“Legszívesebben kilőném magam a Holdba.”- gondolják nagyon sokan, emberek, akik szorongatva érzik magukat a változó klíma, az egyre jobban begyűrűző háborúk vagy éppen a szélsőséges politikai harcok miatt. Nagy Gábor György is eköré, a kilövés előtti pillanat vagy inkább a kilövés utáni csend köré szervezte A Föld végső elhagyásának lehetséges érintői című kiállítását, amely december 1-től február 28-ig látogatható.

Karantén alatt készített csendéleteket, veszélyes repülőket, kondenzcsíkokból felépített geometrikus sorozatot is láthatunk a kiállításon. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek témák?

A repülős képek abban az időben kezdtek el készülni, amikor a gyerekeim elköltöztek Magyarországról, akkor több minden készült ezzel kapcsolatban, ami repülős, mert repülővel mentek el.

A Újbuda Galériában láthattuk néhány éve. Eltépett szív volt a tárlat címe, ahol is repülők téptek szét szíveket.

A tépés, mint kompozíció, egy nagyon egyszerű dolog. Mindig figyelem a vizuális környezetet, és ha megnézzük például a Lewis Straus nadrág „ezeréves” logóját, ugyanez a forma köszön vissza csak másképp: ott két ló húz két irányba. Ez a kompozíció valamikor nagyon megtetszett, így megcsináltam szívvel és repülőkkel. A művészet mindig fel van fedezve, csak átalakul, vagyis valahonnan a vizuális információt leszedjük, ellopjuk, lerajzoljuk.

Azt írja, hogy csendélet képei a pandémia alatt készültek.

A bezártságot mindenki valahogy eltöltötte, és én például a környezetemben található egyszerű tárgyakat kezdtem el lefesteni. Geometrikus érdeklődés mindig is volt bennem, és amikor a cellux elfogyott, és megmaradt az a kis karika, nem dobtam ki, hanem újrahasznosítottam, és csináltam belőle egy grafikát vagy egy festményt. Ezek a karikák különböző nagyságúak és szélességűek, tehát a wc papír tekercs gurigától kezdve, a ragasztószalag gurigáig egy csomó mindent beállítottam, megvilágítottam, befotóztam, lefestettem.

És a kondenzcsíkokkal mi a helyzet? A klímaválság, háborúk… vagyis a kondenzcsíkok mintha a menekülést szimbolizálnák önnél, nekem pedig a meleg nyári délutánok jutnak róluk az eszembe.

Az első ilyen képemnél két gömb közé húztam átlósan egy olyan egyenest, amely finom érintéssel össze is kötötte azokat. Ez a vonal nagyon egyszerűen egy repülő, illetve egy űrhajó lehetséges röppályája is lehet két égitest között. Sok olyan hasonló munkát készítettem ezután, amelyeken gömbök, körök és egyenesek különböző pozíciókba kerülve érintik, keresztezik egymást. Ez egyfajta geometrikus kísérlet volt, mindamellett az a filozófiai gondolat kísérte, hogy az elvágyódás nemcsak elvágyódás, hanem menekülés is. Sokan érzik azt most, hogy mennének, mert már nemcsak a klímaválság fenyegeti őket, hanem a háborúk is, ráadásul szélsőséges politikai környezetben élünk.

Ezért készít veszélyes repülőket is?

Ebben a sorozatban egyértelműen olyan repülőket festettem meg, amelyek nem csak simán landoltak valahol, hanem konkrétan a halált vitték, bombákat szállítottak, dobtak le. Vadászrepülők, bombázok, II. világháborús gyilkológépek. A német Bf 109-est kétszer is megfestettem, de a lengyel Szmolenszki légi katasztrófa repülőjét is, amelyik a lengyel elnököt vitte egy megemlékezésre. Az utolsó Concorde című képemen pedig nincs is befejezve, csak a körvonalát láthatjuk a gépnek.

Visszatérve a kiállítás címére: A föld végső elhagyásának lehetséges érintői, meglehetősen költői, már-már rejtélyes, a gyilkológépek realitásához képest.

Nagyon örülök ennek a címnek, mert véletlenszerűen találtam rá: egyszer csak ott volt előttem, így lett meg a kiállítás címe. Egyébként egy teljesen absztrakt, nem túl nagy munkámról kapta az elnevezést, amelyen természetesen kör és érintők vannak. Valahogy ez szimbolizálja, keretezi az egész kiállítás anyagát a legjobban. Túl egyszerű lett volna olyan címet adni, hogy A föld végső elhagyásának lehetőségei, ilyet újságban is lehet olvasni, ennél sokkal titokzatosabb ez címadás.

A kiállításon a képek mellett installációkat is láthatunk.

Lesz egy derékban elvágott opálosan áttetsző próbababa. A baba mell-és hasizmairól lehet tudni, hogy férfiról van szó, de nincs feje, csak a nyaka van meg. Ennek a „szobornak” a vállára teszek majd egy alumíniumból készült MIG-15-ös vadászrepülőt, és így olyan lesz, mintha egy pillangó ülne a vállán, pedig ez a gép a koreai háború réme volt annak idején, technikailag az egyik legmodernebb gépként tartották számon. A bábu belülről organikusan világit majd, olyan lesz, mintha élne, ugyanis egy piros led lámpát helyezek el szívtájékon, de meg is lesz világítva: a fény egy repülő leszállási pontját jelzi majd. Ezenkívül kiállítok kisplasztikákat, reliefhez hasonlító dolgokat, lesznek féldomborművek, amelyek házak fölött elhúzó bombázókat mintázzák meg.

Most úgy tűnik, hogy rengeteg harcászati repülő lesz a kiállításon, és így óhatatlan is a szomszédban dúló háború juthat az eszünkbe, miközben jó néhány képet korábban, a pandémia elején készített.

A legidősebb munka, ami ezen a kiállításon szerepel 1999-ben készült. Örvény TIFF a címe, ez lesz a kiállítás nyitóképe. Ez egy digitális print, ami egy félelmetes digitális kék örvényt ábrázol, amint épp elnyel egy luxusjachton fürdőző és napozó férfiakból és nőkből álló társaságot. Több mint húsz éve készült, és nagyon aktuálisnak érzem most is, pedig nincs rajta bombázó, háború, és pusztulás, de mégis ijesztő, ahogy ez az óriási örvény bekapja a gondtalanul fürdőző csapatot.

Kovács Gabriella

2022 őszén folytatódnak a B32 Galériában megrendezett művészetpedagógiai foglalkozások, amelyeken a 11. kerületi iskolák tanulói vehetnek részt. A program célja: korosztálytól függetlenül a művészet közelébe kerülni, és játékosan, interaktív módon, különféle technikákkal és történetekkel befogadni azt. Szabics Ágnes művészetpedagógus novemberben a B32-ben látható Bartl József emlékiálltáshoz kapcsolódva tart foglalkozásokat, erről beszélgetett vele Kovács Gabi.

A Bartl kiállítás kapcsán szervezel múzeumpedagógiai programot a B32 Galériában. Látva a tárlatot, hogyan inspirálódtál?

A múzeumpedagógia programok a kiállítások befogadását segítik mindenféle formában. A foglalkozások célja az, hogy informális keretek között találkozzanak a gyerekek a kortárs képzőművészettel. A konkrét foglalkozásokat annak ismeretében dolgozom ki, hogy milyen korosztály, melyik iskolából érkezik a galériába, illetve figyelembe veszem, hogy hány tanuló jár az osztályba. A Bartl kiállításon foglalkozunk majd a figurális és az absztrakt ábrázolással, jelekkel, geometrikus formákkal, a térrel, a síkkal és a szín szimbolikájával. De megnézhetik a gyerekek azt is, hogy egy konkrét figurát a felismerhetetlenségig meddig lehet egyszerűsíteni, mi az a pont, amíg még ki lehet találni, hogy mit ábrázol. A színes képeknél külön lehet a színek jelentését, hatását vizsgálni vagy kiválaszthatnak egy képről valamilyen formát színes papírból, a többieknek feladata lesz megkeresni, hogy melyik képen található. Tehát játékosabb feladatokon keresztül foglalkozunk a műalkotásokkal és utána beszélgetünk róluk.

Mindig az adott kiállítás dönti el, hogy milyen eszközökhöz nyúlsz a foglalkozásokon?

Igen, mindig a kiállítástól függ, hogy milyen jellegű foglalkozást tartok. Semmit nem szeretek bevinni a térbe, mindig a kiállított művekről beszélgetünk, vagy kisebbeknek mesét is szoktam írni. A Bartl festmények nagyon narratívak, a képek összeköthetőek, párosíthatóak, sorba is lehet állítani őket, történetet lehet hozzájuk fűzni.

Művészet/múzeumpedagógusként több helyen tanítottál vizuális nevelést, (MOME, Tanítóképző) dolgoztál gyerekekkel a GYIK-Műhelyben, a Műcsarnokban. Jelenleg a Budapest Galéria művészetpedagógusa vagy. A múzeumi helyszín hogyan befolyásolja a munkádat?

A múzeumon belül az adott tér is befolyásolja a foglalkozást, főleg a mérete, ilyen szempontból a B32 elég szerencsés, hiszen nincs tele tárgyakkal, így egy egész osztály elfér benne és kényelmesen tudunk dolgozni. Általában a földön szoktunk festeni, rajzolni, makettezni, színes papírokat vágni, hogy ne kelljen plusz bútorokat bevinni a térbe, hiszen egy képzőművészeti kiállításba nem jó „beleszólni” jobb megkímélni az asztaloktól, székektől.

1992-ben diplomáztál az Magyar Iparművészeti Főiskolán (most MOME) pedagógia és textiltervező szakon. Képzőművészként most fotózással foglalkozol.

Igen, jelenleg fotóval, fotóinstallációval, videóval foglalkozom.

Ezeket a művészeti formákat is használod a múzeumpedagógia programokban?

Igen, tulajdonképpen bármilyen technikával lehet dolgozni. Sokat játszunk, beszélgetünk, mindig van egy keret, egy fiktív történet, ami köré épül a foglalkozás, és azt, hogy utána milyen technikával dolgozunk.

Azt olvastam az egyik oldaladon, hogy az utóbbi időben olyan komplex vizuális programok megvalósításán dolgozol, amelyek új utat nyithatnak a múzeumpedagógiában, a vizuális nevelésben, és a művészeti kommunikációban. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan kísérletezel?

Mindig kísérletezem, remélem így tesz minden pedagógus is. Folyamatosan figyelem az aktuális eseményeket, a kiállított művekben megjelenő társadalmi, gazdasági kérdéseket, problémákat, technikai lehetőségeket. Nem nagyon lehet mást tenni, mint kísérletezni, főleg azért, mert a gyerekek is változnak, nem csak a világ is, és erre muszáj állandóan reflektálni.

A múzeumpedagógiai foglalkozásokra a muzumpedagogia.b32.galeria@gmail.com e-mail címen vagy +36 30 343 6267 telefonszámon lehet jelentkezni.

Bartl József Munkácsy-díjas festő jellegzetes népművészeti motívumai, mint a szívek, tulipánok, keresztek, bábuk, tímárjelek korai munkáinak visszatérő ikonjai. A színes, mesélő vásznaiból most a B32 Galériában látható egy gyűjteményes kiállítás november 24-ig. Kovács Gabi Bartl Dórával, a művész lányával beszélgetett.

Lányaként a számodra kedves darabok kerültek be a kiállításra, vagy a műgyűjtő szerep volt a fontosabb? Hogyan válogattál ebben a helyzetben?

Talán úgy, hogy belesimuljon a koncepcióba. Ébli Gábornak, a kiállítás kurátorának volt egy kérése, hogy ne a végső, apám késői fehér korszakából és az erős faktúrájú képekből válogassak, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek figurálisabb képeiből.

Akkor a figurálisabb csendéletekből kerültek ki a képek.

Nem a csendéletekből válogattam, hanem azokat a munkákat kerestem meg, amelyeken jelek vannak népművészeti motívumok, illetve általa kitalált figurák. A magángyűjtők által beküldött festmények szintén nagyon dúsak, sűrű motívumkinccsel ábrázoltak. Vagyis nem a kései, plasztik hatású és lazúros képeit lehet látni a kiállításon, hanem sokkal inkább a jelekből összerakott történetmesélős festményeit.

Vannak olyan korszakai édesapádnak, amelyek közelebb állnak hozzád?

Én kifejezetten a történet végét szeretem leginkább, tehát apám életének utolsó éveit, amikor már nagyon kevés jellel dolgozott, és az anyag, a plasztika, a faktúrák, a lazúrok váltak hangsúlyossá a kazettákkal és a sávokkal együtt.

Fémműves formatervezőként dolgozol, ékszereid hasonlóan édesapád kései munkáihoz, letisztultak és jelszerűek.

Igen, hasonlóan gondolkodtunk sokszor, én szeretem, ha valami ilyen nagyon letisztult, minimál, és valószínűleg ez is oka annak, hogy ezeket a kései képeit szeretem a legjobban. A másik pedig az, hogy én gyakorlatilag egy helyen dolgoztam az apámmal.

Egy műteremben?

Az enyém egy pici helyiség volt az ő műterme mellett. Mindketten részt vettünk egymás alkotásainak folyamatában, én kevésbé az övében, én csak jeleztem, ha valami nagyon erős érzelmet keltett bennem vagy szerettem. Ő szívesebben beleszólt az én munkámba, és én ennek mindig örültem, közös kiállításaink is voltak, de mindig apám volt a vezérvonal, az ő munkái voltak a dominánsak.

Mikor kezdtetek el együtt dolgozni?

Ezt elég nehéz megmondani, mert ebbe születtem bele, és nekem az természetes dolog volt, hogy a nyarakat mindig Szentendrén, a régi művésztelepen töltöm. Így apám mellett a többi művész munkáiba is beleláttam, ott lófráltam közöttük, együtt voltam velük egész nap, tehát furcsa is volt, amikor később ezek az emberek engem az egyetemen tanítottak.

Nem gondolkoztál azon, hogy festő leszel?

Nem, én nem rajzoltam sosem jól, sokkal inkább a plasztikus dolgok érdekeltek, tehát ha választani lehetett, hogy rajz vagy gyurma, akkor gyurma mellett döntöttem mindig.

Édesapádról olvastam, hogy a szakmai elismerést a kilencvenes évek hozták meg számára (Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, Munkácsy Mihály-díj). Sok mindennel kísérletezett: a figurális festészettől kezdve a minimalista képépítő módszerig. Hogyan látod édesapád művészi pályáját?

Nem tudom ennek a folyamatát igazából, de az biztos, hogy ő egy nagy ívet futott be a művészetében a narratív festészettől egészen az ilyen letisztult képi világig. Apám szelíd, de nagyon határozott ember volt, és elfogadott jó tanácsokat anyámtól, hogy ha mondjuk egy képben valami anyámnak nem tetszett, megvitatták és átfestette, de a közönség, vagy a szakma elvárásainak nem akart megfelelni.

Bartl József szerint festészetének meghatározója a fehér szín, a forma szempontjából pedig a négyzet.

A fehér szín levegősebb, a legtisztább történet, igazából ha a festménynek plasztikája van, akkor már a fényviszonyok által is változó képet mutathat. Gyakran a képei az egymásra rakódott festékek miatt dombormű-szerűek.

A gyűjtőkről mit lehet tudni? Azonnal felismerték édesapja tehetségét, vagy egyszerűen szerették ezeket a munkákat, vagy esetleg látták bennük a piaci értéket?

Azt gondolom, hogy egy csomagban jár az egész, másrészről személyenként változó a történet. Akikkel beszéltem, többnyire nem csak simán gyűjtötték apám képeit, hanem apám képeivel együtt is éltek, és a festmények így a hétköznapjaik része lett rövid időn belül. Tehát jó érzés volt a képek közelében lenni, és később, amikor megismerték apámat, gyakran személyes kötődés is kialakult közöttük. Nem találkoztam igazából olyan gyűjtővel, aki ne szerette volna apámat. De nem ez volt az indíték, hogy szerették, és nem ezért vettek tőle a képeket.

Hanem?

Mindig a festmény volt a meghatározó. Apám elismerte azokat a munkákat, amelyek politikai töltésűek és erős drámai érzelmeket váltanak ki. Ő viszont együtt élni ilyenekkel sohasem akart volna, nem véletlen, hogy a célja az volt, hogy a képei jó érzést keltsenek, derűt árasszanak, valamiféle nyugvópontot jelentsenek a mindennapokban.

Az emlékkiállítás november 24-ig látogatható.

Legyen buddhista meditáció, applikáció vagy csak csendes kontempláció egy festmény előtt, úgy tűnik a halállal való szembenézés sokfajta lehet. A Maranasati című kiállítás belső portréi egyszerre emlékeztetnek az elmúlásra, lepnek meg groteszk és szép vizuális asszociációkkal, élményekkel. Kovács Gabi Horváth Dániel festőművésszel beszélgetett.

Az utóbbi két évben az emberi test anatómiai megközelítésével foglalkoztál. Hogyan alakult ez így?

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen hét éven keresztül tanítottam művészeti anatómiát, ez nyilván hatott rám is, nemcsak a hallgatókra. Az anatómia egy olyan egzakt rendszer, amely a művészeti oktatásban speciális, és a körítése, az esztétikuma is sajátos. Gondoljunk csak az anatómiai modellekre, a tervrajzokhoz hasonló, az emberi testet mechanikusan ábrázoló szemléltető ábrákra, vagy a Képző gyűjteményében nagy számban megtalálható eredeti csontvázakra. Ez volt az egyik indíttatás. Emellett a családomban, a szűkebb környezetemben az utóbbi időben több komolyabb betegség is volt, ami óhatatlanul a testre terelte a figyelmemet.

Ebben benne van még az ún. kapuzárási pánik és a buddhizmus is?

Igen, ráéreztél, ez a harmadik, talán legszemélyesebb rétege a sorozatnak. A Covid lezárás után volt egy lelkileg nehéz időszakom, hívhatjuk életközepi válságnak. A buddhizmus nagyon gyakorlatias spirituális út, ezért fogott meg, mert néha fájdalmasan ugyan, de kertelés nélkül foglalkozik a valósággal. Praktikus életvezetési útmutatót ad, ami azt gondolom, hogy számomra működőképes.

Azt mondod az anatómiai test személytelen, de amikor jelzőkkel (szép, csúnya) ruházzuk fel őket, személyessé válnak. De igazán személyessé az a kép válhat talán, amit sokáig nézünk. Ezt már viszont meditációnak is nevezhetjük.

Így van, meditáció, de minden jó festmény meditációs objektum, amely egyfajta tudatfeletti állapotba képes hozni a nézőjét. Véleményem szerint ezt a hatásmechanizmust a térinstallációk, a performatikus művek, a vetítések sokkal hatékonyabban tudják közvetíteni, mert nem igényelnek erőfeszítést a néző részéről. Éppen ezért egy festménynek azt gondolom önmaga reflexióját is fel kell mutatnia, magyarul el kell bizonytalanítania a nézőt, meg kell törnie a varázst ahhoz, hogy egy reflektálatlan tudatállapotba hozza, amely igencsak hasonlít a meditációhoz.

A cím: Maranasati – egy buddhista meditációs gyakorlat, amely a halállal történő közvetlen szembenézést jelenti. Mi most nézőként ezt gyakoroljuk a kiállításodon, vagy azt nézzük, ahogyan te a halált látod?

Nem tudom, hogyan látom a halált, erre még nem tudnék egy magam számára megnyugtató választ adni, de abban biztos vagyok, hogy muszáj valahogyan foglalkozni a kérdéssel. A kiállítással a posztmodern ember figyelmét hívom fel arra, hogy ébredjen rá saját valóságára és próbáljon meg „csalás nélkül szétnézni könnyedén.”

Szétnézni könnyedén a test belsejében nem egyszerű.

Valószínűleg sohasem az, de két különböző dolog kívülről szemlélni egy bomlást, hanyatlást, és belülről megtapasztalni azt. A tizenkilencedik századi lisszaboni földrengés pusztításáról írta Edmund Burke filozófus, hogy a fenséges élmény akkor keletkezik valakiben, ha tudatában van a pusztulásnak, ám ő nem részese, csak szemlélője annak.

Szépnek, esztétikusnak látod néhol a halált. Például a tüdő kapcsán törékeny holland tulipánok jutottak az eszedbe.

Igen, mindenképpen ellentétekben gondolkodtam a festmények elkészítésekor, legyen elsőre vonzó, gusztusos, majd ha már kellő kapcsolat alakul ki a kép és a nézője között, akkor lehull a lepel, és kiderül a kegyetlen valóság: ezek bizony az elmúlás képei.

A buddhistáknak csontból faragott halálfejes lánca, imagyöngye van arra, hogy ne felejtsék el a közelgő véget.

Az európai kultúrában is ismerjük ezt. Számtalan középkori mű szól az elmúlásról, és ezzel együtt emlékezteti valamikori tulajdonosát arra, hogy gondoljon a halálra. Memento mori.

A mostani kor gyermekei egy App-ot is használhatnak. A WeCroak nevű alkalmazás, napi öt alkalommal értesítést küld a következő üzenettel: „Ne feledd, hogy meg fogsz halni”. Az alapötletet a buddhista Maranasati meditáció.

Ezt nem tudtam, de valahol borzasztó, hogy már erre is van egy alkalmazás, csak nehogy önmagunkkal együtt keljen élnünk, inkább minden tevékenységet kiszervezzünk applikáciòkba. De érthető persze, ez a kor ilyen.

Horváth Dániel kiállítása október 28-tól november 15-ig megtekinthető.

Martin McDonagh négyszemélyes családi tűzfészkében mindenki megégeti magát, a nők a gyilkos szeretet miatt, a férfiak a nők által. Kovács Gabi Kovács Lehel rendezővel és Maureent alakító Jankovics Annával beszélgetett.

Hogyan találtatok egymásra?

K.L.: Tavaly a kecskeméti Katona József Színház Leonce és Léna rendezésénél találkoztam először igazán Annával. Odakerült a dadus szerepére, elkezdtünk dolgozni és azt láttam, hogy nagyon jó vele próbálni, könnyen terhelhető. Örömteli volt vele a találkozás, illetve az a pici rokon dolog is eszembe jutott, hogy a magyar viszonyok között az alkatunk miatt nem könnyű főszerepet vagy hangsúlyosabb szerepet kapnunk, ezért kicsit a periférián is vagyunk. Én viszont úgy gondoltam, hogy nagyon szívesen adok olyan tehetséges színészeknek lehetőséget, akiknek a főszerep a kinézetük miatt nem adatott meg a pályán. Így választottam Annát Maureen szerepére.

J.A.: Amikor Kecskemétre kerültem és megtudtam, hogy Lehel fog rendezni, már előre nagyon örültem, annak ellenére, hogy nem igazán ismertük még egymást annyira. Viszont kíváncsi voltam rá, és a munka közben elképesztően élveztem azt a hatalmas energiát és kreativitást, amivel hozzáállt az egyébként a nehéz és szövevényes Leonce és Lénához. Ritka, hogy valaki egyszerre jó dolgokat mond szakmailag és közben egyáltalán nincs benne feszültség vagy felsőbbrendűségi érzés. A kecskeméti próbafolyamat így játékos és szórakoztató volt, talán csak egyszer volt összezördülés, de Lehel nem húzta fel magát, pici szünetet kért, majd mindenki megdöbbenésére beállított egy tálca sütivel.

Igazából rendkívül meghatónak találtam, hogy Leenane szépe szerepét rám osztotta. Ráadásul én már dolgoztam a Nézőművészeti Kft-vel, de Kapával (Mucsi Zoltán) még soha, és ez is egy hatalmas megtiszteltetés volt számomra, féltem is tőle az elején.

Anna, neked ez a második olyan szereped, amelyben kiszolgáltatott és bántalmazott vagy. A 7 nap című darabban iskolai támadásoknak vagy kitéve a testalkatod miatt, mostani előadásban a szeretet nevében pusztító, verbális erőszak vesz körbe.

J.A.: Ha az erőszak köréről beszélünk, akkor a Leenane szépében az áldozat is átfordul bántalmazóvá. Nekem a 7 napban az volt a nehéz, hogy én igazából nem vagyok lelkileg mártír alkat, és jellemzően nem is szoktam ennyire visszafogott figurákat vagy áldozatokat játszani. A McDonagh darabnál más volt, mindjárt az elején az általam játszott Maureen egy olyan hangos, erőszakos mondattal indít, amiben benne van az elmúlt húsz évének összesűrített minden lefojtott feszültsége. Tehát egyrészt nincsen nagyon bevezető rész, másrészt Maureenból egy olyan fajta keserűség árad, amit én még nem éltem át, ahova én még szerencsére magánemberként nem jutottam el, és ezt jól meg kellett fogni. Nem volt egyszerű a keserűség és a fájdalom színeit gonoszságba fordulva megjeleníteni a színpadon. Ráadásul még az elején nagyon sokszor egyszerűen elvitt a szöveg is, full gonoszt akartam játszani, szerencsére ebben Lehel nagyon jó kontroll volt mellettem.

Vagyis?

J.A.: Például alapvetés, hogy egy gonosz mondatot nem kell gonoszul mondani, különben is Maureen ennél sokkal összetettebb jellem. Ami Maureenban belül van, azzal sokkal jobban tudtam azonosulni, mint akivé vált. Szerencsére Lehel rendezésében nem két gonosz ember acsarkodik egymással, a hangsúly a szereplők belső fájdalmán és sérülékenységén van.

Maureen szerepe mit tanított meg neked?

J.A.: Leginkább azt, hogy így ne, hogy bármi áron, de így ne éljünk egymással. Én egy nagyon biztos családi környezetből jövök, ahol mindig intelligensen beszéltünk egymással, ráadásul nekem eleve nehéz konfrontálódni. Maureen viszont mer összetűzésbe keveredni, ezt például megtanulhatnám tőle, csak nem így. Én tíz évente jó, ha egyszer felemelem a hangom, Maureen ehhez képest eléggé heves és temperamentumos.

Lehel, láttad ennek a darabnak más színházi feldolgozását, például az Örkény színházi változatát?

K.L.: Belenéztem. A Maget játszó Béres Ilonának komoly jelenléte van. Szerintem teljesen jó, hogy mindenki máshogy nyúl a darabhoz, nem beszélve a fordításról, hiszen az Upor és a Parti Nagy fordítás között nagyon nagy különbség van.  Parti Nagy erőteljes hangsúlyt helyezett a népi, csilingelő nyelvre, amit a helyiek ott beszélnek, én ezt picit megpróbáltam nyersebben bemutatni, aminek az Upor-féle fordítás jobban kedvezett.

A Leenane szépe legközelebbi előadásai: november 3., november 16.

Szeptember 1-jén a B32-ben nyílt kiállítás, és ahogyan a résztvevők is mondják, nagyszerű közös játéknak is tekinthető. „A tárlat Köő Adrien fotós, Horváth Károly színész-kurátor és kilenc nagyszerű képzőművész: Bukta Imre, ef Zámbó István, Gaál József, Jovián György, Király Gábor, Mata Attila, Szotyory László, Vojnich Erzsébet és El Kazovszkij baráti együttműködéséből születhetett meg.” Kovács Gabi Köő Adriennel és Horváth Károllyal beszélgetett.

Közel két éve, egy filmes munka során találkoztak. Mi volt az, ami ennyire inspiratív volt a másikban, hogy aztán rövidesen közös projektben kezdtek el együtt dolgozni?

Adrien: Olyan érzés volt már az első alkalommal, mintha ezer éve ismernénk egymást, számomra nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb majd együtt fogunk dolgozni, és ez szerencsére meg is valósult.

Károly: Hamar kiderült, hogy hasonló dolgokért lelkesedünk, sőt, azt hiszem ízlésünkben, értékrendünkben is rokon lelkek vagyunk.

Fokozatosan alakult ki a közös kiállítás ötlete, vagy rögtön megvolt?

Adrien: Mély benyomás tett rám a pár évvel ezelőtt a Műcsarnokban látható Sandro Miller kiállítása, ahol John Malkovich parafrázisai voltak láthatóak. Az adta az alapötletet. Károlyi színészi vénája meg csak segítette az abszurd képek megvalósítását.

Műterem látogatásokkal, fotókkal kezdődött a közkedvelt művészekkel. Ebből aztán hogy lett fotó-performansz?

Adrien: Régóta nagy kortárs képzőművész rajongó vagyok, és nagyon inspirálók számomra a magyar alkotók munkái. A műterem látogatásoknál közelebbről is megismerhettem ezeket a művészeket, és Károllyal elmélyedve született meg a játék lehetőségének gondolata. A performanszoké, amelyeket különböző helyszíneken több variációban is eljátszott, én pedig sokféleképpen fotografáltam.

Ez a munka mennyiben volt új?

Adrien: Huszonöt éve foglalkozom portréfényképezéssel. Egy képben megjeleníteni egy életművet, a művészek személyiségét, ez mindenképpen újszerű feladat volt és egyáltalán nem egyszerű.

Károly: Tudom, hogy furcsán hangzik, de sose szerettem, ha engem fényképeznek. Ebben a közös játékban viszont Adrien jóvoltából megtanultam, hogy a fényképezés a „modell” – de itt inkább mondjunk szereplőt – számára bizony kemény munka. Neki köszönhetően ma sokkal nyitottabb vagyok az objektív „támadására”, sőt, élvezem az ilyen feladatokat.

A fotó-performanszok nem illusztrálnak, a fotók a képzőművészek személyét, munkásságuk valamilyen esszenciáját próbálják megmutatni. Hogyan kell ezt elképzelni?

Károly: Elképzelni? Hát azt nem kell. Meg kell nézni a kiállítást. A fotókon, reményeim szerint a mi, sajátos, egészen szubjektív elképzelésünk jelenik meg ezekről az alkotókról. Ahogy mi látjuk őket, amiket mi gondolunk róluk. A szemlélő ezt fogja látni, és egyáltalán nem biztos, hogy ugyancsak róluk, az ő elképzelése hasonló lenne a miénkhez.

A plakáton Károly és felesége, Ambrus Asma látható. Ez is nagyon érdekes játék, megdöbbentő a sok hasonlóság a két félbevágott arc között.

Adrien: Számomra is meglepő volt a hasonlóság, hogy az évek alatt mennyire összeértek.  Jó látni, hogy két ember ennyire szinkronban élnek egymással.

Károly: Ezt a hasonlóságot Adrien fedezte fel. Töprengtünk, hogy melyik fotója kerüljön a plakátra. Fekete-fehér, Yin-Yang, hatos és kilences, csupa kettősség, hát akkor legyen ez.

Rendhagyó évforduló, születésnapi tárlat, illetve pont nem az, mert 69.

Hogyan alakult így?

Adrien: A címben szereplő 69-es szám sok mindent takar, többek között Károly születésnapját is.

És végezetül van-e olyan kedvenc munka, amely valamiért igazán megérintette a kurátor-színészt és a fotóművészt?

Adrien: Nekem mindegyik nagy kedvencem, nem tudnék választani a képek közül. Ha van egy titok, amit elárulhatok, hogy nem ez lesz az utolsó közös alkotásunk Károllyal, már készülőben van a következő projektünk.

Károly: Nekem a feladat a kedvencem (iszonyú szó), amit magam választok, és az abban résztvevő kiválóságok közül nem fogok senkit kiemelni kedvencként.

Kovács Gabi

Vakarhatják a fejüket a nézők a Harmadrosta Csoport Mein Kampfja kapcsán. Míg az elsöprően sikeres Hamlet adaptáció mégis csak a sokak számára ismert Shakespeare drámát dolgozta fel, George Tábori könyvét kevesebben ismerik. Szigeti Balázs rendező koncepciója nem egy hitleres érzékenyítő darab volt, sokkal inkább az ébredő gonosz, a kisiklott életek, a szerethetőség kérdései izgatják.  Premier szeptember 7-én a B32-ben. Kovács Gabi Szigeti Balázs rendezőt kérdezte.

A Harmadrosta Csoport Hamletje igazi kapudrogként képes működni kezdő színházba járóknak – olvasom egy kritikában. Mi a helyzet a Mein Kampf című új előadással? Igazi függést okozhat?

Reméljük, de ezt majd a közönség fogja eldönteni. Nagyon más ez, mint a Hamlet, amelyet így vagy úgy, mélyen vagy hallomásból, de mindenki ismeri, talán látta már többször, elvárásai vannak. A Mein Kampfra az átlagos néző sokkal több kérdőjellel ül be: a cím ismerős, de nyilván nem az, ami eszünkbe jut, viszont akkor micsoda. Nagyon izgalmas maga a szöveg és rengeteg értelmezési lehetőséget vet fel. Dübörgő groteszk humor, amiből viszont kihámozható a félelem és fájdalom is.

A darab szatirikus reflexiónak mondható, nem egy dokumentarista előadást adaptáltatok a színpadra. A főszereplő sem maga Adolf Hitler, hanem Herzl, a zsidó könyvárus. “Hitler a tűzijáték, de Herzl az égbolt.”

Így van, Hitler itt teljesen fiktív. Nekem annyi kellett belőle, ami a hétköznapi köztudatban él róla. Hogy amikor belép a színpadra, akkor történelmi tudásunk tudja hova tenni, annak tükrében nézzük. Fontos, hogy nem Hitlert akarja megérteni a darab, ezért is épít nyíltan fikciót: egy ilyen szörnyeteg nem érdemel megértést. De emberként akarom ábrázolni, mert hajlamosak vagyunk démonként elkönyvelni, mint akit az ördög küldött, rajtunk kívülálló sötétség, de ezzel pont a társadalmi felelősséget távolítjuk el magunktól és ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy ilyen aligha történhet meg újra. És ebből az alapállapotból lehet aztán építkezni és elszakadni a történelemtől és helyette más, hétköznapibb kérdésekre is összpontosítani: milyen, amikor valakinek kisiklik az élete, milyen az ébredő gonosz, milyen az, ha valaki nem tud mit kezdeni azzal, ha szeretik. Ha Hitler lenne a főhős, akkor egy történelmi drámát kapnánk. Hertzl központi szerepével a darab – szerintem – általánosabb emberi kérdéseket tesz górcső alá.

A Mein Kampf mennyire szól a kortárs mindennapjainkról? Vagyis nevezhető-e egy olyan szatírikus előadásnak, amelyben sokszor ráismerünk önmagunkra, vagy arra a társadalmi összhangulatra, amiben élünk?

Szerintem mindenképpen, ahogyan ez a színháznak feladata is. És elsősorban azt szeretném, ha önmagunkra ismernénk rá, ami nehéz dolog, hiszen egy olyan párost nézve, amelynek az egyik tagját Adolf Hitlernek hívják, rögtön arra csábulunk, hogy eltávolítsuk önmagunktól a történetet és a rajtunk kívül álló közéleti folyamatok letükröződését keressük benne. Ez az egyszerűbb út, de nem feltétlenül az izgalmasabb. Ez a darab elsősorban nekünk tart tükröt, nyilván nem Hitlerben látjuk meg magunkat, hanem az egyes helyzetek rezonálhatnak. De persze a társadalmunknak is tartja azt a bizonyos tükröt. Annak, hogy mennyire váratlan helyeken ébredhet a sértettség, a hatalomvágy, és hogy milyen könnyű féktelenül belerohanni egy történelmi tragédiába.

A Harmadrosta Csoport a B32 színházi mentorprogramjának első fecskéi, akik nemcsak szakmai tanácsokat és segítséget kapnak Gyulay Eszter dramaturgtól, a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetőjétől, de a próbafolyamat során Tárnoki Márk rendező és Rába Roland színész/rendező is jelen van a közös munkában.

Rába Roland rendezte 2010-ben George Tábori Mein Kampfját a Nemzeti Színházban. Mit jelent számodra, hogy ő is mentorál?

Ez egy óriási dolog a B32 részéről, hogy ilyen lehetőséget nyújtanak a társulatunknak. Rába Rolandnak külön örülök az említett kapcsolódás miatt, ráadásul Rolandot én régebbről ismerem, még a balatonföldvári színésztáborból, ahol tőle és Fullajtár Andreától rengeteget tanultam. A nemzetis Mein Kamfot sajnos nem láttam, csak kritikát, rövidebb videórészleteket és képeket ismerek róla és úgy látom, hogy nagyon máshogy közelítünk ehhez az anyaghoz. Ezt rettentő izgalmasnak tartom, ezért szeretem nagyon a színházat: hogy egy nyersanyag mennyire mást tud mondani más-más alkotóknak. Alig várom, hogy beszélhessünk róla.

Szigeti Balázs rendezőként dolgozott már gimnazistákkal Budapesten, amatőr felnőttekkel Ausztráliában, illetve világszínvonalú marionettművésszel is, akivel legutóbbi közös színházi produkciójuk szerepelt a világ legrangosabb bábfesztiválján és elnyerte a lengyel színészkamara különdíját is. A színház mellett főállásúdocens az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskolán.

Kovács Gabi

A Sóvirág című színházi előadás 2015-ben készült el a kilencvenhárom éves Auschwitz-Birkenau-túlélő Fahidi Éva és Cuhorka Emese nemzetközileg elismert táncos közreműködésével. Kettejük duettjéről Szabó Réka, a Tünet Együttes vezetője és a darab rendezője filmet is forgatott A létezés eufóriája címmel. Kovács Gabi Szabó Rékát kérdezte.

Már a színházi próbafolyamat elején érezted, hogy ez egy olyan anyag lesz, amivel érdemes foglalkozni?

Persze, első pillanattól kezdve izgalmasnak tűnt a produkció, hiszen egy olyan kilencven éves emberrel kellett dolgoznunk, aki nem professzionális előadó, miközben mozgást, fizikalitást is használó előadás készítésébe vágtunk bele. Ez egy elég veszélyes és különleges vállalás volt, arról nem beszélve, hogy Éva az utolsó tanúk egyike, aki ott járt Auschwitzban. Úgy gondoltam, hogy bármi lesz is a végkimenetele ennek a próbafolyamatnak, jó, ha egy kamera velünk van, és végigkísér az úton.

Éva könnyen megszokta a kamera jelenlétét?

Igen! Évában egy nagy adag önironikusan bevallott exhibicionizmus is van, másrészt az operatőr, Kovács Klaudia fantasztikusan érzékenyen volt a próbafolyamat során és nagyon erős kapcsolatot alakított ki a szereplőkkel. Így Éva és Emese könnyen elfogadta a kamera folyamatos figyelő tekintetét.

Fahidi Éva az egyik interjúban elárulta, hogy nem igazán szereti a testét, ezzel persze sok nő van így.

Igazából szerintem Évában nagyon erős, mindkét szélsőséget magába foglaló ambivalens viszony van ezzel kapcsolatban. Egyrészt nagyon nehezen viseli az öregedés folyamatát, és ahogyan ő fogalmaz: egyszerűen szörnyű azt megélnie, hogy sokszor gusztustalannak látja a testét. A másik véglet viszont az, hogy nagyon fontos neki a test, és szerintem bizonyos értelemben tudatában van annak, hogy kilencven évesen is gyönyörű, és úgy viseli a saját testét, olyan viszonyban van vele, amitől az emberek valóban szépnek látják, annak ellenére, hogy a bőr az ráncos. Évának a test és a testtel való kifejezés rendkívül sokat jelent, mozdulatai borzasztó fiatal lélekről árulkodnak, és úgy látom, hogy ezt a fiatal, szárnyaló lelket a testén keresztül is nagyon szerette volna megmutatni.

A filmben azt mondja Éva, hogy tizenhat éves kamasznak érzi magát, fiatal nyurga lánynak. A lelke fiatal, a teste viszont törékeny, gondolom, hogy végig figyelni kellett rá.

Vigyázni kellett rá és nagyon bízni abban, hogy ő is tud vigyázni magára, mert aki látta, vagy megnézi majd a filmet, az azt tapasztalja, hogy elképesztő dolog született a vásznon és a színpadon egyaránt, és Éva fizikálisan is fantasztikus dolgokra képes. Ez a film a létezés eufóriájáról szól, arról, hogy szeretem saját magamat és az életemet, és erről nem beszélni vagy írni kell, ezt el kell táncolni, hiszen a tánc közös nyelvünk, amit mindenki ért. Éva egész életében jelen volt a mozgás. Nyolc hónapot töltött egy női munkatáborban, ahol voltak olyan társai, akikkel előadást csinálhatott, táncolt, így próbálták életben tartani a lelküket és a testüket.

Éva mindjárt kilencvenhét éves. Mennyire aktív, vagy hogy alakult az élete?

Fantasztikusan aktív és folyamatosan részt vesz ilyen-olyan projektben, a holokauszttal foglalkozó beszélgetéseken, de rengeteget jár Németországba is a témával kapcsolatos filmvetítésekre és találkozókra. A Sóvirágban már nem játszik, de ennek az elsődleges oka, hogy Emese a második gyermekét is megszülte és most nem tud színpadra lépni, bár az is igaz, hogy Éva sincs már abban a fizikai állapotban, hogy táncoljon.

Augusztusban a B32 Parkmozi keretei között újra látható lesz a film. Szokták még fesztiválokra, vetítésekre hívni A létezés eufóriáját?

2019-ben volt a bemutatója és fantasztikus díjözönnel, fesztivál-és meghívássorozattal indult el. A Covid azért közbejött sajnos és megakasztotta ezt a folyamatot, de persze időnként még hívják ide-oda. Mi, a Tünet Együttesben is nagyon fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk a filmről és Éva történetén keresztül a 20. századi történelemnek ezen, a mai napig feldolgozhatatlan, sötét időszakáról, ezért középiskolásoknak szoktunk beavató foglalkozást tartani. Ilyenkor levetítjük a filmet, és utána beszélgetést tartunk Évával. Ez a programunk ősztől folytatódik.

Kovács Gabi

Balassagyarmaton működik egy mesekör, ahol fogvatartott apák a gyerekeik előtt játszanak. Visky Ábelt – többek között – ez is inspirálta, amikor leforgatta első egészestés dokumentumfilmjét. Börtönökben járt, így találta meg azt három fiatal apát, akik végül megírták a gyerekeiknek a meséket. A rendező két évig követte a családokat, jelen volt az életükben és a mesék világában.

Eléggé népszerű volt a filmed a 2020-as bemutató után, tehát rengetegen készítettek veled interjút, nagyon sokan, nagyon sok helyről megkerestek. Ha ezt az egészet így végig nézed, mitől lehetett ez az elképesztő népszerűség?

Haha, az elképesztő népszerűséget azért egy erős mondatnak érzem, nem volt elképesztően népszerű, csak érdekes ötletnek tartották, hogy börtönben lévő apák a gyerekeiknek meséket írnak és ennek alapján mesefilmeket készítenek közösen. A kreatív munka során sok minden kiderült. Láthattuk a szereplők emberi oldalait, az örömeiket, a veszteségeiket, és talán a mesék is jól sikerültek. Úgy gondolom, hogy vizuálisan eléggé izgalmasak lettek a történetek, jelentésükben pedig elég mélyek, és ezáltal a szereplőkre is nagy hatást gyakoroltak, igazi katarzist éltek át, a művészet tisztító ereje a szereplők arcán is visszatükröződött, és úgy tűnik, hogy ez a nézőkre is átragadt. Másfelől a mese egyfajta jóvátétel is lett a családjaik felé.

Azt is tudom, hogy úgy választottad ki a szereplőket, hogy a létező összes börtönbe felhívást küldtél ki a filmes csapatoddal.

Talán nem az összesben, de azért elég sokban jártunk. Olyan szereplőket kerestünk, akiknek nyolc, tíz éves gyerekeik lehettek, és akikről azt gondoltuk, hogy korosztályukból fakadóan még nyitottak a mesére, a mesealkotásra. A másik szempont az volt, hogy a férfiak családi viszonyai reményteljesek legyenek. Tehát olyan párkapcsolatokat kutattunk, ahol az anya visszavárja az apát, és fordítva, ahol a viszonyok még nem hűltek ki véglegesen és az érzelmek még nem koptak meg teljesen, így lehetett nekik szurkolni.

Azért az is kiderült a két éves forgatás alatt, hogy az érzelmek nagyon felörlődnek, nagyon eltávolodnak egymástól az emberek ebben a helyzetben. Ez érdekelt, ez a fajta dráma, vagy pedig a fikció és a valóság keveredése?

Ez így alakult. Nem képzeltem előre az eseményeket. Amikor találkoztam ezzel így, ennek a valóságával, az rám leginkább negatívan hatott. Eredetileg azzal a kicsit naiv elképzeléssel vágtunk ebbe bele, hogy majd a forgatás során a mesekészítéssel szorosabbá tesszük a kapcsolatokat családokon belül és ezen keresztül segítünk gyerekeknek is apát találni, meg az apáknak gyereket. Úgy hittük, hogy az a folyamat, ami generációról generációra ismétlődni szokott, megszakad, és a gyerekek nem viszik tovább az apák bűneit. De amikor láttam, hogy a valóságot nem lehet felülírni, először csalódott voltam, de aztán rájöttem, hogy ez a valóság, ezzel kell szembenézni, és ettől függetlenül egy alkotói folyamatnak van relevanciája még akkor is, ha a valódi kapcsolatok vagy nagyon meggyengülnek vagy szinte megszűnnek, úgyhogy így végül ennek a kettőségnek a dokumentuma lett ez a film.

A valóság repedezik, a fikcióban pedig felépülnek a helyzetek.

Igen, a képzeletben, a mesében egy belső helyreállított világot látunk. Szóval felfedeztem, hogy valószínűleg így fog működni a film is, mert hogyha ez a kettőség nem lenne meg benne, akkor nem lenne köze a realitáshoz.

Madjnem minden filmedben keveredik a fikció és a valóság, van elképzelésed arról, hogy esetleg ezt a témát folytatod másképpen?

Konkrétan a börtönöset nem tervezem folytatni, de továbbra is érdekel, nem is a valóság és a fikció, hanem inkább a valós emberek belső világát képivé tenni. A fikció egy második lépés, láthatatlan valóságnak hívom, és ennek kell nyelvi formát találnom, amin keresztül az emberek valódi belső világát is megismerhetjük.

A Mesék a zárkából nemcsak a legjobb magyar filmnek járó díját kapta meg  2021-ben a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, hanem A megbocsátás birodalma szekció különdíját is.

Kovács Gabi

„Szabad zene a szabadban”

Jelentkezz a Gárdonyi Piknik utcazenész szekciójába, hogy június 11-én veled együtt használjuk a Bartók-negyed egyik legbarátságosabb közterét szabad és kötetlen zenélésre! Töltsük meg kultúrával ezt a nyári napot közösen.

Itt a helyed,

– ha rendelkezel a feldolgozások és coverek mellett saját dalokkal,
– ha már tapasztalt, világjárta utcazenész vagy
– ha még soha nem utcazenéltél, de kipróbálnád
– ha énekelsz és kíséred magad valamilyen hangszeren
– ha mindenféle műszaki/technikai háttér nélkül képes vagy muzsikálni

Küldj minimum kettő, maximum három dalt mp3-ban az alábbi e-mail címre:
b32@ujbuda.hu