és megdöbbentő volt számomra, hogy általánosságban a társadalom mennyire nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Nem tud megfelelően reagálni a gyászoló család fájdalmára, és nagyon sok esetben hangzanak el a nem megfelelő vigasztalásnak szánt mondatok. Amikor a kurátorral, Somosi Ritával erről beszélgettünk, felmerült egy mondat, amit szinte minden elvetélt nő megkap, beleértve engem is: ’Majd lesz másik!’. Akkor döntöttük el, hogy ez lesz a kiállítás címe és azt is, hogy ezek a mondatok szerves részét fogják képezni az anyagnak. Ekkor összegyűjtöttem a leggyakrabban elhangzott mondatokat és ezek a mondatok lesznek több formában megjelenítve a kiállításon. A képi anyagon ezután kezdtem dolgozni, amely főleg a személyes élményemből kiindulva dolgozza fel a témát.

A tárlatnak van interaktív része is: üres papírokra látogatók is írhatnak a témához kapcsolódó gondolatokat.

Amint említettem, a szövegek kétféleképpen is megjelennek majd a kiállításon: kiemelten körülbelül 30 mondat a képek mellett lesz installálva, valamint az egész gyűjtés, ami több, mint 150 mondat egy installáció formájában lesz látható. A mondatok egyesével fel lesznek lógatva címke formájú papírokon egy függönyt alkotva. Lesznek üres címkék is, amelyekre a látogatók felírhatják saját tapasztalatukat, „élményüket” ebben a témában. Ezek a mondatok olyan megdöbbentően érzéketlenek, hogy ez már önmagában lehetne egy tanulmány arról, hogy az emberek mennyire nem tudják kezelni ezt a veszteséget.

A női szerepkörök, háztartás, anyaság mindig is foglalkoztatott, de most személyes történeted, kisbabád elvesztése késztetett a téma feldolgozására. Mikor döntötted el, hogy ezt a lelki terhet így, a művészetben jeleníted meg? Nem lehetett könnyű… A tapasztalat az, hogy társadalomnak nincsenek jó válaszai erre a veszteségre.

Igen, ez sajnos senkinek sem könnyű, akivel megtörténik. Én alapvetően egy nyitott természetű ember vagyok, aki többféle módon kommunikálja a külvilággal az érzéseit, gondolatait. Ezért számomra világos volt az első pillanattól fogva, hogy nekem erről az élményről beszélnem kell. Először a pszichológussal, orvossal, családommal és a barátokkal beszéltem át ezt az eseményt. Nagyon erős késztetés volt bennem, hogy dolgozzak ezen a témán, és ezzel együtt magamon, hogy fel tudjam dolgozni, megérteni, és elfogadni, ami történt velünk. Amikor úgy éreztem, hogy elfogadtam, ami történt, már ki tudtam mondani, hogy hálás vagyok a kislányunknak, hogy ha erre a rövid időre is, de része volt az életünknek, mert nagyon sok dologra megtanított, úgymond beavatott minket. Ez követően éreztem azt, hogy a művészeti munkám során is szeretnék ezzel foglalkozni. Ez nem csupán egy személyes terápia volt, de azt is éreztem, hogy mivel ez egyfajta tabu a társadalomban, erről a témáról beszélni kell. Ehhez a számomra a legközelebb álló médiumhoz fordultam: a fotográfiához.

A land art, az ökológiai kérdései is fontos szerepet játszanak a művészetedben, nem véletlen, hogy a képeiden a természet mindenhol jelen van. Hogyan kapcsolódik nálad az anyaság, a gyermek elvesztése az ökológiai témákhoz?

A land art és az ökológia nagyon közel állnak hozzám. Ez felnőtt koromban alakult ki, a MOME-n volt egy előadás a művészet és az ökológia kapcsolódásairól, amelyet Barcza Dániel (Stratégiai és kutatási rektorhelyettes, docens, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) tartott. Ez nagyon nagy hatással volt rám és utána a diplomamunkám (Erózió c. sorozat) is a land art és a fotográfia határvonalán mozgott. Bár ezt egész mostanáig nem realizáltam igazán, de azóta ez minden munkámban nagy szerepet játszott. Amikor első gyermekemmel voltam várandós, épp egy finnországi rezidencia programon vettem részt és egy lakatlan szigeten töltöttünk egy hónapot. Tudtam, hogy a termékenységgel szeretnék foglalkozni és ezt elsősorban a természet különböző formáiban, jelenségeiben kerestem. Ez az attitűd a későbbi „Méhednek Gyümölcse” című sorozat és a most elkészült „Majd lesz másik” című sorozat elkészítésekor is jelen volt. Az utóbbi anyagoknál sokkal mélyebb a személyes vonatkozás: az anyaság és a vetélés feldolgozása a téma. Mégis a természetben fellelhető szimbolikus elemek számomra annyira erős jelentéstartalommal bírnak, hogy sokszor használtam félig ösztönösen, félig tudatosan ezeket az elemeket a képek készítésekor, legyen az egy műtermi portré, csendélet vagy egy „talált helyszínen” kültéri kompozíció. Azt hiszem ez egy olyan ’fotós dialektus’ lett számomra, amivel jól tudom kommunikálni a gondolataimat és érzéseimet.

Indítottál egy petíciót SzabadaHangon címmel az elvesztett „vendégbabák”számára. Hol tart most ez a nemes ügy?

Igen, ez egy civil kezdeményezés volt, amit az aHang csapatának, azon belül is Tóth Enikő segítségével, egy ihletett pillanatban pont a Halottak Napja utáni napon indítottam el. 2022-ben már a második alkalommal mentünk úgy a temetőbe, hogy hiányérzetem volt ezzel kapcsolatban. Én a kisbabámat a 24. terhességi hét előtt veszítettem el, 18 hetesen és meg kellett szülnöm Őt, de mivel a folyamat még vetélésnek számít, ezért nincs is igazán módja annak, hogy formálisan is búcsút vegyen valaki a magzatától, babájától. Mi el tudtuk intézni, hogy a kisbabánkat kiadják nekünk és ezáltal a hamvasztását is megszerveztük, de erre nincs egy hivatalos, bejáratott rendszer. Ez szerintem nagyon megnehezíti a feldolgozást a családok számára, mert az elvetélt magzatokat, ’abortumokat’ orvosi hulladékként kezelik. Saját tapasztalatból tudom, hogy milyen sokat jelentett számomra, hogy a hagyományos úton, hamvasztással gondoskodni tudtam a kisbabámról, legalább ily módon. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne a temetőben is egy olyan helyre, ahol meg lehet emlékezni és gyertyát lehet gyújtani egy kifejezetten a vendégbabák számára készült helyen. Ilyen létezik egyébként több temetőben is, de a Farkasréti Temetőben, ami az egyik legnagyobb temető nincs, és ezért is jött a gondolat, hogy szerintem ez hiánypótló lenne. Szerencsére a temető nyitott volt a párbeszédre, és egy kortárs szobrászművész: Farkas-Pap Éva is – személyes érintettség révén – szinte rögtön az ügy mellé állt. Év elején a projekt megvalósításán kezdtünk el dolgozni: a helyszínt már bejártuk, hamarosan elkezdünk dolgozni terveken és megtervezzük a költségvetést. Persze ez még egy nagyon hosszú út a megvalósításig, de az első lépéseket megtettük, és reméljük egyszer meg is valósul az emlékmű.

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál hivatalos programja.

Támogató: Nemzeti Kulturális Alap

Kurátor: Somosi Rita

Varázslatos élmény várja a látogatókat a B32 Galériában Boros Miklós János szobrászművész Merőleges valóságok című kiállításán. A sötét kiállítóteremben, megvilágított vízzel teli tálak vibráló, hullámzó képei lebegnek a falakon különleges térérzetet keltve. Boros Miklós János szobrászművésszel Kovács Gabi beszélgetett. A kiállítás április 19-én nyílik.

A víz élménye meghatározó a művészetében. Mit jelent a víz, a tükörjelenség az ön számára?

Első kísérleteimet (2002-ben) a valós természeti térben előforduló optikai jelenségek motiválták. E kezdeti inspirációk során mutatkozott meg az a belső igény, amely a megszokott vizuális képet átformáló, befolyásoló jelenségek szobrászati megfogalmazásait eredményezte. Ilyen jelenség például a természetben a viharos szél, a sűrűn zuhogó eső, vagy a délibáb által torzított táj. Egy vízfelületet figyelve hasonló élményt lehet átélni, amikor a víztükör által létrejött tükörkép, képi illúzió változik meg különböző hullámmozgások miatt. Időben megtörténő folyamat, jelenség befolyásolja a tér érzetét, érzékelését. Illúzió jön létre. Mivel indíttatásom is a valódi látványon alapult, egyértelművé vált, hogy az empirikus és a metafizikai dolgok szintézisét kell keresnem munkám során. A kérdés az, hogy milyen állandó, szobrászi formában megvalósítható megoldásokat hordoznak a felvázolt problémakörök? Sok szobrom lényegi jellemvonása, hogy egy adott optikai jelenség, képi illúzió jön létre úgy, hogy maga a tárgy, a szobor hordozójává válik annak. Azáltal, hogy egy jelenség egy szoborban meggyökerezik, tárgyiasul, folyamatosan átélhető lesz. A szobor, a tükörkép és az azzal létrehozott illúzió eszközével a jelenben, „jelen”– ségek helyévé válik. Az állandósított jelenidőnek fontos szerepe van abban, hogy a szobor az aktuális befogadó számára valós térben és időben megtörténő élményt, tapasztalást szerezzen.

Tömeg-felszín, állandóság-változás. Ellentétpárok jelennek meg szobraiban. Ez miért foglalkoztatja?

Vannak alapvető dichotómiák, amelyek visszatérnek, mint számomra állandó szobrászati problémák. Alapvető képzőművészeti és gondolkodásbeli feladatnak tartom ezeknek a megoldását. A kérdésben is felvetett kettősségeken túl a valóság és látszat; fizikai és metafizikai tér; külső és belső tér; tér és idő; illetve a szobor tere és az általa teremtett térképzet összefüggései, vagy a személyes kép- és térélmény kérdéskörei állandó szobrászati feladatokat adnak számomra, mert lényegi kérdések, és azokkal foglalkozni kell.

„Alkotói alapállásom intuitív térszemléletként határozható meg” – írja magáról. Ez pontosan mit jelent?

Az intuitív térszemléletről… Ez röviden szinte megválaszolhatatlan, részben azért, mert az intuíció mint kifejezés, vagy az intuícióról való gondolkodás napjainkban meglehetősen zavaros, és sokszor félreértelmezett. Dienes Valéria Az intuició kérdéséhez című írásában kiemeli azt, hogy az intuícióval kapcsolatos értelmezések nehezen rendezhetők, sokszor összefüggéstelenek, ellentmondók. Ennek okát az intuíció alapvető tulajdonságában látja, ami szerint az intuíció szellemi cselekedet, ami a fogalmakon túlit, a „mondható alatt serkedőt” érinti, ezáltal természetszerűen ellenáll a fogalmasításnak, a szavakba öntésnek. Az intuíció fogalmakba „rögzítése” különböző értelmezéseket, félreértelmezéseket tehet lehetővé. Ha mégis szükséges, akkor talán óvatosan kijelenthető, hogy az intuíció – megfelelő értelemben véve – összegző meghatározása, kifejezőeszköze lehet annak a folyamatnak, amiben a racionális és az irracionális, a gondolkodás és benneélés egyensúlyba kerül, amiben egy műalkotás megszülethet, és ahogyan az értelmezhető. A képzőművészet (szobrászat) eszköze, azaz a látás nyelve tökéletesen alkalmas arra, hogy a racionális, analitikus módszereken túl, azokat meghaladva az alkotó, vagy a művet „megélő” olyan területekre jusson, amelyek az intellektualizálás eszközeivel elérhetetlenek. Meglátásom szerint a szobrászi munka, a szobrászi látás, és ezzel együtt a művek befogadása eszköze lehet a tapasztalati világ jelenségein túli, az érzékszervekkel fel nem fogható, a metafizikai valóság(ok) megélésére, megismerésére. Megfelelő ráhangolódottság esetén nem csupán képi és gondolati információhoz jut a néző, hanem részesévé válik valaminek.  Az „élmény” személyes olvasatai miatt intuitív felismerés élhető át.  Ez a „gondolkodásmód” intuitív szemléletmódként is meghatározható.

Munkáinak nagyon fontos része az anyag, a technika használata.

Minden képzőművészeti megnyilvánulásnak, kifejezésnek alapja valamilyen technika, anyag használata. Különben nem létezne. A szobrászat ezen belül közismerten olyan képzőművészeti műfaj, amiben az anyag és annak megmunkálása jelentős hangsúlyt kap; fontos, lényegi szerepe van. Az én alkotói módszereimnek a direkt módon megmunkálható anyagok felelnek meg legjobban. Szobraimban a felhasznált anyagok főleg különböző fémek (vas, nikkelezett és rozsdamentes acél, bronz, titán-cink lemez), ezen kívül fa, vagy festővászon is. Ezeknek az anyagoknak karaktere, kisugárzása van, az, hogy melyikből készül egy szobor, az adott gondolat függvényében változik. Az anyagnak, technikának a gondolat, az érzet létrehívásának szempontjából alárendelt szerepe van, a szobrászati megmunkálás során a vizuális kifejezés és befogadás eszközévé válnak. Egy-egy szobor készítése során – az adott cél érdekében – a jelenség hordozásához adekvát anyagot választom. A felhasznált anyagnak ezenkívül fontos szerepe van abban, hogy a szobor időtálló legyen; ennek – többek közt – fontos szerepe van a sokszor pillanatnyi jelenségek kontrasztban való megjelenésében. Ami a felsoroltakból kimaradt, például a tükör, a víz vagy a fény. Ezek különleges anyagok, különleges „megmunkálást” igényelnek. A B32 Galériában megpróbálok egy olyan teret létrehozni szobrokkal, helyspecifikus installálással, vásznakkal, fénnyel, vízzel, amiben a nézőknek a kiállított munkákkal való viselkedése – például egy érintés és az azzal létrehozott hullámmozgás, fényeffektus – is a kiállítás részévé válik.

A zenés-irodalmi estek reneszánszukat élik, a zenészek szívesen társulnak írókkal, költőkkel, hogy bebizonyítsák: egymásra rájátszani érdemes, és a műfajok, ha találkoznak egy új, közös történet is születhet. Balanyi Szilárd Csillaglekvár összművészeti produkciójában most Szabó T. Anna és Lackfi János lesz a vendég március 1-jén a B32 Galériában. Kovács Gabi Balanyi Szilárddal beszélgetett.

Csillaglekvár a címe a koncertnek, és ennek van egy története, ha jól tudom, a kisfiadtól kaptad ezt a szót.

Ez a szó bekerült a Köszi című dalom szövegébe is. És hogyan lett a cím? A fiam ilyen három-négy éves lehetett, és rendszerint nagyon vicces dolgokat mondott, mindenféle kitalációi voltak, és ezeket is felhasználtam a dalaimban, a csillaglekvár is így született. Arra emlékszem, hogy nyáreste volt a Balatonnál, együtt sétálgattunk, mert nem tudott aludni, szép volt az ég, fölnézett, és azt mondta: csillaglekvár. Ezt is felírtam a többivel együtt a különös és varázslatos hangzása miatt, és most ez a címe az első zenés-irodalmi estemnek.

Néhány éve van új zenekarod és most a B32 színpadán ezzel a formációval fogsz fellépni, tehát nem akusztikus estre gondoltál.

Igen, 2018-ban sok év után gondoltam egyet – ugye akkor még nem tudtuk, hogy mi az a Covid – , és újraélesztettem a korábbi zenekaromat, aminek aztán az lett a vége, hogy kicserélődött a teljes brigád (Pásztor Sámuel, Paczári Viktor, Bátor Bence), amit így utólag nem is bánok, sőt, nagyon jó vérfrissítés volt, és jól jött minden szempontból. Elkezdtünk próbálni, a Covid azonban bezavart, a nagyzenekar leállt, ezt követően született meg a sokkal csendesebb Szilárd Piano Projekt Galambos Dorinával, Kiss Flórával, és akkor még Schoblocher Barbi (Blahalouisiana) is beugrott. Így el tudunk menni hol hárman, hol négyen egy szál zongorával akusztikus koncerteket adni. Ez egy sokkal intimebb felállás volt, de közben a nagyzenekar is elkezdett újra működni, és most velük fogunk fellépni Annával és Jánossal a B32-ben.

Tavaly jelent meg a „Szilárd – Na, ez az!” című albumod, amelynek szövegeit – többek között – Grecsó Krisztián, Szabó T. Anna, Lackfi János, és Kemény Zsófi írta. A kortárs vers szeretete más akkor sem állt tőled távol.

A Csillaglekvár az első olyan koncertem, ahol írókkal is fellépek, és igen, a koncert alapötlet is így ugrott be, hiszen a „Szilárd – Na, ez az!” lemezem kapcsán már megtapasztaltam, hogy milyen jó profi írókkal dolgozni. Tavaly jelent meg áprilisban ez az album, és már a dalírás folyamatának legelején éreztem azt, hogy egyedül nem fogom tudni megírni az összes szöveget. Rengeteg időm volt gondolkodni a Covid alatt, jöttek az ötletek egymás után, végül arra gondoltam, hogy megkérdezek írókat, költőket, hogy egyáltalán van-e kedvük ilyesmihez, pontosabban a dalaimhoz szövegeket írni. Szerencsémre mindenki igent mondott, és nagyon jól sült el a dolog, mert gyönyörű szövegek születtek. Ez úgy működött, hogy elküldtem a zenei alapot vagy a félkész dalt, és arra írták a verseket. A Sorsdal című dalra például két szöveg is született, a végső munkában Annával együtt ollóztuk össze a szövegeket, nagyon érdekes kis kirándulás volt.

Író-zenész párosból már láttunk jónéhányat, tehát erre a fúziós művészetre, amennyiben az, nagy az érdeklődés. A Csillaglekvárban viszont két író lesz fenn a színpadon, és egy egész komplett, hangos zenekar.

Így van, de nem leszünk olyan hangosak, a dinamikával viszont játszani fogunk: hol nagyon halk, hol pedig kicsit erőteljesebb lesz a hangzás.

Miért gondoltad úgy, hogy ez most nagyzenekari produkció lesz, és nem zongorás, akusztikus?

Zenekarral nagyon szépen tudnak megszólalni a dalok. A lemezen ez egyértelműen kiderült. Ezek a szövegek a nagyzenekari hangzáshoz könnyedén idomulnak. A próbafolyamat alatt összeért a társaság is, amit nagyon élveztem, egyre több kreatív ötlet merült fel, de mindent nem lehet megvalósítani, az biztos, hogy zongorával is nagyon klasszul működhetne ez a zenés-irodalmi est, kipróbáljuk majd azt is. Azonban egy zenekarban több lehetőség van, egyszerűen izgalmasabb, sokkal többet játszhatunk a zenével, a hangokkal, az ötletekkel. Lesz olyan is például, hogy csak egy szál basszusgitár, és egy dob szól majd, de lesz olyan is, amikor csak a zongorát lehet hallani amint a verseket kíséri. Rengeteg variáció létezik, és ez a jó ebben.

Erre az előadásra készültek a versek, vagy pedig korábbi művek is megszólalnak?

A meglévők közül mazsoláztunk, de lesznek új dolgok, meglepetések, improvizáció is, úgyhogy a már megírt szövegek, és a spontán, ott született dolgok is hallhatók lesznek egymással keveredve.

És miért pont Lackfi János és Szabó T. Anna a vendéged?

Még Grecsó Krisztián is szívesen benne lett volna, csak sajnos nem ért rá. Első körben Annával és Jánossal kezdtünk el beszélgetni erről és szerencsére nagyon jól fogadták, mondták, persze nézzünk időpontot és így összejött, ráértek mindketten. Én borzasztóan boldog vagyok, hogy ilyen nyitottan állnak ehhez a dologhoz! Már az is nagy élmény volt nekem, amikor beszélgettünk az akkor még készülő szövegekről, és megtisztelve érzem magam, hogy hajlandóak voltak belevágni egy ilyen produkcióba. Hiszem, hogy nagyon jó lesz ez így, megnézzük hogyan is működünk mi együtt. Egy izgalmas fejesugrás lesz nekem is az ismeretlen vízbe.

Tehát akkor tervezed azt is, hogy a jövőben bevonsz más írókat is a zenés projektedbe?

Abszolút, a többiek is nyitottak, de Annával és Jánossal volt a legegyszerűbb egyeztetnem. Még tervezünk több ilyen koncertet is, tehát nem az a cél, hogy ez az egy legyen. Sokat beszélgettünk arról, hogy ezt meg kéne mutatni minél több embernek, na de még csak most kezdtük, és minden kezdet nehéz.

Lackfi János és Szabó T. Anna összeszokott páros, nagyon jól ismerik egymást, közös kötetük is megjelent már. Hogyan állt össze ez a produkció, hogyan néz ki ez a színpadon?

Egymásba folyik próza, vers, zene, a halkabb zene alatt párbeszéd hallható majd, de nem akarom elárulni a részleteket, mert igazán a produkció nagy része ott dől el a színpadon, akkor fogjuk látni, hogy ez hogyan is működik valójában. De már régóta próbálunk, folyamatosan küldöm nekik az aktuális ötleteket, megosztjuk egymással, úgyhogy a produkció egy része előre megírt lesz, de egy másik része meg ott, abban a pillanatban fog megszületni.

Tehát az előadás nagy része rögtönzés. Nem félsz az ilyen spontán, kiszámíthatatlan dolgoktól?

Én szeretem, ez mindig egy kihívás, és egy feladat, ez spannol fel, jó, ha van valami izgalom a színpadon, és nem a megszokott nyugalom, kiszámítottság, de persze az is jó, abból is lehet kreálni új ötleteket. De én mindenképpen szeretem azt, amikor valami miatt eggyel jobban kell figyelni, az kihozza az emberből a vadállatot, haha, na jó, azt nem, de résen kell lenni, és az mindig jót tesz az energiáknak.

Miben más az, ha valaki nem dalszerző, hanem szépíró?

Egészen máshonnan közelítenek meg egy témát, egy dallamot, és ez nagyon tetszik, de a végeredmény valahogy mindig ugyanaz. Általában hasonló dolgokat éreztek egy-egy dalhoz kapcsolódva, mint én.

Nagyon szerettem azt, amikor először leültem velük beszélgetni, és csak jött a szó és a gondolat. Nagyon élvezetes volt hallgatni őket, a zenészekhez képest teljesen máshogy jár az agyuk, és közben mégis ugyanúgy.

Hogyan?

Nem tudom elmagyarázni, talán ahhoz tudnám a leginkább hasonlítani, hogy én az érzések után megyek, ők pedig megpróbálnak az érzések mögé nézni. Nehéz megfogalmazni, ezek is csak benyomások, intuíciók.

A REFLEXIÓ a B32 és a Karinthy Szalon közös képző-és iparművészeti mentorprogramja, ahová határon innen és túl, még február 28-ig pályázhatnak a felsőoktatás valamely művészeti képzésében résztvevő diákok. Kovács Gabi Pintér Sonját, a KözPont Kft. ügyvezetőjét és a B32 Galéria főkurátorát, valamint Mádl Jankát, a Karinthy Szalon kurátorát, a pályázat egyik ötletgazdáját kérdezte.

Hogyan kell elképzelni ezt a programot? Mikre reflektálhatnak majd a fiatalok?

Pintér Sonja: A Karinthy Szalonban, a B32, illetve a Trezor Galériában minden hónapban párhuzamosan egy-egy kiállításunk látogatható. A program keretében mindenekelőtt arra hívjuk a felsőoktatásban művészetet hallgató fiatalokat, hogy nézzék meg a tárlatainkat, majd az lesz a feladatuk, hogy egy általuk választott kiállításnak arra az elemére, motívumára reflektáljanak, amely őket a leginkább megszólította.

Mádl Janka: Reflektálhatnak az egész kiállítás témájára vagy a műveket összekötő gondolatiságra, de ugyanúgy kapcsolódhatnak egy-egy tetszőlegesen kiragadott alkotáshoz is, ami nekik személy szerint fontos.

Bármilyen technikával készülhetnek ezek a művek?

Mádl Janka: Igen, nagyon fontos pontja a mentorprogramnak, hogy nem szeretnénk megszabni az alkotás módját, sem technikailag, sem tartalmilag. Az ipar- és képzőművészet bármely ágában dolgozó művész jelentkezését örömmel fogadjuk, az általa választott alkotásra pedig szabadon, bármilyen eszközzel reflektálhat.

Pintér Sonja: A hangsúly azon van, hogy nem szeretnék megkötni, hogy például fotóra csak fotográfus reagáljon, egy textiltervezőt is megszólíthat egy kerámia, egy videóinstalláció vagy épp egy grafika – és fordítva. Az iparművészet és a képzőművészet keveredhet, vagyis nincsenek különválasztva a művészeti ágak, aminek – tapasztalataink szerint – a későbbi, közös gondolkodáson, együttműködésen alapuló kreatív projektek szempontjából nagy jelentősége lehet. Tehát itt az átjárhatóság elsődleges.

A mentorprogram a szakmai integrációt is segítheti.

Mádl Janka: Amikor tavaly nyáron Kegyes Zoltán kollégámmal megálmodtuk ezt a programot, abból indultunk ki, hogy a B32 és a Karinthy Szalon kiváló művészekkel ápol régi, jó és értékes – szakmai, sokszor baráti – kapcsolatot. Ugyanakkor érdemes volna a pályájuk legelején álló alkotókra is odafigyelni, és az ő figyelmüket is a mi szakmai programunkra irányítani. Egyik elsődleges célunk a projekttel, hogy az általunk elért szakmai közönség látóterébe is bekerüljenek a tehetséges képző- és iparművész hallgatók, máshogy fogalmazva: hogy támogathassuk a pályakezdők felsőoktatási rendszeren kívüli művészeti környezetben való megjelenését, megkönnyítsük szakmai beilleszkedésüket. Talán azt is fontos kiemelni, hogy a REFLEXIÓ-ra határon túli intézmények hallgatóinak a jelentkezését is várjuk. Még néhány nap hátravan a jelentkezési határidőig, de már most 9 egyetem közel 90 hallgatója nevezett be a programba. Örömteli, hogy ilyen nagy az érdeklődés az alkotók részéről, ebből is látszik, milyen nagy szükség van az efféle kezdeményezésekre.

Pintér Sonja: A program lehetőséget nyújt arra, hogy a pályakezdő fiatalok az egyetemi színtérről kitekintve, egy szakmailag is komoly figyelmet kapó fórumon méressék meg magukat. A bemutatkozás szempontjából meg kell említeni, hogy a mentorprogram zárultával a tizenöt legjobb pályázó a B32-ben egy közös pop-up kiállításon vehet részt, tehát a fiataloknak megvan az esélyük arra is, hogy – akár első – kiállítási tapasztalattal gazdagodhassanak. Bízunk benne és tervezzük, hogy a mentorprogram ideje alatt sikerül együttműködő partnereket, szakmai támogatókat szereznünk, és a kiemelkedő pályaművekkel előrukkoló alkotókat a kiállítás lehetősége mellett más módon, akár művészellátós kuponokkal és múzeumi belépőjegyekkel is jutalmazhatunk.

Hogyan zajlik a válogatás?

Pintér Sonja: Egy évig tart a mentorprogram, mely során folyamatosan futnak be az egyes kiállításokra reflektáló alkotások, ezeket nagyon komolyan dokumentáljuk. Azon túl, hogy a legjobb tizenöt alkotást jövő év elején kiállítjuk a B32 Galériában, a program közben születő minden művet bemutatunk online felületeinken is. Így egyik pályázó alkotása sem fog homályban maradni, az is kiemelt elképzelésünk ugyanis, hogy munkáikon keresztül láthatóvá váljanak a fiatalok.

Mádl Janka: Mindenki egyenlő esélyekkel indul, a független, hattagú zsűri 2023 decemberében, előre meghatározott értékelő szempontok alapján bírálja el a beküldött pályaműveket. Bálványos Anna, a Ludwig Múzeum főmuzeulógusa, a Velencei Biennále Iroda koordinátora, German Kinga művészettörténész, a MOME Elméleti Intézetének oktatója, Somosi Rita művészettörténész, a Budapest FotóFesztivál kurátora, Vizi Katalin, a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ ügyvezető igazgatója, Horváth Dániel festőművész-művészpedagógus és Jurecskó László művészettörténész, műkereskedő, a MissionArt Galéria egyik tulajdonosa alkotják a szakmai csapatot, tehát komoly megmérettetésben részesülnek a befutott műalkotások.

Miért gondoltátok, hogy egy ilyen típusú mentorprogram mellé kell állnotok?

Pintér Sonja: Nem is mellé álltunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy célt állítottunk magunk elé, melyhez ezt a mentorprogramot hívtuk segítségül, főként azért, hogy a fiatalok minél inkább bekerüljenek a szakmai vérkeringésbe. Sokszor jönnek gimnáziumi osztályok a galériáinkba tárlatvezetésre, de ezt a mentorprogramot kimondottan egyetemistáknak és művészeti egyetemek hallgatóinak szántuk.

Úgy tűnik akkor, hogy ez egy hiánypótló projekt.

Mádl Janka: Szerintem abszolút kuriózum a program, ami több szinten is párbeszédet kezdeményezhet a művészeti színtér szereplői között. Vegyük csak a legegyszerűbb reakciót vagy interakciót: a kiállító művészeknek is érdekes lehet ránézni arra, hogy egy pályakezdő művész az ő munkájuknak mely részletéhez, milyen kérdésfeltevéssel, milyen eszközökkel tud kapcsolódni. A programban résztvevőknek szerintem fontos szem előtt tartaniuk, hogy ez nem egy kötelező egyetemi feladat, amit teljesíteni kell. A mentorprogrammal szeretnénk a pályázókat önálló döntésre, gondolkodásra és alkotásra is sarkallni.

A REFLEXIÓ részletes pályázati kiírása itt olvasható: https://karinthyszalon.hu/reflexio-mentorpaalyazat/

Jelentkezés: https://forms.gle/ibr9eQePkaWvqpvFA

Jelentkezési határidő: 2023. február 28.

Szotyory Lászlónak mániái vannak: imádja a dzsungeleket, a nagy piros amerikai autókat, az emberarcú házakat, a lombos fák felett elhúzó rejtélyes repülőket. A festészet számára gyönyörűség.  Képein megjelenő alakok távoli vagy jó ismerősei, a tájak, ciprusok, jelenetek kedvesek számára, éppen ezért begyűjti, és a festményein megidézi őket.

A Válogatás – Múlt és jelen című kiállítás február 15-én nyílt a B32 Galériában.

Egészen korai, több mint harminc évvel ezelőtt készült munkáidat és a legfrissebbeket is láthatjuk a kiállításon. Mi változott az évek során a festészetedben?

A B32 Galéria egy nagyszerű, impozáns tér, és ez inspirált arra, hogy a kedves, régi képeimet, amelyeket csak tartogatok itthon, és így semmilyen életük nincs, újra kiállítsam, adok nekik még egy lehetőséget. Vannak köztük olyan munkák is, amelyeket még a főiskola utolsó éveiben készítettem 1980 körül, és több mint negyven évesek, de azóta is közel állnak hozzám. Ezek régóta velem vannak. Általában egy ideig ugyanazokkal a témákkal foglalkozom, és aztán új mániák jönnek elő. Ilyen volt például az, amikor mediterrán tájakat, ciprusokat, régi nagy autókat és repülőket festettem csak. És ezeket azért nevezem mániáknak, és nem korszakoknak, mert a korszakot kicsit fellengzősnek tartom, van eleje és vége, de az én mániaimnak nincs eleje és vége, mert váltakoznak és újra és újra előjönnek.

Ez azt jelenti, hogy harminc évvel ezelőtt is festettél repülőket, ciprusokat, fákat? Ugyanazok voltak a témáid, mint most?

Igen, idővel ezek a mániák sokasodtak, tehát harminc évvel ezelőtt nem festettem repülőket, dzsungeleket, azok az utóbbi tíz évben kerültek elő.

Pályád elején milyen témák vonzottak?

Alakokat festettem, vagy olyan jeleneteket, amelyekben valami rejtelmes volt. Munka közben mindig azt mondogattam vagy kérdezgettem magamtól: vajon mi történik itt, kik lehetnek ezek az emberek, milyen kapcsolatban lehetnek egymással? Akkoriban gyakran festettem három alakot egymás mellé, mert úgy gondoltam, hogy három alak egymáshoz való viszonya mindig talányosabb, mint egy férfinak és egy nőnek a kapcsolata.

A kiállításaidra mindig érzelmi szempontok alapján válogatod össze a képeidet. Ez most másképp történt.

Igen, ez az utolsó időszakom, vagy az utolsó nagy mániám a repülőkről szól, és a kiállítást is repülők köré szerveztem. A repülők régóta foglalkoztatnak, majdnem olyan régóta, mint az autók, mindkettőt megelevenedő lényeknek látom, amelyeknek arcuk, szemük van, mint az állatoknak. Régóta jellemző rám, hogy antropomorfizálom a jelenségeket, a formákat. A ciprusokat is a tájból kiemelkedő önálló lényeknek látom, akár meg is simogathatnám őket, a felületük akár egy ló izmos nyaka; van kipárolgásuk, jellegzetes finom illatuk. A házaknál is azokat szeretem, amelyek különlegesek, nem szokványos lakóházak, ilyen például egy iskola, kórház, kastély, börtön. Ezeknek az épületeknek arcuk és személyiségük van, olyanok akár az autók: szemük van.

A B32-ben előzőleg Nagy Gábor György kiállításán is a repülő volt a vezető téma, de ezek harcirepülők voltak főleg, és épp a földet igyekeztek elhagyni. Itt most szerethető, emberarcú lények a repülők.

Igen, nekem nem félelmetesek, nem taszítanak, inkább lenyűgöznek. Ami engem mindig festésre késztet, az a rajongás, a lelkesedés valamiért, az épp aktuális témáért. Munka közben semmi kritikai vagy ironikus attitűd nincs bennem. Nagyon tisztelem azt is, akit valami felháborodás késztet festésre, sokan vannak így.

Milyen dolgokért tudsz rajongani?

Lehetséges, hogy ezzel valami olyasmit is elárulok magamról, amit máskor nem mondanék el, tehát titkolni valónak gondolnék társaságban, mert talán nem értenék meg. Például azt, hogy mik azok a dolgok, amelyek lenyűgöznek, mert ezek között vannak olyan kicsi, infantilis dolgok is, amelyek a mai napig hatnak rám. Például imádok nézegetni csak úgy az utcán percekig, vagy megállok, ha egy nagy piros amerikai autót látok. A festéssel megidézem ezeket a dolgokat magamnak. Tehát csak olyan jeleneteket festek, amelyekért rajongok. Ezzel a rajongással szeretném magam közelébe varázsolni – mint egy mágus -, az általam szeretett embereket, tárgyakat, jeleneteket, ez olyan, mintha velük lennék, mintha én is belesétáltam volna a képbe.

A festővászon az ablak, amin keresztül átnézhetek abba a világba, amiben jól érzem magam, vagy azon keresztül átléphetek abba környezetbe, ahol minden lenyűgöző.

Már említetted a kedvelt témáidat, az autókat, az amerikai kocsikat, a dzsungeleket, ciprusokat, de híres filmeket is szeretsz megidézni, az egyik repülős képeden mintha Hitchcock Észak- Északnyugat című filmjéből látnánk részletet. Hitchcock filmjeire sokszor szeretek visszagondolni és nagyon szeretem azt is, hogyha a tájban, a jelenetben van valami talányos és borzongató, egy kicsi félelmetesség. Engem jobban izgat az a táj, amelyik egy kicsit borzongató, vagy olyan baljóslatú, mint egy Hitchcock film.

A képeiden a tájak, dzsungelek felett megjelenő repülők is eléggé rejtélyesek. Nem tudjuk, hogy kik vannak rajtuk, hova mennek, mi történik velük…

A repülő a tájat rögtön átalakítja, már nem gondolhatjuk azt, hogy ez egy tizenkilencedik századi tájkép, sőt, szerintem a repülővel a táj kap egy kis sci-fi árnyalatot, ami ugyancsak nem áll távol tőlem.

A repülős sorozatok mellett kedvenc festőidet is megidézed.

Az utóbbi időben sok parafrázis-szerű képet készítettem, például Watteau lombkoronái már régóta lenyűgöznek, rá emlékezve festettem egy tájképet csupa felfelé tornyosuló buja lombokkal. Nagyon szeretem Chiricot is, őt megidézve egy vonat és ember nélküli oszlopos tájat festettem.

De megfestetted Rousseau dzsungeljeit is.

Igen, egy rousseau-i táj fölé is festettem egy repülőt, mert az is elég bizarr. Vonz a dzsungelek romantikája, nincs benne a napi életünkben, ezért a távolság miatt egzotikus számomra. Nagyon nagy élvezetet okoz a dzsungel és a pálmafák lombjait megfesteni. Hosszú, íves mozdulatokkal dolgozom, úgy, hogy gyönyörűséget találjak a megmunkálásban. Én úgy látom, hogy a festés módja is legalább olyannyira fontos, mint a téma. Már régóta észrevettem azt, hogy a leghelyesebb az, ha az élvezet irányába kormányozom a képet, akkor sikerül a legjobban a munka. Van úgy, hogy egy vonalat ötvenszer is újrahúzok, mert az érzem, hogy még mindig nem volt elég finom érzés, elég élvezetes a számomra. Renoir egyszer azt mondta, hogy egy „puha rózsaszín felületbe festeni egy fekete vonalat „ó mi gyönyörűség!” Én ezt nagyon megértem, mert én is pontosan így vagyok, csak nem pont egy rózsaszín, hanem egy sötétzöld felületbe festeni egy fekete vonalat „ó mi gyönyörűség!”

A kiállítás március 9-ig látogatható szerdától péntekig 10 és 18 óra között.