Rendhagyó anyanaplóban meséli el Móga Piroska színművész első várandósságának történetét. A fájdalmas és abszurd szöveg Lewis Caroll Alice csodaországát is megidézi, miközben mindannyian egy feneketlen, nagy sötét lyukba zuhanunk.

Az Anyanapló október 28-án  B32 színpadán látható. Kovács Gabi Móga Piroskával beszélgetett.

Második terhességednél kezdtél naplót írni. Ez egyfajta terápia volt, vagy nem akartál görcsösen a második gyerekre összpontosítani, és az írásba menekültél?

Az igazság az, hogy amit írtam, az sose volt napló, legalábbis olyan értelemben, hogy nem az aktuális napjaimmal és érzéseimmel foglalkozott, sokkal inkább az első terhességem eseményeinek összerakása és megértése volt, kockáról kockára. Az, hogy újra terhes lettem, azt eredményezte, hogy újra végig kellett járnom azokat a lépéseket, amik minden várandósgondozásnál kötelezőek, így a genetikai ultrahangokat, a kórház és orvos keresést, a vizsgálatokat… Mivel rengeteg rossz élményem volt, köztük az a genetikai ultrahang, amikor megtudtam, hogy az első gyerekem beteg, nagyon féltem mindezen ismét végigmenni. A múlt leírása, a megtörtént események színházi jelenetekké alakítása, az irónia, a varázslat és a humor használata segítséget adott abban, hogy visszaszerezzem a kontrollt az egyébként kontrollálhatatlan események felett és visszanyerjem a bizalmamat azokban az emberekben, akik kísérnek. Végső soron pedig a hitet adta meg, hogy most történhet majd másképp, mert én magam is képes vagyok máshogy megélni a dolgokat.

Amikor a második gyerekedet vártad, elővetted az Alice csodaországban szövegkönyvét, és ezzel együtt a napló története is megváltozott. Az Anyanapló Lewis Caroll regényének a parafrázisa lett. Miért tartottad ezt a megoldást izgalmasnak?

Lewis Caroll Alice-e egy véletlen folytán csöppent bele a darabba, ugyanis volt egy szereplő, akit eredetileg Aliznak neveztem el. Mikor Csábi Annával, (a rendező) elkezdtünk dolgozni a színpadi bemutatón, Annának megakadt a szeme ezen a szereplőn, és én elmeséltem neki, hogy szó volt róla, hogy Aliz legyen a főszereplő neve. Ezt még Bodor Panna, az előadás dramaturgja ajánlotta korábban. Annának nagyon megtetszett az ötlet, hisz ő is anya, és mindketten tudjuk, hogy anyává válni olyan, mintha fenekestül felfordulna az élet. Alizzal pedig pont ez történik, egészen addig növekszik és töpörödik, tévelyeg és sodródik a furcsábbnál furcsább események és lények közt, míg meg nem tanul kiállni magáért, hogy visszatérhessen a valóságba.  

Az Anyanapló megírása miben segített neked?

Azt hiszem pont ebben, hogy megtanuljak kiállni magamért. Persze ez egy véget nem érő gyakorlás számomra, minden helyzetben újra és újra gyakorolni kell. De az biztos, hogy ma már nem fogadnám el, hogy úgy közlik velem a gyermekem betegségét, hogy rám se néznek, vagy egy darab papírral küldenek be a szülőszobára, anélkül, hogy elmagyaráznák, mi történik. Szerencsére mostanra nem csak ilyen tapasztalataim vannak, találkoztam olyan orvosokkal és nővérekkel, akiknek nem fáradtság egy sürgősségi császármetszés után azt mondani, „nagyon szépen szült” –, vagy hosszasan magyarázzák, mi fog történni az 5 napos babámmal, akit elvisznek műteni. Ugyanakkor a második szülésemnél már bennem is megvolt az erő arra, hogy műtét közben megkérjem az aneszteziológust, fogja meg a kezemet, mert félek. Az erő ugyanis nem arra kell, hogy ne félj, hanem, hogy elfogadd és szembenézz ezzel a nehéz érzéseddel.

„Nagyon ijesztő, amikor az ember egyszer csak olyan mértékű szorongást és fáradságot él át, hogy végső kétségbeesésében hajnalban, két szoptatás közt előveszi a borospoharat… Engem gyorsan észre térített ebből az állapotból, hogy ismét várandós lettem, de az igazi megoldást az a döntés hozta , hogy elkezdtem a mélyére ásni a történetnek és írni kezdtem”– mondtad egy interjúban. A darab jónéhány szorongásodtól megszabadított, gondolom.

Nem tudom, hogy ez a darab volt-e. Nekem segített, hogy leírtam, ami történt, hogy felolvastam jelenetenként a férjemnek, hogy beszélgettünk róla, hogy elmondhatta ki-ki az érzéseit és én magam is közelebb kerültem a sajátjaimhoz. De segített az a kis füzet, amit magamnál hordtam a terhességi vizsgálatokra és színes ceruzákkal firkálgattam bele, vagy azok az anyaközösségek, amikkel kapcsolatba kerültem, ahol őszintén elmondhattam, amit átéltem és együttérzésre találtam. Mindezt azért mondom el, mert a trauma, – vagy ne menjünk ilyen messzire -, az anyává válás normatív krízise sok-sok stresszt és szorongást eredményezhet, amit azonban számos különböző módon lehet és kell is kezelni. Az alkohol vagy bármilyen más tudatmódosító szer biztosan nem megoldás, inkább egy figyelmeztetés, hogy valami olyasmit akarunk elnyomni, amivel dolgunk van.  

Sokszor a témában érintett emberek is ott vannak az előadáson (Dúlapraxis,  Mamakör) Ezt miért tartod fontosnak? A darab egyfajta érzékenyítés a szakma felé?

Nem merült még fel bennem, hogy érzékenyítenem kéne a szakmát. Nyilván boldogok vagyunk, ha betéved egy szakmai néző, és segít minket a gondolataival, vagy hírét viszi az előadásnak. De még inkább örülünk, ha ez a szakmai néző ugyanúgy téved be, mint bárki más, és én azt se bánom, ha aztán este nem a fények dramaturgiáján gondolkodik, hanem mondjuk a saját születésélményén. (És itt direkt mondok születést!) Ezzel együtt az Anynapló célja valóban az érzékenyítés, de nem a szakma, hanem bárki számára, aki nyitott rá. Itt épp egy anyasors van elmondva, így az anyává válásról esik főként szó. De az anyák köztünk élnek, ezért ha egy kicsit jobban megértjük mi történik velük, attól mindenki gazdagodik. Szerintem erre jó a színház. A másik pedig a találkozás, a közösség élménye. Mikor a jelenlétével támogat minket a Mamakör, az Együtt Jó Dúlapraxis, az Anyatérkép Művészetterápiás Műhely, vagy a Perinatus, az azért különösen hasznos, mert az előadás közvetlenül tud kapcsolatot teremteni a közönségben ülő anyák és az anyákat segítő közösségek közt.

A díszlet egy hatalmas babaágy. Ebben eltörpülhetsz, kiszolgáltatottabb is lehetsz, de könnyedén átléphetsz a mese világába. Mi a funkciója?

Nagyjából pont ez, ahogy elmondtad. Molnár Anna, a látványtervező egyszer megkérdezte tőlem, funkcionális díszletet szeretnék, ami sok-sok játékra alkalmat ad, vagy valami erős esztétikájút. Azt hiszem, ez a babaágy mindkettőt messzemenően produkálja, úgyhogy nagyon hálás vagyok érte. Jó benne játszani.

Jó ötlet darabot írni a saját történetemből, kérdezed mindjárt az elején, és a véletlen, egy dobókocka feldobása válaszol. De te hogy látod most, hogy elkészült az előadás, jó ötlet volt?

Hát nem is tudom, érdekes kérdés. Hogy jó ötlet-e színdarabot írni a saját történetemből, – a mondat, ami a darab elején elhangzik -, nos ez igazából minden egyes előadásnál érvényes dilemma, és sose tudom rá a választ. Minden este, mikor elkezdem az előadást, rengeteg bennem a kétely. Oké-e, hogy újra és újra eljátszom az életem ezen szakaszát? Jót teszek-e ezzel magamnak vagy a családomnak? Nem konzerválom-e ezzel azokat a problémákat és elmúlt eseményeket? Vagy az akkori önmagunkat? Ugyanakkor a másik kérdés, ami úgy hangzik, hogy volt-e értelme beszélni a történtekről, vagyis van-e értelme feldolgozni az eseményeket, és biztatnék-e erre másokat? Igen, mindenképpen.

2023. október 18. – 2023. november 10.

Apró állatok, nyulak, szurikáták, meghökkentő, porcelánra festett tájképek láthatóak az idén januárban elhunyt Kungl György szobrain. Sulyok Miklós kurátorral Kovács Gabi beszélgetett.

Huszonkét kerámia szobor lesz látható a kiállításon. Ezek között van olyan, amelyik régebbi és van olyan – ahogy a cím is utal rá – befejezetlen. Mit lehet tudni ezekről az új tárgyairól?

A kiállítás egészéről azt érdemes elmondani, hogy a hirtelen elhunyt művésznek ez tulajdonképpen egy emlékkiállítása, mert a család tervezi, hogy egy nagyobb életmű-kiállításon mutatja majd be az ő munkásságát. Ezen a kiállításon pedig azokat a műveket mutatjuk be, amelyek 2021 és 2022 között készültek. Tehát, ő készült kiállításra, és félig meg is tervezte, de nem jutott a végére, ezért is Befejezetlen kiállítás a kiállítás a címe. A kerámiák között is vannak olyanok, amelyek festetlenek, tehát tovább lehetne őket színezni, és valószínűleg a művész ezt is tette volna. Kungl György a nyolcvanas években indult olyan kortársakkal, mint Kicsiny Balázs vagy Gerhes Gábor, Gerber Pál — az utóbbi művész a kiállításmegnyitó beszélgetésen is szerepel majd. Pályakezdő munkái egyfajta deheroizáló, groteszk, posztmodern szemléletet mutatnak. Tehát a nagy hősi témák helyett hétköznapi emberekkel foglalkozott, a pophoz, a pop-arthoz közel álló, vagy az azt követő művészeti korszak jellemzi. A pop-art a leghétköznapibb, legnépszerűbb témákra reflektál, ilyen Kunglnál például James Dean amerikai filmsztár. A művek különlegessége, hogy ezeket kerámia szobrokban jelenítette meg, és magát kerámiaszobrásznak nevezte. Vagyis nem a hagyományos szobrászatot akarta művelni kőből, vagy acélból nagy méretben, hanem ezek a kis méretű – húsz, harminc centi magas – asztali díszek, egyfajta asztali nippek érdekelték, ezeket készítette el láthatóan ironikus, szatirikus megközelítéssel.

Ő maga egy korábbi kiállítása kacsán azt mondta tárgyairól: Újabban készült szobraimon állatfigurák kerülnek kapcsolatba egymással vagy szimbolikus jelentéssel bíró tárgyakkal (könyv, kehely). Olyan dolgokat csinálnak, amiket szívesen leplezünk. Például A hét főbűn című sorozata is szerepel a tárlaton.

Ezeket az újabb munkákat a kétezres évektől kezdve készítette Kungl György. Először is ezek olyan állatfigurák, akiket állatmesékben szerepeltet, és mi nagyon is élvezzük ezeket a történeteket, bár tudjuk, hogy nem állatokról szólnak az események. A különféle cselekményekben, meseszerű helyzetek bontakoznak ki két vagy több állat között, amelyekben a lények kicsit mitikusan vagy állításszerűen szerepelnek. Ezek az emberszerű állatok, rejtőzködnek rejtegetnek önmagukra és másokra vonatkozóan bűnöket, mindig olyan dolgokat, amelyeket az emberek sem vernének nagy dobra. Az ókor óta számtalan változatban láttunk már ilyet, Kungl is így csinálja: számtalan változatban használja az emberszerű állatokat a szobraiban. Az utolsó szobrai festetlenek, fehér máz borítja őket, és ezzel még elvontabbá teszi a figuráit, de ez nem tudatos a részéről. Irtózatosan furák ezek a kis különböző nyulak, mókusok és még hasonló kis állatok, akik teljesen fehér, fényes porcelán mázban, vagy mondjuk idézőjelben, ruházatban jelennek meg. Szeretetreméltóak, viszont tele vannak groteszkséggel, ellentmondással. Ez az ellentmondás, groteszkség jelenik meg akkor is, amikor porcelán tájképet készített, vagyis a fehér szoborra állóképet festett.

Wehner Tibor művészettörténész mondta: Kungl György olyan szobrokat alkotott, hogy nem szobrok; olyan díszeket, hogy nem díszek; olyan kerámiákat, amelyek nem kerámiák; illetőleg szobrok, díszek, kerámiák, csakhogy negatív előjellel.

Teljesen egyetértek ezzel, és az emberek megpróbálják ezt a Kungl-féle abszurditást kibogozni, és ki is bontják, és akár magukra is ismerhetnek a sajátos díszítettségű állatok által elkövetett bűnökben, mint: kapzsiság, bujaság, düh, agresszió. A negatív előjel pedig az az ironikus mosoly, amivel kíséri ezeket szobrokat, de én valójában nem tudom Kungl művészetét negatív módon látni.

Kungl azért nem noir vagy nem bűnügyi jellegű alkotó. Mindig van az ő szobraiban egy ilyen mély, belső kedvesség, még ezek mögött a giccses mozzanatok mögött is, csak hát ezt valahogy ki kell bontani belőlük, és túl kell ezeken esnünk, hogy milyen abszurd, milyen groteszk, meg milyen kellemetlenül veszekednek vagy ölik egymást a kis szobrok.

Szeptemberben rendhagyó tárlat nyílt a B32 Galériában: a Hommage à Duchamp – Fotóalapú válogatás a Tóth Csaba Gyűjteményből című kiállítás a francia művész szellemiségét idézte meg egy konceptuális magángyűjtemény kiemelt darabjain keresztül. A hosszított nyitva tartású kiállítás számos – a REFLEXIÓ mentorprogramhoz csatlakozó – hallgatót ihletett alkotásra, a kész pályaműveket az alábbiakban publikáljuk.

Biró Borbála Tejüvegen át című fotóinstallációjánakegyik szervezőelve a fotóhasználat sokféleségének, valamint a fikció és realitás kettőségének bemutatása volt. Az áttetsző lapok fátyolszerű rétegződésével a pályázó a dolgok mögötti rejtett tartalomra szerette volna irányítani a figyelmet. Alkotásával kísérletet tett arra, hogy a kétdimenziós kép kilépve a síkból – egy másik képpel egészüljön ki úgy, hogy – túllépjen önmagán és új jelentéstartalommal gazdagodjon. Az egymásra kerülő rétegek így a fikció és a realitás metszéspontjait adják ki, lehetőséget teremtve arra, hogy „új megvilágításban láthassuk azt, ami előttünk van, de lehet, hogy bennünk is”.

Eiler Dórát szintén kísérletezésre késztette Tóth Csaba inspiráló darabokkal teli gyűjteménye. A hallgató cianotípiával próbált képeket alkotni különböző kerámialapokra és tányérokra, régóta foglalkoztatta ugyanis e két eljárás kapcsolata, a fény és a föld találkozása. A sorozat darabjai tartalmukban nagyon személyes gondolatok köré rendeződnek: egyszerre küzdenek a feszültséget keltő emlékek elrejtésével, háttérbe szorításával és azok hiányával.

Horváth Veronika Rálátás című pályaművével visszanyúlt a korábbi években általa alkalmazott vegyes technikához, mely – a kiállított művek koncepciójához hasonlóan – a különböző textúrák vizuális illúziójára, a kollázs és montázs sajátos keveredésére épül. Alkotásában az emlékek töredékes jellegét is megpróbálta megragadni újságpapírdarabok alkalmazásával.

Ősz-Varga Lilla Egy új valóság című filcrajza a mindennapi életet ábrázolja, ám egy új, káosz-szerű valóságban, amely igyekszik a nézőt provokálni, minél jobban kizökkenteni a maga saját valóságából.

Szalkai Gabriella olaj-vászon festménye Eva Kot’atková From the series Theater of Speaking Objects kollázsára reflektál. Ahogyan a választott mű személyes történeteket mesél, úgy szeretne a pályázó is a festményén keresztül emberi sorsokat, törzsi kultúrákat vagy azok maradványait megmutatni: „szavak nélkül, a megjelenített tárgyak és tekintetek által”.

Tóth Orsolya a Hommage á Duchamp kiállításhoz Lisztangyal című performanszával és annak dokumentálásával kapcsolódott. Orsolya egy gyermekkori emlék, a hóangyal készítésének megjelenítését tűzte ki célul. Fontos szempont volt az emlék és a hozzá tartozó egykori, eredeti környezet reprodukálása, valamint a cselekvés nyújtotta impulzusok újraátélése, annak a tudata és tapasztalata, hogy a képalkotás a testtel, a test mozgatásával jön létre egy másik anyagban.

Schlemmer Laura 1+1=1+1 című videójához vizuálisan főként Kismányoky Károly Hommage à Duchamp, valamint Magyar Ádám Stainless B. 14536 (slit camera, Paris) című alkotásából merített inspirációt, tartalmilag azonban a kiállítás egészére kíván reagálni. A pályázót megragadta a bemutatott művek letisztultsága, mely a legegyszerűbb és legtöbbet hallott matematikai példát juttatta eszébe: Mennyi egy meg egy? Hasonlóan ahhoz, ahogyan a dadaizmus felveti a kérdést: mi is a művészet? Bármi, amit a művész annak nevez. És ki a művész? Aki művészkedik? Ezt a gondolatmenetet közvetíti a loopolt videó, mely nem ad megoldást az egyszerű feladványra, mégis helyes egyenlet jön létre: egy meg egy az egyenlő egy meg eggyel.

2023. augusztus 24-től volt látogatható az EKLEKTIKÁTÓL A BRUTALIZMUSIG // 2017-2022 között feltárt építészeti értékek Budapesten című kiállítás a B32 Trezor Galériájában. A tárlat az építészeti stílusok fejlődését a XIX. század végétől az 1970-es évek elejéig mutatta be, mintegy 100, a Fővárosi Önkormányzat által 2017 és 2022 között védelem alá helyezett válogatott épületen keresztül. A REFLEXIÓ pályázat keretében négy hallgató készített az építészeti tárlat által ihletett alkotást, melyeket alább mutatunk be részletesen.

Bárány Terézia Időutazás című képsorozata az építészeti emlékek és a hiteles reprodukciók kapcsolatára fókuszál. Sorozata két darabján az eklektikától a brutalizmusig eltelt időszak alatt született épületeket egymással szembeállítva mutatja be, kívülről és belülről egyaránt.

Kozma Zsófiát a kiállításból kiindulva elsősorban az emlékezés gondolata foglalkoztatta; az, hogy hogyan szelektálunk, mire emlékezünk egyéni és társadalmi szinten. Az általa választott négy képeslap mind egy-egy emlék, amelyek egykor fontosak lehettek feladójuknak, de mára már elvesztették jelentőségüket. A pályázó Üdvözlettel című sorozatában e képeslapokon látható brutalista épületekre eklektikus csempemintákat hímzett, így emelve ki az épületek esztétikájának kontrasztosságát és a különböző stílusú épületek megőrzésének fontosságát.

Kósa Lilit a kiállítás keretében bemutatott modern és brutalista épülethomlokzatok egy burkolatterv részletének a megalkotására ihlették. Végtelenítve című gipszből öntött munkája elemeinek a mintázata bár első ránézésre rendszertelennek tűnhet, ám mégis felsejlik az útvonal, amely egyetlen vonal pozitív és negatív (domború és homorú) megjelenése, egyfajta rendszert alakítva ki a szövevényes rajzolatban.

Spanyár Judit Dressed for Brutalism című pályaművének keretében Keszeg Anna kultúrakutatóról készített fotósorozatot a Mónus János tervezte OKISZ-székházban (Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége). A modell – aki maga is készít brutalista, szocialista realista épületek előtt önarcképeket – az épület jellemzőihez alkalmazkodva egyszerű, szürke nadrágot és tapintható struktúrájú, szintén egyszínű felsőt öltött magára.

Mika Myllyaho Pánik című művét viszi színpadra a Nézőművészeti Kft., a fél világon végigsöprő vígjáték szeptember 24-én érkezik a B32 Galéria és Kultúrtérbe. A negyvenes éveikben járó férfitrióról szóló történet Tárnoki Márk rendezésében kerül bemutatásra, Katona Lászlóval, Kovács Krisztiánnal és Kovács Lehellel a főszerepben.

Mika Myllyaho finn dramaturg, rendező és színész 2010 óta a Finn Nemzeti Színház főrendezője, drámaíróként leginkább a Pánik-Káosz-Harmónia trilógiáról ismert. Darabjaiban hétköznapi emberek egzisztenciális válságát és küzdelmét dolgozza fel, ahogyan próbálnak a társadalom és közvetlen környezetük követelményeinek és elvárásainak megfelelni. A „Pánik” a harmincas-negyvenes férfiak válságát tárja fel három össze nem illő barát történetén keresztül.

Krisz hajnalban és részegen érkezik gyerekkori barátja, Laci lakására, majd másnap reggel zavartan és kétségbeesetten egy szívességet kér tőle: legyen a terapeutája egy hétig, mert (barátnőjét idézve) „addig nem mehet haza, amíg nem rendezi életében a prioritásait”.

Krisz azonban nem tudja, hogy Laci is hatalmas egzisztenciális válságon megy keresztül: nemrég szakított kedvesével, túl van egy terápián, és most maga is éppen a lelki egyensúlyát keresi. Elmélyülésre, csendre és nyugalomra lenne szüksége, azonban Krisz érkezése megzavarja az „öngyógyítás és gyógyulás” folyamatában.

És ha mindez nem lenne elég, betoppan Laci öccse, a médiasztár Lehel is, aki Youtube csatornáján „wannabe pszichológusként csomagolja ki” vendégeit műsoraiban, azonban hamar kiderül, hogy hihetetlenül önző és képtelen odafigyelni másokra.

Egyikük sem tudja, hogyan segítsen a másiknak, mert képtelenek felismerni valós problémáikat és szembenézni saját nyomorúságukkal, éppen ezért ez a kényszerű és esetlen együttélés számtalan valószínűtlen és komikus, amolyan „vak vezet világtalant helyzetet” teremt…

Bemutató: 2023. szeptember 24., 25. 19 óra
További előadások: 2023. október 3., 20. 19 óra

Tóth Csaba jogász, filmes szakember másfél évtizede műgyűjtő, a konceptuális képzőművészet szerelmese. B32 Galériában szeptemberben látható fotóalapú válogatásának sokszínűsége és személyessége remekül tükrözi a gyűjtő kortárs művek iránti szenvedélyét.

Az Hommage à Duchamp – Fotóalapú válogatás  Tóth Csaba Gyűjteményből című kiállítás szeptember 6-án nyílik a B32-ben. A műgyűjtővel Kovács Gabi beszélgetett.

Hogyan tematizálja Marcel Duchamp a kiállítást? Hogyan reflektálnak a képek a XX. század egyik legfontosabb képzőművészére?

Duchamp életműve és gondolkodása személyes szenvedélyem, munkássága iránti lelkesedésem nagyon régre nyúlik vissza. Ő az a képzőművész, aki – és ezzel nyilván nem vagyok egyedül – a legerősebb hatással volt rám, és ez az alapélmény a gyűjteményem kialakulását is jelentősen befolyásolta. Azóta is, azaz a Duchamp-életművel való első találkozás pillanatától lelkesen gyűjtöm a róla szóló monográfiákat és könyvritkaságokat, mindent tudni szeretnék róla. A kiállítás címe egy kicsit tehát művészeti irányultságomat is tükrözi, másrészt jellemzően olyan munkákat válogattunk Ébli Gáborral, a tárlat kurátorával, amelyek valamilyen módon – általában persze viszonylag távoli asszociációkkal – reflektálnak vagy emlékeztetnek duchamp-i világra, illetve hasonló megközelítéseket alkalmaznak, amelyekből legkedvesebb képzőművészem is kiindult.

Valóban vannak képek, amelyek fotómontázsszerűek, mások op-art munkákhoz hasonlóak, vannak köztük koncept-melók, de akadnak talált tárgyakból építkező munkák is. Hogyan épült fel a gyűjteménye?

Az én műgyűjteményem formailag meglehetősen eklektikus, és ez a fotóalapú munkákra is igaz. Nincs egy kifejezetten meghatározható formai vagy stílusbeli fókusza a gyűjtésemnek, a geometrikus absztrakciótól a hetvenes évek neoavantgárdján át a kortárs fiatalokig sokféle irányt figyelek és gyűjtök. De talán mégis van valamilyen kapocs a művek között, amit éppen Ébli Gábor ismert fel azonnal, amikor nálam járt.  Ennek azért örültem, mert talán jelzi, hogy véletlenül sem véletlenszerű a műgyűjteményem. Gábor azt vette észre, hogy van ezeknek a fotóalapú munkáknak egy izgalmas közös nevezője, és ez nem más, mint a titokzatosság, a nyelvi és vizuális trükkök, máskor a szürrealizmushoz, néha a dadához való valamiféle viszonyulás, és persze látványosan jelen van bennük a konceptuális megközelítés is. Bevallom, én a képzőművészetben soha nem a puszta dekorativitást kerestem. Tehát sohasem csupán az érdekelt egy műben, hogy szépnek látom-e – bár persze nagyon szeretek újra és újra elmerengeni minden munkán a gyűjteményemben – alapvetően és elsődlegesen mindig is a konceptuális attitűd foglalkoztatott.  

Tehát egy képnél a koncepció a legfontosabb önnek? 

Számomra – ahogy talán Duchamp számára is – az eredeti gondolat és koncepció mindig előbbre való, mint a megvalósult mű maga. Hiszem továbbá, hogy egy műtárgy valójában akkor készül el végérvényesen, amikor mi, a befogadók ránézünk, elmélyülünk benne és gondolkodni kezdünk róla. A mostani, B32-es kiállítás képei nagyon sokszínűek, formailag és tartalmilag is változatosak, hiszen van köztük kifejezetten koncept mű, vannak fotogramok, klasszikus fotók, fotó-dokumentációk, kollázsok, és néhol felfedezhető amolyan ready-made-szerűség is. Ami talán szembetűnő lehet, az a játékosság, a lelemény, a talány, a meglepetés, a vizuális trükkök jelenléte mindenfelé az anyagban.

Fotóalapú válogatásról van szó. Ez pontosan mit jelent?

Tágan értelmeztük Gáborral a fotó, mint műfaj fogalmát ebben a válogatásban. Sokféle médium kiemelésével szelektáltunk a gyűjteményemből, de természetesen klasszikus fotókkal is dolgoztunk. Kollázsok, fotogramok, kisajátított képek és koncept munkák váltogatják egymást a kiállításon, de a fotó itt szinte mindig egy koncepció megvalósításának eszköze, és nem csupán csak ábrázolni igyekszik. Tehát ilyen értelemben viszonylag pontosan tükrözi a válogatás azt a sokszínű személyes világot és megközelítést, ami egyébként is jellemzi a gyűjteményemet. Nagyon szeretem, hogy kicsit sem homogén ez az anyag, de persze amikor végignézi valaki ezt a kiállítást, simán lehet, hogy azt fogja gondolni, hogy ez egy kissé random válogatás. Én azért szívből remélem, Ébli Gábor hathatós szakmai segítségével mégiscsak lett egy átélhető fókusza a tárlatnak a B32-ben.

„Itt a folyamat egyenrangú a látvánnyal, nagy szerep jut a dokumentálásnak és a kísérletező fotóhasználatnak„ -olvasom a kiállítás leírásában.

Igen, ezen a kiállításon valóban kiemelt szerep jut a fotó-dokumentálásának és a kísérletezésnek. Rengeteg kísérleti munka van ebben az anyagban, ez tényleg szembetűnő talán. Kitartóan hiszek abban, hogy a huszonegyedik század első évtizedeiben a fotót, mint médiumot kísérleti módon érdemes megközelíteni, mert úgy látom, hogy ma már nagyon nehéz igazán újat és eredetit létrehozni a fotóművészetben. Remélem, jól látszik majd a kiállítási anyag válogatásánál a személyesen engem is meghatározó kísérletező kedv és szándék.

Honnan a rajongás a fotó iránt?

A fotó a konceptuális és posztkonceptuális képzőművészet egyik legerősebb, és talán legtöbbet használt médiuma, és ennek, tudjuk jól, gyakorlati okai is voltak, vannak. Rengeteg példát említhetnék az anyagból a cseh Kotatkovától a Pécsi Műhely Ficzek Ferencéig, de hogy az általam legjobban szeretett és tisztelt művészek mennyire változatos és invenciózus módon használják a konceptuális megközelítésben a fotográfiát, mint médiumot használva formai eszközül, szerintem kiderül majd a mostani kiállításon is.

Ön eredetileg jogász és televíziós szakember. Hogyan kezdődött, miért szerette meg a műgyűjtést?

Másfél évtizede vagyok gyűjtő, és meglehetősen óvatosan kezdtem. A családomban nincs komoly hagyománya a műgyűjtésnek, bár az anyai nagyapám és az egyik nagybátyám is képzőművészek voltak. Szóval azért igenis jelen volt a művészet szeretete a családban, a szüleimmel gyerekkoromban rengeteget jártunk múzeumba, engem pedig mindig vonzottak a képek, foglalkoztatott a művészet története. Amikor aztán lett némi felesleges pénzem, úgy döntöttem, inkább nem részvényeket vásárolok, hanem kortárs képzőművészeti alkotásokat. Ez ugyanakkor korántsem azt jelenti, hogy befektetési céllal kezdtem gyűjteni. Ellenkezőleg, színtisztán szerelemből vásároltam mindig is, és közben szép fokozatosan csillapíthatatlan szenvedélyemmé vált a műgyűjtés. Eleinte egy csodálatos művészeti tanácsadóval dolgoztam együtt, Somogyi Hajnalkával, aki egyrészt régi barátom, és persze nem utolsósorban az ország egyik legismertebb képzőművészeti szaktekintélye, a nagyszerű itthoni kezdeményezés, az Off Biennálé alapítója. Az ő segítségével indultunk el, majd rengeteg nemzetközi művészeti vásár kiállítás, galéria látogatása, és számos szakkönyv elolvasása után fokozatosan kialakult a személyes ízlésem, határozott gyűjtői meggyőződésem és lassan körvonalazódni kezdett, hogy mi lehet igazán vonzó és érdekes nekem, és mi az, amit valójában keresek a képzőművészetben. Én jellemzően inkább több különböző művésztől vásárolok viszonylag kevesebb munkát, elég ritka, hogy valakitől kettő-háromnál több művem van. De ez tudatos attitűd, sokirányú az ízlésem, nem tehetek róla, hogy egyszerre rengeteg, különböző utakat járó művész világa képes lenyűgözni és megbabonázni. Ami a gyűjteményem földrajzi szerkezetét illeti, elsősorban magyar fókuszú a kollekció, de azért helyet kapott már benne néhány izgalmas külföldi alkotó is, közülük is szerepel néhány a B32-es tárlaton.

Napi munkája mellett a Mosoly Alapítvány kuratóriumának és a párizsi  Pompidou Központ támogatói bizottságának is tagja. Ez az intenzív szociális érzékenység viszonylag ritkaság, ön hogyan talált rá az alapítványra és a neves  francia múzeumra?

A Mosoly Alapítványba egy régi jóbarátom hívott és ők kért fel, hogy vegyek részt a kuratórium munkájában, itt kifejezetten a fundraising segítése a feladatom. Én vagyok az egyik felelőse annak, hogy az alapítvány jótékonysági képzőművészeti árverésein minden évben stabilan növekvő bevétel gyarapíthassa a beteg gyerekek lelki gyógyulását segítő szervezet költségvetését és működését. Nagyon erős szakmai munka folyik itt, úgyhogy nem volt kérdés a csatlakozásom, a Mosoly egy nagyon hiteles és páratlan munkát végző alapítvány. A Pompidou Központba a Spengler Kati és Somlói Zsolt gyűjtőházaspár barátaim invitáltak nyolc évvel ezelőtt. Az volt a célunk, hogy Kelet-Európa, illetve ezen belül különösen a magyar képzőművészet minél látványosabban lehessen jelen a világ egyik legfontosabb képzőművészeti közgyűjteményében. A Pompidou Központnak nincsenek ugyanis korlátlan forrásai arra, hogy meghatározó műtárgyakat vásároljon a nemzetközi, pláne a magyar piacról. Néhány éve létrehoztak ún. akvizíciós bizottságokat, amelyek azóta komoly anyagi forrásokkal és szakmai munkával segítik a Pompidou nemzetközi műtárgyvásárlásait.  Én a fotóművészeti, majd a közép-kelet-európai bizottságnak voltam évekig büszke tagja, eközben Nemes Csabától Kis Varsón és Nádler Istvánon át Erdély Miklósig számos kiváló magyar képzőművész munkáit segítettük bekerülni be a világ egyik legfontosabb közgyűjteményébe. Hatalmas öröm látni, hogy ezek a műtárgyak időről időre kikerülnek a neves párizsi múzeum falaira, így művészetrajongók százezrei ismerhetik meg újabb magyar alkotók nevét és világszínvonalú munkásságát.

Idén ötödik alkalommal ismét B32 Parkmozi a Gárdonyi téren! Szerdánként kortárs magyar filmeké a főszerep, ráadásul az érdeklődők infrafüleseken élhetik át az elmúlt évek legnépszerűbb magyar mozgófilmes alkotásokat. Augusztus 30-án Baranyi Benő első nagyfilmjét a Zanox – Kockázatok és mellékhatások című munkáját láthatjuk. A rendező rendhagyó scifi- thriller fúziós mozijában a főhős Misi időhurokba szorulva ugrál a múltjában, hogy megváltoztassa rossz döntéseit.

Gyerekkorod óta szereted a sci-fit, hiszen ahogy egy korábbi interjúdban mondtad: egy egész világ nőhet ki belőle. A Zanox mennyire tudományos fantasztikus mű?

Nem vegytiszta sci-fi. Sokan, akik járatosabbak a sci-fik világában, nem is tartják sci-finek. Van benne romantikus szál is, de nem romantikus film. Van benne humor, de ha nem lett volna a marketingben a vígjáték vonal erőltetve, nem is ezt a műfajt gondolnád legjobban hozzáillőnek. Van benne krimi, de nem krimi. Coming of age, de ilyen műfajt meg nem szoktak beleírni a moziműsorba.

A főhős egy kísérleti gyógyszerre iszik jó kis hazai pálinkát, így utazik az időben. Miért pont ezt a nyolcvanas évekbeli drogműfajt választottad?

Kétkomponensű időutazó szert szerettem volna, és a második komponens a Zanoxon kívül egy olyan élelmiszer kellett, hogy legyen, ami nagyon speciális és ritka, különben a kísérletben résztvevők tömegei kezdtek volna el az időben utazni, és olyan valami kellett, hogy legyen, amit Misi a gyógyszer szedése alatt még nem evett, vagy ivott. Ez egy speciális pálinka, boltban nem kapható, egy bácsi főzi főként magának, de nem is lenne rá nagy kereslet az íze miatt. Fura növények vannak költséghatékony szempontból belefőzve, tehát más nehezen tudná véletlen pont ilyenre főzni a pálinkáját. És hát Misi nem jár bulizni, nem iszik alkoholt, csak pont ezen a bizonyos estén. És akkor ott a játék lehetősége is: vajon minden pálinka ezt idézi elő? Próbáljuk ki. Ugyanakkor a szorongáshoz és a szorongás oldásához is köze van az italnak, ami ugye a fő problémája Misinek. Emellett hungarikum is a pálinka, szóval ad egy hazai ízt a filmnek, ami több szinten is célom volt. Nehéz lenne jobb varázsitalt kitalálni, én nem is tudtam.

A sci-fi nem éppen tipikus magyar zsáner, kevés ilyen műfajú film készült eddig. Te miért választottad ez a formát?

Amikor először olvastam a Dogma 95 kiáltványt magyar nyelven, akkor nagyon tetszett benne az a pont, hogy „Nem léteznek műfajok!”. Később kiderült, hogy ez csak egy rossz fordítás volt, valójában az van a kiáltványban, hogy „Műfaji filmek készítése nem megengedett!”, de nekem ez az előző félrefordítás jobban tetszik. Nem a műfaj volt meg nekem sem először, hanem a vágy, hogy amit elront a főszereplőm, azt bárcsak újra megpróbálhatná és kijavíthatná, de a próbálkozási kísérletei csak újabb problémákat okoznának. Az időutazás egy eszköz volt, hogy egy jellemfejlődést, egy felnövéstörténetet bemutassak, persze emiatt be lehet sorolni sci-fi kategóriába, de egy csomó másba is, és egyik műfaj sem képviseli igazán a Zanoxot. Szóval nem mondanám, hogy ragaszkodtam egy műfajhoz, viszont felhasználtam olyan elemeket, amik műfaji filmekből erednek, és az időutazás egy nagyon érdekes játéklehetőség. Volt, hogy a műfaji szabályokkal szembe mentem, ha úgy éreztem, hogy ez élvezetesebbé tenné a filmet. Igyekeztem ezt úgy tenni, hogy a meglepetés pozitív legyen, ne negatív.

Első nagyjátékfilmed szerzői film is, még tizennyolc éves korodban jutott az eszedbe. Misi mennyiben a te alteregód?

Néhány évvel hamarabb túlestem azon a váltáson, amin Misi csak az érettségi után, egy szuperképesség birtokában tudott. Az általános iskolai énemre jobban hasonlít, mint a középiskolaira, bár én sokkal aktívabb és kreatívabb voltam ott is, mint ő. Néhány negatív tulajdonságom felnagyítva az övé lett. A szorongásom, amin gyógyszer nélkül tudtam fölülkerekedni, míg ő gyógyszerrel sem. Pánikrohamom még nem volt, neki ez rendszeres. Közös események is vannak az életünkben. 16 éves koromtól én is a nagyanyámmal éltem, és sokat köszönhetek neki, hogy a megfelelő vágányra sikerült terelnem az életem. De ugyanígy sokat köszönhetek a szerelem megtapasztalásának, ami őt is kihozza végül a letargiából. De nem tekintem alteregómnak, csupán egy srácnak, akit meg tudok érteni.

B32 PARKMOZI: Zanox – Kockázatok és mellékhatások: https://b32kulturter.hu/esemeny/zanox-kockazatok-es-mellekhatasok/

Interjú: Kovács Gabi

Fotó: Gajdics Dávid

Idén augusztusban Újbuda három helyszínén is szabadtéri filmvetítéseket szervez a B32, ahol a csillagos ég alatt, kellemes nyárestéken élvezhetjük a jobbnál jobb alkotásokat. Kovács Gabi Farkas Júliával, a mozik főszervezőjével beszélgetett.

Lassan már tradíció az augusztusi B32 Parkmozi a Gárdonyi téren és a Bikás parki filmvetítés. Idén Törőcsik Mari filmestekkel bővül a repertoár. Hol lesz megrendezve ez a program és miért éppen Törőcsik?

Idén avatta fel Újbuda önkormányzata a Feneketlen-tavat körülölelő parkot, amit Törőcsik Mariról neveztek el. A színésznővel készült kultikus filmekből szervezünk – a tiszteletadás részeként – szabadtéri vetítést az Új Budai Parkszínpadon. Kevesen tudják talán, hogy az ötvenes évek végén megnyílt Budai Parkszínpad nem csak operett előadásoknak és rockmusicaleknek adott otthont közel öt évtizedes működése során, hanem filmvetítéseket is tartottak itt. Tulajdonképpen mind a filmeket, mind a helyszínt illetően megemlékezésről beszélhetünk.

A B32 Parkmoziban pedig jellemzően kortárs magyar filmrendezők munkáit láthatjuk. Idén is folytatódik ez a hagyomány?

Igen, a B32 Parkmozi repertoárjába minden évben magyar filmeket válogatunk, és igyekszünk ezen felül tematikai irányvonalat is adni neki: míg tavaly például valós történeteket feldolgozó filmeket láthatott a közönség, idén épp ellenkezőleg: olyan alkotásokat választottunk, amik különleges miliőbe vagy fantáziavilágba repítenek el minket: vámpírok, kísértetek, időutazás… és mellé persze popcorn! A témából adódóan ebben az évben nagyobb hangsúlyt kapnak a vígjátékok, így például a romantikus vámpírmeseként dedikált Drakulics elvtárs vagy a szürreális humorral fűszerezett Utóélet, de nem maradhatott ki a válogatásból az Enyedi Ildikó által rendezett, Arany Medve-díjas és Oscar-díjra jelölt Testről és lélekről sem. Újdonság, hogy ebben az évben – reagálva a visszajelzésekre és az igényekre – a négyből három filmet angol felirattal is vetítünk, így azok is megismerhetik a magyar alkotásokat, akik nem beszélik a nyelvet.

A Bikás parki moziban idén a táncos, zenés szórakoztató filmek kerülnek a középpontba.

A Bikás park egy méltán népszerű és látogatott hely minden korosztály számára, ezért a filmek kiválasztásakor igyekszünk arra figyelni, hogy a program minél szélesebb körben megtalálja a közönségét. Míg a B32 Parkmozi esszenciáját az intimitás, a városi zajból való kiragadás adja egy autóktól ideiglenesen elzárt utcán, addig a Bikás parki vetítések hangulatára egészen más jellemző: pokrócon heverő baráti társaságok, kutyusokkal játszó gyerekek, a füvön összebújó párok sokasága. Szinte már hagyományteremtő módon idén is összekapcsolódik a mozi az augusztus 20-i ünnepséggel: az utolsó vetítés előtt, augusztus 18-án Ország tortája és Újkenyér kóstoló várja az érdeklődőket, sőt még egy pop-up koncerttel is készülünk!

Van-e visszajelzés arra vonatkozóan, hogy mennyire népszerűek ezek a közösségi programok?

A szabadtéri filmvetítések a koronavírus-járvány óta reneszánszukat élik, évről évre bővül a kertmozi kínálat, ami egyrészt fantasztikus, de velejárója az is, hogy ekkora kínálat mellett egyre nehezebb bevonzani a közönséget. A B32 által szervezett három mozi mind helyszínüket, mind tematikájukat tekintve nagyon különböznek, így bízunk abban, hogy Újbudán szinte minden korosztály átélheti a csillagos ég alatti mozizás élményét. Szerencsére nincs okunk panaszra: eddig minden évben nagyon népszerűek voltak mind a Bikás parki, mind a B32 Parkmozi vetítések, és reméljük,  hogy az új helyszínnel bővülve pedig idén még nagyobb közönségre számíthatunk.

Mennyire szeretik ezeket a filmeket kint a szabadban, parkmozi hangulatban nézni a fiatalok?

Röviden? Nagyon! Számunkra nagy öröm és büszkék vagyunk rá, hogy a programjaink – így a mozik is – széles korosztályt vonzanak, de a szabadtéri vetítések esetében kimondottan érzékelhető a fiatal felnőtt generáció érdeklődése. Valljuk be, tökéletes randevú program, másrészt egy kellemes nyári este szívesen piknikezünk a barátainkkal a fűben egy hatalmas mozivászon előtt. A Bikás parki vetítésekkel kapcsolatban legkedvesebb emlékem, amikor a kezdés előtt egy órával el kellett dönteni, hogy az eső miatt lemondjuk-e az eseményt vagy sem, és ugyan már csak csepegett, de csupa víz volt a föld. Ekkor a semmiből megjelent egy öttagú baráti társaság, leterítették a pokrócot, rátették a fonott piknik kosarat és döbbent kérdésünkre azt felelték, hogy filmezni jöttek. Mint valami égi jel, a felhők eltűntek, így a mozit megtartottuk, mi több, az egyik legnagyobb érdeklődéssel!

A vetítések időpontjai és részletei: https://b32kulturter.hu/esemenyek/szabadter/

Fotó: Horváth-Völgyi Alexandra

Zagyvai Sári AITOTÍPIA című – még látogatható – kiállításán bemutatott képeivel és egyúttal az AI technológia alkalmazásával a hagyományos tájfotózás határait feszegeti. A tárlat keretében egy mesterséges intelligenciaprogram segítségével generált tájképeit láthatják az érdeklődők, amelyek különböző természeti elemek szintézisei. A REFLEXIÓ pályázathoz kapcsolódva négy fiatal alkotó reflektált e különleges tárlatra. Az alábbiakban megmutatjuk, hogyan.

Fiskál Diána Kétpólusú világ című festményét az ellentétek határozzák meg: a hideg-meleg kontrasztok, az Ég és a Föld, a Nap és a Hold. Az élénk színű tájképet először digitálisan tervezte meg, majd fotóelőhívásokat és Zagyvai Sári fotóinak pixeles részleteit tanulmányozva egyfajta digitális látványt vitt vászonra.

Lengyel Renáta a kiállításra reflektálva Fény-vízió címmel egy egész sorozatot készített, amely egy festményből és két kamera nélküli fotográfiai technikával készített képből áll. „A kiállítás anyagának létrehozásában központi szerepet játszott a mesterséges intelligencia által tárolt képtár. Ezt a gondolatot felhasználva hoztam létre a saját eszköztárámat, amely fotogramokból és lumen printekből áll.” Ebből két meghatározó elemet választott Renáta, majd azokat alkalmazva hozott létre egy fiktív környezetet.

Polcsik Enikő Munkásjárat című olajképét leginkább Zagyvai Sári kiállításának színei, azok keveredése és az életlen formák ihlették meg. Egyik reggel, munkába menet véletlenszerűen készített egy fotót, ez lett az alapja festett pályaművének.

Varga Emma Koronázás című digitális fotográfiája elkészítésénél ugyancsak segítségül hívta a mesterséges intelligenciát. Készített egy szekvenciát egy fatörzsről, majd azzal kísérletezett, hogy a mesterséges intelligenciának adott konkrét utasítással hány különböző módon lehet azt befejezni.

A B32 Galéria május 17. és június 9. között Őry Annamária festőművész Nyugalom című kiállításának adott otthont. Őry Annamária a tiszta látvány világában építi festői életművét, most bemutatott képeit e vizuális nyelven túl a távol-keleti téma és a szemlélődő attitűd fűzi egységbe. Kiállítása címével a nyugalom alapvető érzését szerette volna a képek befogadói – köztük a REFLEXIÓ pályázatban résztvevő hallgatók – felé közvetíteni. Az alábbiakban e központi elemből kiinduló négy pályaművet mutatjuk be.

Czár Anna Arccal befelé a képben sodródom című festményének fő motívuma a sodródás, amely összeköt és egy kompozícióba sűrít természeti képet (folyó vize a víz fölé hajló fa árnyékával) és kiállítási enteriőrt (festmény előtt fekvő szemlélődő alak). Őry Annamária munkáiból kiindulva a pályázó célja volt megmutatni azt, hogy a nyugalom nem más, mint passzív létben való sodródás, a természetben való szemlélődés.

Őry Annamária Tay Ho V. című munkájára reflektált Csondor Réka Kilátóból című alkotásával. A tájkép a figurális és az absztrakt festészeti nyelv határán billeg, még éppen kivehető és értelmezhető az alkotó által ábrázolt látvány.

Németh Afrodité Fatimét a tárlat anyagából leginkább a tavirózsákat ábrázoló Folyók II. című festmény szólította meg. A pályázó Tavirózsa című munkáján ugyancsak a szóban forgó növényt mutatja be, de ezúttal egészen közel hozva, felnagyítva a virág szirmait.

Szőke Blanka a kiállítás címére reflektálva közvetlen környezete egyik általa kedvelt helyének, a Deseda-tónak állított emléket munkájával. A tónak – amely számára a nyugalmat és a kikapcsolódást jelenti – egy részletét festette meg. „A tóparton ülve a víztükör hullámzó látványa és a természet hangjai bárkit ellazítanak, az ember itt úgy érezheti, egy pillanatra kiszakad a városi pörgésből.”